NapsugárAz ego halála, avagy "Ki vagyok én, és mit akarok valójában?" A "kötelező" egyetemet otthagyva rögtön szárnyakat bontottam. Kipróbáltam magam, belekóstoltam sokmindenbe, megjártam mélységeket és magasságokat, párhuzamosan: párkapcsolat, hobby, önismeret és munka területén is. Egyet elhatároztam már a legelején, kizárólag a szívemre hallgatok majd, és mindenhol csak addig maradok, amég jól esik, vagy amég azt látom hogy tud hozzám adni, és nem csak elvenni.. A teljesség igénye nélkül (és nem időrendi sorrendben), voltam pici faluban posta vezető, voltam autó alkatrészes cégnél sofőr (kiszállító), kipróbáltam magam fesztiválon sörcsaposként, tanultam, dolgoztam külföldön, költöztem jónéhányszor, jártam életem során úszni, teniszezni, légtornázni, néptáncolni, játszottam furulyán, fuvolán, gitáron, énekeltem éveken keresztül. Oldottam sokmindent családállítással, kineziológiával, asztrológiával, ismerkedtem számmisztikával, kronobiológiával...stb. Legutóbb pedig úgy hozta a sors hogy egy szuper, lehetőségekkel teli multi céghez keveredtem, ahova eladó-pénztárosi pozícióba jelentkeztem, és itt ismertem meg igazán önmagam. (Fun fact, nem is emlékeztem hogy beadtam az önéletrajzom... :D) Egy rövid beszélgetés után felvettek, mindent imádtam, a környezetet, az embereket, a feladatokat, a kihívásokat, nehézségeket, mindent!.... és néhány héten belül a legnagyobb döbbenetemre és meglepetésemre felkértek üzletvezető helyettesnek. (Wow, mekkora sztárnak éreztem magam, micsoda elismerés volt ez a hiúságomnak...) Igazi Amazon voltam, hasítottam, szárnyaltam, mindenki elájult tőlem, -najó, voltak olyanok is, akik kifejezetten utáltak, és ezt valahol meg is értem-, és egyszerűen imádtam az érzést, hogy nekem nem kell megsavanyodnom a munkahelyemen, mert ez egy teljesen más világ az átlaghoz képest. (Azért egy belső hang végig ott volt, hogy nem innen fogok nyugdíjba menni :-) ) Szóval 1-2 év hasítás után jött a hideg zuhany, lett egy új főnököm -akit kezdetben tényleg imádtam-, aki szép lassan egyre többet és többet várt el. Én a tőlem telhető legtöbbet nyújtottam, mégsem volt neki egy idő után elég, elismerést sem sokszor kaptam. "Ez a munkád, mit dicsérgesselek?!" Egyszerűen hervasztó volt vele együtt dolgozni, sőt egy idő után gyomorgörcsöm, hányingerem lett tőle. A területi vezetőnk tanácsára, én végig csapatmunkában szerettem volna működni. Azt csinálni amiben igazán jó vagyok, amiben szívvel-lélekkel tudom használni a képességeimet, és kívülről -az én szemszögemből- teljesen jól ráláttam, hogy mennyire jól kitudjuk egészíteni egymást a kollegáimmal. Vagyis tudnánk. Mert a közvetlen főnököm azt akarta, hogy mindannyian orrvérzésig dolgozzunk és multifunkcionálisak legyünk. Tiltakozni kezdtem. Küzdöttem, vergődtem, veszekedtem vele, mindenbe beleálltam és én szívből akartam egyirányba húzni a szekerünket, mert láttam mennyire jó lehetne úgy a csapatunk, ahonnan én néztem. (Btw: A munkatársaim mind egyetértettek velem mindenben, mégsem szólalt fel rajtam kívül élesben senki.) A főnököm nem így látta, sőt, bizalmatlan és gyanakvó volt velem szemben, azt hitte ellene dolgozok, hogy a munkatársainkat manipulálom, és