Tapasztalatok

Ildikó Nemes

Úgy éreztem, ezt a házasságot már nem lehet megjavítani. Teljes elhidegülés érzelmileg. Gyerekek felnőttek, nem volt már mi összetartson. A vagyon pedig nem ok. Volt egy rövid kapcsolatom, ez is továbblendített. (Már ennek is rég vége). Én adtam be a válókeresetet, intéztem a közös megegyezést, ügyvédet. Ha eldöntöttem végigcsinálom. Egyedül is jobb, mint egy szeretet nélküli házasságban. Nagyobb veszekedés nélkül sikerült, öt hónap alatt. S Segített, hogy nem voltam egyedül (Útonjárók közössége).

Kata S.

Van tapasztalat ilyen is, olyan is. Múlt, gyerek, karrier és férfiak - mind. De az aktuális érdekel a legjobban mind oda, mind vissza. Az Isten-kapcsolódás. Egy zsidó-református, inaktív szülői hozománnyal elindulva erre, haladva arra és aztán megint erre. Az biztos, hogy sokat lehet ebben mélyülni egyénileg, de véges mégis. Ez is tapasztalat. Muszáj a közeg, de még nincs meg igazán. Nem azt gondolom, hogy itt a grál, de talán egy-egy néhány.

Németh Kornél

Sziasztok, leginkább üzleti témában tudok értékes tapasztalatot megosztani. Karriertervezés, karrier-stratégia, előléptetés, fizetésemelés, üzletileg megéri-e belevágni valamibe, váltsak-ne váltsak helyzeteket látok át gyorsan és hatékonyan. Egy 2500 fős vállalatot vezetek ma, 20 éve árufeltöltő voltam. Számos képzésen vagyok túl, a saját tapasztalatomat tartom mégis a legértékesebbnek. Meglehetősen elfoglalt vagyok. Azért hoztam létre a profilomat, mert így engedett csak csatlakozni a rendszer a május közepén induló 42 napos kihíváshoz. Alkalmanként tudok támogatást adni, kizárólag Pro bono alapon.

Imre Orcsik

Pornó függés. Mára már tudom mit jelent amit akkor még nem tudtam. De csináltam, ha kellett, ha nem. Mindig és szinte mindenhol. Persze ne gondoljunk túlzásokra, de mindegy volt, hogy otthon vagy a munkahelyen vagy egy szeretkezés után a párom mellett miután ő elaludt. Hogy miért ? Mert könnyű volt. Mert jó volt. Mert elfoglaltam magam ahelyett , hogy szembenézzek az okával. Persze akkor még ezt sem tudtam. Ma már nem akarok pizzafutár, vízszerelő vagy medencetisztító lenni. Akkor akartam... 😁

Imre Orcsik

Ismerkednem sosem volt nehéz. A munkámból kifolyólag rengeteg emberrel találkoztam mivel 18 évet dolgoztam különböző szórakozóhelyeken, így házhoz jött a kísértés. S, én persze éltem is vele. Rengeteg kaland, sok egy vagy több éjszakás ismerettség. Aztán felhagytam azzal az élettel és rendes munkát választottam és próbáltam jófiú lenni. De csak nem sikerült. Jött az önismeret és még jobb volt a hatás. Hihetetlen mennyire nyitott és impulzív ilyenkor az ember. Mennyire hatással van másokra. Aztán egy nap elmúlt. Már nem élveztem. Úgy éreztem a lelkem már másra vágyik. Ami egykor felizgatott az üressé vált. S, ott álltam, s talán most is ott állok, hogy a régi már rég nem működik, de az újhoz még nem jött partner.

Imre Orcsik

Ez az ami sosem ment. Bár nagyon vágytam rá, de tudatalatt abszolút menekültem előle, úgy, hogy közben társfüggőként mindig kellett valaki aki betölti a bennem lévő ürességet. Nagyon intenzív első három hónap után ( jó esetben ) jött a kifogáskeresés. Semmi nem volt igazán jó. Először jó volt azt mondani, hogy azért mert ő ilyen, de később már nem lehetett felhasználni ezt a kártyát. Felelősséget vállalva a mai napig azon dolgozom, hogy a saját határaimat megtartva önszeretetben, de mégis odafigyelve, szeretettel tudják kapcsolódni .

