Tapasztalatok

Anett Szincsák

Szent Iván éj... a legrövidebb éjszaka, mi mégis csillaglesre indultunk a kamasz, tini, (16) lányommal. A ráhangolódás jegyében "elrángattam" egy fotó kiállításra, ahol a képek helyett egy rövid, élő, space mood zene mentette meg az eseményt. Közös program volt, bár eleinte közös szenvedésnek indult, de a hatása meglett. Egyfajta megerősítés, hogy újra tudok kapcsolódni másokhoz és önmagamhoz illetve a lányommal a régi-új szövetség is megmaradt, működik! És (bár és-sel nem kezdünk mondatot, ohhh... írnom kell a régi mintákkal kapcsolatban is ;) ) további bizonyíték arra, hogy valóban élek és újra van hely az életemben a szépségnek, az örömnek és az intimitásnak... #Merj élni...!!! # Nyiss a világra!

Beatrix Buda

Úgy indult,hogy megláttam és akartam .. megszólalt -a kihívása volt az első mondata .. , és még jobban akartam .. életemben férfit így még nem akartam .. szőröstől-bőröstül, mosolyostúl-defektestül.. és nem értettem miért .. betöltött ez a mindenáron akarás ..sorra pattannak ki belőlem a képek, h mit akarok tőle, vele megélni, hova menjünk, mit csináljunk .. egy egész manifesztációs lista készült bennem … és valósult meg, mert jött .. követett.. fogadott ..mindent, amit és ahogy nyújtottam neki … annyi erőm volt, amiből azonnal egy új világot tudtam volna teremteni magunknak .. Aztán, ahogy haladt a sok segítséggel .. úgy lett egyre tisztább neki mit is akar ő és mit nem .. és úgy haltak el bennem a képek .. torpant meg a teremtés.. és lépett a helyükre nálam a félelem és a ragaszkodás, nála meg az egyre távolodása és végül az önmagát választása .. mígnem eltűnt .. hetekre.. szó nélkül .. nekem a pokol, nem tudom, rosszabb.. lekapcsolták a napot.. neki viszont a fellélegzés…. Mikor már úgy tűnt nincs más, mint a reményt feladni.. nem ment.. nem ez ment .. magamat adtam fel, az akarást.. és ebben a semmit nem akarásban egy dolog maradt .. hogy képtelen voltam nem adni, ekkor is adtam amit és ahogy éreztem, hogy adnom kell .. - mert tudni már nem tudtam róla semmit- csak már nem gondolkodtam mit szól hozzá, kell-e neki, mi lesz ha .., mi nem lesz .. adtam és ő elfogadta .. elment oda, meghallgatta, elolvasta… és haladt velük .. aztán mikor úgy “éreztem”.. újra .. végtelen lassan és szelíden .. minden valaha volt akaratomat elmorzsálva .. újrakezdtem az adást amilyen tempóban engedte, végre újra élőben .. a figyelmet, a beszédet .. a meghallgatást, a távolságot .. az érintést, a hitet benne.. és abban h ki fog tudni törni .. el fog tudni indulni.. egy akarat maradt csak meg bennem.. vele lenni, amennyit csak enged, úgy adni és látni, hogy halad vele .. hogy jobban van .. Nem ott fordult át minden, mikor a legmélyebben voltam ..hanem mikor újra előtte álltam, újra elé tudtam állni .. szelíden és mosolyogva .. látni és állni, (nem) hallani és kibírni újra és újra, ahogy ellenáll .. és közben nem akarni semmit tőle csak adni újra és újra és tovább neki .. mert elfogadta .. újra beszélt .. hol lelkesebben, hol depresszívebben, és belőlem elfogyott a fájdalom és a félelem helyette viszont megszületett ez a másfajta erő, ez amivel ezt tenni voltam képes és vagyok azóta is .. ami több, mint amivel én magam rendelkezni képes vagyok .. ez a fajta kiélezett, de mégis könnyed figyelem .. a rezdülésekre, az elfojtásokra, az érzésekre, a ragokra és hangszínekre, a vesszőkre és a pontokra, az elengedésnek ezen az egyfajta önátadáson alapuló különös módján … elengedődött az akarás, hogy én mit akarok tőle .. helyette érzések jöttek .. ötletek erre menjek, ezt mondjam, ezt kérdezzem, ezt írjam, vele beszéljek, ezt tegyem, azt vegyem .. most már ezt követem, ezt az érzést folyton, hogy mit akar az élet rajtam keresztül adni neki .. érzek valamit miközben beszél es mondok rá valamit .. amin előtte nem gondolkodtam.. látok egy könyvet veszem és adom, filmet küldöm, zenét küldöm, jegyet küldöm, ételt készítem, embert bemutatom, odaküldöm, odamegyek .. és jönnek szembe a véletlenek .. amik mind őt segítik .. véletlenül összefutunk, vagy mi vagy mi másokkal, feliratok, zenék, ppdcastek, véletlenül jó helyen kinyíló könyvek .. nincs tervezés … csak követése ennek a belső hangnak .. nem agyalok illik, nem illik, olvassa vagy nem, válaszol -e vagy sem.. mit gondol vagy érez vagy sem .. csak teszem, adom, küldöm, mondom .. ő pedig fogadja .. a maga tempójában .. és halad vele.. csak megtörténés van … bennem meg béke és nyugalom .. benne meg sokszor még düh, de legtöbbször hála.. elfogadtam, hogy csak egy csatorna vagyok most .. és boldog mert látom, hogy így is egyre pipálódnak ki tovább a régi “kívánságlistám” pontjai vele.. így is, hogy már nem akarom, mert már hiszem és élem, hogy megvalósul sőt jobbak is, nem mert én akarom, hanem mert így kell lennie ..

