Tapasztalatok

Zita

Nem találtam pontosabb meghatározást, így a "kapcsolati válságot" választottam. Számomra több dolgot jelent. 1 - magammal való kapcsolatom, 2- másokkal való kapcsolatom, 3- párkapcsolat. A legtöbb idő a 3. értelmezésére kellett, hogy rájöjjek, nekem a tipikus párkapcsolat, a minta nem működik. Lényemből fakadóan, nem tud egyszerűen működni az, amit mindenhonnan hallani lehet. Aztán találkoztam egy tanítóval, aki azt mondta erre, "fordulj meg a lovon!" Időbe telt míg sikerült értelmeznem, ráéreznem, rávezetődnöm, hogy ez mit is jelent. Nekem ebben az ikerláng találkozásom segített a legtöbbet. Erről tudok mesélni, ha valaki hasonló cipőben jár, járt.

Marina dr. Varga

Az életünk a kapcsolatokról szól, kapcsolatokból áll. Az élet kapcsolódás, ha úgy tetszik. A kapcsolódás vélt hiánya is a kapcsolatról szól. Ha mással nem, hát önmagammal, vagy valaki nálamnál nagyobbal. A jóga is kapcsolódás. A jó Iga, Ige. Kapcsolataink válsága a világhoz való hozzáállásunkat tükrözi. Tapasztalatom szerint, ami segített, az az odafordulás és a határok. Még akkor is, ha már egy letűnt világom kapcsolatába kapaszkodtam. Az odafordulás és a határok segítettek. A továbblépésben is. Mert az odafordulás és a határok megértéshez vezetnek. Feloldozáshoz. Kényes egyensúly ez a határok és a szolgálat között. Úgy tapasztalom, ez a tánc lökdös végig az úton a fal mellett. A sziklás fal mellett (szaturnuszi analógia?), ami ledörzsöli rólunk a felesleget.

Morgós Bence

Nárcisztikus, Borderline, parentifikált, kodependens → Borderline személyiséggel éltem már kapcsolatban, és más nárcisztikus jellegű karakterekkel is. Sokáig tartott megértenem, hogy én vagyok aki ezeket az embereket bevonzza az alapvetően parentifikált kodependens működésemmel. Sokat önismeret és önfejelsztés során megtanultam szeretni azt, aki vagyok. Most már tudok egészséges(ebb) kötődésű emberekhez is kapcsolódni. Szívesen segítek benne neked is.

Zsuzsanna Vadász

Sokáig tartott, míg megértettem, hogy kapcsolataimban a legnagyobb bajt az okozta, hogy képtelen voltam tolerálni a nehéz érzéseket. Azonosultam a bennem megjelenő fájdalommal, vagy szomorúsággal és beszűkült tudatállapotban hoztam meg életem döntéseit. Mikor megtanultam az érzéseimet megfigyelni és a működésükre tudatossá válni megváltozott a helyzet. Már nem a negatív érzéseim és gondolataim határozták meg a döntéseimet, hanem jelenlétük ellenére képessé váltam a kapcsolataimban rejlő valódi problémákra fókuszálni.

Péter Peti

Sziasztok! Nem tudom ez most válás vagy párkapcsolati válság témakörébe tartozik, de ez is az is. 46 éves vagyok. A feleségem (még nem váltunk el szüneteltetjük a válást) február végén bejelentette, hogy nem szerelmes belém és nem boldog, de mint a gyermekeink apját szeret engem. Róla annyit kell tudni: apukája nárcisztikus volt ezért könnyen rátalálnak az ilyen emberek akikhez még könnyen kötődik emiatt. Amikor 12 éve megismerkedtünk engem azért választott mert nem talált bennem ilyen vonásokat. Tavaly bele is gabalyodott egy ilyenbe akiből azóta ki is ábrándult. Az élet érdekes fintora folytán én nem ismertem fel, hogy nem vagyok boldog, benne voltam a langyos vízben mint a béka, nem volt rossz helyem, de nem voltak célok Istvánt idézve "kurva" voltam. Aztán közös megegyezéssel elköltöztem itthonról, hogy így talán jobb lesz mindenkinek. Ebben az időszakban kaptam 2 új állásajánlatot az egyikre fel is vettek. Mondtam a feleségemnek hogy csak akkor nem fogadom el az új állást ha rendbe tesszük a házasságunkat, De ő azt mondta válni akar. Én elfogadtam az állást elköltöztem Nagykanizsáról Sümeg mellé. Majdnem minden nap elmegyek a gyerekekhez a feleségemmel hol így hol úgy vagyunk. Van amikor megoszt velem dolgokat, aztán amikor eljön az idő hogy ő a saját pszichológusához megy megváltozik. A Pszichológusa egy volt szépségkirálynő és elmondta nekem mivel én is voltam páciense hogy neki az " Én " fontos, meg a valósítsd meg önmagad, de ha gyerekeid vannak akkor mégis hogyan gondolja? Szerintem ő inkább távolít minket úgy gondolom. Azóta nekem másik pszichológusom van aki család centrikus. Sokkal jobban érzem magam és rengeteg videót nézek a témában. De sajnos nem tudom elengedni Őt, még mindig abba reménykedek, hogy újjá tud születni a kapcsolatunk. Én nem akarok elválni mert szeretem és ott vannak a gyerekek. Azóta kitartok mellette próbálom segíteni ha beenged Talán ennyi elsőre

