Zavesiczki AngélaMiért nem hallgatok magamra? Példa: ma elmentem feladni egy csomagot a legközelebbi automatába. Indulás előtt jött egy gondolat megnevezve egy másik feladási pontot, oda menjek. Mire gyorsan megmagyaráztam magamnak, hogy semmi okom messzebbre menni, nincs ott intéznivalóm, igyekeznem kell vissza... Pár perc múlva az automatánál csodálkozva néztem, hogy inaktív jelzést mutat. Rendszeres nálam, hogy jön az intuíció és nem hagyatkozom rá könnyedén, hanem elkezdek agyalni. Van ötletetek, hogyan adjam át magam ennek az áramlásnak? Köszönöm.
0
ZitaMa én is hasonlóan békés derűvel sétáltam Budapest utcáin és csodálkoztam rá a körülöttem lévő világ egyszerű szépségeire. Számomra a boldogság receptjének legfőbb összetevői: tiszta jelenlétben megélni a pillanatokat, hálát gyakorolni és az ikigai-omat felfedezni, ennek megfelelően élni a mindennapokat. Lenyűgözőnek találom, hogy a japánok egyetlen fogalomba/kifejezésbe milyen komplex jelentést képesek sűríteni. Az ikigai jelentése: "az élet értelme", "az, amiért megéri élni", "amiért minden reggel örömmel kelünk fel". Az ikigai négy fontos alkotóelemre bontható: 1. amit szeretünk (szenvedély), 2. amire a világnak szüksége van (küldetés), 3. amiért fizetnek nekünk (megélhetés), 4. amiben jók vagyunk (képesség). Héctor García és Francesc Miralles "A boldogság japán titka" című könyvét szívből ajánlom elolvasásra, számomra nagyon sokat ad(ott).
Joós IstvánA "jót érdemlem"... sokak élménye ez. Az enyém nem. Az én megélésem, hogy bár vágyom a jót, de érdemelni pontosan azt érdemlem, amit kapok, ami történik velem. Felszabadító és motiváló számomra, hogy így élem meg. Játéknak tapasztalom az életet, ahol minden pillanat új kíhívás-pálya, amit akkor teljesítek jól, ha a békességes derűt tartom, ha derűbe érkezem – és bukom, ha magamba zuhanok. Ami szintén nem baj. Mert a bukást elfogadva derűben vagyok újra. Szeretem, ahogy lerövidültek a ciklusok. Húsz éve még hónapokra tudtam búskomor sértett depresszív hisztiben eltűnni. Aztán ebből hetek lettek, később napok már csak, mostanában az egy órát nagyon ritkán éri el a sötét hullám (a múlt héten épp sikerült, egy tenisz meccs kapcsán 🙂), hanem tízpercek a jellemző. Ami az engem érő hatások függvényében akár percek is lehet. Csodálatos edzőteremnek tapasztalom az életet, ahol az egyensúly megőrzése, a lelki béke, az ebből következő nemgondolkodó cselekvés, a tudatosan-tudatlan részvétel a játék.
- Zita
Igen-igen, pontosan így érzem én is. És milyen érdekes, hogy erről írsz, hogy "ennyi végül": a SZERETET... mert hogy a megosztásomból helyhiány miatt kivágtam egy részt, és gondoltam ezt majd később megosztom, de most bemásolom ide. Élmény ez most nekem, hogy így együttérzünk ebben :) Szóval erről írtam: "Én egy rendkívüli módon érzékeny embernek tartom magam. Sok időbe telt, amíg meg tudtam barátkozni ezzel az érzékenységgel, gyerekkoromban ugyanis ezt kifejezetten negatív jelzőként hallottam magammal kapcsolatban pl. édesapámtól. Az önismereti utamnak fontos része volt, mikor megértettem, hogy apukámnak miért volt nehéz elfogadnia az én érzékenységemet, miért okozott benne pl. óriási frusztrációt, ha sírva fakadtam (a “hiszti” azóta is az egyik legutáltabb szavam, és nagyon büszke vagyok magamra, hogy anyaként pl. tudatosan figyeltem rá, hogy még véletlenül se aposztrofáljam hisztiként a gyermekeim sírását, frusztrációját). Mióta ezt megértettem, azóta tudok már apukám a külvilág felé fel nem vállalt érzékenysége kapcsán is felé olyan megértéssel és meleg szeretettel fordulni, amelyet ő a saját édesanyjától sosem kapott meg. Mindig rácsodálkozom, milyen fantasztikus folyamat ez a generációkon átívelő gyógyulás – megtanulni olyan szeretettel fordulni önmagam felé, meglátni magamban azt az egyetlen, megismételhetetlen, csodálatos és feltétel nélküli szeretetre méltó kisgyermeket, ahogyan a gyermekeimet látom és érzem, és aztán szépen lassan, fokozatosan ezt a szeretetet adni másoknak is, pl. szülőnek, akivel kapcsolatban korábban oly sok sérelmem és bánatom volt, aztán párkapcsolatban, barátságban, olykor ismeretlen ismerősöknek is. Azt hiszem, valami ilyesmit jelent a keresztény hitben a jézusi szeretet. Ezt a fajta egységélményt egyre gyakrabban élem át a hétköznapokban és ez annyira jó."
