Danók Dániel

Hiszek a zöldben! Hiszek a természetben! Hiszek a két kézzel építésben! Hiszek a teremtésben és a teremtő erőben. Hiszek abban, hogy a modern technológiai vívmányokkal, eljárásokkal olyan harmonikus együttélést tudunk teremteni a természettel, amelyet meg nem hódított a föld! Ehhez alázat kell! A szükséges, kényelmes és fenntartható létmód felismerése és megtapasztalása. A kizsákmányolás kétoldalú. Mert akitől elveszek és nem adok semmit, attól idővel a semmit sem tudom elvenni. Két kézzel, pici lépésekben teremtek. Szinte észrevétlen, de maradandó. Egy javított polc, szék, egy lefestett fal, egy megépítettem fészer. Csavarok, föld, gipsz, cement, vas. Ezek a földből vannak. És szeretném a felhasznált anyagokért cserébe segíteni lélegezni, inni, enni és létezni. Ehhez keresem a formát, ahogyan ezt csinálhatom. Keresem és próbálkozom. Csinálom. Ami csak elképzelhető nekem, úgy próbálom. De nem működőképes. Nem tiszta eléggé, nem látható…

Démonokkal a tűz körül... Sokan vagyunk. Mihez képest? Vannak egy páran. Démonok, angyalok, árnyak, bármelyik címkét elfogadják. Nem ez a lényeg. A lényeg nekem, hogy itt vannak. Sokáig harcoltam velük, futottam előlük, bújtam el a pia, a nők, az arrogancia, a minden tudás mögé előlük. Végül megálltam. Szemben velük. Legyen vége, itt most valamelyikünk meghal! Nem így lett. Kezet fogtam velük. Mindegyikkel aki ott volt. Nem mindegyikükkel, mert még most is jött elő egy. Itt volt ő eddig is, de nem engedtem ide. A Nő. Nem a külső, az enyém, a belső. Először árny, aztán sötét alak, végül páncélos nő. Ide ült már ő is a tűzhöz. Még páncélban. Csak a sisak került le. Bizalmatlanság, bukás, félelem, kiábrándulás, férfiatlanság. De a gerinc. Az megmaradt, inkább újra felkeményedett. Az alapálláshoz rögzül. És már nem enged akármit tenni, akárkit belépni.

Túl az óperencián... Eszméletlenül sok minden! Minden akartam lenni. Minden volt a küldetésem, ami csak eszembe jutott. Talán űrhajós nem akartam lenni, de lehet, hogy csak nem emlékszem már 🙃 A legtöbb elméletben kidolgozott, sokakhoz weboldalt, facebook oldalt, hirdetést is készítettem. Rengeteg utánajárást, tanfolyam jelentkezésék (amiket rendszerint le is mondtam) és a tettek... Azok a legjobb tanulságok. Az elméleti futtatások is fájnak, amikor kiderül (ami visszanézve, már a legelején tudott volt nekem is), hogy ez nem/sem az. Nem ez a feladat. De AKAROM! Ezt! Ennek KELL lennie. Ekkor az akarat teremtette hit vitt tovább a bukásig. Amikor tettek is társultak, nem csak elmélet, ott testi, pénztárca és kapcsolati szenvedés is volt. Ahol "csak" elméleti, ott a fizikai nem volt jellemző. És utána a törések. A Bukás, a sírás, a kilátástalanság, mikor beismertem magamnak is, hogy... Ez sem az. Megint. Bukó, semmi, nem kell senkinek, csak én akartam, hogy kelljen... Fájdalmas. És nekem csak visszanézve tiszták ezek. Akkor 100%ig abban a hitben voltam, hogy végre ez az, csinálni kell teljes gőzzel, mert attól lesz majd az... Nem így lett. Alázat 0%. Visszanézve legalábbis így látom. Csak amit én akarok az lehet. Mély törés lett a vége és feladás... Van, aki jobban vezet, mint én. Csakhát... Ahhoz, hogy meghalljam, ahhoz magamból kellett visszavenni. Főképp az akarásból. És ehhez kellett minden egyes ötlet, kidolgozás, beleállás és bukás, amit az elmúlt években véghez vittem. És még egy fontos dolog a tapasztalattárban. A tökéletesség. Törekedni rá. Ez is bukott. Nem ezt látom hasznosnak. A tőlem telhetőtt nyújtani. Azt igen, azt vállalom. Főleg abban tudom ezt csinálni, amit tudok csinálni 🙃 és erre rájönni, ahhoz kellett az összes felmerülő ötlet teljes kiégetése és a teljes bukás, a könnyek a veríték és a vérem is sokszor. Nameg a pénzem is 😅 És feladni még azt is, hogy akárcsak jól tudom csinálni. Leginkább, amihez nem is értek, nem is tudom, nem érzem, még csak nem is látom. És szükség sincs rá... Amit tudok csinálni, azt hasznosan tudom csinálni. Tisztességesen. Ez a kifejezésem. És hogy mi tisztességes? Amit annak érzek, látok, gondolok. Mert ehhez van tapasztalatom. És én amit tisztességesen tudok csinálni azt csinálom. Mert azt tudom, hogy kell tisztességesen csinálni. Más dolgokról is lehet, hogy megállapított, de ott igazából nem érzem ezt relevánsnak, mert nem az én dolgom. Ha velem tisztességtelen valaki vagy valami, akkor én megtehetem, hogy nem maradok ott. Mert nem kötelező. És tisztességessé tenni nem az én dolgom... Béke!

