Tapasztalatok

Béres Tamás

Az elmúlt 3 évben értek el az első gyásszal, de leginkább a halállal kapcsolatos tapasztalataim, élményeim. Először a nagypapám halt meg, aki rendben volt ezzel. Majd rá egy évre édesapám saját keze által vetett véget az életének. Tavaly pedig a mamám, hosszú betegség, szenvedés után. Az öngyilkosság témájával kapcsolatban is szívesen írok majd a tapasztalatokról. A gyász folyamatait már sokan leírták, sok helyen megtalálható. Érdemes tanulmányozni ezeket, hogy lásd, éppen hol ragadtál le, hol van még munka. Egy dolog, ami tényleg segít, az ügy, a feladat, a munka. Ezeket az én tapasztalataim szerint nem érdemes elengedni, bármi történjen. Az itt maradottaknak mindig nehéz, de azt hiszem a legnehezebb azoknak, akik közel állnak hozzád és végig nézik, ahogy szenvedsz. Miattuk érdemes minden nap felkelni! Az elején minden barát, hozzád közel álló ember a tehetetlensége miatt segíteni szeretne jó szándékkal, de ez nem valósítható meg. TE tudsz egyedül magadon segíteni ebben. Nyugodtan szenvedj, sírj rengeteget, hibáztasd magad, a világot, bármit, bárkit! De ha elfogadsz egy tippet, azt nézd meg, hogy ennek a legalján, ha lemész, mit(kit) találsz majd és szedj fel onnan valamit! A halál legnagyobb tanítása nem az, hogy a szeretteink meghalnak, hanem, hogy ránk is ez a sors vár. Ez az egy, ami biztos. Ambivalens módon a halál az élet egyik értelme, ami miatt minden egyes nap, amit tudsz, tegyél bele! Csináld, amit szeretsz, légy azokkal, akiket szeretsz. Ne add fel! Az élet az a játék, amiben biztosan, mindenkinek lesz Game Over. :)

Varga Simon Kristóf

Bármennyire abszurd, vagy talán sokaknak nem elfogadható, nekem életem első komolyabb gyászélménye a kutyám elpusztulása volt. Egy kullancsbetegség támadta meg, leállt a veseműködése, infúzión volt otthon egy hétig nagyjából, én annyira belebetegedtem, hogy kihagytam az iskolát is. Amikor elpusztult, szüleim jó szándékkal akkor temették el, mikor nem voltam otthon. Nem tudom, segített volna, vagy még nehezebbé teszi, hogyha látom a halott testet. Apai Nagynapám egyik napról a másikra ment el, egyik nap szüreteltek, éjjel felült az ágyban, a szívéhez kapott, és leesett. Az ő nyitott koporsóját meglátva, homlokán az esés sebével, a fehér arcát látva egy pillanat alatt olyan kicsire ugrott össze a gyomrom, mintha valaki markában szorítaná vasököllel. 23 évesek voltunk, zenésztársak, barátok, közös cél, közös vágyak, közös álmok, több formációban is játszottunk, zenéltünk, színjátszottunk együtt, de mélyen tudtuk, hogy körülöttünk változhatnak az emberek, de mi ketten vagyunk az alap, ő a kerekek, én a motor. Ezt ő mondta így. Gimlinek hívták, mert alacsonyabb volt, mint a többiek, mikor általános iskolában ráragadt ez a becenév, szűkszavú volt, sokszor kellemetlenül is, érzékeny, otthon a számítógépe rejtett mappáiba rengeteg verset írt, szobagitáros volt. És született dobos, és zseniális hangmérnökpalánta. Az első koncertünkre néhány hónap alatt megtanult dobszerkón dobolni. Aki próbálta, ült már dobszerelés mögött, tudja, hogy ez mekkora dolog. Elképesztő humora volt. Mások mondták ki hangosan az ő orra alatt eldörmögött zseniális vicceit. Az egyik nyáron, színjátszótábor alatt fel kellett utaznia Pestre valami vizsgálatra, mert volt egy kis seb a nyelvén, ami nem akart begyógyulni már egy ideje, mintát vettek belőle. Megyek ki érte a vonathoz, na, mi volt? Hát, izé. Rosszindulatú. Nem is értettem először, kérdeztem valamit, őt ez elkezdte zavarni, úgyhogy amíg visszaértünk a többiekhez, csendben ültünk az autóban. Másfél év kínszenvedés, operációk, kemoterápia után elment. Akkor volt 23 éves. Már nem volt nyelve, mert darabonként kivágták. Az utolsó hónapjaiban nem találkozhattunk vele, titokban volt tartva, mennyire súlyos az állapota. Nekem Gimli egy űr, egy seb, ami talán begyógyult már az elmúlt tíz évben, talán ennél jobban nem tud begyógyulni, az emlék, a hatalmas heg ott van, a részem, nélküle nem az lennék, aki vagyok, nélküle az élethez és a halálhoz sem így állnék hozzá. Ennyi idősen nem "normális" elveszíteni valakit, nem ennek lenne az "ideje". Legalábbis sokáig így gondoltam, haragudtam, szomorú voltam. Igazságtalanság. Emberi szemszögből mindenképpen. Csak emberi szemszögből az ilyesmit kár nézni, úgysem érthetünk belőle semmit. Én mindent köszönök, bennem tovább él, és eszembe szokott jutni, hogy ez egy olyan üzemanyag, hogy talán veszélye is van, hogy magadra veszel elhunyt szerettedet, az ú álmait, vágyait, félbetört életét, és a saját életedben akarod kompenzálni, kettőtök helyett beteljesíteni, amiből ő kiszállt. Mindenesetre azon kívül, hogy erre igyekszem ébernek lenni, kiiktatni őt nem tudom és nem is szeretném, bennem él, dolgozik bennem, ahogyan dolgoznak bennem Nagyapáim, Dédapáim, minden ősöm, akiket nem is ismerek az eszemmel, dolgozik bennem az elpuszult gyerekkori kutyám, a lovam, igen, ilyen életem volt, volt saját lovam is. Álmodni szoktam velük, hogy még élnek. Rettenetes lelkiismeret-furdalással tudok ébredni, hogy nem tettem meg minden értük, amíg itt voltak velem. Azokkal, akik most itt vannak, mindent megteszek, hogy ne kelljen később így éreznem. Hiszek az örökkévalóságban. Hiszek a feltámadásban. Hiszem, hogy az élet örök, Istenben, és amit korábban nem értettem a keresztény tanításban, hogy testben támadunk fel, a zene és a fizika, hangok rezgése, frekvenciák által nem olyan régen erre is megkaptam magam számára a választ. Úgyhogy tudom, találkozunk még - és nem kell félni, hogy ez valami zombi-horror lesz :D