Attila PatóAmikor 5 évvel ez előtt egy nyári este megkocogtatta a vállamat és azt mondta beszélni szeretne velem már tudtam mit fog mondani és azt is, hogy nincs visszaút. Nehéz volt sokáig, nehezen tudtam elfogadni, pedig én se voltam jól... De az én szótáramban nem szerepelt a válás. A legbüszkébb ma már arra vagyok, hogy meg tudom neki köszönni az akkori döntését :-)
2
Perjés Dóra - DorkaÖsszeomlott az életem, amiben hittem. S nagyon fájt, hogy én (is) hoztam létre. Felelős vagyok érte. A tetteimnek következményei vannak, akkor is, ha nem tudom. Mélységes csalódás, kudarc számomra a válás. Kétségbeesettem kerestem, hogy miért alakult így. Borzasztóan vágytam az időgépre, hogy visszamehessek, kijavíthassam, amit elrontottam. Mély szomorúság. Nem láttam az életem értelmét. Aztán kaptam segítséget. A nagy lányomtól a legtöbbet. Küzdött értem. Borzasztó hálás vagyok neki. Nagyon mélyen voltam.
Géza KapovitsKedves Attila, Amit írtam, az én tapasztalatom. De sokak számára azonos lefutással, általános háttérjelenségekkel, majd leszűrhető, örökérvényű igazságokkal. A válságunk szükségszerű volt, mert a valóságot tükrözte le. Máshol jártunk, egyre nagyobb lett a szakadék. A kezdeti időszak után kiderült, más az értékrendünk és más céljaink vannak. A közös út nem hozott együttes boldogságot. Mindkét fél sérült. Ilyen helyzetekben a belső munka a legfontosabb, melyhez István munkássága és eszköztára volt a legjobb segítség számomra. DE ehhez sok energiát és munkát kellett beletennem, hogy valóban fejlődjek általa. Így sikerült megfejteni az okokat és pont került a végére. "Az idő minden sebet begyógyít" mondat önmagában nem igaz, ezt is tapasztalatból mondom. Ha válság jön elő, végképp utolsó csepp méreg a halogatás, és a túlzott, irreális bizalom, hisz a párkapcsolat két külön gondolkodó, érző és értő ember közössége. A "miért én" áldozatszerep hibás mentalitás, a jó irány az Ego Jóga. Ez segített az elakadás után a továbblépésben. Mert haladni kell tovább. A fájdalom persze megmarad, hisz megéltünk sok boldog időszakot. A belső összhang kialakítása a legfontosabb, az őszinte önismeret. Önsajnálat helyett önreflexió. Majd új célok, új irányok. Nehezen éltem meg természetesen, igen sok tépelődéssel, de megérte a küzdés, mert letisztult a múlt, nincsenek kérdések már, nem kellenek magyarázatok. Tisztázás után pedig meg kell találnunk helyünket a "Teremtés Rendjében". Kitartást és jó munkát mindenkinek, aki még dolgozik a megfejtésen!
Schlotter EdinaKedves Krisztina! Nem vagy önző! Sőt túl türelmes voltál a magad kárára. Megtapasztaltam én is ezt, nem szabad olyan embernek az erődet adni akinél nincsenek tettek csak álmodozás. Viszonoznia kell minimum szexuálisan figyelemmel. Mert ez olyan mintha egy feneketlen mútba öntenéd az energiádat. És ne sajnáld, ennél már türelmesebb nem lehettél volna, senki sem. Önmagadat választottad önszeretetből és ez nem önzés. Ha a te erőd elfogy akkor mégis miből adj?
