Ez az ami sosem ment. Bár nagyon vágytam rá, de tudatalatt abszolút menekültem előle, úgy, hogy közben társfüggőként mindig kellett valaki aki betölti a bennem lévő ürességet. Nagyon intenzív első három hónap után ( jó esetben ) jött a kifogáskeresés. Semmi nem volt igazán jó. Először jó volt azt mondani, hogy azért mert ő ilyen, de később már nem lehetett felhasználni ezt a kártyát. Felelősséget vállalva a mai napig azon dolgozom, hogy a saját határaimat megtartva önszeretetben, de mégis odafigyelve, szeretettel tudják kapcsolódni .
10+ év házasságtól a kapcsolati anarchiáig → Sok fajta elköteleződésben volt már részem. Különböző mértékben, mélységben. Van gyermekem, ami örökre összeköt az édesanyjával. Volt nagy szerelmem. Éltem együtt hosszú éveken át, külön de párkapcsolatban. Volt több kapcsolatom egyszerre, nem-monogám kapcsolati hálózatban is vettem részt. Számomra mindig érdekes, hogy mennyi szintje és módja lehet az elköteleződésnek. Illetve hogy mit jelenthet ez a fogalom a szexuális hűségen innen és túl.
Hirtelen jött nagy szerelem, amelyből komoly tanulságokkal léptem ki mindent magam mögött hagyva. Kellett(?) az a közeg a házasságomban amiben meg tudtam fogalmazni magamnak, hogy hol van az a pont ameddig el akarok menni a társam “boldoggá tételében” és hol van az a határ ami után fel tudom vállalni a saját fontosságomat. Nagy tanítás volt…megérte
Miért volt mindig annyira fontos a szabadság? Miért kerestem azt, akivel biztonságban érzem magam? És hogy nem vettem észre sokáig, hogy ez a kettő mennyire kizárja egymást? Nemrég megtaláltam a gyerekkori naplómat. Azt a vágyódást, amit akkoriban műveltem! Érett fejjel felismerem, hogy kötődési zavar volt ez a javából, sőt egymásnak ellent mondó vágyak csapdája. Érdekes módon a házasságommal béke volt bennem. 7 év együttjárás után esküdtünk meg és nagyon szerettem feleség lenni. Mindent, ami azzal járt. A közös teremtést és azt, hogy haladunk. Aztán a gyerekek születésével nem vettem észre, hogy nem tudtam megfelelően elköteleződni az új szerephez. 7 év anyaság öröme, vívódása után végül beláttam, hogy összenyomnak a keretek. Vagyis amit arról gondoltam, mi az anya dolga, kötelessége és mik a lehetőségei anélkül, hogy a család hiányt szenvedne. És fix elképzelésem volt arról, mi lenne az apa dolga, felelőssége. Neki mindent lehet.ó és én vagyok az elszenvedője- gondoltam. Mekkora áldozati szerep? Egyre jobban hívott a szabadulási vágy, miközben mélyen elkötelezett is voltam. Beteg lettem. Ma már tudom, hogy ez masszív kognitív disszonancia volt, ami rengeteg szomatikus problémát okozott. Az életem több területén is ellentmondásba keveredtem saját magam elvei és vágyai tekintetében. Feladtam és elkezdtem felgöngyölíteni a saját elmém korlátait. 10 év alatt elég jól bebarangoltam önmagam és a legrejtetteb zugokba is benéztem. Megérte, mégha néha azt hittem belehalok. Azt érzem most már, hogy késznek lenni elköteleződni teljes önszántamból lemondani a szabadságomról: a legnagyobb szabadság. Már nem félelmetes. Már nem szükség. Már nem várok el. Van én határom és nem adom fel, nem veszítem el magamat szeretetmorzsáért. Ha beszélgetnél, keress bizalommal. Ha mélyebben foglalkoznál ide kapcsolódó témákkal, nézd meg a kihívásaimat!
Erős volt bennem a ragaszkodás. Emberekhez, helyekhez, helyzetekhez, érzésekhez. Sokszor még úgy is, hogy az már nem volt jó nekem. Azt gondoltam, hogy ha ezeket elengedem, akkor kevesebb leszek. Akkor ki is leszek valójában én? Talán pont az ettől való félelem az, ami hátráltatott. Mára már szembenéztem önmagammal, sokszor az ürességgel is ami bennem van. És lehet, hogy pont ez az üresség az, amibe aztán beléphet az új? Erre még most is keresem a választ.
Viszonylag hamar ébredtem a minták által meghatározott életből. Annál tovább tartott Amazon/Istennő korszakom. Nem voltam rest bármit és mindent is kipróbálni. Aki kellett, azt megszereztem, az ujjaim köré csavartam, hazavittem. Bármilyen nemzet "gyermekét". Miközben valójában mindig is a szerelmet, az igaz társat kerestem. Benéztem érte minden bokorba. Kipróbáltam valamennyi férfitípust. Sorban ettem őket reggelire. Persze volt, aki rajtam fogott ki. 30 évesen aztán erősen traumatizált az egyik nagyszabású kaland. Néztem magam kívülről és borzasztó volt a látvány. Akkor ott megfogadtam, hogy ennek vége. Sem gyenge hódolókra nincs többé szükségem, sem a szekszi, érzelmileg elérhetetlen vadkanokra. Megcsömörlöttem. Meghalt és egyben megszületett bennem ott és akkor valami. Egy életre jóllaktam a pasikkal. Nem volt több kaland. Rá pár hónapra megismertem a Társam.
