Itt maximálisan tiszteletben tartjuk egymást, de őszinték is vagyunk. Mi is elváltunk, vannak közös gyerekek. Még (?) egyikünk sem házasodott újra. De, ha lenne ilyesmi, akkor én arra már nem vagyok kíváncsi, hogy a volt feleségem megházasodik-e vagy sem és ha igen mikor, kivel. Ha én házasodnék, akkor sem gondolnám, hogy erről vele kellene egyeztetnem. Ez attól teljesen független, hogy neheztelek-e rá vagy sem, csak szeretem a tiszta viszonyokat. A házasság az egység, együttműködés ideje (kellene legyen), ha ez nem működtethető, akkor utána a válás után pedig az új külön, saját utunkon járás ideje következhet.

Újabb szerelem ért véget 💔. Jött és mielőtt felocsúdtam volna felkapott és repített magával. Lerombolta a biztonságot jelentő falaimat és elhitette velem eljött az IGAZi. Három hétre a gyönyörűséges színes 🎨, ízletes 🥗Indiába utaztunk 🏝. Jöttek a FENTek és a LENTek mint egy hullámvasút ... mellé a féltékenykedések ha épp nem vele voltam kedves. Komoly diagnosztizált mentális betegsége van ami ott derült ki számomra ... próbáltuk a Mindenhatót bevonni a kapcsolatunkba. Gyertyába néztünk 🕯, imádkoztunk 🙏. Hazajöttünk és úgy történt meg a szakítás, hogy kiprovokálta. Feszít legbelül, hogy nem segítettem... MOST villámlott belém ⚡️, hogy MIÉRT 🙏 . Anyukám is ebben a betegségben szenvedett és rajta se tudtam segíteni 🥹. Ráadásul tegnap volt a szülinapja Anyukámnak 🤍 Véletlenek nincsenek, csak a körforgás.

23 évesen kötöttem össze az életemet egy férfival, azt hittem, tényleg egy életre. Három gyerek, két doktori, egy budapesti albérlet, aztán a két kezünkkel épített saját vidéki ház, autó, sok közös projekt. Nem volt szerelem, pedig néha már elhittem, hogy az. Aztán eljött az élet fele, és nem működött tovább. Nyitott kapcsolattal akartuk megmenteni. Aztán az sem működött már. Elváltak útjaink. Többszáz óra önismeret, elvonulások, családállítások, képzések, szupervíziók. Talán többezer óra is. Hiszen önismeret és önreflexió volt a nap huszonnégy órájában a következő kapcsolatom. Együtt gyászoltuk el mindazt, ami volt, és ami már nincs, ki-ki a saját életében, egymást támogatva, olykor elégetve. Szavakká formálva a kimondhatatlant. Hálás vagyok neki. Hihetetlenül sokat formálódtunk egymásban és egymás által, én a nőiségemben, ő a férfilétben. Hosszú utat tettünk meg együtt. * Lassan megtanulok látni, érezni, szeretni. Abban a mélységben, ahová mindig is vágytam, de ahová a királylányéletből nem vezetett út, csak a gyász és elengedés tüskés ösvényén át. Megkarcolt, megsebzett. Volt, hogy a szívem szétlőtt város volt, ahol nem volt otthona senkinek. Nekem magamnak sem. De a por és hamu alatt ott volt az Élet. Utat tört, gyógyított, az Életből élet fakadt, és én megtanultam újra szeretni. Bízni. Örülni. Ma már van otthonom. És egyre inkább hazaérkezem.

7 éve elveszítettem a családomat. A családom volt mindenben a fontosabb. A volt feleségem volt az első. Azt hittem jól szeretek azzal, hogy az nem számít én mit akarok. Elrontottam. Ezáltal nem tudtam valóban jelen lenni az életükben. Azt hittem megtanultam a leckét. De még nem megy jól. Törekszem. Jól akarom szeretni magam, hogy igazán tudjam a másikat szeretni mindazzal, ami én vagyok.
Igen, a válás gyerek(ek)kel nem egyszerű, függ a konkrét szereplőktől, helyzettől, én sem tudom a tutit. Én is úgy gondolom, hogy új kapcsolódásokkor a meglévő gyerek(ek)re tekintettel kell lenni, fontos adottságként alapvetően figyelembe kell venni az ő szempontját, szempontjait.