Katica TothSzeretem a lassú, ráérős reggeleket. Azokat, amikor nincs rohanás. Csak a csend, a meleg, szelíd fény, és az, hogy van idő tejszínhabot fújni a kávéra. Amikor együtt vagyunk a konyhában, nem kerülgetjük egymást, hanem egymás keze alá dolgozunk, mintha egy lassú táncot járnánk. Egy mozdulat, egy pillantás, egy halk nevetés. Aztán amikor kész a kávé, a tejszínhabra szórsz még egy csipetnyi fahéjat, és belekortyolsz. Közben ránézel. Valóban nézed. Az álla ívét, a szeme színét, végigsimítod a haja vonalát, és gyengéden megérinted az arcát. Végigfuttatod az ujjbegyeid az álla ívén. És akár kimondod, akár nem - ott van az a félmosoly a szád sarkában. Ott van az érzés, de jó, hogy itt vagy. De jó veled És ahogy ott állsz, egy pillanatra rájössz, milyen jó most minden. Ahogy a fény megcsillan a csészén, a levegőben ott a fahéj illata, és a tested végre nem siet sehova. Csak ez a reggel van, a kávé, a csend, és valaki, aki mellett könnyű levegőt venni.
1- Katica Toth
Mindig mozgásban voltam. Gyerekként egész nap kint voltam, bicikliztem, fára másztam, futottam, fociztam a fiúkkal, röplabdáztam, kézilabdáztam – amit csak lehetett. Nem nagyon volt olyan nap, hogy ne lettem volna poros, sáros vagy horzsolt. Falusi gyerek voltam, vékony, szabad, folyton levegőn. A mozgás nekem nem sport volt, hanem életforma. Létállapot. Aztán ez valahol útközben elveszett. A város, a tanulás, a munka, a gyerekek – mind elvitték egy kicsit. Maradt a babakocsis séták, a lépcsőzés, a rohanás, a „mozgás, mert kell”, nem a „mozgás, mert jólesik”. Ha volt szabadidőm, inkább tanultam, olvastam, dolgoztam. A testemre akkoriban keveset figyeltem. Mintha elnémult volna bennem az a gyerek, aki egykor futott az esőben. Aztán valahogy visszatalált. Egy új kapcsolatban, új emberek között, új lendülettel. Először csak kívülről néztem, milyen ez a bringázós világ — aztán egyszer csak én is ott voltam, a hegy lábánál, egy e-bike nyergében, nulla rákészüléssel. Feltekertem ezer métert felfelé, kétezerig, és nem tudom, honnan vettem a bátorságot. Csak tekertem. És éltem. Ott, a hegy tetején jöttem rá, hogy ez nekem nem sport. Ez kapcsolat. A testemmel, a levegővel, a földdel, önmagammal. Azóta újra bringázom. Először 15 kilométer, aztán 30, 50, 70… Nem motiváció kérdése — szeretem. Csak elindulni nehéz néha. Ha valaki jön velem, könnyebb. De amikor már megyek, ott van az a régi szabadság. Az a gyerek. Aki sosem állt meg igazán, csak várt rám, hogy újra mozduljunk együtt.
- Katica Toth
Gyerekkoromban sok időt töltöttem anyukám fodrászüzletében. Egy apró szoba volt a házunkban, ahol a hajlakk illata keveredett a kávééval, és közben emberek jöttek-mentek, történetekkel a szívükben. Anyukám hallgatta őket. Nem sietett, nem javította ki őket, nem akart megoldani semmit. Csak ott volt. Figyelt. És ahogy figyelt, valahogy mindig könnyebb lett a levegő. Nemcsak a frizurájuk szépült meg, hanem a tekintetük is más lett, amikor felálltak a székből. Én ott ültem mellette, és hallgattam. Néha kérdeztem is, gyerekként kíváncsian, ösztönösen. De leginkább éreztem. Mindig is éreztem az embereket. Egy sóhajban, egy félrenézésben, egy apró mozdulatban megéreztem, hogyan vannak. Mintha valahogy mindig hallottam volna azt is, amit nem mondanak ki. Később rájöttem, hogy ez az érzékenység nem teher, hanem ajándék. Csak meg kellett tanulnom bánni vele. Megtanulni, hogyan tartsam a teret másoknak anélkül, hogy elveszíteném magam benne. Hogyan legyek jelen, nemcsak testben, hanem lélekben is. Ezért tanultam. Könyveket, tanfolyamokat, kurzusokat, rendszereket — mindent, ami segített megérteni, mi is történik az emberben, amikor beszél, amikor sír, amikor hallgat. De végül mindig ugyanoda jutottam vissza: a segítés lényege nem a technikákban van. Nem