Joós IstvánAz én tapasztalatom, hogy semmikor nem tudtam nők közül választani, nő iránt elköteleződni... Hanem a Dolgom találtam meg (pontosabban: a Dolgom talált meg engem), és az vált egyértelművé, hogy a Feladatot elvégezni, az Ügyet jól szolgálni, a Jóistentől kapott Tálentumaimat kamatoztatni legjobban Vele tudom. A tapasztalatom, hogy férfiként Társat keresni értelmetlen. Hanem a DOLGOM kellett felvállalni, és miután ez sikerült, ehhez a Társam automatikusan megérkezett. 👍🚀
8
Fanni NémethSokan írnak és mondanak sokfélét az anya szerepről. Az a tapasztalás viszont, amiről most szeretnék írni, nem igazán van még benne a köztudatban (vagy legalábbis engem megkerült az infó). Megdöbbentő és húsbavágó volt a várandósság, a szülés, és aztán az utána következő időszak is. De nem csak lelki szempontból -ez talán egy következő tapasztalat kártya lesz…-, hanem a fizikai részéről. Mintha egy kapcsolót kapcsoltak volna fel bennem, tisztán emlékszek a pillanatra, és az addig vezető mozzanatokra is. Az általunk ismert világ rettentően fizikai síkokon mozog, szinte csak itt keresi az értékeket: pénz, fizikai megjelenés, státuszszimbólumok stb. Ezek után azt hihetnénk, legalább a testünket megismerhetjük, ha már a lelkünk bugyrait nem is annyira: testépítés, diéták, vágyaink teljesebb kiélése, tabuk döngetése, megdöntése, és sorolhatnánk még. Ám amint bekerültem a várandósgondozásba, és a testem is változni kezdett, megmoccant bennem a kétely is: vajon tényleg olyan jól ismerjük magunkat, amennyire hisszük? Vagy a természettől való eltávolodás közben ennyire önhittek lettünk? Elfelejtettük felismerni testünk jelzéseit, ösztöneinket. Amit a természeti népek még zsigerből tudnak, azt nekünk most újra fel kell fedeznünk önmagunkban, és a tudomány által alátámasztva is. Merthogy a testünk egyébként teljesen jól van összerakva, ezt mindannyian tudjuk és látjuk is: a kisbaba, kisgyermek, amíg „el nem rontjuk”, önjáró. Tehetetlen újszülöttből járó, beszélő emberke lesz. Szükségleteit, éhségét jelzi, a teste pedig megszerzi azt, amire szüksége van: azt eszi, amire éppen szüksége van a szervezetének, úgy mozog, hogy az a legoptimálisabb legyen számára (hordozás, igény szerintiség, EC, BLW, szabad mozgás, mezítlábazás). Aztán szépen lassan beletörik a felnőtt világba, és felnő ő is. Lassan mindent elnyomnak benne a kivülről jövő minták, impulzusok. Mit egyen, mikor, mennyit, mit mozogjon s hogyan, mikor beszéljen másokhoz, és milyen módon. A lista végtelen, a lényeg egy. A zsigeri késztetések eltompulnak, az agyunk majd jobban tudja. A szakmámnak, a szüléstörténeteimnek, a várandósságnak, a gyerekekkel eltöltött időnek, és a betegségemnek hála rengeteg friss infóhoz jutottam, s jutok is folyamatosan. Ma már igyekszek széles látókörrel a középúton haladni, evidence based infókat beszerezni. Ezek a tapasztalatok lassan de biztosan indítottak afelé, hogy jobban bízzak önmagamban, és abban, amit érzek. Ez a testtudatban erősödés a lelkemet is formálta, persze oda vissza, ahogyan ez lenni szokott. Jobban bízok magamban, és abban, hogy csak én tudhatom, mi a jó nekem. Ha a határszabással maradtak is még leküzdendő akadályaim, a legbelsőbb énem megedződött, már nem olyan könnyű megingatni.
