Kinga MátéKözel 10 év önismereti úttal a hátam mögött az a tapasztalatom, hogy egyetlen dolog állandó az életemben: a változás. Kívülről sokszor úgy tűnhetett a környezetemnek, hogy az életem kerek, minden jól halad a sikerek felé, mintha semmi különös nehézség nem történne, de belül ilyenkor is zajlottak a folyamatok, minden átalakult és időnként olyan óriási a transzformciót éltem meg, ami már minden szinten látható és érezhető volt. Az ilyen fordulópontokon először meg kellett ismernem újra saját magamat, döbbenetes, hogy teljesen egyértelműnek hitt dolgok is meg tudtak változni. A belső változások pedig kihatnak mindenre, az élet bármely területén szükségessé tud válni a rendrakás. Sok ilyet megéltem. Néha sok kis dologban kellett újrarendeznem az életemet, máskor mindent átrendező döntések, változások születtek költözésről, kapcsolatokról, munkahelyekről, tervekről vagy éppen csak legbelül valahol mélyen a szívemben, mintha onnantól egy új szemüvegen át látnám az egész létezést. Soha véget nem érő út ez, a rendrakás állandó témám.
8- Kinga Máté
"Üzleti siker"? Talán... Nem találtam megfelelőbb kategóriát. Vidéki környezetből költöztem másik ország fővárosába egyedül és valósítottam meg nagyjából mindent, amit el tudtam képzelni, aztán újabb és újabb szinteket, melyekről nem is gondoltam, hogy lehetséges. Valami hajtott, éltem a lehetőségekkel és a munkát is beletettem. - Tanulhattam bármit, amire vágytam. Ha egyből nem, akkor megtaláltam idővel a módját. Mai napig tanulok, munka mellett, folyamatosan képzem magam. - Dolgozhattam és dolgoztam is sokat, olyan helyeken, melyeket én választottam, és nem dolgoztam, amikor úgy éreztem, hogy szükségem van pár hónap szünetre. Megvalósítottam/megvalósítom, ami az igényem, pl részmunkaidő, rugalmas munkaidő vagy éppen home offce. Nem azt tanultam otthon, hogy ezeket megteheti az ember, de én megteremtettem magamnak. - Elutaztam a világ sok pontjára, bárhova, amit a fejembe vettem és ez egy ideig fontos is volt, mert a családomban senki nem tette ezt, de én mindig vágytam az utazásokra. Megvalósítottam. A múlt idő csak azért, mert egy ponton rájöttem, hogy felírhatok akárhány további helyet a bakancslistámra, de már nem ez boldogít. Nem úgy, mint korábban. Utazom most is időnként, ha vágyom rá, de már máshogy. - Sosem vágytam igazából nagyon nagy dolgokra anyagi téren, sokkal inkább arra, hogy minden anyagi sikeremet együtt kamatoztassam valakivel közösen, legyen szó lakás, autó és egyéb klasszikus vágyak megvalósításáról. Az élet úgy hozta, hogy mégis megteremtettem mindent ezek közül, többször is, egyedül, nőként. Mindenkinek mást jelent az üzleti, anyagi vagy bármilyen formája a sikernek. Nekem a fentiek kimerítik a siker fogalmát oly módon, hogy a tapasztalatom az, ahogy ezeket elértem, bármi mást is el tudok. Legyen szó vállalkozásról, passzív jövedelemről, karrierváltásról és még sorolhatnám. Bőven látok távlatokat és mindent, amit csinálok, lehetne magasabb szintre emelni. Tudom, hogy rajtam múlik, és nem kérdés, hogy lehetséges.
