Dóka Viktor

Mára megértettem, hogy a kiégésem oka az én tudom, majd én megcsinálom volt. Hiszen csak én tudtam, hogyan kell pénzt teremteni a semmiből, én tudtam, hogyan kellene másoknak élni, mert én tudtam, hogyan kell(!) élni. Én tudtam mi szent és sérthetetlen, én tudtam mi a hűség, én tudtam milyen a jó apa, a jó férj és még azt is én tudtam, hogy milyen a jó feleség. Azt gondoltam, ha én tudom, akkor niylvánvalóan úgy is csinálom, de még ennél is jobban tudtam azt, hogy hogyan kell elvárom. Bármit. Mindent. És akkor jött a "mindentudás szelleme" és megmutatta, hogy mit ér a tudásom. 0. Szerencsémre a nulla közelít a végtelenhez az újrakezdésen és újjáéledésen keresztül.

Volt a házasságomban egy kb. 3 éves időszak, amikor különösen erősen ragaszkodtam a feleségemhez. Ez az időszak tökéletesen egybecsengett azzal, amikor nem tudtam igazán, hogy merre tovább, vagy merre van az előre egyáltalán. Eleinte meggyőződésem volt, hogy jó helyen vagyok és jól csinálom, amit csinálok, de az eredmények csak rövid ideig jöttek, utána mintha egy csúszdán csúztam volna le, mindenem lenullázódott. A munkámban a sikerek egyre ritkábbá váltak, az összhangot a feleségemmel egyre kevésbé találtam, és eközben mégis az egyetlen, amire vágytam az volt, hogy vele töltsek idő, hogy kikapcsoljak, hogy feltöltődjek, hogy ráleljek magamra. Számára ez abszolút teher volt, valószínűleg úgy érezte, hogy még én is a gyermeke vagyok, aki el és kihasználja őt. Megélésem szerint ő nem értette, hogy a figyelmére van szükségem, attól függök, én pedig nem értettem, hogy ez semmire nem adna megoldást. Csak egyre több és több halogatást eredményezett részemről. Amikor magamhoz tértem, sem vele nem volt kapcsolat, sem normális bevételem nem volt, sem semmilyen örömöm a mindennapjaimban. A megoldást számomra az hozta meg, hogy elkezdtem kapcsolódni igazabb módon önmagamhoz. Elkezdtem merni ránézni arra, hogy amit én akarok, az milyen eredményt szül. Elkezdtem döntéseket hozni, apró döntéseket, amelyek először olyan nehezek voltak, mintha óriási köveket kellett volna görgetnem. Amint elkezdtem ezt a folyamatot, elkezdtem cselekedni, egyre inkább látszott az a rengeteg felhalmozott teher, amely attól lett teher, hogy én nem vállaltam felelősséget, és nem hoztam megfelelő döntéseket. Ezután ezeket a terheket, csak nem racionális döntések segítségével tudtam elkezdeni helyre tenni és felszámolni. Önmagamra kellett hallgatnom, miközben hittem abban, hogy van segítség. Hogy van kegyelem. Hogy van kegyelem számomra, egy nagyobb erő, mint az én tehetetlenségi erőm, a csüggedésem, a kudarcom. A kegyelemhez a már nem működő Viktort, és nem működő kapcsolatait fel kellett számolnom, le kellett ölnöm. Így végül azt tudom írni most neked, hogy a kapcsolatfüggésem szenvedései hozták a legtöbb olyan eseményt, válságot az életembe, amelyek mentén a rációm halálát elkezdhettem megélni, és ezzel megízlelni az Isteni vezettetést. Ezt gyakorlom most is, újra és újra, és újra.

Miért is kellett különválnom a családomtól? Aki nem akar sokat olvasni, annak összefoglalom röviden az alábbiakat: Nem TUDOM. És akkor bővebben. Az elfogadásra képessé válás (nem miatt, hanem érdekében) Elfogadni, olyan dolgokat, eseményeket és folyamatokat magamban és egy másik emberben, amik a legnagyobb félelmeimet hozzák elő. Például újra eltávolodni a már megtalálni vélt Otthontól. Elveszteni a családomat! Megtanulni elfogadni bántalmazást, bántalmazottságot, hiányt, saját szükségleteimet, igényeimet és vágyaimat, és elfogadni, hogy ezt nem én döntöm el, hogy akit én társamnak gondolok elfogadja-e ezeket vagy sem. Megtanulni elfogadni, hogy kizárólag magamról dönthetek, és képessé válni arra, hogy döntsek is magamról, minden helyzetben. Döntsek arról, hogy mit tudok adni és mit nem (magamnak és másnak is). Nem én tudom, hogy ki az, aki végül úgy dönt, hogy az én társam kíván lenni. Itt most az jut eszembe, hogy pusztán „akaromból” nem lehet várat építeni. Az nem működik egy ponton túl, hogy én barkácsolom magamat, a "társ" is barkácsolja magát, és akkor ketten együtt pedig barkácsolunk egy kapcsolatot. Mindenesetre vissza a különválni a családomtól témához. Tanulom azt, hogy a családom valójában nem az enyém, hanem a miénk. Én vagyok csak a magamé, és annyit adok bele a közösbe, amennyit beleadok, mert van, mert képes vagyok. És mindenki a családból éppen így tesz. És ebből tud lenni egy közös. (Mint a halmazoknál, hogy egyes halmazok is kapcsolódnak valamekkora részben egymáshoz, és lehet egy olyan rész, amelyben mindenki benne van valamekkora részben..) Így a családom végül az egyes családtagokkal való kapcsolatom összessége. És az, hogy a gyermekeim anyja milyen kapcsolatban van velem, (mekkora a kettőnk halmaza) az nem döntő abból a szempontból, hogy nekem kik tartoznak a családomhoz, vagyis mindegy, hogy együtt élünk vagy külön, vagy párkapcsolatunk van vagy "csak" szülőtársak vagyunk, a család ettől még van. A szerkezete más. És akkor ezt itt lekerekítem most annyival, hogy végül ebből is a feltétel nélküli elfogadást van lehetőségem megtanulni, mások és magam irányába is.

