Orosz SándorSokáig azthittem míg egy kis falucskában laktam , hogy mennyire lusta ember vagyok. Attól függetlenül hogy elvégeztem a kerti munkát , és a benti házi munkát is. A lustaság mint olyan nálam mindig elégedetlenségből fakadt. Mindíg azthittem valamit csinálnom kell , mert ha nem akkor lustának fognak nevezni és ugyanígy lustának is tartom magamnak . Mióta beköltöztem egy nagyobb városba , azóta 2x annyit mozgot mert nem kell kocsival mennem sehova, minden elérhető gyalog is . Továbbá rájöttem , hogy akkor érzem jól magam ha minden nap mozgok valamit . Szóval szüségem van a mozgásra , még ha belül azt érzem semmi erőm sincs . Tanulság számomra , hogy sose voltam lusta csak nem értettem , hogy mire volt , szükségem hogy jól érezzem magam . Azontúl , hogy jól érzem magam , jobban tudok gondolkodni és egészségesebbnek is érzem magam . Persze ez annak is a következménye, hogy rájöttem ahhoz hogy a saját világomban rendet tegyek , magát az eszközt a "TESTET" is jó formában kell tartanom . :)
2
MagdiViszonylag későn jött a kislányom - 38 éves voltam, amikor megszületett. Én már előbb szerettem volna, de valahogy a sors mindig olyan pasikat dobott elém, aki még nem érezte magát érettnek hozzá. Így mentek az évek, igaz nem bánom, mert elmondhatom, hogy sokat éltem és megéletem, utaztam. Most már 6,5 éve anyaként mondjuk azt mondom ez a legnagyobb utazás, ami sokszor nem könnyű. :) Lehet pont azért, mert sokáig éltem nélküle, viszont most már egy percet sem szeretnék nélküle élni. Az ő ölelésében és szeretetében én is “otthon” vagyok.
István ViroveczA sporttal kapcsolatban számomra az eszköz volt, hogy a mélyszegénységből a szülőfalumból kiszabadulhassak. Utólag visszagondolva én is sokáig a tudatalattimban pajzsként formáltam meg a testem, de itt is egy belső hang már egészen Gyermekkoromban azt súgta hogy ez az én identitásom, ez az a külső, aki vagyok, amivé lennem kell. A napi rutin ad egy fajta biztonság érzetet, ami kiszámíthatóvá és érzékelhetővé teszi a haladásom. Kis léptékben, de haladok az utamon. Egy biztos pont, ami stabilizálja az önnön valómat is. Mindamellett precíz és következetes férfinak tartom magam. Mindig rend és tisztaság vesz körül. Másfelől kötelesség, ami abban is kimerül, hogy nem omolhatok össze bármi is történik. Legfőképpen a fiaim miatt. Mindenre van megoldás és mindig van kiút. Mindig is szerettem volna saját családot és az első pillanattól fogva a megélésem az, hogy felelősségem, hogy az életre felkészítsem őket és a legjobb tudásom szerint tegyem ezt és a legtöbb szeretetem nekik adhassam. Van egy erős családcentrikus énem, amit nagyon szeretek magamban és hajlamos vagyok “apáskodni”. Persze átestem én is a kezdeti féltékenységen, amikor az első szülött fiam megérkezett, de gyorsan túllendültem rajta köszönhetően a tudatos munkának, amit magamba fektetek. Az összeomlás alatt a teljes összeomlást értem. Ahol addiktív dolgok irányába mozdulnék el és egy végtelen spirálba és az önpusztítás zuhatagába esnék. A válságaimban többször éreztem azt, hogy készen állok a halálra. Volt olyan mikor egy hosszabb síró görcs után kifeküdtem a földre és azt mondtam: “Istenem, készen állok! Vegyél magadhoz!” Az én megélésem az, hogy ez rendben van. Bele kellett halnom, hogy új perspektívák nyíljanak és fejlődjek. Viszont férfiként ha most már “helyzet” van, vagy válság, azonnal a megoldásra vagyok képes koncentrálni pánik és szorongás nélkül. Régen jellemző volt rám a pánikszerű reakció azokra a helyzetekre, amik kibillentettek az egyensúlyomból és nem voltam képes tisztán látni. Felelős édesapaként és férfiként ez ma már nem lehetséges. A fiaimnak én vagyok a biztos pont. Eleinte különböző technikákat alkalmaztam, amik segítettek elvinni a fókuszt és megnyugodni. Ellenben hasonlót tapasztaltam magam is, mikor az adott élethelyzet újra és újra lejátszódott a fejemben és elkezdtek ugyanazok az érzések előjönni a történtek után. Ilyenkor újra a technikákat vettem elő. Időbe telt míg megtanultam és átalakítottam a válasz mechanizmusaimat. Utólag tekintve azért rakott az élet állandóan hasonló, szinte ugyanolyan helyzetekbe, hogy végre megtanuljam helyesen kezelni és reagálni. Mára már nem billentenek ki. Legtöbbet a Mindfulness technikák segítettek és a kognitív terápia úgynevezett “megfordítom a gondolatomat” technika. Így a legtöbb történést el tudom különíteni magamtól és tudom, hogy nem ellenem szól, nem rólam szól. Ha kapok direktben egy minősítést, tudom, hogy a legtöbb esetben a frusztráció és félelem szól a másikból és nagyon sok esetben saját magáról szól, nem pedig rólam. Ahogy azt is, hogy ezek a félelmek és frusztrációk nem az enyémek. Nem az én felelősségem kezelni. Tudom meddig tartok én. Hol vannak a határaim. A sok veszteség megtanított hatékonyan kezelni a különböző helyzeteket. Mindamellett most már látom a másikat és tudom miben van, amiért együttérzéssel is tudok rá tekinteni, így végképpen nem hat meg, ha egy célzott támadást vagy elutasítást kapok. Hiszen mi lehet a legrosszabb? Elutasítanak? És akkor mi van? Szeretem magam és nem akarok már megfelelni senkinek. Ha elutasít, semmi baj. Megköszönöm az őszinteséget és a legfőbb jót kívánom és megyek tovább az utamon. Majd érkezik az, aki képes hozzám kapcsolódni. Hiszek a társ teremtő energiában. Az érzelmi kilengések maradnak is, csak az ívük lesz egyre kisebb és egyre gyorsabban tudunk majd visszatalálni az egyensúlyba. Rendben lesz minden. Türelem.
