Bábel AndreaAmikor kislány voltam, akkor azt gondoltam, hogy én másként fogom a gyermekeimet nevelni, mert nem voltam elégedett azzal, ahogy a szüleim bántak velem. Nem fogadtak el olyannak, amilyen vagyok. Ma már - mivel már 30 éve elkezdtem ébredezni -, tudom, hogy ez a szüleimnek nagyon nagy feladat volt. De ennek ellenére, nagyon sok mintát vittem és viszek a mai napig. Bár egyre nehezebb felismernem. Van egy igazán erős minta, amit családban is viszünk tovább, de kollektívan is. Az úgy szokták. Ettől már fiatal koromban is égnek állt a hajam, amikor valaki ezt mondta, pedig nagyon sokszor estem bele ebbe én is, hiszen a megszokott a biztonságos. Egy jó példa erre: A családomban a nők úgy tanítottak rántotthúst panírozni, hogy csak jobb kézzel szabadott a húshoz hozzáérni. Ez annyira fontos szokás volt, hogy ha én bal kézzel is hozzáértem (számomra sokkal kézenfekvőbb volt, hogy két kézzel panírozok), akkor bizony kaptam egy nyaklevest. Hogy miért kellett így csinálni, azt nem tudták megmondani, amikor megkérdeztem, a válasz az volt, hogy így szokták. Annyira megtanultam a nyaklevesek után az egykezes panírozást, hogy 37 éves voltam, amikor felocsúdtam egy ebédkészítés alkalmával, hogy már panírozhatok két kézzel, felnőtt vagyok és senki nem fog nyakonvágni azért, ha úgy csinálom, ahogy én szeretném. Ezekből a berögzült mintákból rengeteget felismertem és elengedtem, tudatosan másként csinálom és megfigyelem, hogy az milyen érzés nekem, és addig változtatok, amíg megtalálom, hogy nekem hogyan jó. Időnként még a saját magamnak tetszetős szokást is megváltoztatom, mert rájöttem, hogy a legnagyobb mintám a berögzültség biztonsága.
3
Bertalan BaloghÚgy éreztem a helyemen vagyok, több éve voltam egy jól fizető munkahelyen, és egy párkapcsolatban. Szemmel látható volt az "előre"menetelem az élet minden materiális szintjén. Apránkent építettem az életem ahogyan az meg van írva és hittem, őszinten hittem, hogy elvezet a boldogsághoz. El kell, hogy vezessen, hiszen mindenki így él! Mégis mintha tőlem emberfeletti energiat követelne. Csak még egy kicsit kell többet dolgoznom, csak meg egy kicsit kell megértőbbnek lennem, még egy kicsit kell keveset aludnom, még egy kicsit kell így várnom és kibírnom. Hiszem mindenkinek működik, az lehetetlen, hogy nekem nem. Még pár év vagy évtized és szabad leszek és elérkezik az áhított boldogság és nyugalom, kellemes aranysárgás-szépiás filterrel átitatva. Majd derült égből mint villámcsapás az út szertefoszlott a lábam alol, látszólag minden előjel nélkül. Mintha egy társasjáték mellől áltam volna fel, nem értettem mit keresek itt és miért csinálom. Nem tudok többet adni, és rájöttem, valójában sosem volt igazán honnan. Így vált nyilvánvalóvá, hogy az amiben mindig is hittem, az ahová és ahogyan tartok talán nem is létezett sohasem. Úgy éreztem megfulladok.
Kardos SzilviaÖnismereti úton járok. Párkapcsolati problémáim tereltek erre az útra. Férfi-női minőségek, hozott minták, hitrendszerek, veszteségélmények, kötődési sebek, apai-anyai traumák-voltak az elmúlt évek főbb vonalai-. Egy ilyen vonalú közösségnek vagyok a tagja.Nyitott vagyok kapcsolódni. 🙂
0
Krisztina dr. TeubelHarmonikus gyerekkorom volt. Mondhatni idilli. Mégis, a saját családi örökségemmel nekem is akadt dolgom. Nem is kevés, nem is könnyű. Annak ideája tört bennem össze a legmeghatározóbban, hogy a tökéletes (vagy a "tökeletes?") nem minden, sőt, semmire nem jelent garanciát. Ahogy egyre beljebb jutottam, ástam, kutattam, magamban és a családi múltban, úgy jöttem ki belőle, vagyis a kiút befelé vezetett. Az erős alapok és a családi összetartás sokat segítenek mind a mai napig, és ehhez a saját erőmet maximálisan használom. Szívesen mesélek erről, támogatlak a továbblépésben, akár hasonló, akár nehezebb batyut cipelsz.
Molnar AnnaA haragom és megvetésem anyám iránt sokáig bebörtönzött. Olyan példás mintát adott cselédségből, felelősségáthárításból, bántalmazó kapcsolati függőségből, és nem sorolom, hogy saját magát élve temette el a szememben. Hogy miért maradtam mégis rab? Kötött az, hogy bebizonyítom, szabad vagyok mindettől, hogy megmutatom, én másként élem meg a nőiséget, a szerelmet, a szülést, a nevelést, a hivatást, a szellemi fejlődést, a határtalanság felfedezését..nyilván kétségeim voltak abban, hogy erre képes vagyok. Még mindig szégyellek hálás lenni azért, hogy az ő sírjáról dobbantottam. Csak mikor megérint a sejtelem, hogy ezt a szabadságharcot ugyan magamért kezdtem, de vívom minden ősömért és gyermekemért is, akkor érzem, hogy egyikünk sincs a másik fölött, hanem egyenrangúak vagyunk. Tulajdonképpen bajtársak.
