Mindig nehezemre esett az alkalmazotti lét. Egyszerűen az, hogy egy helyen nap mint nap, ugyanazt csinálni, zéró kreativitással nagyon nem az erősségem. És a környezetembe lévők, akik Alkalmazotti létben vannak, mondják: " le kell nyelni" , "meg kell húnyászkodni" ,és én csak nézek, hogy ez most komoly? Tényleg ennyire elkótya-vetyélni az Életet? Ezért születtünk, hogy egy rabságban egy hamis rendszert szolgálva éljünk? Nyilvánvaló, hogy ezért nem tudtam megmaradni nagyon 3 hónapnál tovább egy munkahelyen sem, de ugyanakkor frusztrál is a dolog, hogy nem vagyok ennyire kitartó?! Az önmagam megfejlődése, igaz kibontakoztatása, és az ügyemért dolgozva a célom.
Miközben a hugival mostuk anyut és öltöztettük át, picit az volt az érzésem, hogy most Ő a csecsemő. Sajnos az őt kísérő további szertartás elmaradt, mert nincsen meg a hozzávaló kultúránk. Elveszett. A gyászfeldolgozás egyik része a halottról szól, hogy ő is tudja, hogy már nincsen ebben a dimenzióban. Ennek kb. 3 napos menetnek a fontosságát sokan nem értik, nem is tudhatják, mert már nagyon nincsen kitől tanulni ezekről. Mára annyi marad, amit én is megtettem és teszek többször is, hogy szeretettel imádkozom érte, hogy mielőbb átérjen, ne rekedjen meg itt. A másik része ennek a folyamatnak nálam az, hogy igyekszem fedolgozni a vele való megéléseimet. A jót is és a rosszat is. Bocsánatot kérni és megbocsátani. Talán ez a nehezebb. A 70-es évek végén, láttam egy filmet, ahol a főhős meghalt a film végére. Vártam volna, hogy jön a sötét gyász, de a búcsúztatók ahelyett, hogy magukat tépve, zokogtak volna a fájdalomtól, egy boldog táncba kezdtek és virágokkal, ünnepelve búcsúztatták a kedves halottat. Fehér ruhában, angyalokhoz méltó öltözetben. Nagyon megmaradt bennem ez a történet. Sokszor, nagyon sokszor előjön ez a kép. Azt gondolom ma, hogy ezt a gyász dolgot, már akkor, kölökként is zsigerből érthettem. Ma pedig, már meg is tudom magyarázni: Ha az életünk mérlege pozitív (= a legjobb tudásunk szerinti szeretetben éltünk), akkor biztosan a JÓ oldalra kerülünk. Ez a JÓ oldal pedig, egy katolikus világképben, magát a Mennyek Országát jelenti, ahová egész életünkön keresztül törekszünk. Ki tudatosan, ki tudatlanul. Ha beteljesedik egy élet vágya, akkor azon búsulni kellene? Sajnos, ezt pont rosszul tanítják nekünk, ha egyáltalán tanítják. Édesanyám egész életében pedagógus volt. Nagyon sok gyermeket szeretett át a tanulás nehézségein. Sokan tisztelték, mégtöbben szerették. Hát Ő, biztosan megcsinálta. Isten nyugosztalja a JÓ oldalon! Ha majd én megyek át, akkor aki marad, az mulasson és örüljön és három napig táncoljon, mert én is a JÓ oldalra törekszem. De addig is éljünk! tapasztaljunk, mert a Jóisten rajtunk keresztül szereti a világot. Engedjük Neki! Erre bíztatok mindenkit is.
Kudarcok több formában és közösségben → Voltam tagja, szervezője, vezetője több féle közösségnek. Összeesküvés elméletekkel foglalkozónak, munkahelyinek, független vezetői közösségnek, szervezetfejlesztőinek, több féle önfejlesztő közösségeknek, baráti társaságoknak. Sokat tanultam arról, mivel lehet embereket egy ügy köré vonzani és arról is hogyan nem. Láttam más közösségépítők munkáját sikereit és kudarcait. Igazából a mai napig nem jöttem rá, mi a titkos szósz, amivel minden kihívás megoldható, de sok olyam mintát láttam, amit biztos, hogy nem szabad a receptbe tenni. Mivel ebben nem értem el számottevő sikert, leginkább arról tudok mesélni, milyen buktatókat érdemes elkerülnöd.
Két jogi diplomával kb 10 évi főleg közszférában való foglalkoztatás után a műszaki vonal felé mozdultam az információbiztonságba fektetett erőfeszítésekkel. Nem jött egyből a sok pénz, sokáig a főállásom mellett tanultam és vállaltam a kezdeti megbízásokat, vállalkozóként kellett saját kockázatomra csinálnom és mentoráltak üzletileg az első évben.
Nagyon sok év után jöttem rá, hogy minden problémám abból fakad, hogy nem értékelem magam eléggé és nem merem felvállalni önmagam igazán. Nem választom magam és nem választom azt, ami autentikus lenne számomra. Már egy ideje dolgozom rajta, de ez egy lassú folyamat, és mindig újabb és újabb szinteket fedezek fel, ahol még erősödnöm kell. A korszakomnak (amazon) megfelelően is ez a feladatom, így jelenleg ez a központi téma az önismeretemben.
