Tapasztalatok

Imre Orcsik

Pornó függés. Mára már tudom mit jelent amit akkor még nem tudtam. De csináltam, ha kellett, ha nem. Mindig és szinte mindenhol. Persze ne gondoljunk túlzásokra, de mindegy volt, hogy otthon vagy a munkahelyen vagy egy szeretkezés után a párom mellett miután ő elaludt. Hogy miért ? Mert könnyű volt. Mert jó volt. Mert elfoglaltam magam ahelyett , hogy szembenézzek az okával. Persze akkor még ezt sem tudtam. Ma már nem akarok pizzafutár, vízszerelő vagy medencetisztító lenni. Akkor akartam... 😁

Morgós Bence

Éjjeli fuldoklástól a sportos életvitelig → Éjjelente fuldokoltam. Konkrétan arra ébredtem, hogy a testem jelzi, hogy csináljak valamit, mert éppen megfulladok. Apnoé a hivatalos neve ennek az állapotnak. Senkinek nem kívánom, mert a fájdalom mellett nagyon rémisztő is. Kiderítettem, hogy jelentős okozója ennek, hogy el vagyok hízva. Ekkor határoztam el, hogy itt az idő a változásra. Elkezdtem edzőt keresni és segítségével fokozatosan átalakítani a testemet. Mostanra kifejezetten sportosnak mondanak, a saját testsúlyomat könnyedén kinyomom és ami a legfontosabb, békésen és pihentetően alszom. Az egészben a legélvezetesebb, hogy mivel már jó pár éve így élek, teljesen az életem része lett a testmozgás. Most már hiányzik, ha néha kimarad egy alkalom. Nagyon jó érzés, hogy sikerült valami olyanra rászoknom, amiről napi szinten érzem és tapasztalom folyamatosan, hogy jót tesz nekem. Neked is csak javasolni tudom, hogy vágj bele.

Márkus Gábor

A férfi a folyómeder a nő pedig a folyó. Párkapcsolatom kezdetén, túl rengeteg önismereten, azt hittem hogy tudok vezetni, vagy inkább azt, hogy érdemes engem követni. Egy téli kirándulás alkalmával egy csoportos hajókázás volt a program, és sürgettek minket, hogy menjünk fel a hajóra. Miközben mentem a tömeggel együtt, párom előre ment, hogy nehogy lemaradjon, hátrahagyva engem. Viszont a móló jeges volt, és egy ilyen jeges részen megcsúszott és csúnyán fenékre esett, fájt neki, ami szinte az egész kirándulást tönkretette számára, és én ezt azzal tetéztem, hogy felróttam neki, hogy miért nem volt képes csak simán mellettem jönni, és követni engem, hiszen akkor ez nem történt volna meg. Arrogáns voltam, aki azt akarta, hogy kövessék, és elfelejtettem azt a fontos dolgot, hogy a követést nem lehet elvárni. Neki akkor NEM az a férfi voltam, akit követni lehet/szeretne. 4 évvel később egy nyaraláson kettesben elmentünk túrázni a hegyekbe. Meredek útvonalon jutottunk fel a (majdnem) csúcsra, viszont mivel fogyóban volt a vizünk, és odafent a forrás ki volt száradva, ezért idő előtt visszafordultunk, de hogy ne ugyanazon a meredeken menjünk lefelé, választottunk egy lankásabb, ám hosszabb alternatív útvonalat a térképen. Szép tájon vezetett, turistajelzések mentén, de feltűnő volt, hogy ez egy kevésbé használt útvonal, amin haladva egyre nehezebb volt jelzéseket találni, egyre kevésbé volt karbantartva az útvonal, de visszafordulni már nem volt értelme, miközben a vizünk teljesen elfogyott. Mígnem felértünk egy pontra, ahol már nem láttam több jelzést, kopár sziklák és kövek voltak csak körülöttünk, velünk szemben egy magas sziklafal, távolban a tenger, és nem láttam merre tovább. Egymásra néztünk, és elmondtam neki, hogy sajnálom hogy ide jutottunk, de nem látom, hogy innen merre tovább, visszafelé sincs már értelme menni, mert nagyon sokat jöttünk, és nincs olyan mint a számítógépes játékokban, hogy visszatöltjük az utolsó mentést. A párom körbenézett, tudatosult benne, hogy milyen helyzetben vagyunk, és zokogni kezdett, én pedig éreztem, hogy ezt nekem kell megoldani, senki nem fogja megtenni helyettem. Nekiálltam jelzéseket vagy utat keresni, ő pedig bízott bennem és követett. Ha arra kértem, hogy várjon meg ott ahol van, amíg én felderítem a terepet, hallgatott rám és várt. Nem hisztizett, nem zsörtölődött, nem mondogatta, hogy "ő megmondta". Érezte, hogy azzal segít a legtöbbet, ha bízik bennem. Hamarosan rátaláltam a folytatásra, és bár időnként növényekkel benőtt szakaszokon kellett átrágni magunkat, az egész hazafelé úton azt éreztem, hogy most együtt vagyunk, nincs benne kétség, hogy jó felé viszem, minden ellenállását maga mögött hagyta ott a sziklafalnál, én pedig végtelenül hálás voltam ezért. Férfiként megtanultam, hogy csak egy királyfi akarja hogy kövessék. Ha teszem a dolgomat, és a helyemen vagyok, követni fog az akinek kell. A férfi a folyómeder: jelöli az utat, halad előre. A nő pedig a folyó, aki kitölti ezt a medret, élet születik a meder mentén végig. Ha a folyó meg akarja előzni a medret, akkor szétfolyik és nem talál irányt, ha pedig a meder sokáig üres, és nincs benne folyó, akkor élettelen és sivár. Egyikünk sincs meg a másik nélkül, és mindegyikünknek megvan a maga szerepe és feladata.