István Virovecz

A transzgenerációs történetekben magam is hiszek és párhuzamosan az önfejlesztéssel a családfa kutatásnak köszönhetően ismertem meg a saját működésem őseim mintái alapján. Nekem a gyökér ok, amiért a feltétel nélküli szeretetet és megbocsátást tűztem ki célul az volt, hogy én nem tervezett gyerek voltam. Édesanyám el akart vetetni és el is ment a kórházba a megbeszélt időpontra, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Ezzel indultam az életben és ezt cipeltem 33 évig. Megfogadtam, hogy leteszem ezeket a terheket és átalakítom a működési mechanizmusom. Egészen addig, míg az első szülött fiam világra nem jött, úgy hittem jól haladok. Aztán arcon csapott, hogy nem, mert a saját tapasztalatom az, hogy a gyermek tartja a legjobb tükröt. Ott szembesültem a valósággal, hogy csak a felszínt kapargattam és mélyebbre kell ássak mint azt hittem. Ez egy belső hang, egy belső elégedetlenség, szorító nyomás volt a szív és a szakrális csakra között. A belső énem hangja felerősödött és onnantól kezdve elkezdtem egyre jobban hallgatni rá. Így kezdtem el dolgozni a Pszichológus után Pszichiáterrel egyéniben és egy speciális csoportos pszichoterápiát is megcsináltam. Máig járok szupportív terápiára és az én mentorom természetgyógyász is, akivel spirituális eszközökkel is dolgozunk. Mondjuk úgy, kialakítottam a saját hitrendszerem. Ez nagyban segít átlendíteni a mély pontokon. A minták működtetésének felismerése akkor érkezett meg, amikor megszületett az elsőszülött fiam és azt vettem észre, amiben abszolút sokakkal tudok rezonálni, hogy magam is ugyanazt csináltam mint a szüleim. Mivel szembesültem azzal, hogy csak a felszínt kapargatom, ezért nagyon erősen elhatároztam, hogy elindulok egy belső utazásra, amelynek minden mélységét, aspektusát és dimenzióját megismerem. Úgy voltam vele, hogy ezeknek a mélységeknek a megismeréséhez szakember segítségére van szükségem, hogy kellően hatékonyan, eredményesen és gyorsan tudjak haladni ezen az önismereti úton. Elkezdtem külön-külön feltárni a belső ajtókat, dimenziókat és a családfa kutatással párhuzamosan visszavezetni a gyökér okokig, hogy bizonyos helyzetekben miért működöm úgy ahogyan. Ehhez arra volt szükségem hogy a különböző szakemberek segítségével más és más perspektívából tudjam vizsgálni ezeket. Mindemellett meg annyi előadáson részt vettem, elolvastam számos szakirodalmat, meghallgattam több 100 podcast előadást megnéztem számtalan videót és a nevesebb pszichológusokat most is követem. A spiritualitás vagy ezotéria már az egyetemista koromban magával ragadott és akkoriban úgy szintén számos oldalát vizsgáltam és számos szakemberrel hozott össze az élet, akiknek a segítségével tapasztalhattam és más megértésben tapasztalhattam meg saját magam is. A mentorommal különböző energiákat használunk, amelyeket a saját nyelvezetemben több forrásból emeltünk át és számos tanítást ötvözünk ezekben a módszerekben. Ezekkel az energiákkal leginkább tisztításokat végzünk, amelyek segítenek bizonyos elakadások megugrásában, megdolgozásában. Legalábbis le egyszerűsítve így tudnám összefoglalni. Egy példát említve, ott van például a szerelem. Az én értelmezésemben három részre tagolom. 1. Alsó Én / Alsó csakrák (1-2. csakra): Testi, ösztönös szerelem. Ez a szint a fizikai vágyhoz, a túléléshez, ösztönökhöz kapcsolódik. 2. Középső Én / Szívcsakra (4. csakra): A feltétel nélküli szerelem vagy szeretet. 3. Felső Én / Torok, homlok, korona csakra (5-7. csakra): Szellemi szerelem, kapcsolódás a Mindeséggel, egységélmény, Isteni szeretet. Ha ezek nincsenek egységben, akkor felborul az egyensúly és a megnyilatkozásom nem tud kibontakozni. Ezeket, mint egy csatorna, Tisztán kell tartanom. SZER ELEM - Amiben a SZER a csakrákon keresztül áramló energia, amit a Föld és az Univerzum között áramoltatok. Az ELEM pedig a három Én vagy a csakrák. Amik biztosítják a csatornát, mert Én csak egy eszöz vagyok, ami áramoltatja az energiát és nem csak magába szívja azt. De ELEM a Föld és az Univerzum is. “Nehéz olyan korsót tölteni, ami már tele van.” Tehát a megélésemben úgy tudok szintet lépni, ha ebben a formában tudok kapcsolódni az ELEMEKHEZ és rajtuk keresztül áramoltatom azokat az energiákat, amire szükségem van. A másik, hogy ezeket "tisztán" kell tartanom, tehát (meg)Szerelem. Ezért olyan gyönyörű a magyar nyelv.