Nataly

Sokat kerestem, mert tudom, nehéz elfogadni valakit, aki tolószékes. Bekategorizálják, azonnal sajnálni kezdik, pedig ez egy helyzet, ami nem zárja ki, hogy keressük a saját boldogságunkat. tisztában vagyok azzal, nehéz az elfogadás, hiszen felvállalni magának és a világ előtt nem lehet könnyű. a boldogság nem kereken és állapoton függ, hanem mit teszek a másikért, mennyire értem meg, kölcsönös mit várunk. Szeretve lenni, és szeretni , ezt nem magyarázni kell, ez vagy kialakul, és van szikra vagy soha nem lesz, ezt megérezzük. Soha nem adtam fel semmit. Több időbe telik társat találni, de még van egy kis időm, és boldogságot, örömet, megértést adok, és boldog leszek ha kapok. Rendszeresen edzem magamat. Ahogy a helyzetem is megengedi. Valahol a társadalmi hozzáállás is elég rossz. Ha valakinek van valami testi baja, nem lenézni kell, kérdezni. A tisztességes kommunikálás, főleg ha őszinteséggel párosul , előbbre visz. A helyzetem ellenére boldog vagyok, csak a társam hiányzik, akivel együtt élünk meg kis csodákat, ha szomorú, te vagy aki vidítja, ahogy mondjuk, jóban, rosszban egy-ütt. Nagyon sok minden érdekel, és a zene, művészet, s minden ami építi a lelket testet érdekel. Ebben a helyzetben is megtanultam azt a fajta önvédelmet, ami kell hogy egyedül is megvédjen e fura felfordított világunkban. Senki nyakára nem telepedek, vagy meg ismer és lát bennem valamit vagy nem én vagyok akit keres. Együtt romantikázni, élvezni egymást a természetben, felfedezni sok szép csodát, nagyon boldogító érzés. Segítőkész vagyok, de nem lehet kihasználni. úgy mondhatnám, hogy ha valamit az élet elvesz, ad helyette értékesebbet, jobbat. Mélyen érdekel az emberi lélektan. Az őstörténelmünket tanulmányozom, mert nagyon fontosnak tartom a gyökereinket. Érdekel a társadalomtudomány, a szociális hozzáállás, igazságkereső vagyok. Ebben az életünkben nem szabad a csalódások miatt feladni. Egy időre visszavonul az ember de előre nézzen, és adjon esélyt, hisz párban élni, egymásért nagyon nagy dolog. Természetesen felelősséggel. Önmagamat ellátom, bár van amiben segítségre szorulók, de van szám és kérek. Soha ne adjátok fel! Erre buzdítok másokat is. Nehéz megtalálni, de valahol vár, és hátha alapon itt megtalálhatja az ember azt akivel jó nagyokat nevetni, egyszerűen egymásért élni. Nem a pénztárcájába kell kutatni, és csak testi örömöt keresni... Ez más minőség szerintem. A saját és más boldogsága a kezünkben van. Jó szív, bátorság, és kitartás kell hozzá.

