Tapasztalatok

Attila Takács

Sokáig azt hittem, ennél rosszabb nincs. Aztán kiderült, hogy van. Meg az is kiderült, hogy ez egy erö és tudás. Oké a Pistike anyja/apja lehet, hogy iszik/veri, stb. de legalább van. Gondoltam. Majd kiderül, hogy oké van, de így sokkal nagyobb kárt is tud okozni. Nem jó a "gyászfeldolgozás" kifejezés. Nem dolgozol fel sok mindent. Türsz, ameddig bírsz. Minél inkább érzéketlenné válsz annál egyszerübb. Mindegy, hogy 2 vagy 7 éves vagy. Ösztönszerü. Túlélési mechanizmus. Aztán elfogadod. Ha szerencséd van késöbb lesz rá esélyed, hogy ráláss az elhunyt nézöpontjából arra, amin ö keresztül ment. Söt az is lehet, hogy végül áldásnak tartod ezt a tapsztalatot.

Zoltán

Kóros személyiségzavarral küzdő társtól való elszakadás, válás. Ami sajnos nem látszik elsőre. Mire figyeljünk oda!? Melyek az ismerkedés során felismerhető jelek, hogy hagyd a fenébe, akármilyen jó a segge. Jogi ügyekben elég komoly, magas fokú tapasztalataim vannak ezen a téren, polgári és büntetőjogi vonatkozásban. Gyerekek hol éljenek, kinek mi a jó? Ne hagyj csontvázat a szekrényben.

Attila Takács

Amikor szépen elkezd lendületbe jönni az egó (spiri egó): "Na majd én milyen jól megváltom a világot, meg én jobban tudom, mivel lehet segíteni embereknek!" Akkor az ember gyorsabban csúszhat bele egy spiri egót ügyesen etetgetö spiri vezető köreibe, minthogy az ember észre venné józan paraszti ésszel, hogy mi is történik. Az energiádra, az idődre és pénzedre utaznak. Így jártam meg a (akkor még) Pszichotronika Magyarország sok hónapos képzését és tapasztaltam meg a belső szabályaikat. Ha jól belegondolok, voltak jelek. De azokat ilyenkor kitakarja az egó saját maga elöl. Jó esetben minél előbb koppan az embernek a feje és ébred fel a mély álomból. Nálam hála Istennek egy ilyen eset történt.

Ilona Kovács

Elköteleződés...számomra nehéz ügy még mindig. Legutóbbi felismerésem, hogy először magammal "kell" elköteleződnöm, csak aztán megy mással is. Nade, hogy voltam/vagyok én ezzel? Számomra most az életem két területén hangos az elköteleződés. Az egyik a párkapcsolati, a másik pedig a helyem a világban, a küldetésem felé való elköteleződés. Utóbbiról írok most, ami most lett igazán aktuális. Érik már jó pár éve, készültem is rá...először arra kellett rájönnöm, hogy mi is az igazából, majd mikor ez megvolt, megtalálni a megfelelő helyet, ahol képződöm, gyakorlatot szerezni, és elkezdeni azzal foglalkozni, persze közben helyt állni a munkahelyemen és itthon a kislányom mellett, ill. tenni azért a vágyamért is, hogy megtaláljam a társam. De elidultam az úton, ami sokszor nehéz volt. Először tréner végzettséget szereztem, majd beiratkoztam az egyetemre és másoddiplomásként coach lettem... persze azóta még néhány továbbképzés is volt, mert még "nem vagyok elég jó" az elinduláshoz. És persze sok-sok dilemma, de most 15 év nagyvállalati lét után megléptem, felmondtam a cégnél, ahol dolgoztam, és vállalkozásépítésbe/önmegvalósításba kezdtem. Mert egyszerűen már nagyon ezt kívánta a lelkem. Nehéz volt nagyon meglépnem, de büszkeséggel is tölt el, amellett, hogy még mindig félek. Van bennem egzisztenciális szorongás is és bizonytalanság, hogy sikerül-e, képes leszek-e megvalósítani a vágyam... Közben pedig nyugodt is vagyok, mert végre csak azzal foglalkozhatok, amivel igazán értéket képviselek. Mások támogatásával. Megnyugtat, hogy hiteles tudok lenni, hisz magam is végigmentem azon az úton, amiben másokat is támogatok, ez pedig a küldetésük megtalálása. Sokszor voltam egyedül ezen az úton és sokszor voltak segítőim is. Azt tapasztalom, hogy együtt sokkal könnyebb, ezért mostmár tudatos vagyok rá, hogy legyen támogató közösségem folyamatosan. Ha tudsz hozzám kapcsolódni, keress bátran! :-)