- Kinga Máté
"Elég jó vagyok?" Zsigeri szintű belső motiváló és egyben önkínzó kérdésem volt ez nagyon sokáig, velem volt amióta csak emlékezni tudok és nem olyan rég tűnt el, alakult át. Leginkább azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó, elég ilyen, olyan, amolyan amiben épp jobb akartam lenni vagy amiben bizonytalan voltam, hogy mennyit érek, hogy egyáltalán érek-e valamit? Sok volt bennem a másoknak megfelelni akarás, a magamat másokhoz hasonlítgatás, a félelem attól, hogy felvállaljam azt, aki vagyok. Sokszor felmerült: egyáltalán ki is vagyok én? Nagyon hosszú volt az út innen a mai megéléseimig és úton vagyok továbbra is. Nem baj, ha előjönnek még néha hasonló kérdések, de nem gátol, nem állít meg, nem kell megalkudnom önmagammal. Sokkal tisztább a képem arról is, hogy ki vagyok én. Mi segített ebben a változásban? Hogyan találtam rá egyre inkább a saját hangomra, saját utamra? Lehetetlen lenne mindent felsorolni, de pár fontos elem, amiből valami összeállt és végül született az új énképem: - Őszinteség, őszinteség, őszinteség, leginkább saját magamhoz. Egyszerűnek tűnik, de nem az. Minél többet mondogattam másoknak és magamnak, hogy mennyire őszinte ember vagyok, annál inkább rájöttem, hogy ennek mennyi vetülete és buktatója van, mennyi önreflexió kell ahhoz, hogy egyre őszintébb lehessek. - Tükrök, vagyis olyan emberek, olyan kapcsolatok, kapcsolódások, melyekben megláthattam önmagam valamilyen megnyilvánulását, működését, sebeimet, hiányaimat, hibáimat és nem utolsó sorban erősségeimet. - Bátorság - belenézni a tükörbe és szembenézni önmagammal, újra és újra és újra. Leküzdeni a félelmeket, mindent és bármit, ami felbukkan. Tenni azt, ami vonz, hogy kiderüljön, elég jó vagyok-e és ki vagyok én? Ki vagyok én ma? Mert ma már más vagyok, mint aki tegnap voltam. Nyitottnak lenni saját magamra. Arra, aki vagyok és nem a képet lobogtatni, ami élt korábban bennem saját magamról, arról, aki szerettem volna lenni, mert elképzeltem egyszer régen, hogy ha az lennék, akkor lennék elég jó. Elég vagyok. Elég jó vagyok. Aki olvasott amerikai motivációs irodalmat valaha, biztosan sok hasonlót mantrázott. Nekem az sosem ment. Disszonancia volt bennem, nem éreztem igaznak, így mondogatni sem voltam képes. Mára viszont érzés szinten is megvan: igaz. Elég vagyok. Elég jó vagyok. Mi az elég, az elég jó? Valami olyan, amiben ott vagyok én, hibáimmal, erősségeimmel, az éveim számával, minden sikeremmel, kudarcommal, összes egyéb tulajdonságommal vagyok valamilyen. Ez pedig elég. Megállok-e vagy törekszem a fejlődésre? Határozottan hiszek abban, hogy semmi sem állandó. Vagy fejlődöm tovább és haladok tovább az úton vagy hanyatlani kezd, leépülni az az egyensúly, amit elértem. Én a fejlődés útját választom és ez belső vágyból, saját igényből és kíváncsiságból fakad. Egyre szabadabb és egyre inkább önmagam vagyok annak arányában, ahogy közeledik egymáshoz az, aki igazán vagyok, akinek gondolom magam és akinek mások látnak. Ebben fejlődöm.