Folytatás... Elment a tükröm. Nem bírta tovább a balfaszkodást, a töketlenkedést, hogy egy hétnél tovább nem lelkesedtem semmiért. Igazából egy hétig sem, talán egy pillanatig... Onnantól akarás volt, hogy na ez lesz az amit csinálnom kell... Hát nem 😆 És ebből sok volt és olyan sebességgel válogattam, hogy elképesztő. Volt, hogy naponta 2-3 is... A lényeg, hogy nagyon hasznos tükröm volt, gyorsított, tisztított, persze nem egyből. Mármint Ő egyből, csak én nem engedtem be, mert magyarázni még könnyebb volt, hogy miért lesz ez jó, meg fölösleges(nek tűnő) feladatokat gyártani magamnak és abba beleállni, hogy haladjak. Fura ez, mert hasznos volt dololog, csakhát az árát is fizetni kell... Ennek most ez lett és még ki tudja, hogy mi. Az Isten persze segít és vezet, de nem olyan az a vezetés, mint egy azonnali tükör, amiben habár arroganciából, akarásból vagy bármiből nem nézem magam meg teljesen egyből, de! Beég és feldolgozás alá kerül. Alázat. Talán ez kell még, hogy gyorsabban bele tudjak nézni és látni is tudjam magam a valóságban, nem egy akart illúzióban. Igazából fogalmam sincs, hogy működik ez, csak azt tudom, hogy fejlődtem és jó volt, persze azzal együtt, hogy a tükörképek, a hatásuk és persze maga a tükör is keserédes fájdalmat okozott sokszor. Így jutottam most ide, ahol vagyok 🙃 Szóval, nem tudom, hogy működik ez és igazából nem is akarom (megint akarás 😅😆) kiteríteni magam újra és újra, hogy a teljeset látva legyen új tükröm, aki segít. És nem is feltétlenül nőre gondolok itt, mint tükör. Csak, hogy szembe nézhessek azzal a részem el, amit magam előtt takargatom magyarázásokkal. Vannak ilyenek, gyorsabban látok már rá, mint korábban, de... Van még hova fejlődni és magamat kurva gyorsan meggyőzöm bármiről. Köszönöm!

