Humania lényege az a megfigyelésünk, hogy tapasztalatok őszinte megosztása által automatikusan vagyunk idegenek számára is hitelesek. Nézz szét – és kapcsolódj azzal, akinek a megosztása megérint!
Az én részemért maximálisan vállalva a felelősséget végigmentem egy nagyon viharos, súlyos, nehéz és manipulatív váláson. Végig tudom vezetni a saját példámon, milyen mély gödrei és buktatói vannak annak, míg szembe merünk nézni a valósággal. És hogy van olyan, hogy egy történetnek nincs jó vége. És azzal is lehet élni.
A házasságom még az első évfordulóját sem élte meg. 7 együtt töltött év után úgy álltam az oltár elé, s fogadtam örök hűséget, hogy valójában azt sem tudtam, ki vagyok. Az életem akkoriban olyan volt, mint egy tragikomédia. A lánybúcsúm éjszakáján ismertem meg ugyanis valakit, aki felnyitotta a szemem: máshogy is élhetek. De először önámításba menekültem, s azzal nyugtattam magam, hogy ez biztosan csak egy utolsó próbatétel, amit ki kell álljak. Így kimondtam a boldogító igent. Majd az esküvő után hosszú hónapokon keresztül szenvedtem, és próbáltam kitalálni, hogy mi a baj velem. Mindent megtettem, hogy helyrehozzam a helyrehozhatatlant. Emlékszem a napra, amikor végül teljes nyugalomban ültem le a kanapé szélére, s mondtam ki azt, hogy elmegyek. Most már tudom, hogy nem volt velem semmi baj, csak az élet történt velem. Ha támogatásra lenne szükséged ahhoz, hogy mindent meg tudj tenni a házasságodért azért, hogy túljussatok a válságon, vagy hogy bele tudj "halni", akkor jelentkezz az ingyenes, telefonos konzultációra!
4 évig váltam. Nem akart elengedni. Egy birtokló erőtánc volt a miénk. Ő agresszív, én passzív agresszív. Persze ezt akkor nem láttam. Rengeteg határt átléptem és rengeteg határt átlépett. Kiléptem a házasságunkból. 10 évvel később már Anya és Apaként ültünk nálam, a nappaliban. Kimondtam, hogy sajnálom. Láttam milyen jól esett neki. Átment, mert őszinte volt. Jólesett volna, ha ő is kimondja. Nem tette. Gyakorlom ennek az elengedését is. Hiszem, hogy a düh, a harag nem jó vagy rossz. Van. Lehet. Olyan érzés, mint a többi. Jön és megy. Ha beleragadtál valamibe, a haragodba, vagy a kapcsolatodba, egy állapotba, egy érzésbe. Érzed, hogy téged emészt, nincs energiád, nem eszel, alszol. Már szorít, mint egy szűk ruha, amit levetnél: keress bizalommal.
Léteznek helyénvaló válások. A válás nem szégyen, és nem is kudarc, pusztán két ember kapcsolatában a párkapcsolati fejezet vége, törvényesítve. Lehetséges közös döntéssel elválni, még úgy is, hogy az egyik fél kezdeményezi, a másik pedig - bár ő még húzta volna egy darabig - belátja, hogy a párkapcsolat már nem lesz többé "olyan". Lehetséges, hogy két ember lezár egy párkapcsolati fejezetet az életében, és ettől még baráti hangulatban együttműködő szülőtársak maradnak. A párkapcsolat nem csak akkor szakítható meg, ha már elviselhetetlenül fájó, elmérgesedett a helyzet, és "a másik egy gonosz, aljas sárkány", vagy "csalfa démon". A párkapcsolat tényszerűen véget ér, ha a férfi-női minőség kiveszett belőle (vagy igazán ott sem volt soha) - a válás ilyenkor csak megmutatja a tényt, amit mindenkni érez, csak eddig még nem mondódott ki. A gyerekek nem sérülnek törvényszerűen, ha a szülők elválnak. Egy gyereknek lehet két otthona. Fel lehet nevelni a gyerekeket egészségesen két külön háztartásban is. Egy gyerek mindkét szülőre jogosult. Egy gyerek kétemberes munka. Az osztott felügyelet és a kb egyelő arány azt jelenti, hogy egyik fél sem pusztul bele sem a túlzott teherbe, sem a bűntudatba. Ez mind saját tapasztalatom is. A saját élményeimen túl segítőként elég sok párkapcsolati válságot kísértem hosszabb vagy rövidebb darabon. Vannak köztük, akik szétváltak, és vannak olyanok is, akik együtt folytatták.
