MiaSoha nem hittem, hogy ez velem is megtörténhet… Kezdhetné így bárki más is, főként aki úgy élte meg a házasságát, mint egy Istentől megáldott, kivételes ajándékot. Ahol hosszú éveken át minden klappolt: a szeretet, a tisztelet, az inspiráció, a közös cél, a fejlődés, a csapatmunka jóban-rosszban, és az a fajta őszinteség és sebezhetőség egymás felé, amit talán még önmagunknak sem mertünk soha megvallani. De a tündérmese mindezek ellenére – 12 év járás és 8 év házasság után – véget ért. Csendben, békében és egymás iránti tiszteletben, végül elengedtük mindazt, amit addig érzelmileg és fizikailag együtt felépítettünk. A jelek szaporodtak, de a küzdelem magunkért, egymásért, a kapcsolatunkért erősebb volt. Mígnem közel egy év töretlen próbálkozása után, a kommunikáció és az újratervezés ellenére be kellett látnunk: elfejlődtünk egymás mellett, és már nincs egyetlen közös pont sem, amihez kapcsolódva visszatalálhatnánk egymáshoz. A korábbi szoros egységünk, a töretlen MI, különvált, és egyes harcosként dolgoztunk nap mint nap a saját céljainkért. Mire én elkezdtem felismerni, hogy többre vágyom az önmegvalósítás szintjén, számára elérkezett a családalapítás ideje. Magamnak sem mertem bevallani, hogy még várnék, hisz az idő telik, az élet halad, és a világ legklasszabb férjének az oldalán mitől is tarthatnék? Belevágtunk. Szerettem és hittem. Ideje volt legyűrni az ismeretlentől való félelmet és a megkésett gyermeki álmodozásokat. Már csak a családalapítás, mint egyetlen elérendő cél maradhatott a kosárban. Nem jött össze. A projekt úgy írta felül az életünket, ahogyan attól mindig is tartottam. Ha nincs közös terv – ami időben, korban és a társadalmilag elvárt formában helyeslendő –, akkor a kapcsolatunk sem ér tovább semmit. Már nem MI voltunk a fókuszban, és nem az, hogy milyen változtatásokkal léphetnénk tovább és kereshetnénk megoldást, hanem az az egyetemes cél, amely nélkül nincs értelme az életnek sem. A családalapítás számomra már nem csupán ismeretlen fogalommá vált, hanem feszítő kényszerré, a feltételes szeretet alapjává. Mit tanultam? Sok mindent. Miről? Az érzésekről, az emberekről, de legfőképpen önmagamról és a határaimról. Ez utóbbiak, korábban nem léteztek. Mi a cél? Önmagam bátor és önazonos változatának lenni. És a párkapcsolat ezután? Olyan társ, akivel az egységünk az első, és minden más arra épül. Egy férfi, akivel olyan szinten tudunk egységben működni, hogy egy gyermek esetleges érkezése számunkra áldás, a babának pedig óriási szerencse lesz.
2
Balassa TeodóraLassan egy éve költözött el a volt férjem 6 év házasság után. Azóta élek magam egy házban, a gyermekünket fele-fele időben neveljük tovább. A döntés mire megszületett évek voltak… Rengeteget agyaltam, tépelődtem, jártam önismeretbe mindenhova, és az volt a célom, hogy én változzak meg, hogy jól működjön a házasságunk. Nem mertem, akartam bevallani, hogy ez nem működik, én nagyon szerettem volna megjavítani ezt, nagyon félelmetes volt számomra, hogy szétessen a család. Rengeteg mindenre odafigyeltem a gyermek születésétől kezdve a nevelésben hogy biztonságos kötődése legyen, és most tessék 5 évesen elválnak a szülei. Nagy kudarcnak éltem meg. Amikor megtörtént egy olyan konfliktus ahol a szüleim élete és az én gyerekkorom jutott eszembe döntöttem el hogy ezt így tovább nem! Rá pár napra elköltözött és én még fél éven keresztül nem tudtam eldönteni, hogy akkor ennek tényleg vége-e, vagy meg lehet még menteni. Egyszer újrapróbálkoztunk egy hétre, de gyorsan kiderült, hogy olyan sebek vannak már a kapcsolaton és nem változott a dinamika, hogy ennek nincs értelme. A falig kellett menjek. Akkor lezártuk mondhatni békésen mert addigra azt éreztük mind2-en, hogy megtettük ami tőlünk telt. Gyermekünk úgy látjuk egész jól van ebben a kettős megosztásban 2 nap itt 2 nap ottban. Én sok mindenre rájöttem milyen sémák, milyen minták irányítottak, irányítanak, azóta a fókuszom magamon, az egyensúlyomon van. Gyászolom az első évet, mindent megtapasztalni így külön.