Izsa István6évvel ezelőtt én is hasonló cipőben voltam. Nekem akkoriban volt folyamatban a károsszenvedélyeim lerakása. Az akkori páromon éreztem,hogy ő még ezt nem szeretné meglépni, tehát nem tart velem egy egészséges életmód felé,ezért láttam hogy ő a szakadék felé tart. Nehez volt ott hagyni őt,látni hogy merre tart és hogy ne akarjak segíteni neki mert most én vagyok a fontos, a korábbi hozzáállásommal ellentétben hogy nálam mindenki fontosabb. Óriási paradigma váltás volt ez akkor,hogy lehetek önző, mert egy egészséges önszeretet mondta azt hogy nekem akkor onnan mennem kell mert nincs tovább dolgunk együtt. Ennek ellenére fájt akkor és nehéz volt "cserben" hagyni. Ma már úgy látom senkit sem dolgom megmenteni,mégis örömet okoz ha segíthetek,de már nem másért teszem hanem mert nekem öröm. Fontos ez az önzőségnek látszó önszeretet. Valódi szabadságot ad és játszmáktól mentes tiszta kapcsolódási lehetőséget.
- Joós István
Nagyon, nagyon, nagyon furcsa számomra ez a másoknak segítés téma... Eleinte tudni akartam, és okoskodtam, aztán valóban érteni kezdtem, és tanácsot adtam, majd egy jó ideje már tapasztalatokat mondok csak. Mert ezekről tudom biztosan, hogy igazak, hiszen megtörténtek. Amivel párhuzamosan a megértés-gondolkodás jelentősége változott, változik, csúszik lefele, folyamatosan, bennem – miközben a jelenlét-figyelem-elfogadás jelentősége pedig emelkedik. Sokat jár az eszemben az idős János mondása, tanácsa, hogy: "Szeressétek egymást". Kezdem megérteni, pontosabban nem is megérteni, mert egy ideje már értem, hanem valóban megengedni-elfogadni, hogy lehet, hogy tényleg ennyi végül csak. A maximum, amit adni tudok: jól lenni, együtt. Ahogy egy fának sem kell tanács, hogy hogyan nőjön. Hanem víz kell neki és napfény, hogy ereje legyen hozzá. Szeretet és Istenkapcsolat.
Tas BaloghNagyon szépen leírtad azt, hogy éli meg a krízist az ember. Anno itt volt a Covid is ott is hasonló hangulat volt. A hitünk ilyenkor mérettetik meg a jóban. Isten nem véletlenül teremtett ebbe a helyzetbe minket célja van mindennek, de csak akkor ertjük meg a mi részünk ha felelősséget vállalunk. Össze kell fogni akármi is lesz, célokat állítani a közös érdek mentén. Szerintem most megvan rá a lehetőségünk közös célokat találni. Bennem is vannak folyton félelmek, kétségek, de amint teszek egy aprócska dolgot is már sokkal jobb minden bent és kint is. Jó, hogy tudsz kapcsolódni légy hálás ezért, nagy kincs.
- Zita
Köszönöm a hozzászólásodat István, többször is elolvastam és több rétegben is tudtam vele rezonálni. Mélyen megérintett, hogy az “önzés”-ről írtál, nekem ugyanis ezen a területen jelentős elakadásom, másképpen mondva adósságom volt. Gyerekként szülőktől, nagyszülőktől rengetegszer hallottam, hogy én egy “önző” gyerek vagyok, és a bélyeg önmagammal kapcsolatban mélyen belém égett. Ennek a külvilágtől érkező, belsővé tett kritikának köszönhetően évtizedekig rossz emberként, megvetéssel gondoltam önmagamra és természetesen a tetteimmel igyekeztem folyamatosan ennek az ellenkezőjét bebizonyítani. Megfelelési kényszer, önfeláldozás, saját szükségletek felismerésére, határhúzásra, “nem”-et mondásra való képtelenség, meghasonulás, megmentő komplexus (ami önmagában egy baromi EGOista dolog ugyebár), sorolhatnám, milyen műkődési módjaimat tudnám ide kötni. És igen, ezeken a “rossz” dolgokon úgy lehetett túljutni, hogy először is bele kellett végre abba állnom, hogy mi az, ami valóban rólam szól, amit magamért csinálok, ami nekem örömet okoz. Ennek a túlzásba vitele aztán szükségszerűen hozta magával a teljes összeomlást és ezzel együtt a felismerést, hogy ami nekem a valódi ÖRÖM, az egyúttal a KÖZös öröme is, hogy én akkor tudok jól lenni és harmóniában lenni MAGammal, ha része vagyok az EGÉSZnek és ebben a RENDszerben teszem a dolgom és hasznosulok. Egészen friss felismerés számomra, hogy miközben az elmúlt 4 évben a munkámban meg tudtam élni ezt a hasznosulás érzést – egy civil szervezetnél dolgozom -, addig a párkapcsolatomban még mindig gúsba kötöttek ezek a régi mintáim és hogy végül nem azért kellett lezárnom ezt a kapcsolatot, mert “én” nem kaptam meg benne a szeretetet és megbecsülést, hanem mert ketten együtt nem tudtunk hasznosulni, illetve én nem tudtam hasznosnak érezni már magam abban, hogy a másik felet a teljes összeomlás felé vezető úton tovább támogassam. Lehetséges az, hogy látszólag önzőnek kellett lennem ebben azért, mert legbelül teljes meggyőződéssel hiszem és tudom, hogy nekem azt a másik embert cserben kellett hagynom ahhoz, hogy én magam jobban hasznosulni tudjak? Szóval, hálásan köszönöm a megosztásodat István, megerősítettél abban, hogy jó úton járok.