Dóka Viktor

Miért is kellett különvàlnom a csalàdomtól? Aki nem akar sokat olvasni, annak összefoglalom röviden az alábbiakat: Nem TUDOM. És akkor bővebben. Az elfogadásra képessé válás (nem miatt,hanem érdekében) Elfogadni,olyan dolgokat, eseményeket és folyamatokat magamban és egy màsik emberben, amik a legnagyobb félelmeimet hozzák elő. Például újra eltàvolodni a megtalàlni vélt Otthontól. Elveszteni a csalàdomat! Megtanulni elfogadni bántalmazàst, bàntalmazottsàgot, hiànyt, saját szükségleteimet, igényeimet és vágyaimat, és elfogadni,hogy ezt nem én döntöm el,hogy akit én tàrsamnak gondolok elfogadja-e ezeket vagy sem. Megtanulni elfogadni,hogy kizárólag magamról dönthetek, és képessé válni arra,hogy döntsek is magamról,minden helyzetben. Döntsek arról,hogy mit tudok adni és mit nem (magamnak és màsnak is). Nem én tudom,hogy ki az, aki végül úgy dönt,hogy az én társam kíván lenni. Itt most az jut eszembe, hogy akaromból nem lehet várat építeni. Az nem működik egy ponton túl,hogy én barkácsolom magamat, a "tàrs" is barkàcsolja magát, és akkor ketten együtt pedig barkàcsolunk egy kapcsolatot. Mindenesetre vissza a különvàlni a csalàdomtól témàhoz. Tanulom azt,hogy a családom valójában nem az enyém, hanem a miénk. Én vagyok csak a magamé, és annyit adok bele a közösbe,amennyit beleadok, mert van,mert képes vagyok. És mindenki a családból éppen így tesz. És ebből tud lenni egy közös. (Mint a halmazoknàl, hogy egyes halmazok is kapcsolódnak valamekkora részben egymáshoz, és le ehet egy olyan rész,amelyben mindenki benne van valamekorra részben..) Így a családom végül az egyes csalàdtagokkal való kapcsolatom összessége. És az,hogy a gyermekeim anyja milyen kapcsolatban van velem, (mekkora a kettőnk halmaza) az nem döntő abból a szempontból,hogy nekem kik tartoznak a családomhoz, vagyis mindegy,hogy együtt élünk vagy külön,vagy párkapcsolatunk van vagy "csak" szülőtàrsi, a család ettől még van. És akkor ezt itt lekerekítem most annyival,hogy mindvégül ebből is a feltétel nélküli elfogadást van lehetőségem megtanulni, mások és magam irányába is. Én úgy tekintek a ráció halálàra,mint bàb àllapotra. Ennek megnyilvánulása számomra nem pontszerű. Ez egy folyamat. Viszont nem egy kiàradó, hanem egy befogadó folyamat. A befogadással együtt elfogadást is tanulok akkor,amikor ebben a fázisban vagyok egy adott témában. Elfogadást. Nekem először ez egy passzív elfogadás,amikor már nyom össze az addigi működésemből fakadó rengetegség, túl soksàg, rendetlenség, és a nyomás hatására abbahogyom az akarást. Az elfogadásra képessé válás ebben szinte pillanatszerű. Ez számomra a FELadás. Ezután aktív szakaszt élek meg én. Cselekszem, méghozzá tökéletesen tökéletlenül, bukdácsolok. Addig bukdàcsolok csupán, amíg egyszercsak pillangóként működöm. Döccenek egy akkorát,ami után kinyílnak maguktól a szàrnyaim. Nem megértem,hogy hogyan kell csinálnom, mégcsak nem is igazán csinálom,hanem történik velem, azáltal,hogy átadom magamat a rajtam kívül àlló erőknek. Következő fejezet,amikor már hatásom van a rajtam kívül álló erőre, és így már nem válik szét a rajtam kívülire és belülire. Nem válok szét és nem válok le, (ön)àtadom magamat!