Tünde

Sokáig azt hittem, ha nincs senki mellettem, nem vagyok egész ember, selejt vagyok, szánalmas, és kapartam azért, hogy ezt ne érezzem. Faltam a pasikat sorra, mert persze ezt érezni lehet, hiszen görcsösen, akaratosan ragaszkodik az ember... természetesen ilyenkor csak elvesznek tőlünk. Most már elértem, hogy jó egyedül, nincs szükségem senkire a boldogsághoz, lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de így vagyok én! Folyamatosan fejlesztem magam ebben a témában is és általában az önismeret témájában. Szívesen tapasztalatot cserélnék ebben a témában másokkal.

Barbara Folly

Nézem az esőt... Kellemes hűvös van. Mindig is szerettem a vihart. Régebben nem foglalkoztam azzal, miért. Imádtam a fényképezőgéppel várni a pillanat előtti pillanatra, amikor egy-egy villámot meg tudok örökíteni. Ritkán sikerült jól. Néhány éve igen. Akkor jöttem rá, hogy a viharban előtte a biztonság volt jó érzés. Talán ez még a balatoni nyarakkal kezdődött. Biztonságos, ölelő környezetből néztem az elemek tombolását, azt a hatalmas erőt, ami ki tudja honnan és miért koncentrálódott pont ott, pont akkor. Érinthetetlen voltam. Gyönyörködtem benne, de úgy gondoltam ahol vagyok, ott nem hat. És azt hittem, ez mindig így lesz. Már tudom, hogy a vihar, ha közvetlenül ér, nem csak szép. A környezetem változásainak irányítása felett pedig sosem volt hatalmam. Ahogy a környezetem villámcsapás szerűen megváltozott, úgy múlt el a biztonság érzetem. Több életvihart' éltem át. A legutolsó nagy esemény után úgy éreztem nincs tovább. Nincs erőm, nincs miért. Néztem a semmibe, nem láttam sem irányt, sem célt, sem értelmet. Akkor az egyik őrangyalom', aki történetesen pszichiáter és a szomszédom, azt mondta: menj! Menj el valahova, jó messzire. Ne nyalogasd a sebeidet, ne sajnáld magad, ne keress választ a miértekre. Most menj. A válaszokat máshol fogod megtalálni és nem most. Pfff.. gondoltam ez hülye. Persze, illedelmesen megköszöntem a gondolatait, de nem értettem, egy szakember miért nem látja, hogy képtelenség amit mond. Nincs erőm. (Azóta is hálás vagyok, hogy ennyire szakmaiatlan volt! ;) ) Aztán -talán másnap- szembe jött velem egy idegen lány bejegyzése a fb-on. Munkatársat keresünk... Németországban. Délután már a kis opelemet nézte át egy másik őrangyal, mert legalább az oda utat ki kellett bírnia. Nem voltam benne biztos... Abban sem, hogy én kibírom az öreg kisautómban. Nem tudtam, hova megyek. Hajnalban indultam, az előző esti hatalmas vihar értette meg velem, hogy vissza kell építeni az elvesztett biztonság érzését. Azt az állapotot, amikor a létezés nem a félelem és a fásult, bénult "mindegymilesz". Talán soha olyan jó fotókat nem sikerült készíteni a villámokról, mint akkor este. Bátorság. Bátornak kell lennem. Muszáj változtatnom. Muszáj változnom. Nem is igazán emlékszem arra az útra az ismeretlen felé. Csak a rettegésre és a fásult fájdalomra. Azóta itt élek Bajorországban. Sok év telt el. Fogalmam sincs, hogyan voltam akkor rá képes. Nagyon nehéz volt az első időszak, de a miértekre lassan megtalálom a válaszaimat. Már ismerem a fogalmat: alázat. Szívből képes vagyok újra azt érezni, szeretek élni! Újra szenvedélyesen fotózok és itt van mit! Az idősek, akik a gondjaimra vannak bízva, sok bölcsességet tanítanak, amin régebben csak nevettem volna. Minden nap van valami kis gyönyörű, valami, ami örömet okoz. Valami kis apró csoda... Szeretek egyedül élni. Nem feltétlenül így akartam ezt meg tanulni, de így is jó. Most már jó. A kis opel már nincs velem. Ő nem bírta ki. Én igen. És nagyon jó most. Néhány ember töredékét nem éli át a történéseimnek, de ennek így kellett lennie. Azt nem állíthatom, hogy soha nem szomorodok el, hogy soha nem érzem, lehetne ez másképp is, hogy ez így nagyon nehéz, de ez is a tananyag része.