Erika Balogh

A koromnál fogva is mélyebben látok dolgokat - nem jobban, csak többet láttam - értelemszerűen van véleményem és sajnos tapasztalatom. A gyerekkorom azzal telt hogy mindenki okos csak én nem - bezzeg a szomszéd gyereke mennyivel többet tud mint én - a felnőttkor még rosszabb élményeket hozott. Nagyon hamar megtanultam hogy minden azon múlik hogy kit ismersz - ezen a téren ma is rosszul állok - és hogy ki áll a hátad mögött ha bajban vagy. Szerepek amiket kiosztanak, és vagy beleállsz vagy egyedül maradsz. Mindezeket súlyosbította hogy a férjem évekig küzdött a halálos kórral, ami szintén amortizálta az amúgy is gyér kapcsolatainkat. A halála után körülnéztem és döbbenten állapítottam meg, hogy egyedül maradtam. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy akkor tulajdonképpen ki is vagyok én? Ha a jelzőket nézem amiket a társadalom ragaszt ránk - idős nő, nagymama, özvegy - de kik vagyunk a jelzők mögött? Mennyit érünk és hogyan látjuk magunkat, illetve hogyan szeretnénk láttatni magunkat? Mennyit érünk emberileg, és hol van a helyünk? Nagy kérdések, főleg ha a bőrünkre mennek.

