IvettElég személyes történet, nehezen vettem rá magam, hogy leírjam ide, de szeretném megosztani, bízom benne, hogy talán tud hozzá kapcsolódni valaki valamilyen formában. A bemutatkozó témám a válás, az áldozati szerep felismerése, ami az elmúlt 4 évemet végigkísérte, és ha teljesen őszinte akarok lenni, rosszabb időszakaimban még a mai napig vissza-visszatér. A hivatalos válásom tavaly februárban zökkenőmentesen zajlott, papíron egy óra alatt megtörtént az egész. A procedúra végén az akkorra már volt férjem udvariasan felsegítette rám a kabátot és együtt távoztunk a helyiségből. Függöny leenged. Fél évvel a válást megelőzően, amikor a volt férjem kb. 2 évig tartó játszmázás és különélés után bejelentette, hogy mégiscsak válni akar, mert végre rátalált a nagy szerelem, úgy éreztem, kihúzták a lábam alól a talajt, minden végérvényesen széthullott. Ettől kezdve az érzelmi elhagyatottság elhatalmasodott rajtam, teljesen megrekedtem ebben az állapotban. Kerestem az okokat. Elmentem pszichológus szakemberhez. A szokásos mondat: Miért én? Hibáztattam magam éveken keresztül, mert voltak előjelek, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel az emberrel, de félresöpörtem mindent, mert szerelmes voltam és elhitette velem, hogy ő engem akar és velem tervez családot alapítani. Tovább erősítette ezt az állapotot a folyamatos bűntudat, amit a kisfiam miatt éreztem, akinek csonka családban vagy egyszer mozaikcsaládban kell majd felnőnie; az én kis világomban ugyanis nem létezett olyan forgatókönyv változat, hogy válás lesz egy nagy szerelemből. Dühös voltam, mert a közös gyerekünket az apja játékszerként használta: amikor ideje engedte és unatkozott, leakasztotta a polcról, máskor hetekre mindenféle indokkal visszatette. Átlagosan azért kéthetente másfél napra megjelent az életében, csak hogy felkavarja az állóvizünket, aztán visszadobta nekem az érzelmileg kifacsart gyereket. Az évekig tartó áldozati szerepből egy olyan esemény tudott kirángatni, (ahogy írtam, ez nem tűnt el teljesen nyomtalanul) ami nagyrészt dühbe fordította át az érzéseimet. Leírom, mi történt, mert a terapeutám szerint többek között ez az egyik legjobb magyarázat arra, hogy milyen emberrel is kötöttem össze az életemet, ez azt segíti elő, hogy felébredjek az önsajnálatból és végre felismerjem, mi történt valójában. A kisfiamat a szokásos módon készítettem elő egy tavaszi hétvégén a kapcsolattartásra. Amikor vasárnap kora délután visszahozta és ketten maradtunk a kisfiammal, azzal kezdte az 5 éves gyerekünk a mesélést, hogy apa és a barátnője összeházasodtak. Aztán csak az esti altatásnál beszélt róla többet a kisfiam, hogy nagyon sokan voltak a templomban. Neki még ünneplő ruhája is volt, mert mama vett neki. Ekkor tudatosult bennem, hogy a hátam mögött, kijátszva, az egész családja asszisztálásával, elvitte a gyerekünket az esküvőjére, amit az 5 éves, közös gyerekünktől kellett ily módon megtudnom. Amikor felfogtam, mi is történt, elmondtam a véleményemet, a családja összezárt jó család módjára, én lettem a pimasz, aki sértegeti őket, holott ugyebár, milyen sokat segítettek, amióta egyedül maradtunk, a keresztény nagypapa csak szöveges üzenetet küldött nekem a veszekedést követően, hogy mennyire megkönnyezte és milyen megható volt a templomi szertartás, különösen, amikor a gyerek bekísérte az apját az oltárhoz. Ezen a ponton éreztem azt, hogy megsemmisülök, az amúgy is nagyon érzékeny gyerekem parádéztatása miatt dühöngtem, a családja, akikre azt hittem, valamennyire támaszkodhatok, ugyanúgy hátba szúrtak. Tipikusan az az eset állt fenn, amikor egy ilyen aljas húzással előhívogatják az emberből a vadállatot, aztán néz rá mindenki, hogy miért tombol. Ezután felismertem, hogy nem leszek többé áldozat, és ami a legfontosabb, erősebb leszek és meghúzom a határaimat, nem adok lehetőséget arra, hogy bárki így bánjon velem és a kisfiammal. Fontosnak tartottam most leírni ezt a történetet, egyrészt terápiás céllal, mert kifejezetten jól esett leírni, másrészt pedig azért, mert azt hiszem, a terapeutámnak teljesen igaza volt, persze nem szó szerint idézem őt: olykor szükségünk van egy hatalmas rúgásra, még ha fájdalmas is ez a rúgás. Ha ez nem történik meg ilyen formában, talán még most is azon gondolkodnék folyamatosan, hogy én voltam mindenben a hibás és próbálnám felmenteni a gyerekem apját, mindenféle családi sérülésre hivatkozva.