Márkus GáborNe hazudj a gyermekednek (se)! Fiam imádja a túró rudit, és 3 éves volt, amikor ez történt. Kinyitottam a hűtőt, a polcon a rudikkal, és bár csak egy pillanatra látta, hiszen utána visszacsuktam az ajtót, de arra elég volt, hogy neki feltűnjön hogy van, és kérjen belőle. És ahelyett, hogy azt mondtam volna neki, hogy "Nincs" vagy, hogy "Elfogyott" - amivel leegyszerűsítettem volna a dolgot, hogy miért "nem tudok" neki adni, megelőzve ezzel egy szembenállást és/vagy hisztit - őszintén elmondtam neki a valódi okot, hogy miért "nem szeretnék" neki adni: mert már este van, fogmosás után vagyunk, de holnap majd kaphat, vagy épp reggeli előtt vagyunk, és inkább szeretném ha rendesen reggelizne, és ha még mindig kívánja, akkor utána kaphat, stb. A gyerekek nagyon jó megérzésekkel, kiváló érzékszervekkel születnek. Sokkal jobb a szaglásuk, ízlelésük, látásuk, hallásuk mint nekünk felnőtteknek, és a megérzéseik is jobban működnek. Ebben a helyzetben is egy pillanat elég volt neki, hogy levegye, hogy ott van a rudi a hűtőben. Én szinte fel sem fogtam, hogy ő észrevehette, benne már ott volt a kép róla. És hogy miért NE hazudjak neki a könnyebb út érdekében? Mert neki (még most) mi szülők vagyunk az isteneik: mi teremtettük őt, tőlünk függ az életben maradása, mi tanítjuk, és mindent feltétel nélkül elfogad tőlünk. Ha valamiben hazudunk neki, vagy megkérdőjelezzük, hogy jól látta, hallotta, emlékszik, stb. akkor egy feszültség keletkezik benne: "Láttam a Rudit, de az istenem mégis azt mondja, hogy nincs. Amit ő mond, az biztosan úgy van, tehát akkor valószínűleg én láttam rosszul...". Minél többször történik ilyen, annál többször fogja úgy érezni, hogy az ösztöneire, a saját érzékszerveire ne hagyatkozzon, hiszen azok tévedhetnek, és szépen lassan az évek alatt "megtanulja" lejjebb csavarni az érzékeinek a finomságát, nem bízni magában, és idővel eltűnnek ezek a "természetfeletti képességei". Pedig sok esetben sokkal jobban érzi, látja, hallja, tudja, hogy mi történik, mire van szüksége. Hagyom, hogy használja ezeket a képességeit. Ha bármit másképp lát mint én, egyszerűen csak beengedem és megfigyelem, hogy ő vajon mire gondolt, és elfogadom, hogy lehet mégis ő látja jól velem ellentétben. És lehet, hogy ezek csak apró dolgok, amik számomra nem tűnnek nagy jelentőséggel bírónak, de neki azok, és ez a sok apróság idővel összeadódik. Ha már most megtapasztalja, hogy az isteneik sem tévedhetetlenek, viszont bíznak bennük és elfogadják az ő meglátásait is, bízom benne, hogy sokkal könnyebb lesz később is befogadnia az őszinteséget, a hibázást tőlünk, magától és másoktól is.
- Márkus Gábor
"Az út az ami boldoggá tesz, nem a végcél'" Jó pár évvel ezelőtt belemásztam az önismeret mélyebb bugyraiba. Nagyon szenvedtem az elején: a mintáimtól, a (be nem teljesülő) vágyaimtól, és dühös voltam mindenkire, aki azt mondta, hogy ezt az időszakot élvezte a legjobban, és ha tehetné visszamenne ide. Hogy lehet élvezni azt, amikor minden nap összeomlik körülötted valami amiben addig hittél; hogy taknyod-nyálad egybefolyva fekszel a padlón, zokogsz és úgy érzed, ebből nincs kiút - kérdeztem? Bármi jött, szembeszálltam vele: hisztiztem, toporzékoltam, hogy én azt nem akarom, de sajnos nem volt választásom, mert az Élet megoldotta helyettem, és összeomlasztotta azt, amire nem volt szükségem. Aztán ahogy