Sándor AttilaA leendő anyóssal maradtunk a konyhában ketten, a vasárnapi ebéd után. Mama, csak pakolászott serényen. Ez alatt picit szöszöltem, majd már molyolni is kezdtem, majd felszökve a székből, lecsaptam a mosogatásra. Megszoktam a legényélet alatt, hogy a mosogató az nem szekrény, nem tárolásra tervezték... Mama egy picit ráfeszült, hogy majd Ő megoldja, inkább pihenjek..., de én nem hagytam magam. Ekkor belépett az apósjelölt és megkért, hogy menjek vele, mert nagyon fontos dologban szeretne velem beszélni. Hát lementünk a műhelybe, ahol kitöltött egy deci pálinkát, ama klasszikus kávéspohárba. Magának is töltött, majd a kérdőre görbült szemöldökömet észre sem véve, koccintott velem és lehúztuk a páleszt. Azonnal újra töltötte a poharat. Azt is megittuk. Ekkor tért rá a fontos ügyre: Attikám! Férfi ember a konyhába csak két okkal tér be. Az egyik ok az, ha éhes, a másik, ha reklamál. Sajnos az öreg, elég korán átment a Jóistent szolgálni, régi barátokkal barkácsolgatni. A világ, biztosan kevesebb nélküle.
NóraHöss Nóra vagyok, 1996 óta élek együtt súlyos atópiás dermatitisz betegséggel. Most, 33 éves koromra az egész testem érintetté vált. Tudom, milyen az, amikor a szégyen érzése elválaszt a világtól – és néha saját magunktól is. Egy ponton ráébredtem, hogy soha nem lehettek határaim és szükségleteim. Tudatosult bennem, hogy a bőr egy határszerv és változásra van szükségem. Radikális határhúzásokba kezdtem, most ez a központi téma az életemben.
Kretter BeaÉszrevettem, hogy időnként kicsekkolok a valóságból...amikor csak úgy vagyok, de olyan, mintha nem lennék a jelenben, a testemben. Kicsit kutattam és ezekre a válaszokra leltem: az idegrendszerem paraszimpatikus üzemmódba vált, annyira biztonságos közegben érzem magam, hogy nem kell „őrt állnom”, a tudatom pihenőre megy, ez az állapot hasonlíthat a meditáció mély fázisához, álomszerű éber állapothoz, ilyenkor a jelen pillanat linearitása megszűnik, és a figyelmem inkább „szétszóródik” vagy „kitágul” — nem egyetlen konkrét pontra fókuszálok, hanem az egész létezésre, a tudatom ideiglenesen kilép a megszokott racionális keretekből...és földelni kell, ha nagyon gyakran vagyok így...ismerős?
Battyányi CsabaTapasztalatom szerint a figyelem állapota az, amikor nem azzal azonosolsz, akit magadnak gondolsz, hanem a végtelen valóságban "jársz". A jelent éled. Az EGO eltűnik (van, csak máshol). Többen gyakorolják ennek az állapotnak az elérését, ugyanakkor akarattal nem lehet elérni. Ezt az állapotot bizonyos helyeken megvilágosodásnak nevezik. Nekem ez a béke és a derű állapota. Néha hatalmas öröm és hála is megjelenik, hiszen valóban élem a létezést. Ez a végtelen kreativitás és az intuíció otthona is. Ha végtelen valóság bővebben érdekel, akkor A.J.Crhistian előadásai részben erről szólnak. A Youtube-n megtalálod.