Beatrix Buda

A legnehezebb a Hála, a hálám okát megértetni a másikkal, aki fájdalmat és bánatot vár.. vagy lát csak.. ha önmagát próbálja, meri adni, mutatni, nyújtani.. Hálás vagyok a bátorságáért, mindenért, amit önmagáért tesz, tenni képes.. már.. Pedig minden bánat és fájdalom, ami a másik viselkedése miatt fellép bennünk, csak tükör.. tükröződés.. valami mélyen, sötétben csücsülő sebre vetül csak a váratlan fénynyaláb.. sírsz, mert fáj.. azt hiszi ő okozza, neki van bűntudata.. elmenekül, elkerül, h ne lásson, ahogy, amikor fájdalmat okoz.. te érzed, hogy nem.. nem miatta van.. valami mélyebb dolog ez, ami ennyire fáj.. és akkor a fényben rá tudsz nézni, meg tudod nevezni, felszínre tudod hozni, meg tudod gyógyítani.. és akkor már hálás vagy a másiknak.. nagyon.. és nem félsz már, sőt örülsz az újabb sebeknél.. hisz tudod, újra csak gyógyulsz, így (is) gyógyít ő.. ugyanígy gyógyítod te is őt.. egymást.. Csak ezt nehéz vele megértetni.. hogy utána jó, minden sokkal jobb.. gyógyultabb, könnyedebb, boldogabb.. h ne meneküljön... nem kell... önmaga elől sem, előlem sem, a fájdalom elől sem, a hála elől sem...

Férjemmel 9 éve vagyunk házasok. Van egy csodás kislányunk aki 8 éves. A kapcsolat mesesen indult sem vita sem hasonló. Nagyon tudtunk figyelni egymásra, majd gyors összeköltözés, eljegyzés, egy éven belül esküvő. A lányunk születése után is szépek voltak a napok, de valami miatt mégis feszült voltam. A Párom folyton dolgozott otthon voltunk hárman lányok. Az idő gyorsan telt és valahogy egyre kevesebb idő jutott egymásra. A kislány is sok időt elvett mert az átlagtól eltérő. Éreztem a bajt és egyre többet többet adtam, megoldást kerestem Férjem számára. Mikozben ő vagy nem volt otthon vagy folyamatosan feszült volt, és én magamban kerestem a hibát. Mondhatnánk tipikus, önfeladás csapdája. Igen ezt tettem lépésről lépésre adtam fel magamat, szeretet koldussá változtam. Amikor felvetettem egy lehetőséget próbáld ki te, és igen beindult a változás megláttam mindazt ami eddig előttem rejtve volt. De ahogy én fejlődtem egyre jobban zavart hogy nem kapok viszonzást, és nőtt a távolság. Sok sok beszelgetés során próbáltam felhívni a figyelmét a helyzetre, de bagatelizálás volt a válasz. Nem tartott velem és csak azért harcolt hogy mindene meg legyen, csak az anyagi meg erkölcsi elismerést kereste. Aztán egyszerűen már nem is beszéltünk egy nyelvet. Azt hiszem itt jutottunk el az aljára, hogy már nem is értjük egymást. Én olyan embereket találtam akik meghallgattak, ő pedig kizárva érezte magát. Eltávolodtunk egymástól, pedig az életem közepe még mindig ő volt. A kislány nyaralása alatt együttlétet tervezett annak ellenére hogy már rég kifelé állította a szekerét, mondtam hogy ezt nem lehet. Költözzön el és gondolkozzon, mit akar minket vagy a szabadságot, mert érzése szerint én bezárom. Már el is költözött válás folyamatban. Azóta is igyekeztem segíteni rendet rakni a lelkében, de hiába. Nehez elfogadni azt hogy a másik iránti szeretet nem jogosít fel arra hogy helyette harcolj. Ezt neki kell megtennie, szembe nézni saját démonaival.