egyre több dolog omlott össze, annál könnyebben engedtem el a következő dolgot. És igazuk lett. A környezetemben sokan láttak rendrakás közben, és volt aki megkérdezte tőlem, hogy ha én ennyire tudom, hogy mit kell csinálni, akkor most boldog vagyok? Mert ők ahogy rám néznek, azt látják, hogy szarul festek. A válaszom az volt erre, hogy tulajdonképpen igen. És el is magyaráztam nekik: amit csinálok, az az, hogy bemegyek egy sötét, koszos, büdös üregbe, ahova eddig féltem bemenni, és elkezdem onnan kihordani a szemetet. Kint annyit láttok belőlem, hogy a ruhám mocskos, izzadt vagyok és büdös, itt ott pedig horzsolások, vágások rajtam és fáradnak is tűnök. De közben én tudom és érzem, hogy odabent egyre nagyobb a rend és a tisztaság. Egyre inkább szeretek bemenni, mert jó odabent. Megszabadultam minden olyantól, ami nem én vagyok. És igazuk lett azoknak, akik azt mondták, hogy imádták ezt az időszakot. Mert visszanézve én is imádom! Nap mint nap egy újabb mázsás tehertől szabadultam meg, egyre jobban élveztem a napjaimat, de ehhez be kellett mennem a sűrű sötét erdő közepébe, mert azzal hogy csak a szélén topogtam, nem jutottam sehova. Szóval ha belekezdesz, csináld teljes odaadással! Egy nagy levegővétel és hajrá! És bízz! Bízz abban, hogy azt kapod amire épp szükséged van. Amikor nyakig benne leszel, rohadtul szenvedni fogsz, de utána ígérem, hogy visszatekintve imádni fogod!
- Márkus Gábor
A férfi a folyómeder a nő pedig a folyó. Párkapcsolatom kezdetén, túl rengeteg önismereten, azt hittem hogy tudok vezetni, vagy inkább azt, hogy érdemes engem követni. Egy téli kirándulás alkalmával egy csoportos hajókázás volt a program, és sürgettek minket, hogy menjünk fel a hajóra. Miközben mentem a tömeggel együtt, párom előre ment, hogy nehogy lemaradjon, hátrahagyva engem. Viszont a móló jeges volt, és egy ilyen jeges részen megcsúszott és csúnyán fenékre esett, fájt neki, ami szinte az egész kirándulást tönkretette számára, és én ezt azzal tetéztem, hogy felróttam neki, hogy miért nem volt képes csak simán mellettem jönni, és követni engem, hiszen akkor ez nem történt volna meg. Arrogáns voltam, aki azt akarta, hogy kövessék, és elfelejtettem azt a fontos dolgot, hogy a követést nem lehet elvárni. Neki akkor NEM az a férfi voltam, akit követni lehet/szeretne. 4 évvel később egy nyaraláson kettesben elmentünk túrázni a hegyekbe. Meredek útvonalon jutottunk fel a (majdnem) csúcsra, viszont mivel fogyóban volt a vizünk, és odafent a forrás ki volt száradva, ezért idő előtt visszafordultunk, de hogy ne ugyanazon a meredeken menjünk lefelé, választottunk egy lankásabb, ám hosszabb alternatív útvonalat a térképen. Szép tájon vezetett, turistajelzések mentén, de feltűnő volt, hogy ez egy kevésbé használt útvonal, amin haladva egyre nehezebb volt jelzéseket találni, egyre kevésbé volt karbantartva az útvonal, de visszafordulni már nem volt értelme, miközben a vizünk teljesen elfogyott. Mígnem felértünk egy pontra, ahol már nem láttam több jelzést, kopár sziklák és kövek voltak csak körülöttünk, velünk szemben egy magas sziklafal, távolban a tenger, és nem láttam merre tovább. Egymásra néztünk, és elmondtam neki, hogy sajnálom hogy ide jutottunk, de nem látom, hogy innen merre tovább, visszafelé sincs már értelme menni, mert nagyon sokat jöttünk, és nincs olyan mint a számítógépes játékokban, hogy