Toók Eszter

Az elmúlt nagyjából 10 évben a munkahelyemen a szabadságaimat arra használtam, hogy fejlesszem magam. Ha voltak is "pihenős" programok, akkor azok kimerültek egy-két hosszú hétvégében és azok is inkább kirándulós programok voltak. Folyamatosan úgy éreztem rossz helyen is vagyok, elkezdtem valamit, ami majd jól feltölt, aztán csak még jobban kivett belőlem. Tipikusan tagadtam mindent, nem akartam látni a valóságot. De gondoltam én "Áááá Velem ilyen nem történhet stb, hisz foglalkozom magammal, csak tudom mi a jó Nekem és, hogy mit akarok csinálni...." Nos, én azt tapasztaltam, hogy ebben égtem ki, hogy tagadásban voltam.... A folyamatos harcban, a folyamatos szétszakítottság érzésben... Semmi inger nem tudott megérinteni, falakat húztam, utáltam magam, a munkát és megutáltam az embereket is... Én, aki mindig csináltam valamit, imádtam az embereket, sosem gondoltam volna, hogy a legjobb tevékenységem az lesz, amikor bezárom magam mögött a bejárati ajtót belülről. A csendben, elkezdtem megengedni magamnak, hogy az legyen, ami VAN. Ha jókedv, akkor jókedv, ha rosszkedv, akkor az. És ha már "remete élet", akkor az... :) Mindegy... Nem harcolok tovább magammal. Élvezettel teszem azt, hogy újra tudok kapcsolódni. Bátorság kellett hozzá, hogy tudjak nemet mondani. Nem is mindig megy, viszont akkor dolgozom azzal, ami van és feljön. És ebben a megengedésben tud tisztán feljönni, hogy kit, s mit is akarok az Életemben.

Sándor Attila

Ha nincsen tétje, mert nincsen elvárásom az ismerkedéssel, akkor játszi könnyű. Csak a szellemeskedés és ráhangolódás csillan. Amikor már komolyan gondolom, ott viszont ellehetetlenülök, mert Ady-Endre-komolyságú leszek és a teljes világomat festem az égre a maga ultra komplexitásában; tüskék árnyékában, szeretet fényében. A világom valójában egyszerű, de ugye, egy pohár víz is egyszerű dolog, viszont értékelni talán csak akkor tudod, amikor felfogod, hogy mi van a poharadban. Irígylem azokat, akik az eső, a tikkasztó nyár vagy a juvenilis vizek bonyolultságának ismerete nélkül is tudják élvezni a pohár vizet. Szeretek ismerkedni.

Veronika

18 éve elváltam, 8 éves szeretői kapcsolattal a hátam mögött most itt állok 60 évesen és nem tudok ismerkedni... egyrészt nagy páncélt növesztettem, másrészt arrogáns vagyok... világéletemben én voltam a Szabó bakter, most is... elmenekülnek a legények. Karrier, pénzügyi stabilitás pipa, önismeretben lépegetek, férfiak, kapcsolódás ... ülj le fiam egyes!