Szőcs Balassa Teodórakb. 20 éves lehettem, amikor biológia egyetemre jártam Szegedre, hisz nem vettek fel Budapestre a MOME-ra fényképészetre, amit már 2 éve nagy szenvedéllyel műveltem. Gyomor problémáim már nagyra nőttek, és rosszul voltam nagyon fizikailag. Kihasználtam az ingyenes 5 alkalmas pszihológussal beszélgetést, és autotréning csoportba kezdtem járni. Az egyik beszélgetésünkbe amikor vázoltam, hogy azon gondolokozom, hogy ott hagyjam az egyetemet és íratkozzak be fényképezés levelező szakra Szegedre, akkor azt mondta a nem döntés is döntés. Ezzel beíratkoztam, és egyszerre csináltam a két sulit, és egy évben is diplomáltam, és örültem, hogy ezt választottam. Ami pedig a párkapcsolataimat illeti ebben az időszakban szerelmes voltam és nálam jóval idősebb férfiba, de nem mertem otthon felvállalni, mert nagyon konzervatív családom van. Majd egyik este azt mondtam anyukámnak, hogy én egy férfiba vagyok szerelmes aki 18 évvel idősebb tőlem, és ebbe betegszek bele, ő pedig erre azt mondta, hát lányom nekem az a fontos, hogy te boldog legyél. Hát én majd hanyatt estem erre a mondatára, mégaznap felhívtam a férfit, és nyilványosan elkezdtünk járni. Hatalmas boldogság, és szabadság érzést hozott ez nekem.
- Attila Takács
Mindenki azokat a mintákat tudja "legyőzni", amelyeket kapott. Így én sem állíthatom, hogy az összeset "legyőztem". Egy jó időre a család feketebáránya címet elnyertem és ezt már nem is tudom magamról lemosni. Röviden: "Ha kell a szeretetem/figyelmem, akkor márpedig úgy teszel ahogy én mondom..." Először kétségbe estem, majd amikor azt mondtam, hogy így nem kérem köszönöm, akkor nemes egyszerűséggel kitessékeltek a körből, mint egy bűnözőt. Azóta persze árnyalódott minden, de a lényeg kikerült az asztalra. Megtanultam, hogy bár az élet első szakászában sokat számít a közvetlen "család" támogatása, de később mindenki a saját útját járja. Harmónia akkor van, ha a tudatosság mellett kölcsönös tisztelet és a függetlenség megengedése is van.
Kollár ErikaSokáig működtem robot üzemmódban, annak tudta nélkül, hogy mit miért is csinálok. Csak sodródtam az életemben, annak mentén, amit a társadalom, a család várt tőlem. Megfelelési kényszer, perfekcionizmus jellemezte a mindennapjaimat és rendkívül ügyeltem arra, hogy a jókislány szerepemből ki ne essek. Aztán egyszer csak, egy váratlan esemény hatására borult minden, amiben addig hittem az életben. Hirtelen egy új világba csöppentem, ami rengeteg felfedeznivalóval és a szabadság ígéretével csábított. Rácsodálkoztam az új énemre, és kérdések sorozatára kezdtem el keresni a válaszokat: Ki voltam eddig valójában? És ki vagyok most? És hogy jutottam egyáltalán ide? És hova vezet ez az út, amit most járok? Sok idő, és mélyebb önismeret kellett ahhoz, hogy megértsem, a mintáink mennyire meghatározzák azt, hogy miként indulunk el az életben. Szerencsésnek érzem magam ezért a válságért, ami megtörtént velem. Ez kellett ugyanis ahhoz, hogy újjászülethessek, és a vágyaim mentén kezdhessem el élni az életemet.
Szivi Balázs48 éves vagyok. 40 évet éltem érzelmi korlátokkal, valójában bezárva. 3 éve váltam el 22 év házasság után és új életet kezdtem minden lehetséges szempontból. Nagyon sok jó dolog történt velem azóta, amiket nem adnék semmiért. De nehéz. Még mindig. Viszont soha nem mennék vissza. Nekem nem volt adottság a biztonságérzet. Ahol tartok, azt elsősorban magam építettem fel. Ehhez kevés helyről - néhány embertől és Istentől - kaptam segítséget, de azok nagyon fontosak voltak. A munkámban úgy érzem, már jól megy, talán sokan nem is ismerik a nem mindenkor magabiztos énemet. Otthon viszont még van hova eljussak. A mai napig gyakran szorongással ébredek. De minden alkalommal legyőzöm. Születésem után egy hétig inkubátorban voltam légzési problémák miatt. Ehhez átvittek egy másik kórházba, édesanyámtól messze. Naponta egyszer jöhetett etetni. Jó szüleim voltak, vannak, és jó gyermekkorom volt. Viszont nincs olyan emlékem gyermekkoromból, hogy a szüleim megölelnek. Vagy bárki megölel. Sőt 40 éves korom előttről nincs ilyen emlékem. Én kezdtem el. A családunkban is. 40 éves korom után kezdtünk összejárni a hugaimmal hármasban, előtte nem volt ilyen. Ma már öleléssel köszöntjük egymást vagy köszönünk el a szüleimmel, a testvéreimmel és a lányaimmal. Sokkal közelebbi kapcsolatban állunk és őszintén tudunk beszélni egymással az érzéseinkről. Soha nem késő. Ma már nyitva vagyok. Azt hiszem képes vagyok ebből adni is. Még keresem magam, keresem az utam, ez még nincs meg. De tudom, hogy meg fogom találni.