Zoltán CsiszárVálás után vagyok. Nehezen éltem meg, mert nem én voltam a kezdeményezője. Két gyermekem az édesanyával él. Eleinte vádoltam magam, nem értettem miként történhetett ez meg velem. Pontosabban az okokat értettem, volt bőven, amivel szembe kellett néznem, de hogy a kiváltó okok miért jöhettek létre és miért nem sikerült még a család szétszakadása előtt megoldanom, azt nem. Fejlődni, kapcsolódni jöttem.
0
Joós IstvánElütések és hibák… jó vs tökéletes. Fontos tapasztalatom, hogy a tökéletes tényleg ellenessége a jónak. Rengeteg hibával írok, mert általában fontosabb, hogy minél több helyre menjen reakció, mint hogy tökéletes legyen a helyesírás. Sokakat zavar ez. Sajnálom. Remélem igy érthetőbb. 🙏
0
AdriDe nehéz! Az összes elképzelés feladása. Hogy csak engedjem, ami a bensőmben kibontakozni szeretne. Eljutottam arra a helyre, ahol azt gondoltam, hogy gyógyítást fogok tanulni. Ez volt a terv. Nem dolgozom, el fog fogyni a pénzem egy idő múlva, és mivel többé nem akarok terapeutaként dolgozni, ideje átképződni. Gondoltam én. Meg is találtam a megfelelő helyszínt Nepálban. Eljöttem, itt élek most 3 hónapot. És NEM MEGY. A testem pihenni akar, örömben lenni, megengedésben lenni, nem másoknak segíteni és gyógyítani. Intellektuális érdeklődés ugyan van bennem ez irányban, tanulni, de késztetés nincs. Őrjítő. Mert tudom, hogy nem követhetem többé az elképzelést. Olyan, mintha lecsúsznék a jövőmről. És közben mégsem, érzem mélyen. De ezzel menni... bejön az összes félelem. Mi lesz, ha nem lesz pénzem? Másoktól kell kölcsön kérnem? Hogy fogok élni? Menjek el szerzetesnek? Amikor 8 hónapja abbahagytam a munkám, már találkoztam ezekkel. Akkor sikerült átengedni. De az idő nyomásával újra előjött. Ami biztos: jó helyen vagyok Nepálban. Ha nem is azért, amiért gondoltam, de itt kell most lennem. Majd kiderül miért. Remélem.
ZsuzsRitkán látott emberekkel, akikkel korábban szoros volt a kapcsolat (származási család), kialakult valamilyen dinamika. Ki, mit, mikor, hogyan szokott, na és persze miért…Mindenki tudja a forgatókönyvet, ismeri, mire mit fog lépni a másik, kinek mi az érzékeny pontja, és így tovább. Minden simán megy, míg valaki -szándékosan vagy sem, de- kilép a megszokottból. Hányszor akartam én lenni ez a másként reagáló. Aki meg bírja állni, hogy majd most, másképp lesz. Majd most másképp mondom, és biztosan átmegy majd az üzenet. Aztán azon kaptam magam, hogy újra ugyanott vagyunk, és minden a régi forgatókönyv szerint zajlik… Akkor lett változás, amikor felismertem, hogy nem kell felvennem a rám osztott szerepet, csak mert én szoktam azt játszani. Szabad vagyok mást játszani, vagy akár leülni a nézőtérre. Szabad vagyok. Szabad.
Gyöngyvér dr. Tamás-KovácsHarcosbol -> Nagy-Anyaba A harcos mukodes alapjat a „nagy a baj, meg kell oldanom”-életérzés, és az ezt megerősítő „akiben bíztam, csalódást okozott”- élménye adta. Ezekkel a megélésekkel egészen fiatalon találkoztam, és minthogy minden gyermek szükségszerűen nárcisztikus világfelfogású, ezért mindkét tapasztalás tudattalanul abba az irányba mozdított, hogy én lehetek a kulcsa a megoldásnak és velem lehet a baj, hogy ezek és így esnek meg velem. Történhetett pedig ez azért, mert fogantatásomkor Édesanyám és Édesapám szerelmi, szerető kapcsolata sajnos végleg megromlott, utóbbi családunkon is egyre inkább kívül került érzelmileg, és megítélésem szerint tőlem személyesen is elhidegült. Születésemtől kezdve pedig egy nem jól működő rendszer részese lettem, amelynek tagjai fájdalma engem ért el a leginkább, egyszersmind én lettem a rendszer diszfunkcionális működésének indexjelensége is. Nem vagyok idős, és biológiailag sem tartott annak eddig egyik orvos sem, aki látott, ráadásul elég későn mentem is férjhez. De a negyedik ikszet elhagyva, a gyermekáldásra évek óta sikertelenül várva és az örökbefogadó szülővé válás lépcsőfokait bejárva arra éreztem, éreztünk a férjemmel vezetést, hogy a végére járjunk, mi is történik kettőnk közt. Három hónapig vizsgáltak minket, amelynek a végén az derült ki, hogy az immunrendszerem három szinten is tiltakozik a férjem bármilyen sejtje, és a kettőnkből létrejöhető új élet ellen. A nőgyógyásszal való beszélgetés után majd egy napig csak néztem magam elé lélekben. Isten viszont olyan kegyelmes volt, hogy szép fokozatosan, tavasztól kezdve készített álmokon, víziókon keresztül meglátnom a valóságot. Ezért is az első dolgom az volt, hogy felhívtam a lelki gondozóm, hogy mi most a teendő. Ebben a beszélgetésben pedig megerősítést nyert az a két tételmondat, amivel az önfeltáró írást kezdtem, és aminek gyerekkorom a lenyomatát alacsony önbizalom, fokozott elutasítottság-érzés és szuicid gondolatok, esetenként önbántalmazás formájában őrizte. Valahol mindig is tudatában voltam, de a lelki gondozó szerető értékelése szerint 2013-as együttműködésünk óta most, hogy hajlandó lettem meghalni önmagamnak a szülővé válás érdekében, jött el az ideje, hogy megküzdjek vele. Tavaly oktoberben elveszitettuk az otodik magatunk, akirol akkor meg nem tudtuk, hogy az otodik volt, es akinek meg igy is a leghosszabb ido jutott foldi palyafutasaban. Ez kapcsolati problemakra is ravilagitott, de arrol masik tapasztalatkartyaban meselek. Minden esetre ez adta meg az arcetipus-valtas zaro akkordjat, amikor a hirtelen ot rank szakado gyermekvesztes terhe alatt, es hozza adodott egyeb gyaszok es vesztesegek miatt nem tudtam visszafordithatatlan valtozasok nelkul folytatni azt, aki vagyok.
