Tapasztalatok

Szilvi Stern

Fiatal anyukaként megtapasztaltam, hogy az önfeláldozó működés, önmagam feladása miket adott: a gyerekeim nem érezték meg a saját erejüket, önállóságukat, csak sokkal később, nehézségek, traumák árán találták meg. Egy rendszer, család, közösség tagjaként bárki hiánya, boldogtalansága mindenkinek szenvedést hoz!

Bajkó Gábor

Miért is tepertem, kapartam mindig az elismerésért, a párkapcsolati szeretetért. A szüleimtől megkaptam, hogy nekem mindig kitűnőtanulónak kell lennem, még az egyetemi diplomám is ötös lett (de minek), a munkában is mindig a sikerekre hajtottam, hogy begyűjthessem az elismerést, a szeretet morzsákat, hogy végre ismét külső megerősítések által értékesnek és szerethetőnek érezzem magam. A párkapcsolataimban is eleinte lestem a másik kívánságait, rezdüléseit, hogy onnan is a szerethetőségemet meg tudjam erősíteni. Aztán mivel az elhagyatottság-séma volt a komfortos, egy idő után távolodni kezdtem, mert nem tudtam nagy mennyiségben befogadni a szerethetőséget. Párkapcsolati és munkahelyi összeomlások után – több módszerrel, hónapokon keresztül - sikerült a végére járni összességében három olyan gyerekkori elhagyási traumának, amik a fentiekhez vezettek. Remélhetőleg a gyógyulás is megtörtént, így mondhatom, hogy – séma szinten mindenképpen – újjászülettem. Illetve már tudatosan van rá szemem, ha ismét a korábbi séma szerint kezdenék működni.

