Megosztások

• 

  Veronika Csendes

  Különös élményem volt néhány napja Istennel való kapcsolódásrol, ezt szeretném megosztani Veletek. A hétköznapokban sokszor vagyok gyarló, az ami bennem van, legyen az szeretet, türelem, beleerzes, vágy, de akár fájdalom is, nem mindig tudom abban a megvilágosult, szép formában magamévá és másokéva tenni, ahogy amúgy érzem belül. Emlékeztetnem kell magamat, hogy Isten velem van. Olvastam itt olyan "csoda" hölgy írását, aki már állítása szerint ezen a legmagasabb szinten all...hmm...Na én nem. De van egy olyan erőm és hitem, és egy olyan lelekkapcsolatom, ami életem minden fontos fordulatnál mindig és mindenkor velem volt és megjelent. Ez a legerosebb kapcsolódás, amit valaha átéltem, noha a földi létben ennek csak a vetülete jelenik meg, a kapcsolatot csak belül elem at. Legutóbb ezt a napokban a Napfogyatkozáskor éltem át, mindenemet átható örök élménykentent. Egészen véletlen volt, hogy a gyerekekkel autóba ültünk és abban a kb tíz percben, amikor a Nap látható volt egy tíz kilométeres szakaszon haladtunk át, ahol a teljesen jelenség látható volt a horizonton, végig a földek felett. Meg így vezetés közben is olyan semmihez se fogható ereje volt a Napnak, a nagyfiamra gondoltam. 5 éves és holnap fog "megszületni", kereken a 250. napon közel 9 hónap után. Igen, megszületni, mert eddig tart az a fajta intenzív kezelés, amin kísértük. O egy Nap gyermek, oroszlán. Az első születésekor is Isten így jelezte számomra, hogy érkezik. Ugyanezen a tájon voltam, november első napja volt, egyedül voltam, csend volt, homály és két kilométeren belül akkor epp egy lélek sem. Épp ott dolgozgattam a pusztában, amikor belémvillant, hogy babát várok. Bár már megfogant, sot még igazából azt sem, de biológiai értelemben pláne nem voltam terhes. Felnéztem az égre, "Ugye?" es abban a percben egy messzi farol felszállt annyi madár, hogy nem tudom hogy tudta elbirni a fa. A Nap pedig ezen a novemberi napon pár perce úgy rám sütött, ahogy meg nyáron sem tud sutni. Két hét múlva már az orvostudomány is elismerte, amit akkor teremtettem. Nekem ez az erőm, és ez az életben többször megmutatkozott már, szerencsére legtöbbször ilyen csodában, de volt már sajnos negatív kimenetel is, amit utólag ismertem fel. Csak annyit tudok, hogy akkor és ott velem lesz, semmi mást nem. Visszatérve a Napra...Akkor ott hívtam valakit, a Valakit, de már nem értem el. Az út végén kisebb erdők jöttek, el el vesztettem a Napot, amikor újra megláttam, már lemenőben volt, másodpercek alatt tűnt el a horizonton. Az a felemelő csoda érzés, az újjászületés érzése, hirtelen mérhetetlen fájdalomba csapott át. Először a szívem, majd a lelkem, de még a beleim is ott terültek el a learatott buzafoldeken és kiszáradt kukorica szárakon. Minden szétfolyt és elnyelte az éhező föld. Hogy mondja István? Belehaltam, sőt beledoglottem. Éreztem azt az energiát, ami már elpusztít, hogy az én világmindenségem közepe már nincs, ami az enyém volt már nem az enyém, amit én vágyok már mashova megy, senki lettem minden helyett. Aztán megérkeztünk. Ki tudok szállni az autóból, állok, látok és élek. A gyerekek ugyanúgy jönnek felém, és ez máris visszaköltözött. Csak délibáb volt a szettoccsano szív látványa, el az még, és még működik is valamennyire. A kisfiam ma tett egy nagy lépést az élet felé, holnap pedig megszületik. Én írok és ők vannak, van vállalásom, amit fentről kaptam. Köszönöm!

