Mariann NagyMa volt szerencsém beszélgetni egy elképesztően erős, kedves, hálás és egyre tudatosabb lánnyal. Sok szörnyűséget élt át, lent volt a pokol fenekén, és saját erőből kapaszkodik felfelé eszméletlen sebességgel a szakadékból. Eljutott odáig is, hogy nem fél megosztani az érzéseit, nehézségeit, és mer segítséget kérni. Elmesélte, hogy az ismerősei, akik a maguk módján, abszolút jószándékkal a háttérben, azzal próbálják bíztatni, hogy fogadja el, ami történt, és engedje el... Azt gondolom, hogy nagyon trendivé vált ezen szavak használata, viszont ez nem ennyire egyszerű, és nem így működik. Az elfogadás és elengedés is egy nagyon hosszú folyamat, amit türelemmel, megértéssel, támogatással (úgy, ahogy a másiknak ténylegesen jó, használ, figyelembe véve az érzéseit, a folyamat stádiumát) lehet segíteni. Hogy meddig tart? Azt nem lehet előre megjósolni, ez mindenkinél egyéni. Olyan automatizmusok lépnek ilyenkor működésbe, amiket átírni rengeteg önmunka, befektetett energia segítségével lehet, és ez elképesztően fárasztó tud lenni. Kimerítő... Számtalan felismerés, mechanizmus feltérképezés, összefüggés alkotás, traumával való szembenézés, meggyászolás, gyakorlás és próbálkozás után, amikor már nem bosszant fel, nem tesz ingerültté, ugyan vált ki belőled érzéseket, de azokat kordában tudod tartani, és nyugodtan, higgadtan tudsz róla beszélni, akkor elfogadtad...és talán el tudtad engedni... A trauma feldolgozásához pedig szükség van arra, hogy engedd oldódni, felszínre törni, átfolyni rajtad a nehéz érzéseket...hagyd, hogy fájjon, hogy dühös légy, hogy szakadjon fel a sírás...ahányszor jól esik..., hogy beszélj, mondd el ugyanazt akár ezerszer valakinek...vagy ahányszor csak kell. Így mindig egy kővel könnyebb lesz a csomag, amit cipelsz. Ha nincs kivel megosztani, szívesen meghallgatlak. Tudom, milyen nehéz, mikor azt érzed, nem tudsz eleget beszélni róla, és a barátaid ugyan nem mondják, de már érzed, hogy kicsit terhes a számukra. Ami még nagyon fontos, légy magaddal is türelmes, lásd még, honnan hová jutottál. A kicsinek tűnő eredmény is lehet számodra hatalmas.
2
Faragó TimiAmikor szembenézel a halállal, és az életet választod Egy különösen érzékeny, mégis meghatározó tapasztalást osztok most meg. Ma már erőként hordozom magamban ezt a történetet, így talán másoknak is adhat kapaszkodót. Gyerekkoromhoz kapcsolódik egy mérhetetlenül mély és megrázó élmény, amikor is egy hajszálon múlt minden: az élet, a halál, a józanság és az őrület határai között. Egy olyan történet ez, amit részleteiben csak a hozzám nagyon közelálló embereknek meséltem el, mert rendkívül érzékeny háttere van, mégis az egész életemre kihatott. Olyan pillanat volt ez, amikor még gyerekként, valamiféle ösztönös erő és lélekjelenlét tört fel belőlem. A túlélés mozdult meg bennem. Hirtelen kellett döntenem a maradás mellett. Éreztem, hogy itt és most az életet kell választani. De azonnal. És ehhez beleállni felelős módon. Gyerekként. Szinte "felnőni" egy másodperc alatt. Ott, ahol másnak kellett volna megtartania engem… mégis nekem kellett megtartanom azt, aki addig engem tartott meg. Az Édesanyámat. És a bátyámmal együtt hármunkat. Később értettem meg, hogy amit ott abban a halál szélén lévő szituációban átéltem, az egy korai, mély és intenzív "beavatás" volt az életbe, a lélek határaiba, a sötét és a világos közti keskeny mezsgyébe. Hosszú évekig tartó belső munkára, rétegről rétegre bontott gyógyulásra volt szükség, mire mindezt már nem teherként, nem súlyként, hanem erőforrásként tudom hordozni magamban. Ma már úgy gondolom és érzem, ez az életemet alapjaiban meghatározó történet az egyik forrása annak, hogy mély empátiával és értő figyelemmel tudok másokat kísérni a saját félelmeiken, határélményeiken, lelki válságaikon, sötétségeiken keresztül, olykor pedig szemfelnyitó kérdéseimmel tartok tükröt. A megtartást biztosító jelenlétem mögött ez a tapasztalás is ott van. Sokszor csak csendben, figyelemmel, erővel és mélységes együttérzéssel. Ha megszólítottak a fentiek, egy személyes beszélgetés során többet is mesélhetek a történtekről.