26 évesen lettem apa először. Vagyis Apa nem lettem. Apa vagyok mélyen valahol a zsigereimben, szerintem így születettem, hogy ez kódolva van. Valójában nem tudom. Mert bár van elképzelésem helyzetekről és lehetséges megoldásokról is, mégis ez (még) valahogy semmit sem ér az adott helyzet, nehézség vagy öröm megtapasztalása nélkül. Talán inkább tapasztalatom úgy, hogy apa leszek újra és újra. És nem csak a gyermekeim születése által. Sokkal inkább azáltal, hogy (sokszor felfoghatatlan méretű) kihívások vagy katartikus örömök és rácsodálkozások jönnek. És persze jön a félelem, hogy helytállok-e egy helyzetben, amiben még nem voltam. Felnevelni egy gyermeket. Vagy aztán kettőt, hármat, négyet. Inkább nevelnek ők engem. Tanítanak elfogadni, szeretni, meghallgatni. Ha képes vagyok kiadni a gyeplőt a kezemből, egészen csodálatos, addig ismeretlen helyekre vezetnek. És ezt nem csak képletesen értem. Egyszer megálltunk egy erdőszéli helyen. Amíg én kerestem a tovább vezető utat, addig ők néhány perc alatt egy hatalmas kidőlt fát vettek birtokba. Bogarastul, csalánostul, mindenestül játszótér, kutatólabor és akadálypálya lett belőle. Szóval azt tapasztalom, hogy sokkal inkább vállaltak és vállalnak ők engem, hogy tanítanak, hogy életre nevelnek.

A múlt feldolgozására nekem az alábbi módszerem az egyik. Az a tapasztalatom, hogy a megosztás nagyon működik. Amikor én magamnak kimondom, leírom a saját szavaimat, akkor máris lehetőséget adok magamnak arra, hogy más nézőpontból tekintsek rájuk. Ezáltal a gondolataimra és érzéseimre, amennyiben ezeket kiteszem. Ahogyan kiteszem magamból, ezzel egyúttal teret is engedek magamban az újnak. Mindezzel már formálom a saját önképemet. A közösségi erő, mások figyelme hatványozottan segít a nézőpont váltásban. Minél több figyelmet kap a mondandóm, annál szélesebb nézőpontot alakíthatok ki. Mások tapasztalata még tovább fokozza ezt a jelenséget.

"Az én kardom is!" - Joós István Ez a mondat volt az, ami segített nekem meglátni és megérteni, hogy nem kell keresnem, kitalálnom, sem feltalálnom azt a valamit, ami egyedi és megismételhetetlen a világon. Ugyanis a világ tele van egyedi, önálló és megismételhetetlen emberekkel. Ők a potenciális társaim. Bármiben. Ők is Isten üzeneteit közvetítik. Már kapizsgálom, hogy én ugyanilyen egyedi, önálló és megismételhetetlen ember vagyok, aki potenciális társa akár többeknek is, akár több ügyben is, amelyeket én kapcsolhatok össze egymással. (Fogaskerék!) Kapcsolódok, részt veszek, helyemen vagyok, és máris ügyem van. Vagyis mások ügye az én ügyem is és ehhez csakis azzal tehetek hozzá, ha azt adom bele, amit én tudok a legjobban, tehát magamat. Merek a legjobb önmagam lenni!

Kapni akartam. Először konkrét dolgokat. Aztán egy idő után már csak bármit. Valójában nem értettem magamat, mert szerelmes voltam a feleségembe. Hittem, hogy megbeszéljük, és hittem, hogy közös megoldást és együtt fejlődést lehet találni. Erre vártam, hittem és tettem is érte, és eközben a saját alapvető szükségleteim kielégítetlensége felőrölte mindenemet. Ez az őrlődés annyira felkorbácsolta az éhségemet és vágyaimat, hogy belereccsentem. Aztán megtörtem, többször is. Tehát kapni akartam. És igen, először csak beszélgetés, figyelem és megértés volt. Aztán kiderült az is, hogy van nő, akinek türelme van hozzám, érdekesnek és értékesnek talál engem és én értékesnek találom magamat, amikor vele vagyok. És igen töltekezni tudok. Segít, támogat, kísér, fejleszt. Ja és ez kölcsönös, mert én is őt. Aztán megjelent a szexualitás is. Megmutatkozott, hogy ebben is megtalálhatom mindezeket. Megélhettem azt, hogy értékes voltam mindazzal, amim már volt. És mindig van fejlődési lehetőségem. Ami a legjobb mindebben, hogy az eközben felfedezett értékeimet és értékességemet tovább vihetem más kapcsolatba is. Akár a házasságomba. Óriási tapasztalat. És a döbbenet része a dolognak. Csodás, hogy tisztába kerülhettem a saját értékeimmel, felemelő, hogy tudom mit adhatok másnak. És sokkolóan fájdalmas, hogy nem én döntök arról, hogy amit adhatok, ki fogadja, és ki nem.