MMária

Kifelé mindig is a jó kislány, a kedves, a mosolygós de valójában nagyon is zárkózott voltam, és féltem attól, hogy valakihez érzelmileg közel kerüljek. Gyerekkorban is ezt láttam és 30 évig a házasságomban is a fegyelmezettet, „másokért mindent megteszek, magamért szintem semmit” típus voltam, és ezzel érzelmileg elszigetelődtem. Beálltam egy áldozat szerepbe, mert ez volt a mintám és mert tudat alatt haragudtam magamra amiért csak ritkán tudtam az érzelmeimet kimutatni. Közben kedves voltam, mosolyogtam, mindenkivel tisztelettudóan viselkedtem. Azt hittem ha ilyen leszek akkor mások is viszonozzák majd ezt, és szeretnek végre. Olyannak akartam magamat mutatni amit mások elvártak, belesimultam a helyzetekbe és többször alkalmazkodtam. Nagyon rossz érzés erre rájönni, de már tudom nem megy másképpen a változás. ŐSZINTESÉG!! Miért lettem ilyen már jól tudom, és persze terapeuta is segített, de itt most nem ez a fontos. Csupán azért kezdtem így hogy ezt megmagyarázza, miért alakult ki az érzelmi függőségem a válásom után egy olyan férfival aki hihetetlen erős érzelmekkel és nagyon gyorsan, nagy erővel törte át a falakat amit magam köré építettem a hosszú évek alatt. „Meghackeltek” mondta az egyik barátom és igaza volt, mert jött egy olyan férfi aki egy ösztönös, érzelmeit nem titkoló, tele szeretettel, akinek én voltam a legfontosabb, mindig rám fókuszált, aki folyton ölelt, kedveskedett, stimulált, szinte szikrázott köztünk a levegő. Hát persze hogy beleszerettem és szép lassan elkezdem tőle függeni. Hiszen annyi hosszú év után végre szerettek és végre én is szerethettem! Csak hogy ő teljesen akart, nem akart osztozni másokkal, sem a gyerekeimmel, sem barátokkal, senkivel. Féltékenykedett, korlátozni akart és eleinte hagytam mert ha ketten voltunk és biztonságban éreztük magunkat akkor jól és szenvedélyesen szeretettünk. És persze azt hittem majd megváltozik, ő pedig hogy én. Érzelmi függőség alakult ki köztünk, de volt egy részem ami folyton jelezte, hogy nem jó ez így, és elkezdtem harcolni vele. Próbáltam ellenállni a korlátozásnak és egyre erősebben ment a vita köztünk. Harcossá váltam mert bennem is volt egy sérült gyermek és benne is. Heti szinten vitáztunk, hiába ő volt aki elkezdte én sem hagytam magam. Elküldtem de visszajött, kérlelt, és megbocsájtottam de ha nem jelentkezett akkor én érezem a hiányát és visszahívtam. SE VELED, SE NÉLKÜLED! Próbáltam kilépni a vitákból, néha sikerült, de akkor pedig hosszú napokig ment a csendes büntetés felőle. Vagyis ez sem segített. Párterápia után kb. 1 hónapig sikerült nem bántanunk egymást. Hiszen a viták során már én is sokszor bántottam őt is. Szavakkal és tettekkel is mert hogy mindig elküldtem, szakítani akartam, csak nem ment. Akkor még nem értettem, hogy neki ez volt a sérülése, gyerekkorban nem fogadták el, és gyakran kritizálták. Aztán szépen lassan elkezdtem magam figyelni, és próbáltam nem az ő viselkedését kritizálni. Hanem megkérdeztem magamtól miért kell nekem ő? Biztos hogy ezt akarom? Miért ragaszkodom hozzá? Hiszen már nem jó vele. Mitől félek? Sok óra terápia, önismereti módszerek használata, sok-sok őszinte baráti beszélgetés, sok mindent kipróbáltam. Aztán mikor megcsalt - már nem ítélem el érte - de akkor megharagudtam nagyon. Nem találkoztunk azóta (6 hónapja). Már csak kicsit haragszom, mert jól tudom, hogy ő nem tud egyedül élni, és még nem tud szembenézni a démonjaival ahogy én teszem. Iszonyat nehéz volt elszakadni, de muszáj volt magamat választanom. Így hogy nincs fizikailag a közelemben és hogy elkezdtem más férfiakkal ismerkedni már tudom a gyógyulást útján járok. Azt is tudom hogy nem fogok visszafordulni és hogy tapasztaltam, rengeteget tanultam ebből és tőle is. Hálás vagyok amiért megnyitott engem, és már igazi nőnek érzem magam és hogy jobban kimerem mutatni az érzéseimet, a gyengeségeimet. Sok munka vár még rám, de jobban vagyok, Köszönöm hogy elolvastad a soraimat. Keress ha szeretnéd. :))

Juhász Sándor

Volt több olyan projekt és vállalkozás is az életemben, amikbe nagy motivációval, lelkesedéssel vágtam bele, amikről úgy éreztem, hogy fontos dolgok és amikben ki tudok teljesedni, aztán végül a ígéretes kezdetek után mind elhalt és én szépen lassan egyre rosszabb anyagi helyzetbe és egyre beszűkültebb térbe kerültem. Úgy érzem ezen elakadásomnak oka a meg nem élt vágyak, szenvedélyek, szexualitás. Tudatosan régóta törekszek erre és régóta érzem, hogy ezzel kapcsolatban van bennem valami blokk, de csak az utóbbi hónapokban emeltem igazán mély központi önismereti munkám részéve, hogy felfedjem magamban ennek a tudattalanomban lévő blokknak a forrását. Tudatos álmomban már egyszer-kétszer meg is jelent álomszereplőként ez a blokk, amivel szeretnék tovább dolgozni, de valamiért nagyon védi ezt a tudatalattim. Ez most az én nagy kihívásom.