Balassa TeodóraÚgy érzem újra egyre közelebb kerülök Istenhez, Jézushoz pedig én is bejártam az egyház sebem útját. 19 éves koromig kb. minden vasárnap a templomba voltam. Soha nem felejtem el, mikor egy szeretkezésem másnapján, teljes nyugalommal mentem meggyónni, hogy paráználkodtam, az akkori ateista párom pedig dühöngött, és értetlenkedett, hogy minek gyónom meg, ez miért lenne bűn... De a mintám nagyon erős volt... Aztán jött a minták csődje számomra, és kb ateistának neveztem magam, igaz csak max fél évig, aztán a spirituális fejlődésem útján már a teremtő, univerzumban hittem, és erősödött meg benne a hitem. Aztán mindent is csináltam jóga, mantra, guru, meditáció csak imádkozni ne kelljen, csak Jézust hanyagoljuk inkább. Számomra az antropozófia hozta vissza a képbe Jézust, mint a legnagyobb tanítót az életembe, 3 év heti antropozófus estek után már tudtam Jézust látni az egyház nélkül, ami felszabadító volt számomra. Most pedig ott tartok, hogy az apáca nagynénim, aki már a túlvilágon van, rengeteget jár az eszembe kérem a segítségét, és olvasó fűzérét, karóráját örökölve kapcsolódok újra, Istennel, Jézussal, az ima erejét fedezem fel újra, és napokban kaptam egy bibliát... Istvánnak is köszönhetem, hogy segített jobban rálátni Jézus fontosságára. A Chosen sorozat is nagyon sokat segít még közelibbnek érezni! Hála!
- Balassa Teodóra
Édesanyámra kis koromba mindig úgy néztem, hogy miért engedi, hogy apu úgy beszéljen vele, ahogy, miért nem áll ki magáért. Apára haragudtam, mikor azt láttam nem szépen beszél vele. Rossz volt ezeket a vitákat látni. Emlékszem, hogy egész korán már mondtam anyának, hogy én nem fogok ilyen párkapcsolatba élni. Én nem fogom elfogadni, hogy lealázzanak, én egyenrangú kapcsolatot akarok majd fenntartani. Anyukám azt mondta nem lehet azt, majd senkinek sem fogok kelleni, ha ilyen nő leszek, aki nem tűr... Szóval felnőtt korban ráláttam, hogy ebben a játszmában, nem csak apa volt benne mint tettes, hanem áldozatként anyukám is fenntartotta ezt, mert megérte neki valamiért. Sokat jelenetet számomra, ez a felismerés. Olvastam a mérgező szülők könyvet, és megélhettem azt is milyen haragudni szüleimre, szembesíteni velük a fájdalmamat. Amióta az őszinteség számomra nagyon fontos lett, azóta a kapcsolatom anyával sokkal könnyebb, sokkal intimebb, és eltudom fogadni őt, hogy számomra ő volt a legjobb anyuka, mert azt kellett megélnem ami idáig vezetett, akivé váltam általa. Mivel őszinte vagyok vele, ő is elkezdett hozzám bátrabban kapcsolódni, még el is sírta magát egyik nap előttem, hogy ő hogy aggódott értem, ez egy nagy lépés volt számára az érzelmek megélésére. Mivel mindig a részeim lesznek a szüleim, sok önismeret után elfogadtam magamba őket, ezért magam is jobban tudom szeretni mint ez előtt.
Benedek CsanádMiért ilyen nehéz feldolgozni a sikert és a pozitív történéseket? Közel 6 év után, mióta dolgozom végre úgy érzem 28 évesen a helyemen vagyok. Túl egy karrierváltáson, agrármérnökből marketing specialistaként szinte szárnyalok, többszörösét keresem, mint amiről valaha is álmodoztam, rekord eredmények a munkahelyen, kreatív, feltölt, leköt, a visszacsatolások is szuperek és relevánsak. Egyszerűen imádom! Mégis baromi nehéz megélni. Miért? Nem érdemlem meg? Imposztor szindróma? Vajon a karrierváltás előtti sok sikertelenség, stressz és negatív dolog miatt? Mindenesetre, lassan kezdem feldolgozni a sikereket és megengedni magamnak, hogy örüljek, hogy igen is megérett a munka gyümölcse és megérdemlem!