Zsuzsanna Á.

Életem nagy részében együtt élem valakivel. Számomra rémisztő volt az egyedüllét. Emberfüggő voltam. Kizárólag másokon keresztül tudtam definiálni magam. Először gyerek, aztán feleség, majd anya és végül szerető voltam. Aztán jött egy időszak amikor teljesen egyedül maradtam, bárhogy kapálóztam. És ott akkor elindult valami...

Gesztelyi Nagy Csilla

Kísérek haldoklót és a családot, életvégi kísérés, halál dúla szerep. Három olyan családot kísértem eddig, ahol a nők daganatos betegségben elhunytak és életük utolsó szakaszában a család ápolta őket. A férjeknél a gyászfeldologzást segítettem, jelenleg is segítem.

Sándor Attila

Amniocentézis Templomi esküvőnk volt. Teltházas. Négy gyermeket szerettem volna. A feleségem egyke. Amire sikerült igent kaponom a harmadikra, akkorra már beleszaladt a legszexibb kor kezdetébe. Átlépte a bűvös 35-öt. Behívták egy klassz, kötetlen tájékoztató napra, ahol a legdurvább születési rendellenességekről tartottak, képekben gazdag, egész napos előadást. Olyan ez, mintha az esti híradót néznéd reggeltől estig egy százas zsepi és egy kiflicsücsök társaságában. Ez, egy egynapos oktatás arról, hogy mennyire brutál veszélyes, ilyen vén(?) fejjel szülni. Sok a potenciálisan kialakuló gyermekbetegség lehetősége, de van megoldás; amniocentézis*. Meggyőzték, bement, tesztelték és este telefonált, hogy nem jöhet haza, mert szivárog a magzatvíz. Aznap este sokat tanultam erről a szűrésről. Azt is, hogy bármely potenciális gyeremekbetegséghez képest, 10x nagyobb az esélye annak, hogy a magzatburok nem heged össze és elmegy a magzatvíz a gyerekkel együtt. Ima: A ház előtt a kocsiban ülve sok órán keresztül imádkoztam. Kértem, és megbocsátottam. Kértem, hogy bármiféle idősíkban, bármiféle létformámban, ha bárkit vagy bármit megbántottam, az bocsásson meg nekem! Kértem, hogy bármiféle idősíkban, bármiféle létformámban, ha bárki vagy bármivel megbántott engem és én még nem tudtam "letenni" azt, annak most megbocsátok Isten szent színe előtt. Minden lehetséges változatot egyesével, gondosan végigvéve. Kértem ezt a Jóistentől, Jézustól, Máriától! Órákat töltöttem el, egyre mélyebb transzban. Amikor már nem volt mit kérni, nem volt mit megbocsátani, akkor azt éreztem, hogy teljesen kiürültem. Teljesen kiürültem és egyben egy másik minőséggel töltődtem fel. A Minden része lettem. Nehezen, de valamikor az éjszaka során mégis elaludtam. Volt bennem valami megnyugvás. Reggel, a nagyvizit után csörgött a telefon. A feleségem hívott, hogy megállt a folyás. Megállt, éppen azon a határon, ahol a magzat túlélheti, de még bent kell maradnia megfigyelésen. Attól kezdve ketten, sőt öten figyeltünk. Mert velünk volt a Jóisten, Mária és Jézus is. Azt tudom, hogy, ha imáról van szó, akkor a templom egy bevásárlóközpont. Ott mindent is kérhetsz. A házunk előtt - ettől kezdve már bizonyos vagyok benne -, tiszta szívvel, lehet gyermekáldást és sikeres szülést is kérni. Itt kialakult egy ilyen energiapont az esetünk által. Szerettem volna megjelölni a helyet egy szoborral, másokért. Ezt a szobrot többször meg is álmodtam. Sajnos sem a Máriabesnyői Bazilika Minor akkori sem pedig a későbbi papjai, nem támogattak. A gödöllői önkormányzat is elutasította a szobor állításának lehetőségét.  A kertünkben viszont, azóta is megállásra csábítja a Mária-úton haladókat egy "Lurdy Mária" szobor. ;-) "amniocentézis* (magzatvízvizsgálat) során a magzatot körülvevő magzatvízből az anya hasfalán keresztül vékony tűvel vesznek mintát, mellyel sejtjeinek genetikai és kromoszómális épségét vizsgálják. A magzatvízben sejtek és különféle fehérjék találhatók. A teszt segítségével 98-99%-ban diagnosztizálhatók a leggyakoribb kromoszómális eltérések (Down-szindróma, Edwards-szindróma, Patau-szindróma), illetve számos más genetikai rendellenesség még magzati korban.  A teszt nem kötelező vizsgálat, csak ajánlott lehet." /egeszsegvonal.gov.hu/