István Virovecz

A sporttal kapcsolatban számomra az eszköz volt, hogy a mélyszegénységből a szülőfalumból kiszabadulhassak. Utólag visszagondolva én is sokáig a tudatalattimban pajzsként formáltam meg a testem, de itt is egy belső hang már egészen Gyermekkoromban azt súgta hogy ez az én identitásom, ez az a külső, aki vagyok, amivé lennem kell. A napi rutin ad egy fajta biztonság érzetet, ami kiszámíthatóvá és érzékelhetővé teszi a haladásom. Kis léptékben, de haladok az utamon. Egy biztos pont, ami stabilizálja az önnön valómat is. Mindamellett precíz és következetes férfinak tartom magam. Mindig rend és tisztaság vesz körül. Másfelől kötelesség, ami abban is kimerül, hogy nem omolhatok össze bármi is történik. Legfőképpen a fiaim miatt. Mindenre van megoldás és mindig van kiút. Mindig is szerettem volna saját családot és az első pillanattól fogva a megélésem az, hogy felelősségem, hogy az életre felkészítsem őket és a legjobb tudásom szerint tegyem ezt és a legtöbb szeretetem nekik adhassam. Van egy erős családcentrikus énem, amit nagyon szeretek magamban és hajlamos vagyok “apáskodni”. Persze átestem én is a kezdeti féltékenységen, amikor az első szülött fiam megérkezett, de gyorsan túllendültem rajta köszönhetően a tudatos munkának, amit magamba fektetek. Az összeomlás alatt a teljes összeomlást értem. Ahol addiktív dolgok irányába mozdulnék el és egy végtelen spirálba és az önpusztítás zuhatagába esnék. A válságaimban többször éreztem azt, hogy készen állok a halálra. Volt olyan mikor egy hosszabb síró görcs után kifeküdtem a földre és azt mondtam: “Istenem, készen állok! Vegyél magadhoz!” Az én megélésem az, hogy ez rendben van. Bele kellett halnom, hogy új perspektívák nyíljanak és fejlődjek. Viszont férfiként ha most már “helyzet” van, vagy válság, azonnal a megoldásra vagyok képes koncentrálni pánik és szorongás nélkül. Régen jellemző volt rám a pánikszerű reakció azokra a helyzetekre, amik kibillentettek az egyensúlyomból és nem voltam képes tisztán látni. Felelős édesapaként és férfiként ez ma már nem lehetséges. A fiaimnak én vagyok a biztos pont. Eleinte különböző technikákat alkalmaztam, amik segítettek elvinni a fókuszt és megnyugodni. Ellenben hasonlót tapasztaltam magam is, mikor az adott élethelyzet újra és újra lejátszódott a fejemben és elkezdtek ugyanazok az érzések előjönni a történtek után. Ilyenkor újra a technikákat vettem elő. Időbe telt míg megtanultam és átalakítottam a válasz mechanizmusaimat. Utólag tekintve azért rakott az élet állandóan hasonló, szinte ugyanolyan helyzetekbe, hogy végre megtanuljam helyesen kezelni és reagálni. Mára már nem billentenek ki. Legtöbbet a Mindfulness technikák segítettek és a kognitív terápia úgynevezett “megfordítom a gondolatomat” technika. Így a legtöbb történést el tudom különíteni magamtól és tudom, hogy nem ellenem szól, nem rólam szól. Ha kapok direktben egy minősítést, tudom, hogy a legtöbb esetben a frusztráció és félelem szól a másikból és nagyon sok esetben saját magáról szól, nem pedig rólam. Ahogy azt is, hogy ezek a félelmek és frusztrációk nem az enyémek. Nem az én felelősségem kezelni. Tudom meddig tartok én. Hol vannak a határaim. A sok veszteség megtanított hatékonyan kezelni a különböző helyzeteket. Mindamellett most már látom a másikat és tudom miben van, amiért együttérzéssel is tudok rá tekinteni, így végképpen nem hat meg, ha egy célzott támadást vagy elutasítást kapok. Hiszen mi lehet a legrosszabb? Elutasítanak? És akkor mi van? Szeretem magam és nem akarok már megfelelni senkinek. Ha elutasít, semmi baj. Megköszönöm az őszinteséget és a legfőbb jót kívánom és megyek tovább az utamon. Majd érkezik az, aki képes hozzám kapcsolódni. Hiszek a társ teremtő energiában. Az érzelmi kilengések maradnak is, csak az ívük lesz egyre kisebb és egyre gyorsabban tudunk majd visszatalálni az egyensúlyba. Rendben lesz minden. Türelem.