Édesanyámra kis koromba mindig úgy néztem, hogy miért engedi, hogy apu úgy beszéljen vele, ahogy, miért nem áll ki magáért. Apára haragudtam, mikor azt láttam nem szépen beszél vele. Rossz volt ezeket a vitákat látni. Emlékszem, hogy egész korán már mondtam anyának, hogy én nem fogok ilyen párkapcsolatba élni. Én nem fogom elfogadni, hogy lealázzanak, én egyenrangú kapcsolatot akarok majd fenntartani. Anyukám azt mondta nem lehet azt, majd senkinek sem fogok kelleni, ha ilyen nő leszek, aki nem tűr... Szóval felnőtt korban ráláttam, hogy ebben a játszmában, nem csak apa volt benne mint tettes, hanem áldozatként anyukám is fenntartotta ezt, mert megérte neki valamiért. Sokat jelenetet számomra, ez a felismerés. Olvastam a mérgező szülők könyvet, és megélhettem azt is milyen haragudni szüleimre, szembesíteni velük a fájdalmamat. Amióta az őszinteség számomra nagyon fontos lett, azóta a kapcsolatom anyával sokkal könnyebb, sokkal intimebb, és eltudom fogadni őt, hogy számomra ő volt a legjobb anyuka, mert azt kellett megélnem ami idáig vezetett, akivé váltam általa. Mivel őszinte vagyok vele, ő is elkezdett hozzám bátrabban kapcsolódni, még el is sírta magát egyik nap előttem, hogy ő hogy aggódott értem, ez egy nagy lépés volt számára az érzelmek megélésére. Mivel mindig a részeim lesznek a szüleim, sok önismeret után elfogadtam magamba őket, ezért magam is jobban tudom szeretni mint ez előtt.
Igazi királylány voltam a mi gyönyörű palotánkban, és hittem, hogy boldogan élünk míg meg nem halunk. Haladtunk, fejlődtünk, két csodálatos gyerekünkkel teljesnek éltem meg az életem. Aztán kezdett valami változni... Először csak csendesen, észrevétlenül, majd hangosabban, fájóbban. Tudtam én, hogy valami nem jó, nem vagyunk már boldogok, de bíztam abban, hogy megoldjuk, bíztam magunkban, hogy ezen is túljutunk. És akkor döbbenetesen váratlanul ért a felismerés, hogy a férjem már nem ezen az úton jár. Mást választott. Én mondtam ki, hogy el akarok válni, de azt éreztem belehalok. Azt ezt követő időszakban úgy éltem az életem, minta már meghaltam volna. Nem tudom hogyan vittem végig a mindennapokat, hogyan tudtam elköltözni, egyedül új életet kezdeni. Mindezt úgy, hogy közben a maradék méltóságomat megőrizve, emberséggel, tisztelettel vittük végig a válást, és a mai napig jó kapcsolatban vagyunk. Rengeteget sírtam, sajnáltam magam, szörnyen nehéz volt a mintákat elengednem, harcoltam ellene, küzdöttem, mert én a régi életemet akartam vissza. És egy ponton megváltozott minden. Azt vettem észre, hogy már nem akarok visszamenni, hogy élvezem a szabadságom, azt teszem amit én akarok, úgy ahogy én akarom. Ráadásul a lányaimmal a kapcsolatom gyökeresen megváltozott. Soha ilyen közel nem voltunk egymáshoz, kapcsolódni tudtam velük. Mertem megmutatni nekik a gyengeségemet, sebezhetőségemet, és nekik is megengedtem ugyanezt. Hitelessé váltam.. Ma már bátrabban megélem a mélységeket, és szárnyalok a magasban is. Ha szeretnél egy támogató beszélgetést, örömmel segítek.