Sziasztok „Oda megyek ahova és akihez tartozom”. „A vihar verte Zsoltimhoz." Ezt írtam 2o22.o9.27- én. Igen, a vihar verte Zsoltimhoz. A kép ami bennem élt hosszú évekig egy férfiról és akire vártam ,kerestem, sóvárogtam nem az volt külsőleg ahogy Zsoltim kinézett , de belsőleg amit ő mutatott találkozásunk napján az mind valahol bennem élt egy férfi aki emberséges. Erre vártam 53 évig. Ez fogott meg, ahogy kinyitottam neki lakásom ajtaját. Istenem egy ember jött hozzám aki az első percben is önzetlenül önmagát adta úgy az élet viharai által összeverve állt előttem. Átöleltem ez volt az első reakcióm rá. Hirtelen megijedtem. Ibi te mit csinálsz mondtam magamnak. Így kezdődött közös MI életünk. Amit akkor már éreztem ez valami más ezt a férfit egy hatalmasabb erő, Isten küldte számomra. Megkérdezve Zsoltim később honnan tudtad hogy én vagyok az akit eddig kerestél azt válaszolta „mikor a fényképedet megláttam már akkor tudtam, de amikor a lakás ajtót kinyitottad tudtam hogy a feleségem leszel.“ Ma boldog házasok vagyunk . Napjaink szeretettben, békében, nyugalomban és egymás tiszteletében teljesedik ki. Közös életünk megpróbáltatások sorozatán ment , megy keresztül amit már MI oldunk meg.
A tapasztalatom saját magammal az, ha valaki jobban megismer, nem akar és nem is nagyon tud utána már elengedni. Én személy szerint mindig úgy tartottam tudati szinten a kapcsolatot, hogy ne kötelezzem el magam végérvényesen az illető mellett aki mellett éppen vagyok; egyszerűen tisztában voltam vele, hogy tovább kell még keresnem és az igazi nem jött el. Örökre megmaradt, amikor valahol olvastam az itt álló gondolatot: "Egy nap jön valaki és megmutatja, miért nem működött eddig, senki mással! Ennek tudatában még nem köteleztem el eddig senki mellett sem magam, de már rendkívüli módon vágyom arra, hogy aki nekem rendeltetett, őt is megismerhessem végre.
Kényes téma. Mert annyira elhisszük, hogy egyvalami felé kell elköteleződni, legyen az cselekvés vagy szerepidentitás. Hogy értsd. Az a jó, ha gyerekként elköteleződsz a hangszer mellett és akkor aztán te leszel a következő...vagy a sportban, vagy kitűnő tanuló leszel... A lényeg, hogy legyél valamiben nagyon. Felnőttként a szerepeinknek köteleződünk el, egyet a többi felé emelünk, nőként az anyaságot vagy épp a singliséget, a karriert vagy a jónő szerepet. Elköteleződünk külső dolgok mentén, s ha nem megy, akkor úgy érezzük, bajban vagyunk, mert nem vagyunk VALAKIK és VALAMILYENEK. Sokáig tartott elfogadnom ennek mentén, hogy engem minden érdekel. Jó nem. Van, ami nem, de nagyon sok téma, cselekvés és nem tudom az identitásom sem egyféleképp meghatározni, sokféle színt viselek és a hangulatom sem egysíkú... Nem elégít ki EGY szerep vagy tevékenység monoton művelése... Egy ideje fellobbant a megengedés energiája bennem, figyeltem, mikor merre visz, és most jutok oda, hogy ráébredek, igenis VAN bennem ELKÖTELEZŐDÉS, csak BELÜL. Minőségileg. S ez a sokféle szerepemben, tevékenységemben mind megjelenik, még ha nem is látványos vagy az általános a megszokott értelmezés szerint elismerésre méltó. Elköteleződtem a saját méltóságomhoz, rendeltetésemhez, bennső iránytűmhöz, s élem minden pillanatban, minden szerepemben, cselekvésemben.
Amikor az ember lánya először találkozik egy olyan férfival aki igazán lelkesíti, az maradandó élmény. Nem igazán tudom megfogalmazni, hogy mi fogott meg benne, de soha ilyen rajongást nem éreztem senki iránt ezelőtt. Ő azonban nem akarta a kapcsolatot velem. Érte először tettem félre a büszkeségem, mert láttam/tudtam, hogy mik lehettünk volna együtt. Megpróbáltam annyira szeretni, hogy hátha ő is meglátja, amit én láttam benne. Végül ő nem így döntött, és életem egyik legnehezebb élménye volt ezt elfogadni. De ha menni akar, akkor hagyni kell menni.