26 évesen lettem apa először. Vagyis Apa nem lettem. Apa vagyok mélyen valahol a zsigereimben, szerintem így születettem,hogy ez kódolva van. Valójában nem tudom. Mert bár van elképzelésem helyzetekről és lehetséges megoldásokról is, mégis ez (még) valahogy semmit sem ér az adott helyzet, nehézség vagy öröm megtapasztalàsa nélkül. Talán inkább tapasztalatom úgy,hogy apa leszek újra és újra. És nem csak a gyermekeim születése által. Sokkal inkább azáltal, hogy (sokszor felfoghatatlan méretű) kihívások vagy katartikus örömök és rácsodálkozàsok jönnek. És persze jön a félelem,hogy helytàllok-e egy helyzetben,amiben még nem voltam. Felnevelni egy gyermeket. Vagy aztán kettőt, hármat, négyet. Inkább nevelnek ők engem. Tanítanak elfogadni, szeretni,meghallgatni. Ha képes vagyok kiadni a gyeplőt a kezemből, egészen csodálatos, addig ismeretlen helyekre vezetnek. És ezt nem csak képletesen értem. Egyszer megálltunk egy erdőszéli helyen. Amíg én kerestem a tovább vezető utat,addig ők néhány perc alatt egy hatalmas kidőlt fàt vettek birtokba. Bogarastul, csalánostul mindenestül játszótér, kutatólabor és akadálypálya lett belőle. Szóval azt tapasztalom, hogy sokkal inkább vàllaltak és vállalnak ők engem, hogy tanítanak, hogy életre nevelnek.

A múlt feldolgozására nekem az alábbi módszerem az egyik. Az a tapasztalatom, hogy a megosztás nagyon működik. Amikor én magamnak kimondom, leírom a saját szavaimat, akkor máris lehetőséget adok magamnak arra,hogy màs nézőpontból tekintsek ràjuk. Ezáltal a gondolataimra és érzéseimre, amennyiben ezeket kiteszem. Ahogyan kiteszem magamból, ezzel egyúttal teret is engedek magamban az újnak. Mindezzel màr formàlom a sajàt önképemet. A közösségi erő, màsok figyelme hatványozottan segít a nézőpont vàltàsban. Minél több figyelmet kap a mondandóm, annàl szélesebb nézőpontot alakíthatok ki. Màsok tapasztalata még tovàbb fokozza ezt a jelenséget.

"Az én kardom is!" - Joós István Ez a mondat volt az,ami segített nekem meglátni és megérteni,hogy nem kell keresnem, kitalàlnom, sem feltalàlnom azt a valamit, ami egyedi és megismételhetetlen a vilàgon. Ugyanis a világ tele van egyedi, önàlló és megismételhetetlen emberekkel. Ők a potenciális tàrsaim mindabban,amit csak elképzelni képes vagyok. Màr kapizsgàlom,hogy én ugyanilyen egyedi, önàlló és megismételhetetlen ember vagyok, aki potenciális tàrsa akár többeknek is, akár több ügyben is, amelyeket én kapcsolhatok össze egymással. (Fogaskerék!) Kapcsolódok, részt veszek,helyemen vagyok, és màris ügyem van. Vagyis màsok ügye az én ügyem is és ehhez csakis azzal tehetek hozzá,ha azt adom bele,amit én tudok a legjobban, tehát magamat. Merek a legjobb önmagam lenni!

Kapni akartam. Először konkrét dolgokat. Aztán egy idő után már csak bármit. Valójában nem értettem magamat,mert szerelmes voltam a feleségembe. Hittem,hogy megbeszéljük, és hittem,hogy közös megoldást és együtt fejlődést lehet találni. Erre vártam, hittem és tettem is érte, és eközben a saját alapvető szükségleteim kielégítetlensége felőrölte mindenemet. Ez az őrlődés annyira felkorbàcsolta az éhségemet és vàgyaimat, hogy belereccsentem. Aztán megtörtem, többször is. Tehát kapni akartam. És igen, először csak beszélgetés, figyelem és megértés volt. Aztán kiderült az is,hogy van nő,akinek türelme van hozzám, érdekesnek és értékesnek talàl engem és én értékesnek találom magamat,amikor vele vagyok. És igen töltekezni tudok. Segít, tàmogat, kísér, fejleszt. Ja és ez kölcsönös,mert én is őt. Aztán megjelent a szexualitàs is. Megmutatkozott,hogy ebben is megtalálhatom mindezeket. Megélhettem azt,hogy értékes voltam mindazzal, amim màr volt. És mindig van fejlődési lehetőségem. Ami a legjobb mindebben,hogy az eközben felfedezett értékeimet és értékességemet tovàbb vihetem más kapcsolatba is. Akár a házasságomba. Óriási tapasztalat. És a döbbenet része a dolognak. Csodás,hogy tisztába kerülhettem a saját értékeimmel, felemelő, hogy tudom mit adhatok másnak. És sokkolóan fàjdalmas,hogy nem én döntök arról,hogy amit adhatok, ki fogadja, és ki nem.