Már gyerekkoromban sok mindent nem értettem, miért így csinálják a szüleim, miért nem úgy. Kamaszként már határozottan tudtam, hogy én nem így fogok élni, azt persze nem tudtam, hogyan fogom megvalósítani. A szüleim szerettek, a lehetőségeikhez, korlátaikhoz képest mindent megtettek értem és két testvéremért. 14 évesen a továbbtanuláskor kiderült, hogy nagyon különbözik a jövőképünk. Szüleim rádöbbentek, hogy én nem leszek szakmunkás, gimnáziumba akartam menni. Világossá vált, hogy ettől kezdve a magam útját kell járnom, ez a terep már idegen nekik, a támogatásuk korlátozott. Az olló elkezdett kinyílni közöttünk, és az évek folyamán egyre szélesebbre nyílt, egyre kevesebb témában értettük meg egymást. Az új környezetben éreztem, hogy nem tudok boldogulni, ha nem változtatok az elvek, a gondolkodásmód jelentős részén, amit belém neveltek. Leltáraztam folyamatosan, mi az, ami működik, és mi az, ami életképtelenné tesz a világban, amit magam elé képzeltem. Nagyon határozott elképzeléseim, konkrét céljaim voltak a jövőmet illetően, amit egy postit-re felírva az íróasztalom fiókjába ragasztottam. Minden nap, amikor leültem tanulni, ránéztem a sárga cédulára, és rögtön tudtam, hogy miért csinálom. Diplomákat, nyelvvizsgákat szereztem a családunk történelmében először. Első férjemet a gimnáziumi évek alatt ismertem meg. A kapcsolatunk 13 év után ért véget, egy gyerekkel maradtam egyedül. Nagyon sokat tanultam a kapcsolatunkból. Láttam, hogy képes vagyok tartósan elkötelezni magam, de közben kiderült, hogy a céljaink hosszú távon nem egyeztek. Megdőlt bennem az eredeti tervem, hogy az életemet a férjemmel fogom leélni. Kerestem magam, ki is vagyok valójában? Hét évet töltöttem egyedül, a karrierem építésével foglalkoztam, megteremtettem az anyagi biztonságot, jólétet számunkra, megerősödtem magamban, nem féltem egyedül lenni. Sőt, rájöttem, hogy egyedül én tudom magamnak megadni minden téren a biztonságot. Keményen dolgoztam, munkabérből vagyont építettem. Eleinte nem kerestem társat, csak felfedeztem, hogy milyen is lehet a férfi minőség. Megélve mindent, amit a képzeletem diktált, idővel konszolidált keretek közé akartam terelni az életemet, tartósan családban gondolkodtam. A párkeresésemet az vezérelte, hogy találjak egy egyenrangú társat, aki hozzátesz az életemhez, minden téren. Nem „ingyen” vártam el, azt tudtam, hogy én értékes tartalommal töltöm meg a mérleg másik serpenyőjét. Második férjem nagyon kemény tanulási folyamatot indított el bennem. Megismerkedésünket követően 11 hónap múlva már a felesége voltam. Mintha gyorsvonatra szálltam volna fel, úgy zajlottak az események. Mindketten megéltünk sok szenvedést a magunk módján. Nagyon sokat dolgoztam magamon, hogy társ tudjak maradni ebben a kapcsolatban, nagyon sokat változtam a kommunikáció, a konfliktuskezelés területén. Megtanultam nem panaszkodni. Tudom, hogyan veszítjük el magunk előtt a hitelességünket, és ezáltal hogyan tudunk kibillenni az egyensúlyunkból. Tartósan csak az értékrendünkkel azonos életet tudjuk élni. Értem, hogy mi emberek belső motivációnkat, életutunkat, felfogásunkat tekintve mennyire eltérőek tudunk lenni. Sokat dolgoztam azon, hogy ne ítélkezzek mások felett, elfogadjam, hogy mindenki Isten gyermeke, és egyformán fontos céllal van a világon. Szüleimet először tanítani próbáltam, nevelni, haragudtam, amiért ellenálltak. Később megértettem, hogy ez nem feladatom, elfogadtam őket önnön valójukban, és képes vagyok hálát is érezni feléjük.
Bízni, hinni, hagyatkozni A legsötétebb időszakban találtam rá. Végtelen erő, bizalom és nyugalom amit általa kaptam. Ezt követően bármilyen nehéz is volt az életem során a helyzet, bármennyire is fáradtnak éreztem épp magamat, a hitem mindig segített. Mindig is éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hogy segítséget, támogatást kapok, amikor szükséges. A személyes Isten kapcsolat azóta is átszövi a körülöttem lévő világot. Támaszt, segít visszatalálni önmagamhoz, lelassulni, figyelni, erőt és kitartást ad.
Kapcsoltfüggőség, pornófüggőség és egyéb hiánypótló cselekedetek jellemezték nagyon sokáig a mindennapjaimat. Vándoroltam kapcsolatról kapcsolatra, mert elköteleződni képtelen voltam viszont olyannyira vágytam a szeretetre, hogy mindent megtettem csak megkapjam. Kellett az elismerés, kellett a visszajelzés, hogy jó vagyok és szerethető. De, ha ennek a legkisebb jelet láttam már menekültem is. Ha egy kicsit is azt éreztem, hogy végre megkaphatom amire vágytam már menekültem is. Hogy miért ?! Mert volt egy olyan mély belső hitrendszerem, hogy szart sem érek. Miután ezt felismertem már nagyon odafigyeltem mibe mászok bele. Nagyon tudatosan éltem, de a parkapcsolataimban meg mindig nem tudtam megtapasztalni a boldogságot. Továbbra is csak a leértékelést kaptam és azt, hogy folyton bizonyítanom kell. Hiába dolgoztam már magamon annyira sokat, még belül egy hang mindig azt mondta: nem vagy elég jó ! Te ezt nem érdemled meg! Mindig is ez volt a hitrendszerem egész életemben. Aztán egy nap már nem akartam "elég jó" lenni.... csak simán önmagam lenni. S, csak remélni tudom, hogy ez az elég jó" mellé megérkezik majd egy másik "elég jó".