ellene uszítom őket. Olyat vetített ki rám ami nem én vagyok, hadakozott velem, és én is ővele. Aztán amikor már eleget szenvedtem, rájöttem mi a következő lépés. Be kellett látnom, hogy lehet hogy képes lettem volna arra, amit elvárt tőlem, de milyen áron... "Na nem. Biztos hogy nem fogok tovább gyomorideggel és megfelelési kényszerrel dolgozni! Az fogja meghozni a lelki nyugalmam, ha "visszafokoztatom" magam eladóvá. Akkor majd nem lesz akkora felelősség a vállamon, nem kell 100 dologra figyelnem egyszerre, nem hagyhatom hogy elfogyjon az energiám. Csak mondják meg reggel mi a dolgom aznap, azt szívvel-lélekkel fogom végezni, a vásárlóinkat nagy mosollyal és nyugalommal fogom kiszolgálni, este pedig átöltözök, hazamegyek, és magam mögött hagyom a munkát." Így is lett. Mindenki meglepődött, volt aki egyenesen hülyének nézett. "Még ilyet!" - Jó fizetést, a menő pozíciót, és az azzal járó "szabadságot" feladni?! Ki hallott ilyet ... senki. Korábban én sem. ..de tudtam, hogy ez már nem fér bele. Többre, másra vágytam. Hívott egy hang, és bár nem tudtam mi lesz a cél, de a következő lépést már tisztán láttam. "Újra költöznöm kell." Cégen belül átkérettem magam egy másik városba.. ..és innentől pedig gyökerestül megváltozott az életem, átadtam magam, és sodródni kezdtem. Annyira jól döntöttem! Egyetlen percre sem bántam meg, sőt. Kicseréltek, és a világ legboldogabb embere lettem. :-)
3- Napsugár
"Nem vagy buta, csak még keveset tudsz." -tanítja szerető, szelíd szívvel Karak a kicsi Vukot. Annyira szeretem ezt a mondatot! Nem volt ez mindig így... Csacska, fiatal, zabolátlan énem sokáig hitte, hogy ő aztán mindent tud, és jobban tud. Hogy hogyan kellett volna őt nevelni, szeretni, hogyan kellett volna nem bántani, nem traumatizálni, hogyan kellett volna jobban támogatni, és, és, és... Mindenki hibás, a környezete, a szülei, a családja, a tanárai.. csak Ő nem! Ugra-bugráltam, szerepeltem, hangos voltam, a legkülönbözőbb módokon hívtam fel magamra a figyelmet. :-) Ma már többször mérem fel a terepet csendben a háttérből, meghallgatom az embereket, és egy ideje átjár a melegség, a végtelen szeretet és egység fénye, amikor eszembe jut: Minél többet tudok, annál jobban érzem, hogy még mennyi mindent nem! :-)
Kisida BorbálaA hivatástudatom megvolt, erre kaptam otthonról készségeket. A párkapcsolat működtetése viszont teljesen új tanulàst igényelt. Lassan bukdàcsoltam benne, amíg eljutottam - azt hittem - a megoldáshoz. Mert meg akartam oldani. Hogyha elég sokat beleteszek, ha még többet leadok magamból, ha felvàllalom - önkéntesen - a kapcsolat megmentését, ha eleget küzdök, akkor majd megjavul, és boldog kapcsolatunk lesz. Nem így lett. Innen nézve egyértelmű a negatív szenàrió. De addig mentem, amíg betegségekkel, pánik rohamokkal ébresztett rá a testem, hogy ez nem működik. Így nem működik. Így kerültem a ráció halála gödrének az aljàra. Ez a válsàg vitt a szembesüléshez: adósságom van. Sàrkànnyà kell vàlnom, amihez le kell porlasztanom a magamra növesztett maszkot, mindazt, ami igazából nem vagyok. Hogy az erőmet a nem-jeim felvállalása által visszavegyem, és megjelenhessen az, ami valójában vagyok. Az Igaz.