- Benedek Csanád
Néha megőrjít a magány érzése... Olyan érzés, mintha a lelkemet szakítanák szét egy középkori kínzóeszközzel és nem tudnám megakadályozni hogy szét szakadjak. 2-3 havonta mindig előjön hullámokban. Azt érzem, jól vagyok, imádom a munkám, a hobbijaimat, a családdal is jó a viszony, a barátaim is szuperek. Aztán egyszer csak egy hidegfront jelleggel megváltozik minden... Nagyon kapcsolódnék, semmire se vágynék jobban a világon, mint egy megértő társra, arra hogy este végre nem az üres szoba fogad, hanem lágy hangon "szia szívem milyen napod volt?" - de ilyenkor se energiám, se kedvem ismerkedni, se társaságba menni, teljes depressziós tünetegyüttes és mogorva állapot. Ha valaki szemezne velem, azt meg biztosan észre se veszem (megtörtént eset, barátok mesélték), vagy ha észre veszem morcosan elkerülöm a szitut, mert annyira szarul vagyok hogy a fenének van kedve odamenni egy lányhoz ilyen hangulatban... Kétségbeesetten tinder, bumble feltelepít és nyílván újabb kudarcsorozat - nem írnak vissza, random kilépnek a chatből vagy alig matchelek akárkivel is aki szimpi lenne... Arra is morcosan nézek aki párral sétálgat vagy lánnyal fut a margitszigeten, dühös vagyok, hogy nekik miért sikerült és nekem miért nem?! Ők miért élhetik meg a társat és az intimitást és én miért nem?! (utóbbi 1 évben több tucat randi és ismerkedési szitu sikertelenül) Azt is sokat hallom és egyre kevésbé akarom elhinni, hogy aki keres az nem talál, de lassan olyan érzés mint amikor a sivatagban a kiszáradás és a halál között bolyongsz... Ne keressem a vizet, úgy is megtalál, biztos ez??!! Azt meghaladtam, hogy csak a nőket hibáztassam, tudom hogy komplex a sztori és tőlem IS függ, csak ennyi sikertelenség után teljesen elengedném ezt az ismerkedést és kedvem támadna felhagyni világi életemmel, hogy zen szerzetes legyek egy koreai kolostorban :( Van ebből kiút? #magány #düh #kérdőjelek #kapcsolódás
- Faragó Timi
Minták... Érdekes fogalom ez. Mindenki kap valamilyet, ami pont olyan, amire valójában szüksége van. Persze, ezt utólag könnyű így látni és értelmezni. Ma már el sem tudom képzelni, hogy mi lett volna, ha nem tettem volna meg, ha nem léptem volna meg, ha nem léptem volna tovább abból az élethelyzetből, amiben már relatíve egy komoly betegséggel is küzdöttem, de annyira visszatartottak azok a gondolatok, miszerint nekem mindennel elégedettnek kellene lennem, sőt meg voltam győződve arról, hogy én ezerszer jobb párkapcsolatban élek, mint egykor a szüleim. Látszólag minden nagyon is klappolt nálunk. Tehetős, nagyon intelligens, szinte zseni aggyal rendelkező párom volt. Igazából oda voltam érte, nagyon szerettem őt. Teljes egzisztenciális biztonságban éltünk, sőt olykor mi segítettünk a családtagoknak is anyagilag. Abban a hitben éltem - egy ideig -, hogy megtaláltam a leendő férjemet. És tényleg ezt hittem! Mégsem lett belőle évekig még leánykérés sem. De valahol éreztem, hogy erre nem fog sor kerülni.... Barátok vagy inkább "testvérek" voltunk mi akkor. És mondta is ezt nekem, egy idő után, amikor nem működtünk együtt, mint férfi és nő. Mégsem akartam ezt elfogadni. Mert annyira vágytam arra, hogy mi egy valódi család legyünk! Hiszen erre vágytam már nagyon fiatal lánykoromban is. De akkor nem jött össze. Hát most tuti jó lesz! Hittem én... De amikor éjjel mellette fekve hallottam, amint a szomszéd lakásban férfi és nő élvezi egymást, akkor egyre jobban kínzott már az elfojtás, amit belül megéltem nőként. Szörnyű volt! És egyszercsak nyitottam egy férfi felé, majd félreléptem. És eljött a pont, amikor már egyszerűen nem láttam más megoldást, és zokogva, de ki is léptem. A "közös életünkből". Végre. Leléptem. Az ismeretlenbe, a félelmetesbe, de valami másba! És ez volt akkor a lényeg! Új otthonom lett. És megnyugodtam. Egyedül. Magamban. Egy új, izgalmas, számomra és más férfiak számára is kalandos élet kezdődött ott el.
Szalai SzilviaVoltam fent és lent, megjártam poklot, egészen addig, amíg nem tudtam már ki vagyok. Aztán jött a felismerés és a mai napig fejlesztem önismeretemet, hogy megéljem azt, aki mindig is lenni akartam. Rögös az út, de ha cél előtted van, az oda vezető út már könnyebb. Megosztom tapasztalataimat, hogy mások tanulni tudjanak belőle, elkerüljék a mérgező kapcsolatokat, időben felismerjék azt. Hiszek abban, hogy mindig van remény és az univerzum segít, hogy elérd azt, amire mindig is vágytál.
Gergő GubaElég korán megtaláltam azt a dolgot az életemben, ami egyben kikapcsol, éltet és hivatás is egyben. Ennek hatására többször sikerült úgy túltolnom dolgokat, melynek kiégések sorozata lett a vége. Sokszor szembejött a gyorsvonat, én pedig egóból megmagyaráztam a dolgokat. Jó pár év kellett ahhoz, hogy rájöjjek, ha valahonnan elveszek az később visszaüt.
- Gergő Guba
Egyedüli vagyok a családban, aki merte a saját álmát választani a hétköznapi elvárásokhoz képest. Kb. 8-10 évnek kellett eltelnie, hogy a szüleim lássanak abban jövőképet ami mellett kitartottam.
5