Szépen válni, boldogan élni külön, gyermekkel → Több éve már külön élünk a gyermekem édesanyjával. Sikerült nagyon jó, szeretetteljes kapcsolódást kialakítanunk. Bár a különválásunk folyamata nehéz volt mindkettőnknek, mostanra szeretettel tudjuk megölelni egymást. Csinálunk közös programokat a gyermekünkkel hármasban. Jól működő gazdasági rendszerünk van. Feles időbeosztásban neveljük gyermekünket. Segítjük támogatjuk egymást szülőtársként a kihívásokban. Igazából nagyon jó élmény számomra ez az élet, csak javasolni tudom a válást / különélést, számomra harmóniát hozott, amiben kellő idő jut a gyermekemre és a saját dolgaimra is és a gyermekem édesanyjával is pont ideális minőségben tudunk kapcsolódni. Szívesen segítek neked is, hogy hogyan lehet ezt összehozni.
Egy másfél éves fiúgyermek elvesztését még ketten gyászoltuk a férjemmel, de amikor a kisebb fiunk 5 és fél éves lett, a férjem elköltözött tőlünk. Pedig még kuglófot is sütöttem a szeretőjének. Kevés volt, vagy lehet, hogy túl sok.... Inkább az utóbbi. Ma pedig újra vele élek és a szeretőnek nyoma sincs, ellenben van békesség és nyugalom. Az alatt a 10 év alatt míg ketten voltunk a fiammal nagyon sok mindent tapasztaltam és ebből a legfontosabb az, amit tanultam tőle. Nem kell az életet komolyan venni, mert játék az egész.
Sziasztok. Tehát, hogy is kezdődött az Ělet!:) 2005 ben május 1 én bejelentte a feleségem (akkor még az volt):) ,hogy elkötözik 1 hónap múlva 22 év után! Én nem hittem el ,bár már voltak gondok a házzaságunkban amit szerettem volna megoldani, de együtt már nem tudtuk. Én nem voltam már jól mentálisan egy ideje. Jellemző az akkori állapotomra, hogy úgy feküdtem le aludni, hogy haljak meg rákban vagy valamilyen módon (nem önkezüleg )! Azóta sem voltam beteg! :) Aztán tényleg elköltöztek...nagyon fájt úgy haza érni este a munka után, hogy üres a ház. Reggel elmentem dolgozni egy családból és este amikor haza értem csak az ott hagyott már nem kellő dolgok voltak minden felé! Nem volt jó érzés..... Hát így kezdődött az Életem 2005 június elsején... A szokásos közhelyek megélése után ( ex feleség szidalmazása, alkohol , külső okok keresése , mindenki hibáztatása ...) azt mondtam ok! nézzük meg mi is történt valójaban, miért történt ,mit tettem vagy nem tettem azért, hogy ez történjen velem...
Kilépés a komfortzónából...? Milyen mértékben lehetséges önszántunkból? Személy szerint a legnagyobb fejlődéseken az élettől kapott legnagyobb pofonok bezsebelése után mentem át. Ebből eddig kettőben volt részem: egy betegség és egy válás alatt/után. Minkét folyamatban a legnagyobb támogatóm többek között az a nézőpontom volt, hogy vajon mit akar az élet tanítani nekem ezzel. Mire akar ez rávilágítani? Mit kell ebből tanulnom? Mire ad ez lehetőséget? A válásom után pedig további konkrét kérdésem volt magamhoz, hogy miben kell nekem magamnak fejlődnöm ahhoz, hogy először is én magam önállóan is boldog legyek, másrészt a jövőben boldog párkapcsolatom lehessen. Én azt tapasztaltam, hogy a komfortzónámból ki tudtam ugyan lépegetni, de igazán csak az élet tudott kitaszítani belőle. (Mint ahogy -20 fokban sem álldogálunk sokáig pólóban odakint szabad akaratunkból, csak pl ha kizáródtunk a lakásból...) Ezért amikor az élet egy hatalmas krízist küld rám, akkor ezután erre már úgy fogok tekinteni, mint egy kivételes továbbfejlődési lehetőségre.