Napsugár

Az ego halála, avagy "Ki vagyok én, és mit akarok valójában?" A "kötelező" egyetemet otthagyva rögtön szárnyakat bontottam. Kipróbáltam magam, belekóstoltam sokmindenbe, megjártam mélységeket és magasságokat, párhuzamosan: párkapcsolat, hobby, önismeret és munka területén is. Egyet elhatároztam már a legelején, kizárólag a szívemre hallgatok majd, és mindenhol csak addig maradok, amég jól esik, vagy amég azt látom hogy tud hozzám adni, és nem csak elvenni.. A teljesség igénye nélkül (és nem időrendi sorrendben), voltam pici faluban posta vezető, voltam autó alkatrészes cégnél sofőr (kiszállító), kipróbáltam magam fesztiválon sörcsaposként, tanultam, dolgoztam külföldön, költöztem jónéhányszor, jártam életem során úszni, teniszezni, légtornázni, néptáncolni, játszottam furulyán, fuvolán, gitáron, énekeltem éveken keresztül. Oldottam sokmindent családállítással, kineziológiával, asztrológiával, ismerkedtem számmisztikával, kronobiológiával...stb. Legutóbb pedig úgy hozta a sors hogy egy szuper, lehetőségekkel teli multi céghez keveredtem, ahova eladó-pénztárosi pozícióba jelentkeztem, és itt ismertem meg igazán önmagam. (Fun fact, nem is emlékeztem hogy beadtam az önéletrajzom... :D) Egy rövid beszélgetés után felvettek, mindent imádtam, a környezetet, az embereket, a feladatokat, a kihívásokat, nehézségeket, mindent!.... és néhány héten belül a legnagyobb döbbenetemre és meglepetésemre felkértek üzletvezető helyettesnek. (Wow, mekkora sztárnak éreztem magam, micsoda elismerés volt ez a hiúságomnak...) Igazi Amazon voltam, hasítottam, szárnyaltam, mindenki elájult tőlem, -najó, voltak olyanok is, akik kifejezetten utáltak, és ezt valahol meg is értem-, és egyszerűen imádtam az érzést, hogy nekem nem kell megsavanyodnom a munkahelyemen, mert ez egy teljesen más világ az átlaghoz képest. (Azért egy belső hang végig ott volt, hogy nem innen fogok nyugdíjba menni :-) ) Szóval 1-2 év hasítás után jött a hideg zuhany, lett egy új főnököm -akit kezdetben tényleg imádtam-, aki szép lassan egyre többet és többet várt el. Én a tőlem telhető legtöbbet nyújtottam, mégsem volt neki egy idő után elég, elismerést sem sokszor kaptam. "Ez a munkád, mit dicsérgesselek?!" Egyszerűen hervasztó volt vele együtt dolgozni, sőt egy idő után gyomorgörcsöm, hányingerem