Fanni Koósz

"Hiszek az EGY ISTENben" Gyermekkoromban keresztény katolikusnak neveltek, onnantól hivatalosan is, hogy a tanárok gyermekei is járthattak hittanra. Viszonylag fiatal voltam, de az számomra is logikátlan volt, hogy a tanárság hogy nem egyeztethető össze a vallással, főleg hogy anyám apácáktól tanult, apám meg lelkes ministráns volt fiatalon...De a rendszer szerint tantárgyuk volt hitvallásuk, így csupán a rendszer váltás engedett minket hittanra járni, áldozni... S őszintén utólag, talán jobb lett volna, ha marad. Mert mindaz, amit hallottam a keresztény világképről és ahogy láttam a keresztény embereket, számomra egyáltalán nem volt összeegyeztethető. Csak most, ahogy írom, ugrik be, rá 30 évre jártam egy egészen más vallási közösségbe, ahogy ugyanezt tapasztaltam meg, s döbbentem rá, az ember ha hordozza is az isteni minőséget, nem a vallás keretei azok, amik mentén ezt bizonyosan meg is testesíti. Sőt, időnként óvodának láttam azokat, akik a szent ember körül döngicsélve igyekeznek a mennyek országába jutni. Az Isten keresés azonban számomra igenis komoly és fontos dolog volt. Jézus élete, annak szimbolikája, szavai és a musical, Jézus Krisztus Szupersztár, betöltötték a fiatalkorom. Kerestem Istent Karithy Előszójával, azaz : "gyermekkoromban elszántam magam, hogy szólok istennek, ha van, de Ő nékem égő csipkefenyérben meg nem jelent, se borban és kenyérben, hiába vágytam sóvár irigyen, nem méltatott rá, hogy őt higgyem"... Félreértették, világosodott meg bennem egyre jobban,s ahogy ez is megnyílt bennem, találtam hangokat, melyek végre megadták azt az Isten képet, ami bennem mélyről, szinte öntudatlanul élt, s voltam hálás érte, hisz a világom kikerekült. Jézus kálváriája egyfajta szimbóluma a földi életnek és a szellemiség kereszteződésének. S mint mindenben, ami emberi, ebben is alacsony tudatosságú kezek és szájak hirdettek évszázadokig hamis igét, amit úgy érzem, ideje új nézőpontból is megvizsgálni, s így a nagyvilág elé tárni. Ami a bigott hívők számára, akik berögzül gondolatiakat kétségbe vonni egyáltalán nem hagyják, bizonyára sértő...Mégis. Szeretem Istent magunkban látni. MAGunk vagyunk isten egy szülött fia, egy énenként. S mindannyian azzal a lehetőséggel jövünk világra, hogy megváltsuk saját világunk. Ehhez azonban lázadnunk kell a múlt világrendje ellen, de legalábbis megkérdőjelezni. Számomra nagyon sokat adott Adyashanti műve, Jézus és a felébredés, melyben Jézust szembeállítja az akkori tömegtudattal, s ezt a nézőpontot láttatva egy új szemléletmódja nyílik az értelmezésnek, ami a szabadságot mutatja meg az egyén számára s nem birkaként követő tömegtudatosságot ígér mennyek országaként. Hiszem és vallom, hogy a szimbólumok sokrétűsége lehetőség mélyebb és komplexebb felismerések felé, amik aztán mind ugyanoda vezetnek végül a legmélyén. Istenhez.