Imre Orcsik

Kapcsolat függés nagyon sokáig elkísért. Mindig és mindenhol próbáltam megfelelni, alkalmazkodni egy kis szeretetért cserébe. Persze nem kaptam csak egy ideig vagy csak módjával. A szokásos módon ilyenkor feljebb tekertem a lángot. Még jobban igyekeztem. Ez sem volt elég természetesen. Így még jobban. Valójában a megmentő szerepet üzemeltettem vezeklés képpen. Hogy miért vagy ki miatt nem tudtam. De mindig mindenkit meg akartam menteni. Mikor ezt letettem szűnt meg azt hiszem a kapcsolatfüggéségem és akkor lettem fontos magamnak.

Urbánkó Regina

Keresztény családba születtem, szüleim katolikus nevelésben részesültek, de nem voltak vallásgyakorlók, egy-egy szokást éltettek az ünnepekhez kapcsolódóan, de soha nem beszéltek a hitükről, istenkapcsolatukról, nem vittek templomba és nem imádkoztunk közösen az ágyhoz térdelve. Apai nagyszülőkkel éltünk együtt, nagymamám rendszeresen járt a misékre, és hétvégén magával vitt egészen pici koromtól fogva 6 éves koromig, azért csak addig, mert akkor elköltöztünk a nagyszülőktől. Elsőáldozó lettem még általános iskola első osztályos tanulójaként, aztán megszakadt az egyházzal a kapcsolatom. Az egyházzal igen, de Istennel nem. Kiskoromtól fogva tudtam, hogy Isten gyermeke vagyok, jelentsen ez bármit is. Számomra a megváltást jelentette, a lehetőséget mindenre is az életben. Ha Isten gyermeke vagyok, akkor a szüleimre csak átmenetileg bízott a Jóisten, vagyis ugyanolyan esélyem van egy boldog életre, mint bárki másnak. Nagyon szerény körülmények között éltünk, de az igazi problémámat az okozta, hogy a szűkösség nem csak fizikai szinten jelentkezett, hanem a gondolkodás korlátoltságával párosult. Egy valamiben biztos voltam, így biztosan nem fogom leélni az életemet. Nem tudtam, hogyan tudok majd változtatni, de biztosan tudtam, hogy menni fog. A stratégiám kulcsa a szeretet: van, volt és lesz. Reggeli és esti imát tanultam az imakönyvemből, esténként megköszöntem a napi történéseket, szépen átbeszéltem vele, hogy milyen hálás vagyok, és kértem, hogy legyen velem holnap is. Így teltek az iskolás éveim. Nem tudtam mit csinálok. Ha valami hitbuzgó gyerekkel összekeveredtem az iskolaudvaron, kirázott tőle a hideg. Manapság azt érzem, hogy tőlem ráz ki másokat. Most én mutatkozom hitbuzgó katolikus szerepében, mióta újraépült az egyházzal a kapcsolatom. Ez most igazából mindegy. Az én önbizalmam arra épült, hogy Isten szeret engem. Tehát menjek bátran, és csináljam, amit szeretnék, minden rendben lesz, és rendben is volt. Nem tudatosan működtettem valamiféle kapcsolatot. A környezetem is észlelte. Kaptam visszajelzéseket felsővezetőként akár, hogy nagyon erős az igazságérzetem, nagyon erős a megérzésem. Volt olyan vezetőtársam, aki „átfuttatta” rajtam a gondolatait, mielőtt a plénum elé tárta volna. Sok hasonló élményem volt, de nem éltem meg tudatosan ezeket a helyzeteket. Nem éreztem semmiféle képességet magamban, csak azt tudtam, hogy ha beszélgetek valakivel, nem bírok megszólalni, nem találom a szavakat, csak ülök csendben, vagyis inkább az esne jól, mert rengeteg információ jön közben, amiket figyelek, érzek. Kicsit inkább érzem az embereket, mint hallgatom. Egy kardinális élményem idén januárban volt, amikor egy Alfa katolikus közösségben párban egymásért imádkoztunk. Életemben először satuba szorítva éreztem magam, meg kellett szólalnom, mondanom kellett valamit, de semmi nem jutott az eszembe. Óriási csalódást okoztam volna a „páromnak”, aki előtte értem imádkozott. Abban a döbbenetes pillanatban egyszerűen csak fohászkodtam, hogy mondj valamit Istenem, fogalmam sincs mit kell tennem. Feladtam. Szó szerint fel, fel az égbe. És csak voltam. És csak mondtam, és mondtam, és a „páromnak” potyogtak a könnyei. Ez az élmény azóta dolgozik bennem. Sorra jutnak eszembe a helyzetek, amikor ezt tettem, csak nem jutott el a tudatomig, hogy mit teszek. A múltban történt eseményeknél értetlen mozaikok kerültek a helyükre. A jelenben tudom, hogy mikor hol van szükség rám, hívnak. Nem szavakkal, nem e-mailben, nem telefonon. Kapok egy jelzést, hogy szükség van rám, és nem kell mondani, tudom mikor mi a dolgom. Katalizátorként működök.