0- Ivett
Kedves Attila! Köszönöm az őszinte véleményt. Teljes mértékben egyetértek, egy viszonylag egészséges válásnál ez valóban úgy működne, hogy egyik félnek sincs köze a másik későbbi életéhez. Mindig egy egészséges elválást szerettem volna, erre törekedtem a sértettségem ellenére is. De amit leírtam, az csak a jéghegy csúcsa volt, ez ennél összetettebb, mint minden történet. Két oldala van az éremnek. Viszont. Amikor egy érzékeny kisgyerek sérül ebben, mert nincs neki elmagyarázva, mi fog történni, csak meglepetésként odaviszik és szerepeltetik egy ilyen rendezvényen, az részemről semmilyen szinten nem elfogadható. Talán egyértelműen kellett volna fogalmaznom: itt nem az újraházasodás okozott problémát részemről, az sem zavart, hogy elvitte, ez is természetes; a hogyan háborított fel, az, hogy a gyerekét használta fel egy ilyen játszmához. Nekem előtte fel kellett volna készítenem az 5 éves gyerekünket, hiszen én nevelem egyedül. Utána hetekig küzdöttem vele, mert meg volt zavarodva. Az ő kis fejében még sokáig az élt, hogy apa talán majd hazajön egyszer. Azért az is lényeges, ezt belátom, hogy én voltam ebben a válásban a sértett fél, így mindig nehezebben megy az elengedés.
ZitaKét kép van előttem azokból az időkből, amikor már nagyon nem volt jó. Nem csak a kapcsolatunk, de én magam sem voltam jól. Az első: nézem magam a tükörben és fogalmam sincs, ki az a nő, aki visszanéz rám… A második: napközben van, gyerekek az óvodában, édesapjuk a munkahelyén, éppen mosogatok. A mosogató egy nagy ablak előtt van, amin kinézve szemlélhetem az alattam elterölő nyüzsgő Budapestet. Úgy érzem magam, mint egy kalickába zárt madár. Egy arany kalickába. Boldognak kellene lennem, megvan mindenem, amire vágytam: két egészséges, okos, gyönyörű, csodás gyermek, egy “férj” jó egzisztenciával – nem házasodtunk össze –, saját ízlésem szerint felújított és berendezett budai kertkapcsolatos, örök panorámás lakás, autó, nagyszülői segítség, utazások. Drága ruhák, táskák, cipők, ékszerek nincsenek, ezekre sosem vágytam. Mai viszonylatban elég korán szültem, éppen 26 lettem, mikor megszületett az első fiam, 22 hónap múlva a második. A születési családomban turbulens volt ez az időszak, a húszas éveim. Édesanyám nagyon beteg lett, majd a nagyobbik fiam fél éves korában meghalt. Apukámmal a kapcsolatom nagyon terhelt volt, mióta csak vissza tudok emlékezni. Erről most nem írnék hosszabban, kicsi koromban különváltak, ő egy nagyon erős személyiség, akinek nagyon sokáig annyira borzasztóan meg akartam felelni, kiérdemelni a szeretetét, a figyelmét, az elismerését. Érzelmileg sosem volt elérhető, ma már tudom. A gyermekeim apjában őt választottam újra, a vele való kapcsolatot ismételtem. Mire eljutottom oda, hogy határozottan kimondtam, ezt nem tudom tovább csinálni, ahhoz nem is az volt a kulcs, hogy én borzasztóan éreztem magam a bőrömben, hanem a gyerekeim: úgy éreztem, ha az apjukkal egy pár maradunk, nem tudok jó anyjuk lenni. Ott szakadt el minden, mikor ezt felismertem, hogy akármennyire is igyekeztem bebizonyítani, hogy én a mintáim ellen menve ha törik, ha szakad, egy “egész” családban fogom felnevelni a