Megosztások

Mónika Juhász

Sziasztok! Nem lepődöm meg,hogy a sors pont most dobta elém ezt a közösséget. Határ húzás,nemet mondás most a legnagyobb feladat a számomra. Köszönöm... Figyelek... Tapasztalok...

CSILLA CSILLIK

Életem során sok megtapasztaláson mentem keresztül. Kétszer el váltam az egyik 21 a màsik, 15 évig tartó kapcsolat volt. Az első házasságomból 3 gyermekem született, akik ma már felnőttek. Óvónőként dolgozom, amit nagyon szeretek csinálni, ez nem egy munka számomra hanem egy hivatás. Nagyon sokféle nehézség és megtapasztalás mind arra az útra vezetett, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz, hogy elfogadjam önmagam és szeressem önmagamat, s feloldjam a gyerekkorból és előző életeimből hozott mintáimat. Most úgy érzem jó irányba haladok, sokat dolgoztam magamon, előre haladok az életem egyre jobb, azt a társat szeretnem bevonzani, aki számomra a legmegfelelőbb és Én az Ő számára.

Erika Szlavek

Kell hogy legyen valaki aki engem keres és én őt. Soha nem adom fel. Sokat változtam az utóbbi időben jobban értékelem azt, ha tartozik hozzám valaki és én is számíthatok valakire😉

M.B.A.

Kapcsolódni vágyom... A világunkban, ahol az emberi kapcsolatokat sokszor a fogyasztói társadalom szabályai szerint éljük – ha elromlik, vagy ha nem tökéletes, azonnal eldobjuk és újat keresünk –, az egyik legritkább és legértékesebb kincs a valódi elköteleződés. De mi is az az igazi kapcsolódás? Amikor a felszínes elvárásokat végre felváltja a biztonság, az elfogadás, a tisztelet, a kölcsönösség, a feltételnélküliség... És mindemellett egyenrangú társakként funkcionálnak a felek.. Szerintem... A valódi elköteleződésnek azonban ára és értéke is van. Mindannyian hordoztunk már egy képet magunkban a „tökéletes” kapcsolatról. Filmekből, regényekből és a közösségi média filterezett valóságából meríthetünk, milyennek „kellene” lennie a szerelemnek: konfliktusmentesnek, folyamatosan lángolónak, ahol a másik ember gondolatolvasóként, azonnal tudja, mire vágyunk. Aztán ahogy telnek az évek, tapasztalunk, sérülünk, gyógyulunk, és rájövünk egy hatalmas igazságra: a tökéletes kapcsolat egy fárasztó délibáb. Ami viszont valódi, kézzel fogható és mindennél többet ér: Amikor találsz valakit, aki leteszi melletted a voksát, minden egyes nap (!), az egyszerűen megfizethetetlen. Ekkor nem a készt kapjuk, hanem együtt teremtjük azt meg. Sokan várják azt a partnert, aki „készen” érkezik. Aki már minden traumáját feldolgozta, aki sosem hibázik, és aki mellett az élet egy végtelen, sima utazás. De a valóság az, hogy két önálló, múlttal érkező, esendő ember találkozása sosem lehet súrlódásmentes. Az igazi csoda ott kezdődik, amikor két ember azt mondja egymásnak: 💝 „Nem vagyok tökéletes, és te sem vagy az. De hajlandó vagyok megismerni és elfogadni téged.” 💝 Együtt tanuljuk meg egymás szeretetnyelvét. 💝 Együtt fejlődünk, és csiszolódunk a nehézségekben. 💝 Együtt teremtünk egy olyan boldogságot, ami nem a külsőségeken és a látszaton, hanem a valódi közös munkán alapszik. Ez az elköteleződés nem azt jelenti, hogy sosem lesznek viták, vagy hogy sosem leszünk fáradtak, nyűgösek, bosszúsak. Hanem azt, hogy a nehéz napokon sem pakoljuk össze a bőröndöt. Amikor a kapcsolat alapja a mélyebb megértés, akkor a hibák nem jelentekek válóokot, hanem lehetőséget adnak a kapcsolódásra. ✨ Ha a másiknak rossz napja van, nem a támadást látod benne, hanem a fáradtságot. ✨ Ha te borulsz meg, tudod, hogy van egy biztonságos tér, ahol lehetsz gyenge, mert a társad nem a tökéletes kirakat-verziódat szereti, hanem *téged*. Mindenestől. És ez az, ami igazán számít! Nem a drága vacsorák, nem a státusz, és nem a kifelé mutatott, irigylésre méltó harmónia az, ami megtart egy kapcsolatot. Hanem az a csendes, hétköznapi, láthatatlan háló, amit ketten fonnak minden egyes nap. 💝 Az a tudat, hogy valaki ott van neked. 💝 Hogy valaki lát. 💝 Hogy valaki választott téged, és holnap, amikor felébred, újra téged fog választani. Mert a végén csak ez számít. A közös út, a közös fejlődés, és az a fajta tiszta szeretet, ami nem a tökéletességet várja el, hanem a valóságot öleli át.

pogitomi

Engedd és nyiss... És szerintem egyszer csak eljön az a pont, amikor azt mondod, hogy nincs gát vagy ha van is még, de már nem érdekel és egyszer csak megindulsz...