K

A betegségemet át kellett ölelnem és hálát adnom érte. Mert megállásra tanít. Megfigyelésre. Hogy a lelkem védeni akar. Hogy ne hozzak be több dolgot "kintről", ne vállaljak több feladatot, ne akarjak több új dologba belevàgni, mert túl sok van már "benn". Hogy milyen elakadásom van? Mi történt, amiután a betegség történt velem? Mit tettem/tehetnék másként? Miben kell változtatnom? Én túl sok mindent akartam egyszerre. Munka mellett német egyetem, futóversenyek, aztán munka mellett vállalkozás kiépitése..miközben tudattalanul harcoltam a démonaimmal, hogy ez a sok dolog mind azért volt, mert nem éreztem magam "elégnek", elég jónak, és az érzéseim elől pedig a sportba,munkába ,tanulásba menekültem a függőség, végkimerülés határáig.. Miközben nem figyeltem magamra, a határaimra. Az érzéseimmel, az önmagammal való szembenézésre. Hogy a gyógyulás része az elfogadás, hogy már régen "elég" , hogy a kevesebb több nemcsak egy klisé. A gyógyulásom része az önszeretet, a megbocsátás magamnak, másoknak, akik miatt azt hittem,nem vagyok elég; a volt kapcsolatomban, ahol nem kellettem, és ezt magamra húztam, hogy miért nem vagyok "elég jó". De hoztam ezt már otthonról is, hogy magas iskolák, jó munkahelyek, semmi nem elég, mert mindig összehasonlítottak minket a szülők a családban, hogy mikor érek már el annyit, vagy még többet, mint a tesvérem. Nekik az anyagiak a minden. Nekem nem. Elfogadom, hogy akkor nem tudtam másképp tenni, nem láttam akkor még tudatosan, hogy ez nem a jó út, ösztönszerűen menekültem az érzéseim elől. Elfogadom a jelenlegi állapotom, hogy ez mindennek az eredménye. A lelkem elfáradt, a pszichikumom összezuhant. Hiszem, hogy idővel jobb lesz, több önvizsgálattal, közben szeretettel. Megértenem, mi miért történt. Megbocsátanom másoknak az engem ért sérelmekért, megbocsátanom magamnak, hogy én sem vagyok tökéletes. És nem kell annak lennem. Minden napom végén elmondanom, hogy " ne menjen le a nap a te haragoddal" Tanulnom a szeretetről, hogy gyógyító. Magamat, másokat.

Szőcs Balassa Teodóra

Anyukám amióta az eszemet tudom, azt hajtja, csak be ne kapd a legyet… szóval ne legyek véletlen terhes. Szüleim konzervatív, katolikus egyház szabályok megtartására törekvő emberek, és szerették volna ha a gyermekeik is ezt a példát mutassák. 23 éves voltam mikor egy 9 hónapos önismereti csoportban eljutottam egy izzasztó kunyhó által hogy a legnagyobb félelmem, hogy kismama legyek esküvő előtt. Nagy felszabadulásnak éltem ezt meg. Rá 2 hónapra teljes testel, lélekkel azt éreztük a párommal, hogy le akar valaki születni hozzánk, és hagytuk neki, azonnal megfogantam. És már félelmek nélkül vállaltam azt ami a családban az egyik legnagyobb bűnnek számított. Én már elég erős voltam, hogy ez ne rendítsen meg, majd kismama koromban megéltem az Istennő korszakot, otthonszültem és később dúla lettem.

Molnár Anita

Az anyaszerep mellett, a dolgozó anya szerep ami még kiemelkedően a szívügyem. 4 hónapos volt a kisfiam, amikor home officeból újra elkezdtem dolgozni, 11 hónapos, amikor már hibridben 8 órában és 14 hónapos, amikor bölcsis lett és on-site visszamentem a munkahelyemre. Persze az első időszakban sokat betegeskedett, így sokat dolgoztam továbbra is otthonról, ami valljuk be, beteg gyerek mellett nem egy leány álom. Viszont én akartam így és a munkám rengeteget segített, hogy ne égjek ki olyan gyorsan az anyaságban. Végül annyira túlhajtottam magam, hogy mindkettőben kiégtem :) Ha visszamehetnék másképp csinálnám-e? Egyértelműen nem! Rengeteget tanultam és fejlődtem ezáltal a tapasztalás által és továbbra is nagyon fontos számomra a munkám, természetesen csak a kisfiam után, aki pont azért, mert a világmindenséget jelenti számomra, nagyon átrendezte a prioritást, de a karrieremben való kiteljesedésről nem tettem le és mivel tudom milyen nehéz összeegyeztetni a két szerepet, nagyon szeretnék másoknak is segíteni.