Andrea FrondeliusHogyan tudtátok elengedni? Naponta eszembe jut, hogy tényleg így kellett-e lennie vagy csak nem voltam elég erős és bátor, hogy kimondjam a gondolataimat? Naponta kérdezem magamtól, mikor jön vissza? Mit kell tennem, hogy visszajöjjön? És pár perc múlva már azt kérdezem, akarom-e hogy visszajöjjön? Csak a fejemben létezik az az ember, akire vágyom, aki hiányzik? Vagy tényleg ő az?
Tas BaloghA válás sosem egy szép dolog nem olyan mint a filmekben, hogy könnyes szemmel elengedjük egymás kezét... Állatlában mind a két fél dühös a másikra, de a különbség annyiban lehet eltérő, hogy kinek mennyire jó az önbecsülése mert annyira emberségesen tud a másik személlyel bánni, mert lehet ócsárolni meg lejáratni, de azzal pont magunkat járatjuk le. Érdemes szépen csendben továbbállni és csak annyit mondani a dolgokról ami bántott és amit úgy éreztél, hogy te bántottál. Ez így korrekt ha mind a két oldalt bemutatod ha nagyon közölni szeretnéd a barátaiddal. Viszont a válás utáni időszak a nehezebb, mert a gyász munkát el kell végezni ami sírás és visszavágyódás közepette emészt, majd rájössz, hogy oké van élet ezen kívül is és jobb ha inkább sportolsz, elmerülsz olyan dolgokba ami a hobbid és a munkád, elmész segíteni önkénteskedni és próbálsz emberek közelében lenni, de ne kezdj el egyből ismerkedni. Sőt válás után a legroszabb ha egyből elkezdesz új párt keresni.
Geza OlahNekem egy nagy fejezet véget jelenti, kicsit hasonlít mint az Ó és Újszövetség. Az válással sikerűlt rájönnöm azokra a dolgokra amik előtte természetesnek tűntek, hogy mennyire nem is maguktól vannak. Segített rájönnöm, hogy melyeket azok az értékek amelyek igazán fontosak. A kapcsolatban a sok vita miatt menekültem. Eleinte telik, de aztán mind jobban ranehezedik az emberre. A magányban rájöttem hogy mennyire fontos a kapcsolódás, mind lelki és testi. Fontos hogy legyen cél főleg a férfinak különben elkezd sodródni és nehéz kikerülni belőle. A nők esetében egy jo cél ha vannak gyerekek és azokért élni szerintem tud adni elég motivációt, viszont férfiként elég nehéz amikor nincs miért küzdeni, ha már nem érzi hogy szükség van rá nagyon lehangoló érzés. Tapasztalati szinten olyan mint egy gyász, a másik fél megszűnik de nem természetes módon hanem bizonyos döntések végett.
Pallér ZsuzsannaA válásom után hosszú hónapokig vívódtam. Jól tettem- e vagy sem? Pontosan egy év telt el aközött, hogy beláttam, nincs értelme tovább próbálkoznom és aközött, hogy végleg el tudtam engedni. E/1! Ő már érezhetően elengedte azelőtt. Annyira össze akartam tartani a családunkat, hogy rengeteg erőmet felemésztette a küzdelem, amit vívtam. Azt akartam, hogy a gyerekeimnek elérhető legyen az apjuk, jelen legyen és szép gyerekkoruk legyen, ami nekem nem volt.... És nekik sem. Sajnáltam a gyerekeinket, de leginkább a gyerekkori önmagamat. Ők talán fel sem fogták, milyen veszteség érte őket. Azt mondják a szakemberek, hogy egy leánygyermeknek apa nélkül felnőni nagy hátrány. Pótolhatatlan a hiány, és rányomta a bélyegét számos életterületre. Ismertem ezt az utat és azt kívántam, bárcsak nekik könnyebb és jobb életük lenne! Próbáltam pótolni az űrt. De végül elfogadtam, hogy nem lehet. Arra a helyre, ahonnan az apa kilépett, senki nem illik. Az a hely, ha üres is: foglalt. Teljes életet szerettem volta - így hiányzó alapokkal is, aztán rájöttem, hogy ez csak úgy lehetséges, ha én magam teljes vagyok. Hosszú volt az út, míg önmagamra találtam és a magányt felváltotta tartalmas, hiánytalan egyedüllét. Már tudom, ha bennem Rend van, akkor minden rendben van. Az űr BENNEM nem követelőzik - betöltődött szeretettel. Az élet bármit hoz, van hely MELLETTEM. Ha beszélgetnél, keress bizalommal. Ha mélyebben foglalkoznál ide kapcsolódó témákkal, nézd meg a kihívásaimat!