Poczik Hajnalka

Szerelem és méltóság Varsó, 1905. tél Varsó utcái fagyos csöndbe burkolóznak, a macskakövek felett vastag hóréteg csillog a kora esti félhomályban. A forradalom feszültsége tapintható: titkos találkozók és elfojtott suttogások árulkodnak a közelgő változásokról. Ebben a feszült légkörben Sophie Moreau, a fiatal francia-lengyel nő, az ablak előtt áll, kezében egy gondosan hajtogatott levéllel. Arcán fáradtság és eltökéltség tükröződik – a döntés, hogy kimondja az igazságot, fájdalmasan nehéznek bizonyult. A levél címzettje Alekszej Grigorijev, az orosz birodalom katonatisztje. Sophie gyűlölte Alekszej szerepét az elnyomó gépezetben, de a férfi tekintetében néha olyan sebezhetőséget látott, amely minden ellenállását elsöpörte. Sophie számára Alekszej egyaránt volt a vonzalom tárgya és egy érzelmi csapda. A férfi érinthetetlensége kihívásként vonzotta, ugyanakkor a folyamatos távolságtartása fokozta a nő fájdalmát. Sophie mélyen belül tudta, hogy ez a helyzet méltatlan hozzá, mégis képtelen volt hátat fordítani Alekszejnek – és talán önmagának. Az este hidege szinte elviselhetetlen. Sophie az íróasztalához ül, és remegő kézzel írni kezd. A szavak lassan törnek elő, mint egy jeges folyó, amelyet végre áttör a felszín. „Alekszej, Nem tudom, miért írok Önnek. Talán azért, mert nem tehetek mást. A szavak kiszakadnak belőlem, mintha nem tartozhatnának többé hozzám. Megengedtem magamnak, hogy bízzak Önben, hogy belépjen a lelkem legmélyére. Most mégis úgy érzem, Ön számomra olyan, mint egy távoli vihar: megérkezik, felforgat, majd eltűnik, mielőtt igazán közel kerülhetne. Tudom, hogy nem szabadna így éreznem. Tudom, hogy a helyzetünk reménytelen. Mégis minden reggel az első gondolatom Ön, és minden este, amikor a csend körülölel, az Ön neve zárja le a napomat. Miért történik ez? Miért nem tudom elengedni? Szeretném tudni, mit jelentek Önnek, ha egyáltalán jelentek valamit. Mert számomra Ön nem csak egy gondolat vagy érzés – Ön egy részemmé vált, amitől nem tudok szabadulni. És talán nem is akarok.” A levelet gondosan szatén szalaggal köti át, majd másnap hajnalban az inast kéri meg, hogy vigye el Alekszej laktanyájába. Nem tudja, mit remél ettől, de a szívében ott lobog a remény – és az a csendes felismerés, hogy talán végre meg kell szabadítania magát ettől a köteléktől. A laktanyában Alekszej hosszasan bámulja a borítékot, mielőtt kibontaná. Sophie kézírása azonnal megérinti – a nő szavai fájdalmasan őszinték és gyönyörűek. Alekszej számára Sophie mindig is rejtély volt. Vonzza a nő szenvedélye és tisztasága, de ugyanez a szenvedély rémíti is. Tudja, hogy Sophie sokkal többet fektetett ebbe a kapcsolatba, mint amit ő valaha vissza tudna adni. Alekszej, aki egész életét parancsok és kötelességek rideg világában töltötte, sosem tanulta meg, hogyan nyisson meg magát valaki előtt. A szerelem számára nem biztonságot jelentett, hanem fenyegető mélységet, zuhanást, ami bekebelezi. A levelet többször is elolvassa, majd zsebre teszi. Aznap este Alekszej elmegy Sophie házához. A hó csendes pelyhekben hullik körülötte, miközben a kapuban áll. A nő ablakából halvány fény szűrődik ki, és Alekszej szinte látni véli Sophie sziluettjét a függöny mögött. Keze megmozdul, hogy kopogjon, de végül visszahúzza. Hogyan mondhatna bármit egy olyan nőnek, aki többet látott benne, mint amit ő saját magáról tud? Alekszej érzi, hogy minden alkalommal, amikor Sophie közelébe engedi magát, egyre mélyebb kötést alakít ki – egy kötést, amitől retteg, mert tudja, hogy képtelen lenne megtartani azt, amit a nő elvárna. Így hát a félelem győz. Az érzelmek vihara közepette visszafordul. A jeges utcákon sétálva érzi, hogy valami értékeset hagyott maga mögött, de képtelen szembenézni vele. Másnap reggel Sophie válasz nélkül találja magát. Alekszej hiánya üres űrként tátong benne, de lassan felismeri: ez a huzavona méltatlan hozzá. Évekig próbált hinni abban, hogy Alekszej képes lesz szeretni őt, hogy képes lesz közel engedni magához. Most azonban megérti, hogy a férfi saját félelmei rabja, és amíg nem hajlandó szembenézni velük, sosem tud majd igazán szeretni. Sophie úgy dönt, elengedi Alekszejt. Már nem ír több levelet, nem vár több válaszra. A nő szívében csendesen megszületik az a felismerés, hogy saját méltósága és szabadsága fontosabb, mint egy olyan kapcsolat, amely csak fájdalmat és bizonytalanságot hoz számára. Ahogy kilép a hóval borított utcákra, szinte érzi, hogy minden lépéssel visszanyeri önmagát. 1) Téged hogyan érint Sophie és Alekszej története? Szívesen meghallgatnám a gondolataidat! 2) Neked volt már olyan kapcsolatod, ahol úgy érezted, nem tudsz határokat húzni? Meséld el, hogy érintett ez téged. 3) Ha írnál egy levelet valakinek, aki fontos számodra, de bonyolult a kapcsolatotok, mit írnál bele? Írd meg nekem, ha szeretnéd átgondolni. 4) Mi a legnehezebb dolog számodra egy kapcsolatban? Hogyan próbáltad ezt megoldani? Megosztod velem? 5) Ha írhatnál 3 mondatot a történethez, mit irnál?

