Joós IstvánErős, hmm… nem vagyok erős. Sőt. Gyenge vagyok. ÉN gyenge vagyok, ez magamról az élményem. Hanem két dolog segít, hogy mégis elvégezzem a Dolgom, két dolog segít, ami miatt mások számára olykor erősnek-nagynak-fényesnek látszom, két dolog, ami Egy. Isten a nagyobb, de mégsem őt mondom első helyen. Hanem az Asszonyt. Asszonyom egy táltos paripa, aki parazsat eszik. A parázs Istentől jön, az én perzselő lelkesedésem a parázs, Ügy-Küldetés-Szolgálat, Isten meghívása a parázs: Az Akarat, ami rajtam keresztül látszik-működik. Feleségem egy táltos, aki parazsat eszik, parázson él, parázs által működik – és a hátára ülhetek, amikor méltó vagyok, ezt látják mások erőnek, amihez a parazsat kell folyamatosan elé tegyem, kapcsolatunk hajnala óta. A parázs félelmetes. Lényünk legmélyéről bányásszuk, és Bátorság kell hozzá, hogy mutassuk, ami a Férfi lényege szerintem. Angéla a nyilvánosan lapátolt parázshoz csatlakozott, más ezen kívül nem érdekelte, hogy ÉN kinek hiszem magam mindig is mindegy volt, mert Ő a lényeget: a parázs lapátolóját, Isten munkatársát látja. Köszönöm Kincsem az elmúlt tíz évet! Szelídség és Alázat, Küzdelem és Remény, Boldog 10. évfordulót! A Jóisten és Közted kifeszítve boldog vagyok. ♥️
4
IvettKedves Attila! Köszönöm az őszinte véleményt. Teljes mértékben egyetértek, egy viszonylag egészséges válásnál ez valóban úgy működne, hogy egyik félnek sincs köze a másik későbbi életéhez. Mindig egy egészséges elválást szerettem volna, erre törekedtem a sértettségem ellenére is. De amit leírtam, az csak a jéghegy csúcsa volt, ez ennél összetettebb, mint minden történet. Két oldala van az éremnek. Viszont. Amikor egy érzékeny kisgyerek sérül ebben, mert nincs neki elmagyarázva, mi fog történni, csak meglepetésként odaviszik és szerepeltetik egy ilyen rendezvényen, az részemről semmilyen szinten nem elfogadható. Talán egyértelműen kellett volna fogalmaznom: itt nem az újraházasodás okozott problémát részemről, az sem zavart, hogy elvitte, ez is természetes; a hogyan háborított fel, az, hogy a gyerekét használta fel egy ilyen játszmához. Nekem előtte fel kellett volna készítenem az 5 éves gyerekünket, hiszen én nevelem egyedül. Utána hetekig küzdöttem vele, mert meg volt zavarodva. Az ő kis fejében még sokáig az élt, hogy apa talán majd hazajön egyszer. Azért az is lényeges, ezt belátom, hogy én voltam ebben a válásban a sértett fél, így mindig nehezebben megy az elengedés.
Fodor MártiSokadik átgondolásra és megfogalmazásra sikerült összeraknom ezeket a sorokat. Az volt az alapgondolat, hogy elsőre olyasvalamit osztanék meg, amit mélységesen szégyellek. Sok ideig az volt a benyomásom, hogy tudatosan élek, valójában abszolút nem tudok bánni a pénzzel. Jelenleg a megtakarításaimból élek, amiket olyan munkákkal szereztem, amiket gyűlöltem avagy egyszerűen csak értelmetlennek éreztem. Olyan családból jövök, ahol titkolni kellett, hogy volt pénzünk és úgy tenni, mintha szegények lennénk. Elvárás volt az, hogy meg kell szólni azokat, akik nagylábon élnek. Minden ruhát addig kellett hordani, ameddig gyakorlatilag le nem szakadt rólam. A családomban a pénzügyi tudatosság annyit jelentett, hogy tilos költeni bármire is és aki szórja a pénzt, az ostoba. Arról az anekdotáról nem is beszélve, hogy akkor lesz valaki "jó nő" ha a férje/párja pénzén élősködik. Ilyen alapokkal próbálok rendet rakni az anyagi dolgaimban és mélységesen eszköztelennek érzem magam. Valahogy a pénzről beszélni ugyanakkora tabu, mint a szexről, pedig gyakran az a tapasztalatom, hogy van átfedés aközött, ahogy az ember ehhez a két témához áll. Nem tudom merre induljak el ebben a témában és azt érzem, hogy a velem egykorúak sokkal jobban értenek ehhez és én le vagyok maradva. A legfontosabb célom az lenne, hogy lenyűgözzem magamat azzal kapcsolatban, hogy tökéletesen tudom, hogy mik a hosszútávú anyagi terveim és ne legyek rászorulva soha senki jövedelmére.