  #Nagyobbhoz igazodás

  Tovább

  1
• 
• 

  Zita

  Kedves Edit! Abszolút nem veszem magamra, sőt, hasznosnak érzem a reakciódat. És igaz is volt szerintem egészen mostanáig. Azonban a mai napon történt egy olyan "áttörés", ami egyértelműen nem csupán az utolsó csepp volt, de túl is csordult a pohár. Végső döfések a szívembe és egy egyértelmű NEM a részemről. Vége van. Nagyon egyértelműen és élesen kellett meghúznom a határaimat és nincs rossz érzésem emiatt. Megkönnyebbültem....

  #Kapcsolati válság

  Tovább

  0
• 
• 

  Ivett

  Elég személyes történet, nehezen vettem rá magam, hogy leírjam ide, de szeretném megosztani, bízom benne, hogy talán tud hozzá kapcsolódni valaki valamilyen formában. A bemutatkozó témám a válás, az áldozati szerep felismerése, ami az elmúlt 4 évemet végigkísérte, és ha teljesen őszinte akarok lenni, rosszabb időszakaimban még a mai napig vissza-visszatér. A hivatalos válásom tavaly februárban zökkenőmentesen zajlott, papíron egy óra alatt megtörtént az egész. A procedúra végén az akkorra már volt férjem udvariasan felsegítette rám a kabátot és együtt távoztunk a helyiségből. Függöny leenged. Fél évvel a válást megelőzően, amikor a volt férjem kb. 2 évig tartó játszmázás és különélés után bejelentette, hogy mégiscsak válni akar, mert végre rátalált a nagy szerelem, úgy éreztem, kihúzták a lábam alól a talajt, minden végérvényesen széthullott. Ettől kezdve az érzelmi elhagyatottság elhatalmasodott rajtam, teljesen megrekedtem ebben az állapotban. Kerestem az okokat. Elmentem pszichológus szakemberhez. A szokásos mondat: Miért én? Hibáztattam magam éveken keresztül, mert voltak előjelek, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel az emberrel, de félresöpörtem mindent, mert szerelmes voltam és elhitette velem, hogy ő engem akar és velem tervez családot alapítani. Tovább erősítette ezt az állapotot a folyamatos bűntudat, amit a kisfiam miatt éreztem, akinek csonka családban vagy egyszer mozaikcsaládban kell majd felnőnie; az én kis világomban ugyanis nem létezett olyan forgatókönyv változat, hogy válás lesz egy nagy szerelemből. Dühös voltam, mert a közös gyerekünket az apja játékszerként használta: amikor ideje engedte és unatkozott, leakasztotta a polcról, máskor hetekre mindenféle indokkal visszatette. Átlagosan azért kéthetente másfél napra megjelent az életében, csak hogy felkavarja az állóvizünket, aztán visszadobta nekem az érzelmileg kifacsart gyereket. Az évekig tartó áldozati szerepből egy olyan esemény tudott kirángatni, (ahogy írtam, ez nem tűnt el teljesen nyomtalanul) ami nagyrészt dühbe fordította át az érzéseimet. Leírom, mi történt, mert a terapeutám szerint többek között ez az egyik legjobb magyarázat arra, hogy milyen emberrel is kötöttem össze az életemet, ez azt segíti elő, hogy felébredjek az önsajnálatból és végre felismerjem, mi történt valójában. A kisfiamat a szokásos módon készítettem elő egy tavaszi hétvégén a kapcsolattartásra. Amikor vasárnap kora délután visszahozta és ketten maradtunk a kisfiammal, azzal kezdte az 5 éves gyerekünk a mesélést, hogy apa és a barátnője összeházasodtak. Aztán csak az esti altatásnál beszélt róla többet a kisfiam, hogy nagyon sokan voltak a templomban. Neki még ünneplő ruhája is volt, mert mama vett neki. Ekkor tudatosult bennem, hogy a hátam mögött, kijátszva, az egész családja asszisztálásával, elvitte a gyerekünket az esküvőjére, amit az 5 éves, közös gyerekünktől kellett ily módon megtudnom. Amikor felfogtam, mi is történt, elmondtam a véleményemet, a családja összezárt jó család módjára, én lettem a pimasz, aki sértegeti őket, holott ugyebár, milyen sokat segítettek, amióta egyedül maradtunk, a keresztény nagypapa csak szöveges üzenetet küldött nekem a veszekedést követően, hogy mennyire megkönnyezte és milyen megható volt a templomi szertartás, különösen, amikor a gyerek bekísérte az apját az oltárhoz. Ezen a ponton éreztem azt, hogy megsemmisülök, az amúgy is nagyon érzékeny gyerekem parádéztatása miatt dühöngtem, a családja, akikre azt hittem, valamennyire támaszkodhatok, ugyanúgy hátba szúrtak. Tipikusan az az eset állt fenn, amikor egy ilyen aljas húzással előhívogatják az emberből a vadállatot, aztán néz rá mindenki, hogy miért tombol. Ezután felismertem, hogy nem leszek többé áldozat, és ami a legfontosabb, erősebb leszek és meghúzom a határaimat, nem adok lehetőséget arra, hogy bárki így bánjon velem és a kisfiammal. Fontosnak tartottam most leírni ezt a történetet, egyrészt terápiás céllal, mert kifejezetten jól esett leírni, másrészt pedig azért, mert azt hiszem, a terapeutámnak teljesen igaza volt, persze nem szó szerint idézem őt: olykor szükségünk van egy hatalmas rúgásra, még ha fájdalmas is ez a rúgás. Ha ez nem történik meg ilyen formában, talán még most is azon gondolkodnék folyamatosan, hogy én voltam mindenben a hibás és próbálnám felmenteni a gyerekem apját, mindenféle családi sérülésre hivatkozva.