Pallér Zsuzsanna

Ha foglalkoztat, hogy van- e lélektárs, vele fog-e beteljesedni a nagy szerelem és meddig kell várj rá, visszajön- e még, akkor ezt csak saját felelősségre olvasd el! Nekem az a tapasztalatom, hogy amikor ilyenben voltam, önámításban voltam és vakfoltjaim voltak. Jelzett az egeszségem, az életem, de nem láttam csak azt, amit látni akartam. Pontosabban, amit látni tudtam. A gázlángozás létezik. Amikor teljesen más narrációt kapsz, mint, ami valójában történik és te leszel a hibás, a nem elég ilyen- olyan, ami miatt nincs közeledés egy ponton túl. Elfáradtam, elfogytam, lebetegedtem. Eldöntöttem, hogy tisztelni fogom magam annyira, hogy teljes és tiszteletteljes kapcsolatot válasszak. Azaz, ezt, ilyet már ne válasszak. Bármennyire is fájt, szembenéztem azzal, hogy ez nem az, ő nem az! Nem várhatok valamire, ami lehet, hogy soha nem jön el. Bevallottam magamnak, hogy idealizáltam, hogy a hamis narrációt kaptam arról, amit a vak is látott csak én nem, és azzal, amit a kapcsolatra vetítettem. Még a szakítás után 2-3 évvel jöttek felismerések, ahogy egyre tisztábban láttam, milyen sebzett kötődés volt ez mindkettőnk részeről. Végül érdemes volt dolgoznom a Maladaptív sémákkal, kötődési mintákkal, anya és apa sebekkel, a nőiességemmel, a kommunikációmmal, és az őszinteséggel önmagamhoz. Óriási utat jártam be és mindamellett, hogy érzelmileg független, lelkileg erős lettem, - de nem merev - az új én nagyon hálás, hogy vége lett. Tanulság: - Nekem kellett kimondanom, hogy Elég! - Felelősséget kellett vállaljak minden szinten. - Ez az út pánikkal indult, de teljes belső békére leltem magammal, tehát megérte. Következtetés: Egyedül lehetetlen lett volna a régi, függő éntől eljutni a szabad új énig. Kellett az, hogy igazán fontossá és értékessé váljak magamnak ahhoz, hogy megfogjak kezeket, meg merjek nyílni, elengedjem a kontrollt, önmagam megmentéséhez való ragaszkodást és merni támaszkodni. Ha ilyen helyzetben vagy és kísérőt választanál, ha beszélgetnél, keress bizalommal. Ha mélyebben foglalkoznál ide kapcsolódó témákkal, nézd meg a kihívásaimat!

Gergő Guba

Egyedüli vagyok a családban, aki merte a saját álmát választani a hétköznapi elvárásokhoz képest. Kb. 8-10 évnek kellett eltelnie, hogy a szüleim lássanak abban jövőképet ami mellett kitartottam.

Fanni Németh

Mindig is mozgatott az emberi psziché, így rengeteget olvastam ebben a témában. Ahogyan egyre inkább begyűrűztek hozzánk is a különböző segítő módszerek, kíváncsian faltam minden infót ezek kapcsán is. Így mondhatni, nem volt teljesen új számomra az önismeret. S bár önhitt nem voltam, szentül hittem, hogy egész jó alapokon állok magammal kapcsolatban. Ekkor jutottam el egy hosszan tartó egészségügyi probléma kapcsán kineziológushoz. Itt aztán arculcsapásként ért, hogy mennyire nehéz felelősséget vállalnom. Felelősséget, bármiért. Lenyomva az egómat azt mondani: igen, én tehetek róla. Jelen esetben az életemben meghozott döntésekért, vagy azokért, melyeket nem hoztam meg, s ezáltal azok is csak döntések lettek, valamely passzív módon. Olyan volt, mintha életemben először vennék levegőt. És ez a levegővétel először baromi fájdalmas volt. Akárcsak egy újszülöttnek. Hirtelen minden más fénybe került. A kineziológusomnak is nagy harc volt, tudom... Az első alkalmakkor 1,5-2 órába is beletellett, hogy végre megláttassa velem, mi mindent hárítok a körülményekre, ritkábban, de bizony emberekre is. És hogy ez a hárítás leginkább nekem okoz fájdalmat. Hogy a tetteimért csak én vagyok felelős, csak én tudok igazán segíteni magamon. Amikor viszont átjött az üzenet, az számomra sorsfordító volt. Igen, felelősséget vállalni baromi nehéz. Viszont meghozta annak a szabadságát is, hogy bármilyen döntés is legyen amit meghozok, az csak az enyém lesz. Számolhatok a következményeivel, és elfogadhatom azokat. És amint ezek letisztultak, elcsitultak más érzések is. A harag, a neheztelés, vagy a hibáztatás, amik addig súlyként húztak le. A kezdeti fájdalmas lélegzetvétel lassan automatizmussá válik. Éltetővé, természetessé.