Gyöngy KrisztinaAz elmúlt majdnem négy évben azt éreztem, hogy készen állok arra, hogy háttérország legyek egy férfi mellett. Hogy támogassam, és mellette álljak, miközben ő megtalálja a saját útját, az ügyét. Ezt olyan lelkesen tudta olyan szenvedély jártotta eladni nekem, hogy egyszerűen azt éreztem, ezért az álomért ezért a férfiért bármit megadnék, bármi van támogatnám. Dehogy teltek a hónapok kezdtem érezni hogy nincsenek tettek még, apró lépések sem a cél felé. Aztán körülbelül fél év múlva megváltozott rengeteg minden a szexuális életünk addig sem volt felemelő, rengeteg mindenről lemondtam. De aztán elkezdett pornózni, a maradék szexuális energia és kiveszett amit rám fordíthatott volna. Elkezdett a világom összeszűkülni, jöttek a testi tüneteim. Nekem a gondoskodás lételemen volt és azt éreztem már nem tudok nyújtani neki semmit. Kiderült, hogy ő még mindig a minták szerinti életben ragadt közel 40 évesen. Mintha egy örök álmodozó lenne, és mellette olyan kényelmes volt neki minden hiába mondtam hogyha nem változtatunk baj lesz, és bár sok mindent elhitetett velem, talán magával is és rengeteg dologra vágyott, az az élet sosem jött el. Ez a várakozás és bizonytalanság kimerített, mind lelkileg, mind egészségileg, szinte az összes energiámat feléltem, hogy támogassam őt, hogy kitartsak mert még volt erőm, hitem. A pornózást évekig titkolta elhitette velem hogy az exeim miatt érzem így, majd évek múltán kiderült igazam volt végig függője volt. Viszont addigra bizalmam eltűnt, a testem megbetegedett és ott álltam a szakadék szélén, hogy még én azt hittem háttérország vagyok, addig egy illúzióba kapaszkodtam végig. Elköltöztem mindent magam mögött hagyva. Hónapokig még ment a se veled se nélküled gyötrelem. Ígérgetett de apróbb ígéreteket sem csináld meg ami a kapcsolatunkat megmentette volna vagy legalább igazolta volna hogy változott. Aztán szakítottam. Dilemma: Mi történik most velem? Nem hittem eléggé? Nem bíztam eléggé? Azt hittem megérkeztem hogy háttér ország legyek, de önző amazon vagyok még? Annyi mindent tettem érte a cél érdekében, tényleg úgy éreztem megérkeztem arra pontra hogy egység vagyunk és megyünk de csak az illúziójába kapaszkodtam, mert ő évekig csak ült kényelmesen megelégedve hogy eladta nekem az álmait. Amióta elköltöztem lendületben vagyok újra jön vissza az erőm, az egészségem, több lábon állok több vállalkozást csinálok és futtatom fel őket nagyon élvezem. Kezdem visszakapni az életem. És smi érdekes, hogy néhány hónap alatt több mindent elértem egyedül, mint vele. Nem menthetünk meg olyat aki nem maga akar változtatni. De még fáj és tudom hogy ki lehetne ő, ha végre kilépne a minták általi életből. És az fáj mert nem bírtam kivárni és persze lehet hogy még nem mostanában jön el a pillanat ez az áttörés de nagyon fáj hogy én már készen álltam és négy évet mintha elvesztegettem volna. Ahol már levagdosni kell a szarnyaimat ott az a kapcsolat már nem kapcsolat.
Sándor AttilaKedves Géza! Jó amit írsz, lelkesen olvastam is, el is fogadom. Kerestelek benne, hogy hol a Te megélésed, tapasztalatod a szép summa mögött. Nagyon érdekelne! Ha van még benne, akkor görgesd tovább, tedd láthatóvá, hogy a leírtakhoz képest Te hogyan élted meg? Köszönöm!
0- Géza Kapovits
A válások majd mindegyike helyénvaló. Mert hiteles és szükségszerű. Bár sokszor más állapotban vannak a válótársak, legalább az egyik fél még nem érti, miért is jó, hogy vége lett. Az intuícióra, a belső megérzésre sokan nem hallgatnak, pedig mindig érdemes. Mert segítséget nyújt. Valójában mi nem működött? Folyamatos fejlődési szándékkal az elköteleződést erősíteni, vállalva őszinteségünk miatt a sebezhetőségünket. Mit nem akarunk felfogni, tudomásul venni? A lelkesedés csökkenését, a lassú, néma kapcsolati hanyatlást, a sokszor már megállíthatatlan széttartást. Mert nagyobb a hitünk, a reményünk, a bizalmunk, mint a nyers valóság. Halogatjuk, késleltetjük a tisztánlátást, majd csak megoldódik valahogy... A segítség persze mindig jól jön, de mindig magunknak kell beletenni a legtöbb energiát az újratervezéshez, ráadásul annak a félnek a nagyobb a felelőssége, aki előbbre tart élete korszakában. A biztos alapok és megerősítő kapcsolódások, az értelmes viták, a közös gondolkodások, a közös célok átbeszélése helyett nem vállalunk felelősséget tetteinkért, és másokra hárítjuk sorsunk alakulását. Pedig bár a válás miatti fájó érzés megmarad, mégis hasznos, ha kristálytisztán rájövünk, miért is nem működött a párkapcsolat, hibást nem keresve... Ha megértjük a miérteket, megnyugszunk, és harag, sértettség helyett örülünk, hogy önismeretben megerősödtünk, és nem folytattunk egy mérgezővé vált kapcsolatot, ami senkinek nem lehet érdeke. A "szeretve lenni érzés" valós támasz, ezt keressük és adjuk meg a másik felé mindig. Jót tenni jó, jól lenni hasznos "kötelességünk". Kölcsönösség, stabilitás, biztonság, bizalom, tisztelet, értékelés, elfogadás=szeretetközösség. Az irányítás legyen a férfinél, a végső hatalom mégis a nőé.