Bóta Zsuzsi

Az elképzeléseimhez való "ragaszkodás" tettenérése :) Milyen érdekes, hogy bármennyire hiszem azt magamról, hogy nyitottan és szabadon fogadom be a következő megtapasztalást, mégis fülöncsíphető, ott egészen mélyen az a bizonyos elképzelés... A dolgokról való előfeltételezés. Amit a tudattalanom összes tartalma és a még nem tudatosult vakfoltok az elmémben hoznak létre bennem. Például Indiában kínálkozott számomra ehhez egy kitűnő "gyakorló terep". Tudok-e úgy jelen lenni, hogy teljesen szabadon, elképzelések nélkül fogadom be a megtapasztalásokat. Delhi nyomornegyedei, a koldus kisgyerekek, Varanasiban a halottégetők, Bod Ghaya-ban a kolostorok, Buddha fája... Úgy éreztem, hogy teljes nyitottsággal vagyok jelen. És többé-kevésbé ez így is volt! Amikor viszont valami benyomta a gombjaimat, akkor rögtön tudtam: itt bizony volt "elképzelésem", vagy hitrendszerem az adott jelenséggel kapcsolatban. Végtelenül hálás vagyok ezekért mégis, mert pont ezek a vakfoltok, rejtett elképzelések, hitrendszerek mutatják meg, hogy még hol lehetek szabadabb. Hogy miket ismerhetek fel, ami által még inkább, még tisztábban lehetek jelen az adott pillanatomban. Amikor megélhetem az egy-séget ÖnMagammal, és úgy láthatom a jelenségeket, ahogy azok vannak. Mindent annak látni, ami! Amikor már bele tudok menni egy pillanatba, új helyzetbe úgy, hogy nincs róla elképzelésem, előfeltételezésem, "elvárásom", akkor valójában jelen tudok lenni. Ilyenkor valóban kapcsolódhatok a ...-hoz. (ki-hogy nevezné: Gondviselés, Isten, Szeretet, Létező, Égiek, Univerzum, Önvaló...) Csodálatosak ezek a felismerések az úton-járásom során... Ti hogy vagytok ezzel? Mik a tapasztalataitok az elépzelésekről? Vagy csak így: mi a véleményetek erről?

Bóta Zsuzsi

48 évem összes megtapasztalása bennem él… Hálás vagyok értük, a markáns, fájdalmas emlékekért, és az örömteli, egyre szabadabb megtapasztalásokért is! Öntudatra ébredésem óta keresem az élet mélyebb értelmét, összefüggéseit, és a kérdésre a választ : ki vagyok én valójában. Mikor elkezdtem beleállni a saját utamba, a vállalt életembe, egyre erősebb lett bennem a bizonyosság, hogy több vagyok, mint a látható dolgok összessége, a szerepeim, címkéim. Valódi ÉN-emmel való kapcsolódásom olyan erővel hívott, hogy mindent megtettem és megteszek azért a mai napig is, hogy EGY-ségben éljek magammal. Csodálatos és egyben felszabadítóbb érzés azt megélni, hogy minden energia, gondolat, érzés, ami a részem, az teremtő erővel bír. Minden „kívülről” érkező hatás (kapcsolatok, történések…), csak tükörként arra rezonál, ahol én tartok, ami bennem megjelenik. (Egyik legkedvesebb esszencia számomra a "mint kint úgy bent, mint fent úgy lent" mára már nem csak egy szép gondolat, hanem élő megtapasztalás!) Így válhattam még inkább tudatossá és felelőssé a saját életemre. Folyamatosan tanulom azt a leckét is, hogy az önmagammal egységben levés legfontosabb leckéje az önmagam elfogadása, valódi szeretése, átölelése. Ez csodás áldás számomra, hogy ráébredek: már nem szükséges kívülről várnom semmit. Minden ott van bennem… Persze nem lehet - vagyis nem biztos, hogy az én utam- társak nélkül leélni az életet. Kapcsolatban sebződünk és mára már azt is tudom és hiszem, hogy kapcsolatok által gyógyulunk. Felelős csak önmagamért lehetek, „megmenteni”, vagy megváltani csak magamat tudom. Mégis folyamatosan tanulok a körülöttem élőktől (gyermekeim, családom, volt férjem, klienseim, babák, haldoklók…). Nem vagyok tanító, gyógyító, segítő másoknak, csak a magamé lehetek. Eszerint élem a hivatásomat is. És persze jönnek az újabb és újabb lehetőségek az újabb megtapasztalásokra, hogy minél inkább valódi ÖnMAGammá váljak...