Napsugár

Sokáig nem tudtam elviselni hogy nem vagyok tökéletes. (Oroszlán napjegy) Egy családállítás alkalmával döbbenten álltam szemben azzal a ténnyel, hogy mindent ami nem fér bele a napsütéses, mézes-mázas, minden tökéletes és szivárványos világnézetembe, arról nem vettem addig tudomást. Olyan mértékű elfojtott dühöt, frusztrációt, haragot és hasonló érzéseket halmoztam fel addigra, hogy majdnem felrobbantan tőle. Életveszélyes volt ez az energiahalmaz amit az évek alatt a szőnyeg alá sepregettem. Mérgező volt magamra nézve is, és a környezetemben élőkre is, hisz időről időre túlcsordult a pohár, és az lavinaként zúdult valaki nyakába. (Jellemzően sajnos azoknak a nyakába, akik a legközelebb állnak hozzám..) Sajnos ez a mai napig előfordul, ha nem tartom a fókuszt, nem vezetem le ezeket az energiákat tudatosan: mozgás, éneklés, tánc, takarítás stb. Azon a családállításon megkaptam az új becenevem/definícióm, amivel -mégha először sértő is volt, és fájt is- rögtön tudtam azonosulni, hisz a szívem legmélyebb bugyrában nem volt titok hogy ki vagyok valójában: egy "Vaddisznó Napsugár-Királylány" -a mező aznap is jól működött- :-)

Orsolya Demeter

Nagyon korán, 19 évesen mentem férjhez. Ezzel sok minden megváltozott, például, hogy 20 évesen anya lettem. De ebben az időben kezdődött, hogy megmagyarázhatatlan dolgok kezdtek történni velem. Szüleim ateisták és realisták voltak, templomba csak kirándulás közben jártunk, mert Apa nagy történelem mágus volt és szerette ezeket az épületeket csodálni velünk. De sem Isten, sem ima, sem hit nem jött szóba gyerekkoromban soha. Mégis, bennem valami kinyílt. Először csak alakokat láttam az ágyam végében néha. Majd füstszerű alakokat az ajtóban állva. Egyre többször. Aztán több füstszerű alak, majd rengeteg... Kezdetben azt hittem, álmodom. Mikor rájöttem, hogy nem, akkor sokáig nagyon féltem tőlük... De mivel soha nem jöttek közelebb és semmi ártó szándékot nem éreztem, megszoktam, hogy látom őket. Majd már eseményeket is láttam... Az ágyunk végére ráboruló nőalakot, aki megijedt mikor felemelte a fejét és látta, hogy látom... Kicsi apró kedves alakokat, akik csillagot hoztak a fejünkhöz és feltették a falra... Fekete búvár ruhához hasonló szoros öltözéket viselő magas férfit, aki tudta, hogy látom, és rám mosolygott... Legintenzívebb élményem az volt, mikor az ágyban fekve éjjel azt láttam, hogy több (5? 10?) csuklyás alak áll a fal mellett és tudtam, hogy azon gondolkodnak, mit csináljanak velem... Mármint nem fizikálisan, nem bántóan, inkább, hogy mitévőek legyenek velem... Rettenetesen megijedtem, és utólag vicces, de a fejemre rántottam a takarómat rémületemben. Édesapám akkor volt rákos beteg, én borzasztóan aggódtam érte és akkor azon az estén; lehet, a csuklyások segítségével, nem tudom, de egy nagyon erős energia nyalábot küldtem neki, ami a lábamtól indult, végigömlött a testemen a fejemig, onnan pedig egy hatalmas erővel "kilőtt"... Nem tudtam mi történt, mi volt ez... De Apa meggyógyult... Eltűnt a testéből a daganatos nyirokcsomó és minden lelete negatív lett... Ezután még 20 évig velünk volt... Mindig azt mondta, hogy én gyógyítottam meg. Utána bármikor próbáltam ezt megismételni, nem sikerült. Végezetül, úgy 40 éves korom körül kezdtem nem jókat látni, félelmetes fekete magas köpenyes alakot a szekrényünknél... Majd egy kifejezetten ellenséges valamit, ami a a fejembe akart ugrani... Sikítva ültem fel, halálra rémültem... És azóta nem látok semmi ilyesmit. Tudattalanul bezártam azt, ami addig nyitva volt. Ezt nem nagyon meséltem el eddig sehol, magyarázatot sem kaptam rá, ha valakinek említettem, bolondnak néztek, vagy legyintettek, hogy álmodtam... Úgyhogy inkább megtartottam magamnak. De azóta is hiszek abban, hogy nem vagyok egyedül, soha, és olyan segítők vesznek körül, akikre mindig számíthatok, akik a legmélyebb gödörbe is tudnak reménysugarat küldeni.. Hiszek a gondviselésben, a szeretetben, a jóban.. Segíteni másokon, ez végig kíséri az életem, legyen az éhes kisgyerek, kóbor kutyus, vagy beteg cica... A munkám is ezzel kapcsolatos, az egészségügyben dolgozom, radiológián. Hiszek a megérzésben, hiszem, hogy véletlenek nincsenek, az energiákban, az emberi elme gyógyító és teremtő erejében. Hiszek magamban... Hiszem, hogy okkal vagyok itt a Földön és okkal találkozom bizonyos emberekkel vagy szituációkkal. Minden nehézség tanulás is egyben, alkalom a fejlődésre. Sokan mondják, hogy naív és kihasználható ember vagyok, de én nem tudok más lenni. Nem tudok hazudni, becsapni másokat, vagy olyat tenni, ami másnak kárt vagy szomorúságot okoz. Kíváncsi lennék, hogy van -e köztünk olyan, aki tapasztalt hasonlót... Vagy esetleg magyarázatot tudna adni ezekre a dolgokra... Nagyon szívesen beszélgetnék erről...