a módszerekben, nem a protokollban, nem abban, hogy mit kell mondani. A segítés számomra mindig az élő, lélegző kapcsolódásról szól. Arról a figyelemről, ami megtart, és arról a jelenlétről, ami nem próbál megjavítani semmit — csak ott van, és tart. Aztán telt az idő, és a történetek valahogy mindig megtaláltak. Az emberek elmondják nekem, mi bántja őket, hol akadtak el, mi nehéz most. Én pedig nemcsak hallgatom, hanem érzem is őket. Talán azért, mert már sok mindent láttam, megéltem, és közben megtanultam, hogyan lehet a fájdalomból érteni — nem csak túlélni. Nem hiszek a kész válaszokban. Abban hiszek, hogy minden ember története egy kulcs — és ha elég figyelemmel vagyunk, megtaláljuk vele az ajtót, amin tovább lehet lépni. És azt hiszem, talán ezért is van bennem ez a mély vágy segíteni. Mert nem mindig volt mellettem valaki, aki meghallgatott volna. Aki felém nyújtotta volna a kezét, amikor szükségem lett volna rá. És most, amikor másokat tartok, valahogy én is gyógyulok. Minden történet, amit meghallgatok, megérint bennem valamit — egy régi emléket, egy érzést, egy hiányt, amit szeretettel ölelhetek magamhoz újra. Ahogy mások gyógyulnak mellettem, bennem is helyére kerül valami. Mert minden emberi történetben ott van egy apró darab az enyémből is. És miközben segítek másokat, lassan, finoman, én is újra és újra megtalálom önmagam. Ma is ugyanolyan őszintén hallgatom az embereket, mint gyerekként a fodrászszék mellett ülve — csak most már tudatosan, mélyebben, több rétegben értem, amit hallok. És ez az, amiért hálás vagyok: hogy a figyelésből, ami valaha ösztön volt, mára hivatás lett. Gyerekként még csak hallgattam. Ma már értem, miért hallgattam olyan figyelmesen. Mert valahol akkor kezdődött mindaz, amit ma megélhetek — a gyógyulás, az emberség, a kapcsolódás.
- MMeli
Idő kellett mire rájöttem, hogy olyat keresek aki hasonló. Hasonló gondolatvilágban, értékekben, aktivitásban, célokban és tervekben. A többiben pedig nyitott, hogy újat mutathassunk egymás számára. Így lesz egyben biztonságos és kalandos a jövőnk.
1 - SBSzabolcs Benke
Sziasztok, fogalmam sincsen , hogy hogyan, és mit kellene írjak ide, de megpróbálom. 49 éves vagyok, nemrég, kb 2 hónapja ért véget egy 27 éves kapcsolatom, házasságom. Egyik napról a másikra, hírtelen történt, akkor legalábbis úgy éreztem. 2 hét pokol, bele pusztulás. Aztán elkezdtem össze szedni magam, kaptam segítséget, de hogy honnan, az most irreleváns. Mostanra úgy érzem jól vagyok, most intézem a válást, a házunk eladását. Nekem a filozófusok, pszichológusok irásai sokat segítettek. István videói, és Feldmár András volt a kezdő lökés, mostanra Arisztotelész, Rudolf Steiner, Seneca, Kant, és sorolhatnám hogy kik hatnak rám. Belemerültem az okkult dolgokba, asztrál síkok, lények, a föld tökéletessége és az emberi lelkek megértésebe. Most éppen a szabad akarattal, vagy hiányával foglalkozom, és egy kicsit a végitélettel, és a paruziával is. Ez nehezebb téma, ha úgy érzem belefárad az agyam, akkor hallgatok Dr. Orvos Tóth Noémit, Schaffer Erzsébetet. És nagyon sokat a saját magam csendjevel, megértésével törődöm. Nem párt szeretnék találni, csak hasonló sorsú, gondolkodású emberekkel beszélgetni!
3 - SBSzabolcs Benke
Sziasztok, mostanában sok elvált férfival beszéltem, és az a tapasztalatom, mindenki azt mondta, hogy a volt felesége évek után( 1-2 év) rájött, hogy rossz döntéseket hozott. ( akár sírva is) Van aki az egoja miatt ezt nem tudja kimondani, de érzékelteti, ha látjuk őt még . Ha ez ilyen egyszerű, akkor a férfiak miért nem várnak egy két évet? Hatja őket a szexuális vágy? Egy válás előtt, közben, után közvetlenül valószínűleg nem hajtotta. Akkor most miért? ( ez más téma, de a végíteletkor ezzel mi lesz? Milyen irányban befolyásolja azt ?)