Butuza TamásKisvállalkozó vagyok. Mikrovállalkozó. Számomra az ideális vállalkozás méret az egy fő. A nagyszerűségét, társadalomra gyakorolt hatását, és a profit mértékét sem korlátozza az, hogy egyetlen emberből áll. Úgy érzem, az, hogy egyetlen ember a vállalkozás, teremti meg igazán a lehetőségét hogy valóban küldetésként, ügyként működjön. Igazán ideális állapot az, amikor egyidőben van több egyszemélyes vállalkozásom. A 2000-es évek elején egy kutatás azt mutatta, hogy a leginnovatívabb csapatméret 8 fő. Ettől nagyobb csapat kevésbé tud innovatív lenni. Ugyanez a kutatás 2014 környékén azt az eredményt hozta, hogy 3-4 fő az ideális csapatméret. Ez egy trend. Előbb utóbb eléri az 1 főt. És tökéletesen egyetértek ezzel a kutatással. Szívesen beszélek veled erről.
Az Átalakuló4-5 nyelvet beszélek, 15 évet voltam fordító egy nemzetközi szervezetnél. Hogy ma újra nekiállnék-e a nyelvtanulásnak? Nem biztos, hiszen nagyon hosszú és fáradalmas folyamat. Eredménye van? Ha jól csinálod: igen! Ennek ellenére 2024-ben már nem biztos, hogy megéri, hiszen kitűnő MI (AI) szolgáltatások állnak az emberiség rendelkezésére. Tehát röviden: együtt átbeszélhetjük, hogy neked mire kell az idegennyelv, mik a kételyeid, mennyi az időd, és hogy neked pontosan mire is van szükséged, hogy elérd a célod, hiszen az idegennyelv csak egy eszköz!
Halmai ZoltánMi az hogy tökéletes? Minden ember más! Lehet e tökéletes ugyan úgy egy másik ember járhat e ugyan azon az úton? Hisz máshonnan jött más a megtapasztalt valósága! Én segítőként , csontkovácsként, terapeutaként még nem találkoztam két ugyanolyan problémával. Hasonló volt, és lehet hasonló képp megoldást is találni, de mivel minden ember más így azt szoktuk mondani ha 20-30ezer embert megkezelsz erős kezdő vagy! Mindig jön egy újabb probléma amire megoldást kell találni ettől tudsz fejlődni. Na és ha jó úton haladsz a Jó Isten egyre nagyobb problémákkal fog megtalálni, hogy lássa fejlődsz e!? A gurukkal nem az a baj hogy ott vannak ahol hanem az, hogy szinte mindegyik az egy és üdvözítő utat kínálja, ahelyett hogy azt mondaná nekem így sikerült... Ha megpróbálod követni a példámat köszönöm, de ha nem érzed, nem éled meg úgy ezt az utat, ahogy az számodra jó, és a kívánt eredményt hozza akkor nem én vagyok az embered, keress mást, olyat akivel tudsz együtt rezegni akinek a tanítása, tapasztalása befogadható számodra. Hogy le kell e ölni a gurukat?! Hát nem gondolom... Ha így érez valaki akkor az a sötét oldal programját vallja magáénak. Inkább meg kell haladni őket.. Egy mester, vagy guru mindig azt fogja éreztetni a tanítvánnyal, hogy ő a több ő van előrébb. Míg egy tanító gyönyörködik abban ha egy tanítvány túlszárnyalta őt mert tudja, hogy nem az ő valósága hozza meg a köz-ős-ség fejlődését hanem az ha minél többen lépnek a világosság útjára.
Zsuzsanna Á.26 év házasság után eldöntöttem: elválok. Hogy miért ekkor? Ekkor kezdtem el figyelni magamra, hogy valami nem jó, nem érzem jól magam a bőrömbe. És beköszöntött a harmadik fél, a szerető (az én részemről), aki megadta a lökést, hogy lépjek. Egy felnőtt és egy kamasz gyermekkel az életemben és egy férjjel aki nem akart válni nem volt egyszerű. De valahol mélyen belül volt egy meggyőződés, hogy ezt kell tennem. Ezt a döntést aztán nagyon sokszor megkérdőjeleztem. De úgy hiszem az évek történései engem igazoltak. Belekezdtem egy komoly önismereti folyamatba és hiszem, hogy jó úton haladok.
2
ReniA vágyaimat igazán megélni talán épp azért sikerült, mert bátran követtem őket. Mindig is vonzott a külföld és a különböző kultúrák világa. Az évek során hét országban éltem és dolgoztam – Hollandiában, Belgiumban, Albániában, Görögországban, Oroszországban és Spanyolországban. Minden egyes hely új tanítást hozott, formált és gazdagított, és mindezek által váltam azzá, aki ma vagyok.
2