Bene Ildikó

Az egyik legnagyobb bátorság és egyben a legfelszabadítóbb érzés vállalni önmagamat. Persze ehhez először elég bátorságra, tudatosságra és elszántságra van szükség ahhoz a félelmetes folyamathoz, hogy egyáltalán merjem felfedezni önmagamat. Hogy ki is vagyok én valójában. Ki is az az önmagam? Merjek szembesülni sebeimmel és el tudjak indulni a gyógyulás útján. Akkor kezdtem el megismerkedni magammal, amikor egyre inkább megengedtem, hogy eleresszem az évek során felvett viselkedési mintákat és megfelelési kényszert. Ami, ha jobban belegondolunk, félelmetes dolog és áldozatot kíván. Addigi életem egy része erre a hamis énképre volt fölépítve, amiben még nagyrészt mások által felállított keretekbe, normákba szocializálódtam bele, amikor még mások – általam addig meg nem kérdőjelezett - elvárásai szerint működve definiáltam magamat. Ehhez az úthoz nélkülözhetetlen elviselni az árnyoldalaimmal való szembesülés fájdalmát és az átmeneti veszteségek megélését kapcsolataimban. (Melyeket később már inkább nyereségnek éreztem.) De csak így kezdtem el rálelni valódi önmagamra, ami még most is folyamatban van 😊 Ezen az úton kitartóan haladva gyönyörű jutalom várt és hiszem, hogy még vár is: szabad élet és olyan kapcsolódások, ahol valódi önmagam lehetek. Mert ekkor már nem a szerepeimhez kapcsolódtak/ kapcsolódnak mások, hanem egyre valódibb önmagamhoz. Hihetetlenül felszabadító érzés kapcsolataimban is valódi önmagamként megnyilvánulni. Az út nehéz, tele van fájdalommal, de gyönyörű helyre vezet.

Andrea Rácz

Az egyik legnagyobb témám jelenleg. Nagyon nehezen viselem a testem változását, a ráncok megjelenését, a változókort. Egyik nap könnyebb, a másik nehezebb. De ami bíztat, hogy minden egyes nap megteszem magamért a tőlem telhető lehető legtöbbet.