Márk MárkusMagány, elkeseredettség.. Külföldön élek (mert hát ott kolbászból van a kerítés), válófélben vagyok, pedig rajta és a gyerekeimen kívül már senkim sincsen. Ennek ellenére nem bírjuk egymást elviselni. Ezt sajnos már a gyerekeink is érzik. Pedig gyerekkoromban megfogadtam, hogy az én gyerekeim nem fognak csonka családban felnőni. Tehát ennyit ér magamnak a szavam? Vagy csak egyszerűen felelőtlen vagyok? Vagy picsába az érzésekkel és engedjek el mindent magamból? Már nem tudom mi volna a helyes. De egy biztos..ez egy rögös, magányos út. Bízom benne minden amit teszek a gyerekeim érdekét szolgálja, hogy a lehető legkevésbé sérüljenek! Bízom benne, hogy az Ő tiszta szeretetük és csillogó szemeik átvisznek ezen az időszakon és hálásan tudok majd visszatekinteni. De egyelőre csak magány és elkeseredettség.
Alexandra KertiHa elválnak útjaink, korrekt módon történjen. A harcban csak vesztesek vannak. 27 együtt töltött év és 2gyermek sem tudott összetartani bennünket. Igen a minták szerinti élet válságot hozott. Éveken keresztül próbáltam kifejezni az igényeim a párkapcsolatunk irányába, mégis boldogtalanság lett a vége. Szinte forgatókönyv, hogy nem a megoldás keresése férj-feleség között, hanem egyik fél máshol próbálja megoldani a helyzetet. A többszörös hűtlenség oda vezetett, hogy egyszercsak elég lett. Fájdalom, becsapottság érzés, csalódás, "nem vagyok elég jó" érzéssel távoztam a házasságból.
MiaSoha nem hittem, hogy ez velem is megtörténhet… Kezdhetné így bárki más is, főként aki úgy élte meg a házasságát, mint egy Istentől megáldott, kivételes ajándékot. Ahol hosszú éveken át minden klappolt: a szeretet, a tisztelet, az inspiráció, a közös cél, a fejlődés, a csapatmunka jóban-rosszban, és az a fajta őszinteség és sebezhetőség egymás felé, amit talán még önmagunknak sem mertünk soha megvallani. De a tündérmese mindezek ellenére – 12 év járás és 8 év házasság után – véget ért. Csendben, békében és egymás iránti tiszteletben, végül elengedtük mindazt, amit addig érzelmileg és fizikailag együtt felépítettünk. A jelek szaporodtak, de a küzdelem magunkért, egymásért, a kapcsolatunkért erősebb volt. Mígnem közel egy év töretlen próbálkozása után, a kommunikáció és az újratervezés ellenére be kellett látnunk: elfejlődtünk egymás mellett, és már nincs egyetlen közös pont sem, amihez kapcsolódva visszatalálhatnánk egymáshoz. A korábbi szoros egységünk, a töretlen MI, különvált, és egyes harcosként dolgoztunk nap mint nap a saját céljainkért. Mire én elkezdtem felismerni, hogy többre vágyom az önmegvalósítás szintjén, számára elérkezett a családalapítás ideje. Magamnak sem mertem bevallani, hogy még várnék, hisz az idő telik, az élet halad, és a világ legklasszabb férjének az oldalán mitől is tarthatnék? Belevágtunk. Szerettem és hittem. Ideje volt legyűrni az ismeretlentől való félelmet és a megkésett gyermeki álmodozásokat. Már csak a családalapítás, mint egyetlen elérendő cél maradhatott a kosárban. Nem jött össze. A projekt úgy írta felül az életünket, ahogyan attól mindig is tartottam. Ha nincs közös terv – ami időben, korban és a társadalmilag elvárt formában helyeslendő –, akkor a kapcsolatunk sem ér tovább semmit. Már nem MI voltunk a fókuszban, és nem az, hogy milyen változtatásokkal léphetnénk tovább és kereshetnénk megoldást, hanem az az egyetemes cél, amely nélkül nincs értelme az életnek sem. A családalapítás számomra már nem csupán ismeretlen fogalommá vált, hanem feszítő kényszerré, a feltételes szeretet alapjává. Mit tanultam? Sok mindent. Miről? Az érzésekről, az emberekről, de legfőképpen önmagamról és a határaimról. Ez utóbbiak, korábban nem léteztek. Mi a cél? Önmagam bátor és önazonos változatának lenni. És a párkapcsolat ezután? Olyan társ, akivel az egységünk az első, és minden más arra épül. Egy férfi, akivel olyan szinten tudunk egységben működni, hogy egy gyermek esetleges érkezése számunkra áldás, a babának pedig óriási szerencse lesz.