Daniel Uhle

18 éves korom környékén annyira rosszul éreztem magam a bőrömben, hogy komolyan gondolkodtam azon, hogy befejezem a történetet. Az azonnali öngyilkosságnak mindig is ellene voltam, de a lassú öngyilkosság - drog, alkoholizmus nyitva állott előttem. Ha ezt az utat választom, garantálom, hogy ma már nem lennék az élők sorában. Mert ha valamire ráveszem magam, hogy belekezdjek, akkor azt nagyon hatékonyan csinálom. De nem ezt az utat választottam: mert ez a könnyű út lett volna. Helyette elmentem pszichiáterhez és nekikezdtünk a pszichoanalízis mentén (gyógyszerek nélkül) az önismereti utamhoz. Évekig jártam, mire a Szakember Segítőm azt mondta, induljak immár utamra. Később jártam ismét egy pszichológushoz, nála is nagy előrehaladást értem el és most ismét visszamentem hozzá pár hete. Emellett elvégeztem az Agykontrollt, Pránanadi több szintjét és számos alkalommal voltam Családállításon. Ezek közül a legnagyobb előrelépést a pszichiáter és a pszichológus adta. ...és hosszú évek óta aktív vagyok az Énakadémia / Egójoga / Útonjárok platformon - mind virtuálisan, mind a személyes találkozókon. Miért írtam le mindezt? Mert ez egy olyan terület az életemben, amelyre kifejezetten büszke vagyok! Hogy a nehezebb utat választottam, hogy elindultam rajta és aktívan dolgoztam magamon, így itt vagyok, még életben és így lehetőségem nyílik rá, hogy mindezt a tapasztalatot magam is a gyógyítás-segítés-tanácsadás hivatás szolgálatába állítsam. Mert másként nem tudom elképzelni a létezésemet...

Morgós Bence

Csudákat láttam, nem hittem a szememnek → Első komolyabb munkahelyem több mint 5 éven át egy erősen állami cég volt. Hihetetlen dolgok történtek ott. Csak évekkel később jöttem rá, más munkatapasztalatokkal a hátam mögött, hogy más helyeken máshogy mennek a dolgok. Végig néztem egy választás utáni politikai átrendeződést. Ahogy a teljes vezetőséget leváltották. Tanácsadók árasztották el a céget és számon kérték, hogy túl jól csináltunk meg projekteket, és ez nem volt indokolt. Írtam közbeszerzési kiírásokat, úgy hogy ne legyen nehéz dolga a leendő nyertesnek. Próbáltak megvesztegetni. Írtam alá indokolatlan teljesítési igazolásokat fentebbi utasításra. Láttam igazgatót, aki főleg üvöltve beszélt, meg olyat is aki vicsorogva mosolygott. Kötöttem életre szóló barátságokat, gyűlöltem meg emberi aljasságot és gerinctelenséget. És néha napján még sikereket is értem el. Micsoda hullámvasút volt, te jó ég. Néha hiányzik. De tényleg csak néha.

Toth Ibolya

Anya lánya kapcsolat. „ A Pénz” Édesanyám és én kapcsolat – napról napra engedem el kezét látva, hogy értelmetlen, nyugszom bele, mindent megtettem amit csak tudtam, tudok érte állapot a MOST állapotom. Napi beszélgetésünk témája” A Pénz”. Azt mondja nincs pénze. Édesapám lassan 1 éve hogy meghalt. Édesanyám mellette bilincsben tartva élt 58 évet. A halál választotta el őket. Anyu egy nap megkérdezte tőlem joga van neki élni? Te mit válaszolsz magadnak. Mondtam neki . Azt hogy igen, akkor tedd azt. Mondtam. Rájött hogy szabad neki élni, szabad lehet. Végre szabad. De nincs pénze hozzá, állapotban van. Maga megteremteni nem képes rá ,inkább a számlákat nem fizeti, de amit akar megvesz. Mondja. Szerény nyugdíja van amely nem elég. Soha nem is volt elég. De kinek elég. Szüleimet, most már csak édesanyámat lassan 2o éve segítem anyagilag hónapról hónapra. De még mindig nem elég. Én lázadok először reakció, majd engedek és végül elengedem, hogy a pénz amit küldök egy feneketlen kútba megy. Látom magam a tükörben amit teszek vagy nem teszek semmi értelme, tudom, tapasztalom, tehetetlen érzés fog el. Lázadok, sírok, őrjöngök. A férfi tart, támaszt, segít, ott van mellettem, mosolyt csal arcomra. Mondja : Most nekünk a pénzünk ide megy egy feneketlen, értelmetlen kútba. A másik ember máshova költ mi ide a feneketlen kútba öntjük pénzünk. Meg nyugszom , majd újból lázadok,sírok folyamat folytatódik még eljött a nap : Menj PÉNZ ahova menned kell : se pénzel , se pénz nélkül , Ibi sehogy nem tudsz már édesanyádon segíteni. Értelmetlen ,belefáradtam, nem akarom tovább érzés van bennem. Mint mikor egy ember harcol egy sárkánnyal, bármit tesz nem tudja legyőzni. A sárkány még erősebb ha támadok ,erőt kap. Ahogy jobban "engedek" annál erőtlenebb a sárkány, s majd csak úgy el is tűnik állapotba érkezek Most meg.