Esztergomi KatalinAz a tapasztalatom, hogy amikor fájdalom, hiány vagy tehetetlenség van jelen, az emberek gyakran menekülnek a megoldásba, a „miértekbe”, a tanácsadásba – a valódi JELEN-LÉT helyett. Tegnap a Tréningbár csapatával a szokásokról tartottunk tréninget. Az egyik résztvevő megosztotta egy nehézségét, hallatszott, hogy saját magát is megítéli. Még be sem fejezte a mondatait, máris záporoztak felé a többiek „megoldásai”. Jó szándékkal, de mégis: a résztvevő egyre inkább elcsendesedett. A története lassan láthatatlanná vált… Amikor hazaértem, egy halálhír fogadott: egy huszonéves ismerősünk életét vesztette. Az édesanyja felhívott, és természetesen magát hibáztatta. Ismerős érzés… Amikor a 9 éves kutyám, Zina szepszisben meghalt a nyár közepén, én is újra és újra azt kérdeztem magamtól: Mit kellett volna másképp csinálnom? Ezek a helyzetek ugyanarra a felismerésre vezettek: amikor találkozunk a másik ember fájdalmával, tehetetlenségével vagy hiányával, valójában a saját fájdalmunk, tehetetlenségünk és hiányunk is megszólal. És ez az, amit olyan nehéz elviselni. Könnyebb gyorsan magyarázni, miérteket keresni, tanácsokat adni – mint ott maradni a csendben, a kiszolgáltatottságban, a közös emberi törékenységben. Pedig épp ez gyógyít: amikor megengedjük, hogy a fájdalom is mi legyünk, hogy a nehéz érzések is rendben vannak. Amikor nem tereljük el a fókuszunkat, csak „odaülünk csendben mellé”. Ez elég. De azt tapasztalom, hogy ezt csak akkor tudjuk megtenni másokkal, ha a saját fájdalmainkat is képesek vagyunk elfogadni. Nem csak kimondani, hogy elfogadjuk, hanem valóban együtt lenni velük.
- Fanni Németh
Egész életemben hittem. Akkor is, amikor kihúzták a talpam alól a talajt, és kiléptem az addig megszokott világképből. Kétségeim ébredtek, kérdéseim lettek, amikre senki nem tudott választ adni. Nem tudtam elfogadni, hogy az én fejemben élő Isten annyira más legyen, mint amit tanítottak. Az élet folyt tovább, a hitem megmaradt. Csiszolgattam, tisztogattam magamban az újonnan tanultakat. Más Istenségeket, más hiteket, más felfogásokat. Aztán kikristályosodott előttem valami, egyfajta konklúzió. Ugyanabba a szőttesbe vagyunk belefonva mindannyian. A világ pedig, amibe beleszülettünk, sokkal hatalmasabb annál, mint amit fel tudunk fogni, meg tudunk ismerni. Ahogyan Isten is lehet más, mint ahogyan eddig tanultuk.
Peter TakacsMindig szeretnénk valahova tartozni, ez a valami folyamatosan változik. Hol haverok/barátnők, munkahelyi klikkek, ilyen-olyan klubbok akikbe járunk szabadidőnk "tartalmas" eltöltésére. Személyi fejlődésünk fontos része, hogy tudjuk kik vagyunk, ehhez pedig meg kell tapasztalni, hogy kik nem. Visszataláltam az oldalra, mert hiányzik ami itt van, támogatás, megértés, embernek lenni, és nem kutyák között várni, hogy melyik tép szét legközelebb, mert éppen megijedt lényem egy kitükröződésétől. Kinek kell bizonyítanom? Miért támadnak? Gyenge vagyok, vagy már olyan erős, hogy mindenki ellenfélnek lát? Én vagyok az áldozat, vagy a többiek védekeznek tőlem? Mennyi ilyen és hasonló kérdés merült fel bennem az elmúlt jó pár évben. Még mindig hasonló tapasztalatokat gyűjtök, bár már nem veszem magamra. Nem figyelünk egymásra, és elsiklunk a másik mellett, ebből már könnyen jön a bármilyen minta, és a bántás. Okosnak lenni könnyű, később, de elcsípni hogy én mit rontok, és elismerni fájdalmas, és felemelő.
Christoph Dózsa12 eves koromban elvesztettem a szüleimet 3 honap különbseggel. „Senkitöl“ nem kaptam segitseget(nem talalkoztam pszihologussal). Most 31 evesen 10 ev noszogatas utan a felesegemtöl egy „valsag“ pillanat vegett vegre raszantam magamat arra, hogy beszeljek egy pszihologussal. Nem bantam meg!, söt nagyon sokat adott nekem; biztonsagot, megertest, ravilagitast arra miert eltem ugy az eletemet addig. Ui.: azota is folyamatos kapcsolatban vagyok a pszihologussal es ijesztö de rengeteg mindent mond amiröl Istvan is beszel a videokban.