- Napsugár
Sokáig nem tudtam elviselni hogy nem vagyok tökéletes. (Oroszlán napjegy) Egy családállítás alkalmával döbbenten álltam szemben azzal a ténnyel, hogy mindent ami nem fér bele a napsütéses, mézes-mázas, minden tökéletes és szivárványos világnézetembe, arról nem vettem addig tudomást. Olyan mértékű elfojtott dühöt, frusztrációt, haragot és hasonló érzéseket halmoztam fel addigra, hogy majdnem felrobbantan tőle. Életveszélyes volt ez az energiahalmaz amit az évek alatt a szőnyeg alá sepregettem. Mérgező volt magamra nézve is, és a környezetemben élőkre is, hisz időről időre túlcsordult a pohár, és az lavinaként zúdult valaki nyakába. (Jellemzően sajnos azoknak a nyakába, akik a legközelebb állnak hozzám..) Sajnos ez a mai napig előfordul, ha nem tartom a fókuszt, nem vezetem le ezeket az energiákat tudatosan: mozgás, éneklés, tánc, takarítás stb. Azon a családállításon megkaptam az új becenevem/definícióm, amivel -mégha először sértő is volt, és fájt is- rögtön tudtam azonosulni, hisz a szívem legmélyebb bugyrában nem volt titok hogy ki vagyok valójában: egy "Vaddisznó Napsugár-Királylány" -a mező aznap is jól működött- :-)
- Napsugár
Amikor először meghúztam lélekben a határaimat, elkezdett megváltozni MINDEN.. A környezetemben élő idegesítő, mindenbe belemagyarázó és okoskodó, sokszor lehúzó családtagok, emberek... (Ugye neked is ismerős az ilyen?!) Egyszerűen mintha kicserélték volna őket! Kevesebbszer zaklattak, nagyobb örömmel, nyitottsággal fogadták az új ötleteimet, elkezdtek adni a szavamra, kikérték a véleményem, jókat beszélgettek velem, önálló FELNŐTT-ként kezdtek kezelni... Fontos, hogy nem az volt a lényeg hogy kimondjam, kikérjem magamnak, vitatkozzak velük...hanem hogy belül meghozzak magabiztosan, bátran egy döntést: Idáig, és ne tovább. Egyébként onnan tudom hogy kibillentem, hogy rögtön megérzik a kételyeim... és elkezdenek bombázni, próbálkoznak sokmindennel: manipuláció, agresszív ötletzápor, kéretlen tanács, rémisztgetés ... Ilyenkor mindig visszavonulok, hogy újra megtaláljam az egyensúlyt. Hisz csak én tudom, mi a jó nekem.
- Napsugár
Egészen fiatalon még vakon hittem, hogy apám maga az Isten. Úgy irányított ezáltal mint egy szeme elé répát lógatott paripát, biztos vagyok benne, hogy még a tapasztaltabb útonjáróknak is rendkívül nehéz kiszúrnia az ő mesteri képességét a manipulációra. Ezt az időszakot -az első felvonást- az életemben, ösztönösen a "sötét középkornak" kezdtem el néhány éve emlegetni, mert visszatekintve teljesen egyértelmű, hogy full sötétségben voltam. Egyszerűen levolt húzva a roló! Előre is elnézést, kicsit hosszú lesz.. Szóval akkoriban még rendre masíroztam arra a tempóra amit apám diktált: mit tanuljak, mi hogyan jó, hogyan lesz belőlem valaki (mert máshogyan senki), szálljak le a földre, és kötelező jelleggel irány a felsőoktatás, stb. Itt kezdett el szorulni a hurok. Elmondtam sokszor, hogy mennyire nem érzem -egyelőre- az én utamnak a továbbtanulást (hisz az első 12 évet is pokolnak éltem meg -túlzás nélkül-, rendre produkáltam fizikai tüneteket is a lelki fájdalmaim hatására) még azt sem tudom mi érdekel, és különben sincs erre motivációm, úgy taszít az iskola mint pozitív pólust a negatív..... Előbb tapasztalni szeretnék! Nem hagyta. Gyomorgörcsöt, sokkot, börtönt, lefagyottságot okozott a manipuláció: "kell a papír mert nem lesz belőled senki", "csak akkor adok pénzt ha tanulsz, különben mész ahova akarsz", "nézd meg drogos lett a Ferike is, ahelyett hogy tanult volna!", "mit akarsz?! hogy egy senki legyél?! egy koszos gyári dolgozó?! A klímás irodában, szép ruhában ülnek A VALAKIK, akiknek aztán nem kell ám megszakadnia, és nem is lesznek anyagi gondjaik!" - és sorolhatnám.. Rájöttem: Féltem. Féltem tőle. Féltem a járatlan úttól, az ismeretlentől. Féltem a saját intuícióimra hallgatni (pedig már egészen fiatalon nagyon nagyon hangosak voltak egyébként). Féltem