visszatöltjük az utolsó mentést. A párom körbenézett, tudatosult benne, hogy milyen helyzetben vagyunk, és zokogni kezdett, én pedig éreztem, hogy ezt nekem kell megoldani, senki nem fogja megtenni helyettem. Nekiálltam jelzéseket vagy utat keresni, ő pedig bízott bennem és követett. Ha arra kértem, hogy várjon meg ott ahol van, amíg én felderítem a terepet, hallgatott rám és várt. Nem hisztizett, nem zsörtölődött, nem mondogatta, hogy "ő megmondta". Érezte, hogy azzal segít a legtöbbet, ha bízik bennem. Hamarosan rátaláltam a folytatásra, és bár időnként növényekkel benőtt szakaszokon kellett átrágni magunkat, az egész hazafelé úton azt éreztem, hogy most együtt vagyunk, nincs benne kétség, hogy jó felé viszem, minden ellenállását maga mögött hagyta ott a sziklafalnál, én pedig végtelenül hálás voltam ezért. Férfiként megtanultam, hogy csak egy királyfi akarja hogy kövessék. Ha teszem a dolgomat, és a helyemen vagyok, követni fog az akinek kell. A férfi a folyómeder: jelöli az utat, halad előre. A nő pedig a folyó, aki kitölti ezt a medret, élet születik a meder mentén végig. Ha a folyó meg akarja előzni a medret, akkor szétfolyik és nem talál irányt, ha pedig a meder sokáig üres, és nincs benne folyó, akkor élettelen és sivár. Egyikünk sincs meg a másik nélkül, és mindegyikünknek megvan a maga szerepe és feladata.
KA betegségemet át kellett ölelnem és hálát adnom érte. Mert megállásra tanít. Megfigyelésre. Hogy a lelkem védeni akar. Hogy ne hozzak be több dolgot "kintről", ne vállaljak több feladatot, ne akarjak több új dologba belevàgni, mert túl sok van már "benn". Hogy milyen elakadásom van? Mi történt, amiután a betegség történt velem? Mit tettem/tehetnék másként? Miben kell változtatnom? Én túl sok mindent akartam egyszerre. Munka mellett német egyetem, futóversenyek, aztán munka mellett vállalkozás kiépitése..miközben tudattalanul harcoltam a démonaimmal, hogy ez a sok dolog mind azért volt, mert nem éreztem magam "elégnek", elég jónak, és az érzéseim elől pedig a sportba,munkába ,tanulásba menekültem a függőség, végkimerülés határáig.. Miközben nem figyeltem magamra, a határaimra. Az érzéseimmel, az önmagammal való szembenézésre. Hogy a gyógyulás része az elfogadás, hogy már régen "elég" , hogy a kevesebb több nemcsak egy klisé. A gyógyulásom része az önszeretet, a megbocsátás magamnak, másoknak, akik miatt azt hittem,nem vagyok elég; a volt kapcsolatomban, ahol nem kellettem, és ezt magamra húztam, hogy miért nem vagyok "elég jó". De hoztam ezt már otthonról is, hogy magas iskolák, jó munkahelyek, semmi nem elég, mert mindig összehasonlítottak minket a szülők a családban, hogy mikor érek már el annyit, vagy még többet, mint a tesvérem. Nekik az anyagiak a minden. Nekem nem. Elfogadom, hogy akkor nem tudtam másképp tenni, nem láttam akkor még tudatosan, hogy ez nem a jó út, ösztönszerűen menekültem az érzéseim elől. Elfogadom a jelenlegi állapotom, hogy ez mindennek az eredménye. A lelkem elfáradt, a pszichikumom összezuhant. Hiszem, hogy idővel jobb lesz, több önvizsgálattal, közben szeretettel. Megértenem, mi miért történt. Megbocsátanom másoknak az engem ért sérelmekért, megbocsátanom magamnak, hogy én sem vagyok tökéletes. És nem kell annak lennem. Minden napom végén elmondanom, hogy " ne menjen le a nap a te haragoddal" Tanulnom a szeretetről, hogy gyógyító. Magamat, másokat.