Igazából nem is tapasztalat, de mégis... Tükröt szeretnék kérni tőletek! Egy olyan tükröt, amiben láthatom magam teljes egészben vagy legalábbis tisztábban, mint a sajátomban. A célom az, hogy tisztességes munkát végezzünk a világban. Igazából mindegy, hogy mi ez, villanyszerelés, festés, pék, étterem, bármi. Tisztességes, precíz, elegáns módon mindent lehet csinálni. Ehhez én az építésügy területén tűzvédelmi tervezőként tudok hozzájárulni. Sok a napi kihívás, sok a munka ezzel és az életemmel is és úgy érzem, hogy egy tükör segíthet ebben, gyorsíthat és tisztíthat. Magamnak belátni és nem megmagyarázni a dolgokat, sokszor nehéz, akadós. Végül megvan, csakhát... Lassan 🙃 Tisztelettel kérlek tehát Titeket, hogy amennyiben van itt a közösségben, aki tud, szeretne ebben segíteni nekem beszéljünk. Így a végére még egy gondolat... Ezt is akarásnak látom a részemről 🙃 És türelmetlenségnek, de... Akkor is! 😉

Türelem. Nagyon sok türelem. Ha nincs az sem baj, de én nem tudok másképp haladni. Nem tudom sürgetni. Milliméterről milliméterre. Hiába gondoltam magamról, hogy nekem nem kell mindent bejárni, mert különlegesebb vagyok annál... De. Be kell járni az összes pontot és amiket a legjobban meg tudtam magyarázni a 12 pont közül, eddig azokkal volt a legtöbb dolgom. Nincs varázspálca vagy varázspor, amivel egyből a végére lehet jutni és minden rendeződik. Rendezni kell. Vagyis nem kell, csak lehet, de ha nem rendeztem, akkor nem rendeződött magától semmi. Nem fogja senki elvégezni helyettem, nem várhatok az Istenre, hogy megoldja helyettem, nekem meg csak fel kell ülni a trónra és átvenni az uradalmat és megmagyarázni, hogy én hogy csináltam volna... Akkor lesz valami, ha megteszem. És nem himi-humi módra, hogy nagyjából jó, a többit meg majd mellémagyarázom. Az egészet meg kell csinálni ahhoz, hogy kész legyen. És igen, szar lesz, nem működik vagy nem úgy, ahogy szeretném, de a következő jobb lesz. Vagy mégrosszabb, de abból is lehet tanulni. Ehhez nagyon sok alázatot kell még gyakorolnom. Meg a kitartást, hogy a bukta után újra nekiállni annak ami nem sikerült és legalább ugyanazt ne basszam el, amit korábban. Ez már volt, hogy sikerült. Türelem, alázat, kitartás.

Munkamánia. Ettől majd megbecsült ember leszek és lehet bármilyen cuccom, amit csak kirakok az asztalra és jön rá mindenki, mint a darazsak a mézre, nekem majd csak válogatnom kell. De nem ez az igazság. Az igazság az, hogy az elején gatyában, aztán térdig letolva, aztán bokáig letolva kuncsorogtam az "apróért", amit felnagyítva mutathattam. De minek... Aki amiatt szeretett, az nem engem szeretett, hanem azt amit mutattam. Nehéz ezt felismerni és megbékélni vele. Át akartam baszni a világot. Nem sikerült. Újra meg újra nem és nem, de a fal nem volt elég kemény amibe a fejemet vertem. Eleinte. Aztán kemény lett. Aztán fájt is, de nem ismertem más utat a "boldogsághoz", ígyhát folytattam. Belebuktam, darabokra esett a mázas álom és az annak bemutatott "élet". Győzködtem magam, hogy hasznos amit csinálok, mert ilyen jól senki nem fűrészel fingot mint én... Lehet, hogy így van, de ezzel semmi olyat nem tudok alkotni, amire büszke lehetek vagy bármit is hozzátesz bármi értelmes dologhoz, csak mennek a nullák egyik számláról a másikra meg a 100 oldalas értelmetlen dokumentumok. Ezzel kezdődött talán a csillámpoköd-mentes barangolás... Közben előkerült a pia. Sohasem okozott problémát vállalhatatlan inni magamat, de ez fel sem tűnt. Megérdeméltem, sokat fűrészeltem hétről hétre és hát jár a kikapcsolódás. Minden héten legalább egyszer, de ha módom volt rá, akkor többször is. Így vagy azért nem érdekelt az összeomló világom, mert lebénítottam az idegrendszerem vagy azért, mert a túlélésért küzdöttem a forgó szobával.