hogy utcára kerülök ha nemet mondok neki, és nem ad pénzt, nem támogat. Hogy a támogatása nélkül egy senki vagyok, nem tudok érvényesülni, teremteni, dönteni. Féltem hogy minden beigazolódik amiket mondott, pedig a zsigereimben éreztem hogy ez mind lehetetlen és hazugság. Persze ma már tudom, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Csak jót akart, a maga módján. :-) Szóval így történt, hogy 3 év alapképzés végéhez érve (addigra már elhervadva), az istenért nem sikerült sokadjára sem egy szigorlati vizsga. Halasztottam, újra és újra próbáltam. Mindenkit átengedtek! Csak engem nem. Én minden tőlem telhetőt megtettem. Már olyan gyomorgörcsöm volt, hogy az ájulás kerülgetett nap mint nap ... Rágtam a cigarettát, és már enyhe alkoholfüggőséget véltem felfedezni, mentem, buliztam, minden szabad időmet a tompulásra fordítottam, csak hogy ne kelljen szembenéznem csendes óráimban a valósággal, és a brutálisan rámnehezedő, robbanáshoz közelálló katasztrófával. És akkor egyszer csak... Pihenésre, átgondolásra, térdre kényszerített az élet. Bokaficam, 1 hét fekvő gipsz, hosszú regeneráció, bicegés, mankó. =Haldoklás, tehetetlenség, düh, mérhetetlen fájdalom a lelkemben, kicsúszott a lábam alól a talaj. ... Amikor már igazán szenvedtem a félelemtől, a stressztől, a nyomástól, a börtöntől... és attól hogy nem vagyok SZABAD.... Erőre kaptam egy átbőgött, "Uram segíts" könyörgéssel teli éjszaka után, amikoris megvilágosodtam: Ez nem én vagyok. Ez nem az én utam. "ÉBRESZTŐ! Ideje elindulnod a sajátodon! " S lőn világosság.... Másnap -még egy kis izgalommal, hogy mi lesz, de annál nagyobb örömmel, izgatottsággal és magabiztossággal- bejelentettem hogy otthagyom az egyetemet. Mostantól az lesz, amit ÉN akarok! "Normális vagy??? És akkor mit fogsz csinálni??" -Nem tudom! Hamarosan kiderül. "Akkor menjél dolgozni, mert nem adok egy fityinget sem!" -A legnagyobb örömmel! ...és mint egy gazella, futni kezdtem.. mint egy főnix madár, feltámadtam.. Fellélegeztem. Lerobbant a lelkemről a béklyó. Szabad lettem. Vagyis elkezdtem azzá válni..
Noémi TelekMert amikor megmutatja magát a ‘Nagyobb’, akkor bele kell állni… Hiszem, hogy minden okkal történik… Hányszor lepődtél már meg, és ért váratlanul valami, ami gyökeresen felborította az életed? Amikor valamit vagy valakit odatettek… oda, eléd. Na… ilyenkor tilos kételkedni és megállni. Ezt örökre megtanultam. Csak hagyd. Hagyd magad.
2- Noémi Telek
Most nem a férfiakat, hanem önmagamat ‘falom’…. Idestova 10 éve próbálom megismerni magam. Próbálom, bakker! De eddig másokon keresztül tettem. Pontosabban másokba olvadva…. Ez jó?! Hmmm… Olvadva nem, tükörbe nézve igen. Szerintem. Most viszont… Imádom szeretni magam. Fejlesztem magam, tanulok, folyamatosan podcasteket, videókat, előadásokat, interjúkat hallgatok, vagy könyveket olvasok. Minden témában. Barátokkal, családdal vagyok. Néha meg nem… Mert olyan jó a csend. Igazán jó. És mindezt nem rögeszmés önismereti hajszából, az elmúlt. Csak úgy. Mert élvezem. TV-t max 10 percre kapcsolok minden nap. Vagy annyit se. Akkor is csak streaming megy. A Hunyadit azért megnéztem… nah… Kábel TV?! Azt pláne nem. Képzésekre jelentkeztem… nem tudom mi lesz, de megyek. Minden időben készülök valamire a jövőben. De fogalmam sincs, mire. Csak haladok. Közben elképesztően szeretem a gondolataimat, szeretem az érzéseimet. Nincs bennem presszió. Légüres teret érzek magam körül, amit önmagammal töltök fel. De most életemben először nem kényszernek élem meg, hanem édes nyugalomnak. Ez megijeszt, vagy legalábbis teljesen érthetetlen számomra. Hol van az a görcsös, obszesszív, akarnok önmagam?! Bújj elő, Cica! Helyette azonban egyszerre érzem a választás lehetőségét, és hogy bármerre mehetek, bármit tehetek, akármit választhatok. És egyszerre érzem a kiszámíthatatlanságot. Ami új érzés. Mindig tudtam, mit fogok tenni, merre akarok haladni. Ki volt minden