Napsugár

Egészen fiatalon még vakon hittem, hogy apám maga az Isten. Úgy irányított ezáltal mint egy szeme elé répát lógatott paripát, biztos vagyok benne, hogy még a tapasztaltabb útonjáróknak is rendkívül nehéz kiszúrnia az ő mesteri képességét a manipulációra. Ezt az időszakot -az első felvonást- az életemben, ösztönösen a "sötét középkornak" kezdtem el néhány éve emlegetni, mert visszatekintve teljesen egyértelmű, hogy full sötétségben voltam. Egyszerűen levolt húzva a roló! Előre is elnézést, kicsit hosszú lesz.. Szóval akkoriban még rendre masíroztam arra a tempóra amit apám diktált: mit tanuljak, mi hogyan jó, hogyan lesz belőlem valaki (mert máshogyan senki), szálljak le a földre, és kötelező jelleggel irány a felsőoktatás, stb. Itt kezdett el szorulni a hurok. Elmondtam sokszor, hogy mennyire nem érzem -egyelőre- az én utamnak a továbbtanulást (hisz az első 12 évet is pokolnak éltem meg -túlzás nélkül-, rendre produkáltam fizikai tüneteket is a lelki fájdalmaim hatására) még azt sem tudom mi érdekel, és különben sincs erre motivációm, úgy taszít az iskola mint pozitív pólust a negatív..... Előbb tapasztalni szeretnék! Nem hagyta. Gyomorgörcsöt, sokkot, börtönt, lefagyottságot okozott a manipuláció: "kell a papír mert nem lesz belőled senki", "csak akkor adok pénzt ha tanulsz, különben mész ahova akarsz", "nézd meg drogos lett a Ferike is, ahelyett hogy tanult volna!", "mit akarsz?! hogy egy senki legyél?! egy koszos gyári dolgozó?! A klímás irodában, szép ruhában ülnek A VALAKIK, akiknek aztán nem kell ám megszakadnia, és nem is lesznek anyagi gondjaik!" - és sorolhatnám.. Rájöttem: Féltem. Féltem tőle. Féltem a járatlan úttól, az ismeretlentől. Féltem a saját intuícióimra hallgatni (pedig már egészen fiatalon nagyon nagyon hangosak voltak egyébként). Féltem hogy utcára kerülök ha nemet mondok neki, és nem ad pénzt, nem támogat. Hogy a támogatása nélkül egy senki vagyok, nem tudok érvényesülni, teremteni, dönteni. Féltem hogy minden beigazolódik amiket mondott, pedig a zsigereimben éreztem hogy ez mind lehetetlen és hazugság. Persze ma már tudom, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Csak jót akart, a maga módján. :-) Szóval így történt, hogy 3 év alapképzés végéhez érve (addigra már elhervadva), az istenért nem sikerült sokadjára sem egy szigorlati vizsga. Halasztottam, újra és újra próbáltam. Mindenkit átengedtek! Csak engem nem. Én minden tőlem telhetőt megtettem. Már olyan gyomorgörcsöm volt, hogy az ájulás kerülgetett nap mint nap ... Rágtam a cigarettát, és már enyhe alkoholfüggőséget véltem felfedezni, mentem, buliztam, minden szabad időmet a tompulásra fordítottam, csak hogy ne kelljen szembenéznem csendes óráimban a valósággal, és a brutálisan rámnehezedő, robbanáshoz közelálló katasztrófával. És akkor egyszer csak... Pihenésre, átgondolásra, térdre kényszerített az élet. Bokaficam, 1 hét fekvő gipsz, hosszú regeneráció, bicegés, mankó. =Haldoklás, tehetetlenség, düh, mérhetetlen fájdalom a lelkemben, kicsúszott a lábam alól a talaj. ... Amikor már igazán szenvedtem a félelemtől, a stressztől, a nyomástól, a börtöntől... és attól hogy nem vagyok SZABAD.... Erőre kaptam egy átbőgött, "Uram segíts" könyörgéssel teli éjszaka után, amikoris megvilágosodtam: Ez nem én vagyok. Ez nem az én utam. "ÉBRESZTŐ! Ideje elindulnod a sajátodon! " S lőn világosság.... Másnap -még egy kis izgalommal, hogy mi lesz, de annál nagyobb örömmel, izgatottsággal és magabiztossággal- bejelentettem hogy otthagyom az egyetemet. Mostantól az lesz, amit ÉN akarok! "Normális vagy??? És akkor mit fogsz csinálni??" -Nem tudom! Hamarosan kiderül. "Akkor menjél dolgozni, mert nem adok egy fityinget sem!" -A legnagyobb örömmel! ...és mint egy gazella, futni kezdtem.. mint egy főnix madár, feltámadtam.. Fellélegeztem. Lerobbant a lelkemről a béklyó. Szabad lettem. Vagyis elkezdtem azzá válni..