• 

  Joós István

  Erős, hmm… nem vagyok erős. Sőt. Gyenge vagyok. ÉN gyenge vagyok, ez magamról az élményem. Hanem két dolog segít, hogy mégis elvégezzem a Dolgom, két dolog segít, ami miatt mások számára olykor erősnek-nagynak-fényesnek látszom, két dolog, ami Egy. Isten a nagyobb, de mégsem őt mondom első helyen. Hanem az Asszonyt. Asszonyom egy táltos paripa, aki parazsat eszik. A parázs Istentől jön, az én perzselő lelkesedésem a parázs, Ügy-Küldetés-Szolgálat, Isten meghívása a parázs: Az Akarat, ami rajtam keresztül látszik-működik. Feleségem egy táltos, aki parazsat eszik, parázson él, parázs által működik – és a hátára ülhetek, amikor méltó vagyok, ezt látják mások erőnek, amihez a parazsat kell folyamatosan elé tegyem, kapcsolatunk hajnala óta. A parázs félelmetes. Lényünk legmélyéről bányásszuk, és Bátorság kell hozzá, hogy mutassuk, ami a Férfi lényege szerintem. Angéla a nyilvánosan lapátolt parázshoz csatlakozott, más ezen kívül nem érdekelte, hogy ÉN kinek hiszem magam mindig is mindegy volt, mert Ő a lényeget: a parázs lapátolóját, Isten munkatársát látja. Köszönöm Kincsem az elmúlt tíz évet! Szelídség és Alázat, Küzdelem és Remény, Boldog 10. évfordulót! A Jóisten és Közted kifeszítve boldog vagyok. ♥️

  #Önértékelés
• 
• 

  Ivett

  Kedves Attila! Köszönöm az őszinte véleményt. Teljes mértékben egyetértek, egy viszonylag egészséges válásnál ez valóban úgy működne, hogy egyik félnek sincs köze a másik későbbi életéhez. Mindig egy egészséges elválást szerettem volna, erre törekedtem a sértettségem ellenére is. De amit leírtam, az csak a jéghegy csúcsa volt, ez ennél összetettebb, mint minden történet. Két oldala van az éremnek. Viszont. Amikor egy érzékeny kisgyerek sérül ebben, mert nincs neki elmagyarázva, mi fog történni, csak meglepetésként odaviszik és szerepeltetik egy ilyen rendezvényen, az részemről semmilyen szinten nem elfogadható. Talán egyértelműen kellett volna fogalmaznom: itt nem az újraházasodás okozott problémát részemről, az sem zavart, hogy elvitte, ez is természetes; a hogyan háborított fel, az, hogy a gyerekét használta fel egy ilyen játszmához. Nekem előtte fel kellett volna készítenem az 5 éves gyerekünket, hiszen én nevelem egyedül. Utána hetekig küzdöttem vele, mert meg volt zavarodva. Az ő kis fejében még sokáig az élt, hogy apa talán majd hazajön egyszer. Azért az is lényeges, ezt belátom, hogy én voltam ebben a válásban a sértett fél, így mindig nehezebben megy az elengedés.