MMáriaTöbb hétig tartó betegség kapcsán jött fel egy gondolat arról hogyan is éltem meg a múltban azt ha segítségre, támogatásra volt szükségem a szeretetteimről. Hosszú házasságom során a "gyenge" periódusaimban szinte sosem támogatott a volt férjem. Kialakult egy rossz minta, és azt hittem nekem mindig erősnek kell lennem. Onnantól kezdve kellemetlen érzéssel töltött el ha másra szorultam és ki voltam szolgáltatva. Nem szívesen vagy egyáltalán nem kértem segítséget. Ha pedig nem jöttek rögtön akkor elkeseredtem és haragudtam magamra, hogy minek is szóltam, miért nem próbáltam egyedül megoldani? Aztán sajnos továbbvittem ezt a mintát, és későbbiekben is elfelejtettem bizalmat adni. Fogadalmat tettem hogy soha senkitől nem kérek segítséget, pedig nagy hiba azt hinni hogy hozzátartozóink nem szívesen segítenek. Mindenkinek szüksége van arra hogy segíthessen és jót cselekedjen és érezze hogy fontos valakinek, és tudja a másik hálás ezért. Már tudom hogy arrogancia azt hinni hogy a párunk, gyerekünk, barátunk nem szívesen segít. A lányom az utolsó betegségem során is elmondta "hidd el hogy nem terhelsz ezzel, örülök hogy visszaadhatom azt amit tőled kaptam kicsi koromban." Megkönnyebbültem, és elengedtem ezt a rossz hiedelmet. Rájöttem nem szabad elszigetelődni, általánosítani néhány rossz tapasztalat után sem. És ne féljünk attól sem hogy nemet mondanak. Hinnünk kell abban hogy a másikban is van empátia és ne vegyük el tőlük a lehetőséget arra, hogy a szeretetüket kifejezhessék felénk, mert ez nagyon hamar elszigetelődés felé vezet mindkettő oldalon. Köszönöm hogy elolvastad és örülnék bármilyen reakciónak. :)
Hajnalka16 év együttélés után lezártam életem ezen fejezetét. Végre értem, hogy nem vagyok hibás. Ő sem. Ahogy rosszak sem vagyunk. Csak máshogy fejlődtünk. Valami mégis közös. Nincs harc. Sem kívűl, sem belül. Béke van és elfogadás. Szeretet. Csak már külön.
1
Krisztina AdriennPedagógus családból származom Az volt az alap, hogy én is az legyek. Engem leginkább a művészi, kreatív tevékenységek érdekeltek, bármennyire is szerettem volna, azt az irányt nem választhattam szakmának, csak hobbinak... Ezen a pályán, a hagyományos tanításban viszont nem találtam a helyem, túl más voltam, mást és máshogy akartam, mindig kilógtam a sorból. Aztán egyszercsak elegem lett abból, hogy nem fogadnak el, persze a szenvedésem által a szüleim is elfogadták, hogy ez így nem nekem való. Véglegesen hátat fordítottam az "iskolai tanításnak", megtörtem a mintát, így már könnyedén ment. Kiscsoportos oktatást többször is tartottam zenei, stresszoldás témában, az jobban bejött. Ez az örök elégedetlenség aztán elvitt sok más munkahelyi területre, rengeteg tapasztalatot szereztem és sok egyéb képesítést is időközben. "Csak akasztott ember nem voltam" szokták mondani. Állandóan kerestem a nekem valót és ma már megtaláltam a helyem szakmai téren: iskola, de mégsem tanítás, sokrétű tevékenység- biztonságot ad és mellette szárnyalhatok. Az önfejlesztési vágy nem hagyott alább. Most is tanulok valamit, ami a kreativitást, női megismerést fejleszti és talán nemsokára tanítom is..
Alexandra WierlMiért reagálunk úgy, ahogy? Hogyan hat ránk a világ zaja, a túl sok információ, a folyamatos változás? És hogyan lehet ebből mégis tiszta gondolkodás és alkotás. Most egy olyan időszakban vagyok, amikor sok mindent kívülről figyelek, elfáradtam a zajban, nehezebb kapcsolódni Istenhez, homályosabbak az intuícióim és közben próbálom rendszerezni a saját működésemet is. Épp figyelem – a kontrolligényt, a túlterhelődést, a hiperfókuszt –, és azt, hogyan lehet ezekből fejlődési pontokat teremteni. Ki lehet törni a csendes gondolkodó szerepéből és elkezdeni az életet?