lépés számolva. Még akkor is, amikor nem úgy jöttek ki a lépések. Most viszont elengedtem a kormánykereket. Ugyanúgy a vezető ülésen ülök, de autopilóta üzemmódban. Eddig láttam az utat, most a nagy fehérségben utazom. Nyugiban. Tudom, hogy újra lesz gyönyörű látvány, és eltűnik a fehérség, azt is tudom, hogy előbb-utóbb nem egyedül utazom, de nem tudok felocsúdni ennek a békés érzetéből. Nem értem. Egyáltalán nem értem. Semmit sem értek jelenleg. Azt sem értem, hogy miért nem fáj a szívem az előző srác miatt? Miért nem vagyok féltékeny vagy irigy az ő nélkülem folytatódó életére? Miért nem vágyom arra, hogy újra beszéljünk vagy találkozzunk? … Eddig minden férfi után így éreztem és teljesen összetörtem. Most ez miért nincs? Emberileg szeretem és elfogadtam minden elcseszett hülyeségével együtt. Édes volt. Fárasztó, de édes. De miért nem hiányzik?! Na jó… azért néha de. Viszont most máshogy, és túl kevésszer. Nem tudom eldönteni, hogy azért nem, mert ennyire őszinte volt ez köztünk és nincs maradék leróni való, esetleg mert ennyire felszínes volt és ennyiben kielégítő, ámde számomra kevés, vagy talán felnőttből ez a normális továbblépés, vagy mert ez nem is szűnt meg emberileg. Mert a végtelen Univerzális mindenségben ő is és mindenki is megmarad velünk. …Legbelül, legmélyen, tudom miért, de nagyon meglepő ez a bizonyosság. Ez a bizalom és tudat önmagamban. Elképedek néha emiatt. Kicsit most olyan, mintha kérdéseket tennék fel az Univerzumnak, ő pedig opciókat dobálna felém, amire ráharapok, és megyek feléjük. Nem tudom a válaszokat sem, csak azt, hogy mennem kell ezek felé. Néha már-már túl sok irányba, de követem a jelzéseket… érzésből, nem agyból. Én, aki mindent intellektusból oldottam meg, matekos aggyal, tipik akaratos, követelőző módon. És… a vicc, hogy már talán tudni sem akarom, mi történik, na ez a tök fura.
- Noémi Telek
A szeretői viszony után 2022 őszén (jegyzem meg, én nem tudtam, hogy az, egészen a végéig) – amibe nem önként csöppenve berántott a Mindenség, és ezt komolyan mondom, így volt, berántott… odatették nekem, szó szerint, de ez is hosszú sztori – megfogadtam magamnak, hogy nem randizom, amíg nem érzem, hogy képes vagyok többre, mint buliban összeszedni valakit, hazavinni, vagy merészen ott helyben egymásnak esni egy eldugott helyen, esetleg ugyanígy Tinderen egyszer röhögve, máskor felizgulva férfiak agyát húzni, totális kontrollban lenni. Ebből 2 év önsanyargatás lett, de őszintén, megérte. Még akkor is, ha ott volt valaki új, izgató és nagyon finom falat. Ez alatt a 2 év alatt milliószor zuhantam össze zokogva az új és bútorozatlan lakásom nappalija közepén, kérve segítséget ‘valamitől’, ‘valakitől’. Nem vagyok vallásos a szó ilyen értelmében, de hiszek valami ‘Nagyobban’. Ennek ellenére imádkoztam is, nem egyszer. Üvöltve, zokogva, néha bormámorosan, máskor pusztán kimerülten. Hónapokig nem tudtam felállni a padlóról. Ez tartott egy ideig, de volt egy pillanat, amikor átfordult valami. Nem tudom pontosan, mi volt az, de tudtam, hogy bármit csinálok, tök mindegy. Minden mindegy. Kapálózhatok amennyit csak akarok, de bele kell simulnom az akkori Jelenbe. Lenyugodtam. Közben a karrierem szárnyalt, mert ha valamiben, abban jó vagyok, hogy kihozzam másokból a legjobbat. Nem embertelenül. Rájöttem, hogy képes vagyok másokat többre sarkallni, fejlődést kihozni a saját erejükből. Mert részemről nincs mögötte önző érdek. Legalábbis nem érzem. Több mentoráltam sikerét láttam, a csapatom meg egyszerűen megállíthatatlanná vált. A családállításokra is már nem a saját állításomért mentem, az úgyis haladt. Észrevettem, hogy a szerepek, amiket kaptam, mindig a megoldást, feloldást jelentő szerepek voltak… másoknak. Olyan stabilitást éltem meg ebben, amit még soha nem tapasztaltam. Erőt éreztem. Mi a fene történt?! Mi volt velem?! De komolyan… Viszont még izgatott valaki….és jött is végül…miután megengedtem.