Azt lehet mondani viszonylag hamar ráeszméltem, hogy a hasonló elvárásokon alapú házaságom a végéhez közeledik. Ha őszinte akarok lenni, a megismeredéskor is már zúgolódott egy belső hangocska, hogy nem jó az irány. 29 évesen azonban voltam olyan önző és családra vágyó állapotban, hogy a biztonságos jövőkép reménye elnyomta bennem az ellenérzéseket. Valójában sosem lelkesítetett kellő mértékben, de ugyanígy igaz az is hogy én sem tudtam jól szeretni senkit akkoriban, vagy épp azt hogy mik is a valós vágyaim. Aztán 4 év közös út után egyre feszítőbbé vált számomra a keretezettség. A lelkem haldoklott. Nem találtam az utat a férjemhez és már nem is akartam. A beszélgetések elcsökevényesedése és más múltbéli férfival a lelki kötelék felélesztése elbizonytalanított a házasságom életképességét illetően. Az átbillentő élmény sorszerű időzítéssel érkezett Joós István videói formájában. A folyamat azonban nehéznek ígérkezett, mert értetlenség fogadta az megreformált énemet és ellenséges érzület. Az első hónapokban talán én is túl kemény voltam és határozott a kommunikáció során. Aztán a békesség érdekében belső igényem lett hogy önmagam sokkal szelidebb, szereteteljesebb, nagyvonalúbb verzióját adjam. Sokkal jobban is esett, tehát nem volt mesterkélt. Az önmunka eredményeként a másik oldalon is enyhülés következett be és a válás után félévvel baráti jellegűvé lenyegült át a kapcsolatunk.
Igazi királylány voltam a mi gyönyörű palotánkban, és hittem, hogy boldogan élünk míg meg nem halunk. Haladtunk, fejlődtünk, két csodálatos gyerekünkkel teljesnek éltem meg az életem. Aztán kezdett valami változni... Először csak csendesen, észrevétlenül, majd hangosabban, fájóbban. Tudtam én, hogy valami nem jó, nem vagyunk már boldogok, de bíztam abban, hogy megoldjuk, bíztam magunkban, hogy ezen is túljutunk. És akkor döbbenetesen váratlanul ért a felismerés, hogy a férjem már nem ezen az úton jár. Mást választott. Én mondtam ki, hogy el akarok válni, de azt éreztem belehalok. Azt ezt követő időszakban úgy éltem az életem, minta már meghaltam volna. Nem tudom hogyan vittem végig a mindennapokat, hogyan tudtam elköltözni, egyedül új életet kezdeni. Mindezt úgy, hogy közben a maradék méltóságomat megőrizve, emberséggel, tisztelettel vittük végig a válást, és a mai napig jó kapcsolatban vagyunk. Rengeteget sírtam, sajnáltam magam, szörnyen nehéz volt a mintákat elengednem, harcoltam ellene, küzdöttem, mert én a régi életemet akartam vissza. És egy ponton megváltozott minden. Azt vettem észre, hogy már nem akarok visszamenni, hogy élvezem a szabadságom, azt teszem amit én akarok, úgy ahogy én akarom. Ráadásul a lányaimmal a kapcsolatom gyökeresen megváltozott. Soha ilyen közel nem voltunk egymáshoz, kapcsolódni tudtam velük. Mertem megmutatni nekik a gyengeségemet, sebezhetőségemet, és nekik is megengedtem ugyanezt. Hitelessé váltam.. Ma már bátrabban megélem a mélységeket, és szárnyalok a magasban is. Ha szeretnél egy támogató beszélgetést, örömmel segítek.