- K
A trauma egy megállítás. Vagy több. Mit akar megmutatni? Mi az, amit nem tudok elfogadni? Nekem azt, hogy nem lehet mindig enyém az irányítás. És hogy mindennek ideje van. Az elmúlás nekem a megengedés tanítója. Megengednem,hogy fájjon, megengednem, hogy érezzem, emlékezni a jóra, a rosszra. És hogy ott is van velem és itt is, mert a részemmé vált. Ezzel megyek tovább.
2 - Márkus Gábor
Őszintének lenni könnyebb, mint évekig keresgélni, ki hol és mivel rontotta el. A napokban részt vettem a férfikör beszélgetésen. 9 férfi, akik arról beszéltek, hogy most mi az az érzés ami bennük van, mi foglalkoztatja őket. Minden megszólalás után volt lehetőség kérdezni, vagy saját tapasztalatot megosztani, amennyiben úgy érzem hogy tudok kapcsolódni ahhoz amit mondtak. Egymás után beszéltek arról, hogy volt aki a bátyjával nem tudott dűlőre jutni, volt aki sok-sok próbálkozás után az összes családtagjával megszakította a kapcsolatot, és olyan is, aki nem értette miért keresik őt az ismerősei, mikor ő nem feltétlenül keresi az ő társaságukat. Ahogy hallgattam őket sorban, azt éreztem, hogy egyik mondandójához sem tudok kapcsolódni. Aztán rájöttem, hogy mennyire hálás vagyok, hogy az én életemben nincsenek ilyen kapcsolatok, és közben azon gondolkoztam, hogy mi a különbség nálam. Aztán rájöttem, és amikor már szinte mindenki elmondta a magáért, együttesen reflektáltam mindegyikre. Rájöttem, hogy a rokoni és főleg a baráti, de akár az üzleti kapcsolataimban minden egyes kommunikáció során, ha bármilyen kellemetlen helyzetet érzek, amint sikerül beazonosítanom magamban, ott és akkor beszélek róla. Mert ha nem teszem, és elviszem magammal, akkor napokig emésztgetném, és lehet hogy nem lesz következő alkalom, hogy tisztázzuk, vagy a következő alkalomra már az előző eset is rányomja a bélyegét. Ugrasszuk ki a nyulat a bokorból, és amíg nem derül ki, hogy mi a probléma valódi oka, addig nem hagyom magam. Őszintén elmondom, hogy ez mit váltott ki belőlem, miért érzem rosszul magam benne, és akkor vagyok a legboldogabb, ha azt látom a másikon hogy végre ő is elmondhatja, hogy mi feszíti, és nem kell tovább jópofiznia, terelnie, szerepeket futtatnia. Ilyenkor egy csapásra leegyszerűsödik a kommunikáció, nincsenek fölösleges körök. Eleinte odafigyelés kellett, hogy felismerjem és meg tudjam fogalmazni ami bánt, majd pedig bátorság, hogy őszintén el merjem mondani. Legrosszabb esetben megsértődik, de ha nem beszélem meg vele, akkor is ez történne. Legjobb esetben meg megtanuljuk mindketten, mennyit ér az őszinteség.
- K
Határokat felállítanom, hallgatnom a megérzéseimre, kiállni magamért, az igazamért, ezeknek hangot adnom. Rajtam elhatalmasodott a munka. Mert szóltam,hogy sok, de nem mondtam, hogy elég, hogy nem megy több. Nemet mondás képessége; Legyen egyensúly, és nem hagynom, hogy kihasználjanak. Mikor erre rájöttem, már késő volt. Az egészségem is kezdett rámenni. Szövetségesek! Mindig legyenek. Legyen,akivel tudom, hogy őszintén beszélgetek,ahol tudom,hogy nem támadnak hátba. Figyelnem kell, hogy más mit oszt meg magáról, és hogyan, így tudtam, hogy mennyire őszinte. Ki a barát, kiben bízhatok, kiben nem? Volt, aki csak udvariasságból, vagy kötelességből volt kedves, de mindig vannak igazak.