- Joós István
Hááát... én nem tudom, hogy mik a hosszútávú anyagi terveim. Sőt. Az most a tapasztalatom, hogy mindegy mik az anyagi terveim! ... Régen ez fontos volt, régen voltak terveim, régen el tudtam a világtól, más emberektől venni. De túloznom-becstelenednem-kurválkodnom kellett érte. Aztán ennek mintegy böjtjeként adtam csak, éveken át, magam, anélkül, hogy figyeltem volna arra, hogy vissza mi és hogyan jön. Egy évtizedet vezekeltem önző pénz és sikerfüggésem miatt, a pénzt megtagadva, mint gonosz, aminek eredményeként szinte aszkétaként éltem. Majd érkezett egy Táltos, aki bőséget hozott, mert a bennem égő parázsban magára ismert. Aztán az Ügy működött, és megtartott minket. Aztán túlzásba estem újra, a ló másik oldalán csak azért nem le, mert a Jóisten gondviselése folyamatosan megtart. Érthetetlen módon. A legutóbbi időben bővülés van újra, azzal arányban, amire az Ügynek szüksége van: érkezik, jön, megtalál a pénz. De ennek feltétele, hogy ne Akarjam, hogy ne foglalkozzak vele. Következmény és okozat most. Hmm. A lényegre egyszerűsítve: először Akartam, aztán Adtam, aztán Ügynek áldoztam magam, és érkezik, mint mederben a víz, HA a meder helyesen épül és az óceán fele lejt: egyre több, annyi mindig, amire szükség van, amit végül a Hitem szabályoz. Hogy mit hiszek magunkról és az Ügyről el. Ahhoz jön, amennyi kell. Nekem ez a tapasztalatom most. Annyi pénz jön, amennyit használni helyesen tudok.
- Fodor Márti
Lassan kezdem észrevenni, hogy van egy konkrét folyamata annak, amikor elkezdek új dolgokat kipróbálni. Pár hete egy Instagram hirdetést látva kitaláltam, hogy ki akarom próbálni a wakeboardozást. El is mondtam több embernek, hogy én bizony ezt ki fogom próbálni. Ez az első szakasz, amikor hamarabb teszek valamit az identitásommá, minthogy ténylegesen is csinálnám ebben a valóságban. Mert mégis hogyan várhatnám el magamtól, hogy képes vagyok valamire, ha hangosan ki sem mertem mondani? Aztán eljött a szép nap, kint voltam a tesómmal a Lupán. Megvettem a jegyet és izgatott is voltam. Ez még mindig az első szakasz része. Az őszinte öröm az újdonsággal kapcsolatban. Aztán beütöttek a kételyek. Második szakasz, ahogy az agyam elkezdi rommá szabotálni, amit csinálni akarok. Hiszen ezek nem mi vagyunk! Itt vagyok a sötét dzsungelben, még nem jártam ezen az úton. Bozótkéssel kell hadonásznom, hogy ezt az új pályát kiépítsem a fejemben. Ahogy a víz is a legkisebb ellenállás felé folyik a legkönnyebben mikor patakká érik, úgy nekem is abba az irányba kellene haladnom. Úszni tudok, akkor miért nem elég nekem ez a szép augusztus végi pancsikolás a homokos parton? De felveszem ezt a furcsa deszkát és elkezdem hallgatni az oktató utasításait. És akkor beüt a harmadik szakasz. A fizikai tünetek. A szívem kalapál és szapora a légzésem. Minden erőmmel próbálok figyelni az oktató szavaira, aki arról mesél, hogy hogyan is kellene a súlypontomat megtalálni. De basszus, én nem ez az ember vagyok! A sportra is kínkeservek árán veszem rá magam és nincs is egy olyan dimenzió a szemem előtt, ahol látom magamat siklani a vízen. Nem tudok megvalósítani olyat, amit nem tudok elképzelni. De aztán a kötél elkezd húzni. Innen már nincs visszaút. Itt már ki kell találni saját magamtól, hogy hol van a súlypontom. 5 perccel előtte láttam a profikat edzeni és hiába tudom, hogy ők csak azért jók ebben, mert többször buktak el benne mint én, ez most nem segít. És akkor bekövetkezik a negyedik szakasz. A Csinálás. Valahogy fent maradok a deszkán. Olyan mintha repülnék. Önkéntelenül is mosolygok. Aztán az ötödik szakasz: Hibák sokasága. Eszembe jut, hogy mit mondott az oktató. Hiába érzem a zsigereimben, hogy nem kéne előrehajolnom, mégis megteszem. A régi rosszul működtetett rendszereim karmokként nyúlnak utánam. Hiába vagyok boldog, nem tudok benne maradni ebben az érzésben. Előrehajolok és elemi erővel csapódok a vízbe. Köhögve érkezem fel, a deszka méterekre van tőlem. Ott a vízben kell magamra imádkoznom és valójában miért is? Mert megint nem akartam hinni magamban. Mert az Egóm eldöntötte, hogy Márti nem egy sportos lány. Hogy nincs olyan sport, amit Márti úgy igazán szeret. Hát bassza meg az Egóm, ha itt a Dunában akar verekedni velem, akkor állok elébe. És a hatodik szakasz. Az idő! Ahogy telnek a percek, elfogadom, hogy igenis képes vagyok erre. Ugyanúgy leesek néhányszor, de már közben is tudok korrigálni. Elöntenek az ötletek. Vajon egy kézzel is menne? És természetesen megy, mert miért ne menne, hiszen én itt a zavaros vízben épp magamat győzöm le. Long story short, az egyik legkedvesebb ajándék amit magamnak adhatok az az, hogy időről időre olyan dolgot csinálok, amiről azt hiszem, hogy nem vagyok rá képes.
Ivánkovits NoémiAz imént a kádban ülve, fürdés közben eszméltem: Én magam is voltam/vagyok Csodaszarvas! És a legnagyobb felismerés mégis ez: az Emberem számára. Óriási élmény ez! Elképesztően sokat ad. Köszönöm!
0