Timár Tibor

22 év házasság, nagy út és még hosszú út vár ránk. Az élet nagy kérdései merültek fel benne. Most már szép, de nem mindig volt ez így. Föltettem a kérdést sokszor magamnak, hogy vajon milyen ember az olyan, akinek a viselkedés mintája miatt a felesége sclerosis multiplex-es lesz. Vajon milyen ember az olyan, akinek a gyereke fél attól, hogy apa hogyan reagál a helyzetekre. A válaszom az lett: Egoista, gyáva, sérült. Hogy mi lett a megoldás? Elszégyeltem magam és addig mentem a belső vadonom legmélyére, egyedül és segítséggel, amíg annyira megváltoztam, hogy a feleségem kigyógyult a gyógyíthatatlan betegségből, a fiammal pedig egy nagyon szuper kapcsolatom van és ami még nagyon fontos, magammal is nagyon jó lett a kapcsolatom, most már büszke vagyok magamra, bele merek nézni a tükörbe.

Viktória Matúz

Kapcsolataim egész életemben válságban voltak. Hazudtam magamnak családot, barátokat, szeretőket, párkapcsolatokat. Mindent megtettem, hogy megértsem Önmagam- Mi lehet velem a baj, hogy ennyire gyűlöl az anyám. S mivel az ő szemével láttam magamat, a világ is gyűlölt rendesen. Mondhatni, hogy a legnagyobb válság önmagammal volt kapcsolati szinten. Gyűlöltem magam a viselkedésem miatt, hogy túl okos vagyok, túl gyors, vehemens, szenvedélyes durva és határozott. Türelmetlen, túl direkt. A legtöbben féltek és utáltak, de ha segítségre volt szükségük mégis nálam kötöttek ki. Próbáltam minden oldalról normális emberi kapcsolatokat kialakítani. Nyesegettem és cseszegettem önmagam. Hülyét csináltam magamból, hogy másnak ne legyen terhes, hogy én mennyivel jobb vagyok szinte mindenben. Gyártottam magamról hibákat, hogy ne zavarjam a környezetemet. Együtt dolgozni velem szinte képtelenség, mert ha kiengedem a veremből a legjobb barátomat az agyamat, akkor mindenkinek kisebbségi komplexusa lesz és szarhatok a szoba közepére. Nem léteztem önmagam számára, csak a mások mindenre kiterjedő igényeinek kielégítésére törekedtem. De nem tudtam jól teljesíteni azt amit magamtól elvárok, így kiugrottam a korlátozó és mérgező környezetemből. Védtem a saját életemet. A mai napig ezt teszem. Segítek ahol tudok, annyit amit tudok, de az elsődleges személy akiért élek az én magam vagyok. Ugyan jelenleg ez még másnak hoz pénzt, de mindennap elkövetek mindent ahhoz, hogy becsempésszek egy-két bátor jelentkezőt azok közül akiik válallják a közös küldetést: Önszolgálat mindenek felett. Szolgáld önmagad, hogy egymás megfelelő segítői lehessünk. Üdvözöllek a csapatban

Gergely Kiss

Érdekes dolog az elválás. Számomra először van ez a tapasztalat, hogy hogyan éli meg egy nő és egy férfi a szakítást. Én mint tipikus férfi az első pár hónapban úgy éreztem, mint aki kiszabadult, ő 2-3 hónapig gyászolt. Ezután találkoztunk és beszélgettünk egy nagyot. Talán 2-3 éve nem beszéltünk ilyen jót. Ezt követően otthon hetekig emésztgettem a dolgokat, rájöttem mi vezetett a szakításig, milyen sokat hibáztam, hányszor volt az egom miatt veszekedés és arra is hogy még mindig szeretem. Ő viszont már tovább lépett... Esküszöm ez most sokkal rosszabb, mint mikor szakítottunk. Minden percben írnék neki, meg szeretném beszélni de nem teszem, mert tisztelem őt és a döntését. Olyan mint egy leszokás egy függőségről, mintha nem gyújthatnék rá, pedig le se akarok szokni. Tudom én, hogy ez a gyász időszak és egyszer majd elmúlik, de milyen kár hogy nem léphetek egyből oda.