- Noémi Telek
Az első Tinderes színpadra lépésem túl jól sikerült, ámde támadt kis galiba. Vagy áldás? Ki hogy éli meg. Beütött a covid. Úgy igazán. Totális lezárás. ‘Maradjon mindenki otthon’ – mondták. ‘Hú, baszki’ – mondtam én. De azt hiszem, épp jókor jött. Már épp kezdtem belendülni online. Persze, kényszerítettem magam a jobbra húzásokra; szó szerint volt egy kötelező ‘napi 5 jobbra húzás’ szabályom. Tiszta vicc.😄 Pikk-pakk sikerült egy következő áldozatot behúznom a francia gyönyör után. Nem tudtam, hogy áldozat, mert hát én az IGAZIT kerestem, ugyebár. 😄 Hát nyilván… Egyértelmű… 😏 A legjobb helyen, persze. De vak és világtalan voltam… viszont éledezni kezdtem erre a dologra. Addig csak bulikban csaptam le pasikra – szó szerint, a seggükre csaptam vagy csíptem, ahogy épp jól esett. De ez új volt. Totál idegen. Szóval történt aztán, hogy ez az új férfi írogatni kezdett. Az első pillanattól kezdve az agyamra ment. Nyilván több sráccal beszéltem egy időben, mert hát hogy működne ez a sz*r, ha nem így?! Ezért ‘okés, jó lesz ez’ alapon válaszolgattam. Viszont annyira nyomta az idétlen gifeket és béna poénokat, hogy végülis érdekelt, vajon ki is ő. Péntekre áthívtam magamhoz. Naivan… Azt hittem, én csak beszélgetni akarok. 😄 Geeez! Meg hát, hogy ő is. Ő jobban átlátott rajtam. Hogy hihettem azt, hogy borozgatni fogok és konszolidáltan cseverészni vele? Otthon. A kanapén. LOL. 😄 Nem is erről szólt ez, de brutál, mennyire hazudik az ember magának. Utólag teljesen elképedek magamon. Egy szó mint száz, dumálgatunk, borozgatunk… Róla kiderül, hogy alpolgármester egy pesti kerületben, és a jelenlegi külügyminiszter ügyvédbojtárja volt még titán korában. Pikk-pakk meg is tudjuk, merre orientálódjunk. 😁 Megoszt velem néhány covidos állami forgatókönyvet – imponál. De nem tetszik benne valami. Az agyamra megy a túlzó nyomulás, pedig hozzám sem ér. Sok nem is kell nekem, visz valami ösztöni (ördögi?)… végül valahogy az ágyamban kötünk ki. Olyannyira elkap engem a hév, hogy konkrétan leszakad az ágy… meg kell hagyni, nem volt egy strapabíró valami, de nah. Mire felocsúdtam, hogy mennyire belendültem, éjjel 2 óra volt, és már küldtem is haza szépen taxival. Az úton, a kocsiból csak annyit írt: ‘Te most effektíve kiraktál a lakásból. Kihasználtál.’ Van ez így… Egy ideig tagadtam magam előtt is, de igen. Nem érdekelt, ki mit gondol. Erre volt szükségem. Béna covid… Úgy tűnik, nem bírom túl jól a bezártságot. Megbolondít. 😏