  #Válás
• 
• 

• 143
• 144
• 145

Kedves Zita ! Megint ellentmondást érzetem, de ezt ne vedd magadra ! Azt írod, mèg foglalkoztat az, hogyan tudnál segíteni neki, aztàn azt írod, màr nem hiszel ebben a kapcsolatban. Jaj de nagyon megértelek, s együtt is érzek. Ha vissza megyek a “múltba”, s felidézem egy valóban lezárt kapcsolatom, ott mindig egyértelműséget találok. Egy hatalmas igent arra, hogy ő nem. Hogy vele nem. Meg azt, hogy úristen, hogyan is lehettem itt ? Ki józanodás féle. Nincs kétség, nincs dilemma. Köszönöm, hogy írtál ! 😊

Valamire nyomogattam, de nem tudom hasznos volt-e. Szeretnék beszélni veled, ha lehetsèges. 😊

Itt maximálisan tiszteletben tartjuk egymást, de őszinték is vagyunk. Mi is elváltunk, vannak közös gyerekek. Még (?) egyikünk sem házasodott újra. De, ha lenne ilyesmi, akkor én arra már nem vagyok kíváncsi, hogy a volt feleségem megházasodik-e vagy sem és ha igen mikor, kivel. Ha én házasodnék, akkor sem gondolnám, hogy erről vele kellene egyeztetnem. Ez attól teljesen független, hogy neheztelek-e rá vagy sem, csak szeretem a tiszta viszonyokat. A házasság az egység, együttműködés ideje (kellene legyen), ha ez nem működtethető, akkor utána a válás után pedig az új külön, saját utunkon járás ideje következhet.

Igen, a válás gyerek(ek)kel nem egyszerű, függ a konkrét szereplőktől, helyzettől, én sem tudom a tutit. Én is úgy gondolom, hogy új kapcsolódásokkor a meglévő gyerek(ek)re tekintettel kell lenni, fontos adottságként alapvetően figyelembe kell venni az ő szempontját, szempontjait.

Kedves István! Köszönöm szépen, hogy ezt megosztottad! Csoda! Aminek olyan eredményei is lehetnek, amire talán nem is gondolnátok elsőre. Már egyszer pár éve valahol leírtam, most újra megteszem. Ha nincs az Enakademia, akkor ma nem létezne ez a Családunk sem :) Azt a tapasztalatot, amit megosztottál, bár ilyen erősen és ilyen sokáig átélni nem tudtuk, vagy talán csak időre eltevelyedtunk ettől, de ilyen volumenű teremtésre képes Férfi, Nő és Isten egységének harmasa. Számot vetettem én is, mert sajnos az utóbbi időben csak elégedetlenség szőtte at a napokat. Ami hiba szerintem, mert elesni szabad, de nem kell azt hinnunk, hogy mindig padlón vagyunk , pláne maradunk. Amikor ez az egység összeállt, született romhalmazbol egy élettér, egy ideig otthon is két kezunkkel, cseperedik ket gyermek nem is akárhogyan, mellé tudtunk állni olyan ügyeknek és értékrendeknek, hozzátenni és támogatni, amit amúgy ma is fontosnak tartunk, született sok írás, videó olyanról , ami fontos lesz amíg világ a világ, és még megtepazottan is így hárman képesek voltunk egy halálos betegségen felülkerekedni és új élette formálni, bár ez még tart egy ideig. Ugyanakkor az ellenkezőjét is tapasztaltam már, amikor ez az egyseg sérül, az egy mélyrepülés. Amikor pedig egyedül voltam, akkor amikor erősnek éreztem magam az inkább ilyesmiben testesült meg: jól szervezett élet, elégedettség, alkotások, sikerélmények, sok kapcsolódás, sok apró mozaik, sok tanulás, amik egy szép életet kerekitenek Nekem, de nem elemi erejű teremtés és kizárólag rólam szól. Mindkettő jó tapasztalat, és nekem mindkettő adott. Sok boldog évfordulót kívánok nektek!