lett tőle. A területi vezetőnk tanácsára, én végig csapatmunkában szerettem volna működni. Azt csinálni amiben igazán jó vagyok, amiben szívvel-lélekkel tudom használni a képességeimet, és kívülről -az én szemszögemből- teljesen jól ráláttam, hogy mennyire jól kitudjuk egészíteni egymást a kollegáimmal. Vagyis tudnánk. Mert a közvetlen főnököm azt akarta, hogy mindannyian orrvérzésig dolgozzunk és multifunkcionálisak legyünk. Tiltakozni kezdtem. Küzdöttem, vergődtem, veszekedtem vele, mindenbe beleálltam és én szívből akartam egyirányba húzni a szekerünket, mert láttam mennyire jó lehetne úgy a csapatunk, ahonnan én néztem. (Btw: A munkatársaim mind egyetértettek velem mindenben, mégsem szólalt fel rajtam kívül élesben senki.) A főnököm nem így látta, sőt, bizalmatlan és gyanakvó volt velem szemben, azt hitte ellene dolgozok, hogy a munkatársainkat manipulálom, és ellene uszítom őket. Olyat vetített ki rám ami nem én vagyok, hadakozott velem, és én is ővele. Aztán amikor már eleget szenvedtem, rájöttem mi a következő lépés. Be kellett látnom, hogy lehet hogy képes lettem volna arra, amit elvárt tőlem, de milyen áron... "Na nem. Biztos hogy nem fogok tovább gyomorideggel és megfelelési kényszerrel dolgozni! Az fogja meghozni a lelki nyugalmam, ha "visszafokoztatom" magam eladóvá. Akkor majd nem lesz akkora felelősség a vállamon, nem kell 100 dologra figyelnem egyszerre, nem hagyhatom hogy elfogyjon az energiám. Csak mondják meg reggel mi a dolgom aznap, azt szívvel-lélekkel fogom végezni, a vásárlóinkat nagy mosollyal és nyugalommal fogom kiszolgálni, este pedig átöltözök, hazamegyek, és magam mögött hagyom a munkát." Így is lett. Mindenki meglepődött, volt aki egyenesen hülyének nézett. "Még ilyet!" - Jó fizetést, a menő pozíciót, és az azzal járó "szabadságot" feladni?! Ki hallott ilyet ... senki. Korábban én sem. ..de tudtam, hogy ez már nem fér bele. Többre, másra vágytam. Hívott egy hang, és bár nem tudtam mi lesz a cél, de a következő lépést már tisztán láttam. "Újra költöznöm kell." Cégen belül átkérettem magam egy másik városba.. ..és innentől pedig gyökerestül megváltozott az életem, átadtam magam, és sodródni kezdtem. Annyira jól döntöttem! Egyetlen percre sem bántam meg, sőt. Kicseréltek, és a világ legboldogabb embere lettem. :-)