1 
Dorottya GazdaKamaszkoromban rám talált a bábszínház, s innentől kezdve minden vágyam az volt, hogy ilyen közegben dolgozhassak majd. Az egyetemi jelentkezéskor egy nehéz felismerés volt az, hogy arról akkor már lecsúsztam, és nem voltam kellően bátor sem, hogy művész legyek, vagy valamilyen formában alkotó tevékenységben adhassak egy színházi közösség munkájához. Végül tanárként végeztem, és közben megismertem a drámapedagógiai módszerét, ami tökéletesen ötvözi mindazt, amit szeretek és fontosnak tartok pedagógusként. Hatalmas vívódások közepette, de bízva az isteni vezetésben, hittem abban, hogy az egyetem után a színház lesz az első munkahelyem. Így is lett! Felvettek! El sem hittem, hogy a fotóm fent van a társulati falon, hogy én ezen a helyen dolgozom. Csodásan éreztem magam, végre nem voltam kakukktojás. Tudtam, hogy végre megérkeztem, jó helyen vagyok, csak éppen nem abba a feladatkörbe vettek fel, ahová én való vagyok. És ezt azért állítom ilyen bátran, mert a szeretett kollégákkal való beszélgetés, a saját megéléseim és az azóta történt események is ezt erősítik meg. A volt főnökeim olykor igen kegyetlen viselkedése, naivitásom és pályakezdő lelkesedésem, és a "mindent kibírok csak hadd lehessek itt" munkakedvem elég volt nekik ahhoz, hogy minden áttoljanak rajtam, ami csak a csövön kifér, én pedig bírom, mert muszáj, mert "jónak kell lennem", meg kell nekik felelnem. Tudtam, hogy én ezt csak muszájból teszem, mert itt ezt végig kell lépkedni, akkor is, ha tudom, hogy "nem erre vagyok kitalálva". Nagyon rövid időn belül középvezetői pozícióba kerültem, majd több ember munkáját egyszerre kellett végeznem, és azt éreztem, olyannyira egyedül hagytak, hogy mindjárt összezuhanok a rám nehezedő súly alatt. Az álom hely, ahová a szívem húzott, ahová már sok éve egy nagyon erőst hívást éreztem, elkezdett egészen mást jelenteni. Gyomorgörcs, folyamatos váll-, hát- és derékfájdalom, a bőröm és hajam állapotának romlása, étvagytalanság, alvásproblémák. A testem szólt, a lelkem nem bírta és egyre tobb databra hullott és végül a sok-sok átsírt éjszaka után felmondtam. Az első full-time munkahelyem megtanított arra, hogy milyen fontos felismerni, majd kijelölni a saját határaimat. Megtanított bátornak lenni, kiállni magamért és rávilágított arra, mennyire fontos az, hogy milyen a főnököd hozzáállása bizonyos dolgokhoz. Rengeteget tanultam magamról, a sebezhetőségemről, a főnök-beosztott viszonyokról, a munkahelyi környezetről, a hivatástudatról, a fontossági sorrendekről, a lelki erőről és támaszpontokról...és úgy éreztem, na igen, most jött el az a pillanat, hogy azt mondhatom, felnőttem.
- Dorottya Gazda
Az önkéntesség is lehet függőség? Adni, adni, szeretetből, önzetlenül - szeressetek engem is! Sok év önkéntesen és valóban teljes szívvel végzett munka után most szünetet tartok. Elfáradtam. Van, amikor nem tudok adni, mert újra kell töltenem a saját kis fiókjaimat is. Lehet ebben is szüntet tartania, és most ezt végre megérkeztem megengedni magamnak... csak rábukkani váratlan, szép dolgokra, csak úgy élni, szeretni, elbukni, felállni, tapasztalni - ez esik most igazán jól. S ha lesz újra miből, akkor majd mindezt a fényt tovább is adni, elosztani a boldogságot. Addig is változom, töltődöm és önkéntes alapon több időt töltök magammal.
1 - Dorottya Gazda
Egy szomorkásra sikerült nap végén szembesültem azzal a ténnyel, hogy egyébként Valentin nap van, és még ennek tetejébe én egyedül kuksolok itthon. Istennő névvel és egy csodálatos szép szarvasbogárról készített fotómmal belevetettem magam az egyik társkereső applikáció sűrű erdejébe. Ez a titokzatosság többeket is felcsigázott. Összeakadtam egy olyan sráccal, aki valami elképesztően gyönyörű, nem tolakodó, finoman udvarló, kíváncsian és férfiasan elegáns, tiszteletteljes, egy rendkívül játékos, de egyáltalán nem tolakodó beszélgetést kezdeményezett. Hosszú órákon keresztül chateltünk, mély témák felé is eveztünk, könnyebben osztottunk meg magunkról bensőségesebb, érzékenyebb dolgokat is a sajat eletunkrol. Egy ténylegesen őszintén, kíváncsi ismerkedési folyamatba csöppentünk. Majd másnap pedig felfedtem magam. Nem lett belőle folytatás, de mindketten azt fogalmaztunk meg, hogy kölcsönösen izgalmas, szórakoztató és egyben gyógyító hatása is volt ennek a "találkozásnak". Életem legjobb társkeresős élménye volt, és nem mellesleg egy szép Valentin napi este is lett belőle mindkettőnknek. Bárcsak ilyen szarvasbogáristennők nélkül is menne ez a kommunikáció az ismerkedésben! Nem véletlenül találhatták ki egykoron az álarcos bálokat....
- AAAndrea Andrea
Az eddigi tapasztalatom azt mutatja, hogy nehéz azokat megmutatnom. Ugyanakkor sok és érdekes van belőlük a magánéletből és azon túl is. Szeretem ezeket a mély önutazásokat, de még szívesebben olvasom másokét. Látom már a világ bonyolultságát és egyszerűségét.
3