gyerekeimet – amit az én szüleim nekem nem tudtak megadni –, ez egész egyszerűen tarthatatlan volt, mert ebbe én így belehalok. Sokára jöttem rá, hogy a minták ellentéte szerinti élet is a minták által diktált élet valójában. A felismerés és a döntés kimondása után eszeveszetten menekültem volna a közös életből, a közös otthonból, az exem közeléből, de ezt még ¾ évig nem tudtam megtenni. Ennyi idő kellett, míg lett lakásom, ahova a gyerekekkel külön tudtam költözni. Őket nem lettem volna képes ott hagyni. Kétségbeesett, őrült és fájdalmas hónapok voltak azok, nekem hetente egyszer egy terapeuta segített végig küzdeni, túlélni. Az exem nem akart elengedni, és természetesen ezt az anyagiak kontrollálásával igyekezett végigvinni. Ebben az időszakban magába szippantott az egész “nárcizmus” téma, az apám, a gyerekeim apja, a gyerekkorom, a fiatal felnőtt életem, az én megélt szenvedéseim. Kerestem a felelősöket, magamon kívül is, mert ami rám addig nagyon jellemző volt, hogy általában mindenért magamat okoltam. Annyi düh, harag, feszültség, szomorúság, szeretetlenség-érzés gyülemlett fel bennem, amelyeknek egy ponton valahogy ki kellett törnie, át kellett szakadnia. A különköltözés után még kb. két év telt el, mire ez ténylegesen meg tudott történni, mire a gát át tudott szakadni, mire én ezt megengedtem magamnak. Eljutottam onnan, hogy féltem én és féltettem tőle a gyerekeket, hibáztattam, haragudtam rá, megvetettem, elítéltem, soha többé hallani sem akartam róla, felelőssé tettem a traumáimért és a többi, odáig, hogy ma az egyik legstabilabb pont, legmegbízhatóbb ember, legjobb barát és nagy betűs szülőTÁRS számomra. Mi változott, min változtattam, min volt hatalmamban változtatni? Én, saját magam. Ezáltal változott ő is. És változott a kapcsolatunk is. Párkapcsolati, klasszikus férfi-női minőségben nem működünk, én őt nem tudom már úgy látni, de megtanultam, hogy annyira színes ez az élet, annyi végtelen lehetőség van arra, ahogyan a különböző életszakaszokban kapcsolódni tudunk, és hogy ez ott és akkor nagyon is valid és értékes lehet. Büszke vagyok magunkra és végtelenül hálás, hogy itt tartunk azok után, amennyi nehézségen átmentünk. Úgy érzem, hogy a legnagyobb ajándék, amit a fiainknak adhatunk, az ez a szeretetteljes, harmonikus együttműködés, ahogyan őket neveljük, terelgetjük.
Beáta SebesÚjabb szerelem ért véget 💔. Jött és mielőtt felocsúdtam volna felkapott és repített magával. Lerombolta a biztonságot jelentő falaimat és elhitette velem eljött az IGAZi. Három hétre a gyönyörűséges színes 🎨, ízletes 🥗Indiába utaztunk 🏝. Jöttek a FENTek és a LENTek mint egy hullámvasút ... mellé a féltékenykedések ha épp nem vele voltam kedves. Komoly diagnosztizált mentális betegsége van ami ott derült ki számomra ... próbáltuk a Mindenhatót bevonni a kapcsolatunkba. Gyertyába néztünk 🕯, imádkoztunk 🙏. Hazajöttünk és úgy történt meg a szakítás, hogy kiprovokálta. Feszít legbelül, hogy nem segítettem... MOST villámlott belém ⚡️, hogy MIÉRT 🙏 . Anyukám is ebben a betegségben szenvedett és rajta se tudtam segíteni 🥹. Ráadásul tegnap volt a szülinapja Anyukámnak 🤍 Véletlenek nincsenek, csak a körforgás.