Esztergomi Katalin

SegítsÉG! Annyira nagyon szeretem a magyar nyelvet. Hihetetlenül beszédes nyelv a mienk, és 48 évesen újra meg újra rácsodálkozom, mennyire. A munkám során tapasztalom, sokan nehezen kérnek segítséget. Testorientált önismereti terapeutaként értem a biológiai, holisztikus gondolkodásúként a transzgenerációs okait. De mindig lenyűgöz, amikor szakrális értelemben is elér a tudatomig valami. Hiszen, gondoljunk csak bele: amikor segítséget kérünk, kiengedjük a kontrollt a kezünkből, és egy másik emberre, de közben a Teremtő erőre (vagy ki hogy nevezi) is rábízzuk a megoldást. Mekkora hit kell ehhez, és nem elsősorban vallási értelemben (bár a vallom kifejezés is megér egy misét... :-) ). Segíts, Ég! - ebben minden érzés, hit, remény benne van, mégis egy szóban sűrűsödik e kifejezés esszenciája. Bennem egyre erősebb ilyenkor a támogatás és a támogatottság, hogy merjek kérni, mert lesz, aki meghallja!

Testorientált önismereti terapeutának tanulok. Miközben arról készülök workshop-ot tartani, hogy mit jelez a testünk, amikor stresszelünk, az invitáló videó elkészítésekor egyszer csak felfedezem, hogy bizony, magamra, a saját testem jelzéseire épp úgy érdemes figyelni. Ugyanis, amikor kiderül, hogy ezt a videót mégsem egy hét múlvára kell elkészítenem, hanem még "ma estig", akkor minden megfelelési kényszerem tudattalanul is bekapcsol. A párommal sokszor vitatkozunk azon, hogy egy önismereti szakember mikor sikeres. Szerinte akkor, ha az élete is gondok nélküli. Szerintem meg akkor, ha a felmerülő problémákra megoldandó feladatokként tekint. A tegnapi "jól kell csinálni, mert különben nem vagyok elég jó" érzése több ezer órányi önismereti munka után sem tűnt el. Csak hamarabb észreveszem, hogy már megint meg akarok felelni "valakinek", akit én kreálok a tudatomban. S ezek után épp az a videó megy nagy nézettséggel rólam, amit én alapvetően zagyvának tartok. Ennyit a belső kritikusomról. :-D

A héten két blogot is írtam az ellenállásról. Most, hogy itt ülök a kis házikómban, és ráébredek, hogy megint minden mást csinálok, csak nehogy befejezzem a szomato - pszichoterápiás tanulmányaim záródolgozatának elméleti részét, rá kell ébredjek, hogy e pillanatban én magam vagyok az ellenállás, és megint visszacsúsztam egy regresszív állapotomba...

Karrierváltóként "új" világba csöppeni... 26 éve dolgozom pedagógusként ugyanabban az iskolában, ahol végigjárva a ranglétrát, 2011 óta igazgatóként is tevékenykedem. Számomra a kommunikáció nem csak eszköz, hanem a kapcsolatok építésének alapja. Az asszertív kommunikáció a szívügyem, hiszem és vallom, hogy a tudatos kommunikációval minden helyzetben lehet előre lépni. Idén januárban kommunikációs trénerként vizsgáztam, és ez a mérföldkő adta meg a lendületet, hogy egyéni vállalkozásba kezdjek. Hamar rádöbbentem, hogy vállalkozónak lenni nem csak a szakmai tudás átadásáról szól. Az egyéni vállalkozói nyelv egy új idegen nyelv. Meg kellett tanulnom a marketing, az ügyfélkapcsolatok, a tárgyalások finom árnyalatait, a digitális kommunikáció szabályait. És közben újra megerősítést nyert számomra: a "life learning", vagyis az életen át tartó tanulás minden területen igaz, még a kommunikációban is. Mindig van mit tanulni, mindig van hová fejlődni – és ez teszi izgalmassá és értékessé az utat.

Az a tapasztalatom, hogy amikor fájdalom, hiány vagy tehetetlenség van jelen, az emberek gyakran menekülnek a megoldásba, a „miértekbe”, a tanácsadásba – a valódi JELEN-LÉT helyett. Tegnap a Tréningbár csapatával a szokásokról tartottunk tréninget. Az egyik résztvevő megosztotta egy nehézségét, hallatszott, hogy saját magát is megítéli. Még be sem fejezte a mondatait, máris záporoztak felé a többiek „megoldásai”. Jó szándékkal, de mégis: a résztvevő egyre inkább elcsendesedett. A története lassan láthatatlanná vált… Amikor hazaértem, egy halálhír fogadott: egy huszonéves ismerősünk életét vesztette. Az édesanyja felhívott, és természetesen magát hibáztatta. Ismerős érzés… Amikor a 9 éves kutyám, Zina szepszisben meghalt a nyár közepén, én is újra és újra azt kérdeztem magamtól: Mit kellett volna másképp csinálnom? Ezek a helyzetek ugyanarra a felismerésre vezettek: amikor találkozunk a másik ember fájdalmával, tehetetlenségével vagy hiányával, valójában a saját fájdalmunk, tehetetlenségünk és hiányunk is megszólal. És ez az, amit olyan nehéz elviselni. Könnyebb gyorsan magyarázni, miérteket keresni, tanácsokat adni – mint ott maradni a csendben, a kiszolgáltatottságban, a közös emberi törékenységben. Pedig épp ez gyógyít: amikor megengedjük, hogy a fájdalom is mi legyünk, hogy a nehéz érzések is rendben vannak. Amikor nem tereljük el a fókuszunkat, csak „odaülünk csendben mellé”. Ez elég. De azt tapasztalom, hogy ezt csak akkor tudjuk megtenni másokkal, ha a saját fájdalmainkat is képesek vagyunk elfogadni. Nem csak kimondani, hogy elfogadjuk, hanem valóban együtt lenni velük.