Orsolya UttryAz a tapasztalatom, hogy a világ visszajelzéseit nagyon nehéz nem észrevenni, figyelembe venni, a környezetem rólam alkotott képét nehéz átrajzolni mind saját magamban, mind másokban. Talán ott kezdődik számomra az önismeret, amikor észreveszem, hogy a környezet által tartott tükör torzít és én elkezdek a saját belső énem indíttatására másként reagálni, viselkedni.
2
Rita ParcsamiSokat tudnék adni és segíteni a nőiesség és önelfogadás akár jelentős túlsúllyal témakörben. Ezt azt hiszem kimaxoltam már már azt éreztem teszteltem magam mekkora súllyal tudok még nő maradni. 185 kg volt a csúcs. És sejtem hogy ez másoknak hihetetlen de még ezzel a súllyal is volt önbizalmam., tudtam csábítani és maximálisan ki és megélni a nőiességem. Egészségügyi okból sokat fogytam de mivel imádok telt lenni a mostani számomra optimális súlyom is erősen a molett kategória :) Nagyon sok önbizalomhiànyos nőnek tudtam már segíteni megtalàlni magában a nőt.
Beatrix StrinovichValahogyan azt hittem, hogy nincs bajom az önértékelésemmel, aztán jöttek a pofonok. Először is a férjemet én vettem el, mert ő 4 év után még nem érezte szükségét a házasságnak. Én viszont szerettem volna tőle gyermekeket. Úgy éreztem mi ketten mindent meg fogunk tudni oldani. 2gyermekünk felnőtt időközben és ő kezdett rájönni, hogy nem is ezt akarta..vagy valami ilyesmi, amit keservesen próbáltam megérteni, de sehogy sem sikerült, mert teljesen bezárkózott és csak a kis önsegítő csoportjában nyílt meg. Elmentem hát a csoportba én is, hogy jobban érthessem, de csak mégjobban összezavarodtam, ott ő egy teljesen idegen ember volt és én ott mégjobban ki voltam zárva. 6 keserves sírós és hűtlenségekkel teli év után elváltunk 33év után. Rájöttem, hogy amit a fejemre olvasott, amikor elköltözött, hogy " sohasem voltál a feleségem, mindig az anyám akartál lenni" abban bizony van igazság. Persze ehhez még kellett 2 év, hogy be merjem magamnak is ismerni, vagy rá merjek látni. Hogy én amazonként működve helyt álltam, nem testáltam rá a feladatot, ő pedig így nem is kapott elismerést tőlem. Persze egy fél év után visszajött volna "anyuhoz", de akkor már bennem nagyon megszakadt valami. 50+évesen egyszercsak rájössz, hogy a kis elképzelt életed összeomlik, hogy jeges rémület fog el, hogy amit eddig hittél, amiben eddig bíztál az egy marha nagy illúzió volt. Amikor azt hitted, hogy akkor vagy szerethető, ha mindent megoldasz, ha kell, hát egyedül, mert Te vagy a legerősebb...haha. Na, aztán a lufi puff! És ott állsz, hogy már nem akarsz erős lenni, és kezdesz látszólag erős férfiak után nézni..és marhára csak olyanokat találsz, akik csak kívülről tűnnek annak, olyannyira, hogy még emelni sem tudsz rajtuk, mert a traumáikkal magyaráznak meg minden aljasságot, amit elkövetnek..És akkor, mikor mindent feladtam (fel! a jóisten vagy univerzum vagy bármi, ahogy jólesik, felé :) ) Megtalált egy tüdőgyulladás, ami alatt elkezdtem festegetni. Majd 1 hónap betegállomány után kirúgtak a munkahelyemről(saját unokatestvérem mondott fel Karácsony előtt, mondván ez egy lose-lose helyzet :)) , gondoltam, igaz. Nincs harag, kicsit sírdogáltam, aztán elkezdtem magammal foglalkozni. Nem mentem el máshova dolgozni, hanem a kis tartalékomból elkezdtem házat renoválni, hogy eladhassam és tervezem, hogy talán vidékre költözök. Csináltam egy biokertet anyukám kertjébe, tanulásképpen. Illetve keresgélem, hova csatlakozhatnék közel önellátó közösséghez. Jah, és majd elfelejtettem, a festés-rajzolás mellett a tánc a lételem, de sosem találtam senkit, aki társastáncban partner lenne, hogy tanulhassam, szóval társastáncot nem tudok. Improvizálok, nincs koreografia. Ez az én szabadságom, amiben teljesen fel tudok oldódni. A társastáncban kell, aki vezet..érdekes tapasztalás lehetne, hogy vajon tényleg ki tudom e adni a kezemből az irányítást? Mennyire tartanék ellent vajon? Na, most, hogy ezt kiírtam magamból, itt egy lehetséges megoldás, hogy jobban megértsem magamat. Lehet egyszer kipróbálom, ha felkér valaki :)
Imre OrcsikKapcsoltfüggőség, pornófüggőség és egyéb hiánypótló cselekedetek jellemezték nagyon sokáig a mindennapjaimat. Vándoroltam kapcsolatról kapcsolatra, mert elköteleződni képtelen voltam viszont olyannyira vágytam a szeretetre, hogy mindent megtettem csak megkapjam. Kellett az elismerés, kellett a visszajelzés, hogy jó vagyok és szerethető. De, ha ennek a legkisebb jelet láttam már menekültem is. Ha egy kicsit is azt éreztem, hogy végre megkaphatom amire vágytam már menekültem is. Hogy miért ?! Mert volt egy olyan mély belső hitrendszerem, hogy szart sem érek. Miután ezt felismertem már nagyon odafigyeltem mibe mászok bele. Nagyon tudatosan éltem, de a parkapcsolataimban meg mindig nem tudtam megtapasztalni a boldogságot. Továbbra is csak a leértékelést kaptam és azt, hogy folyton bizonyítanom kell. Hiába dolgoztam már magamon annyira sokat, még belül egy hang mindig azt mondta: nem vagy elég jó ! Te ezt nem érdemled meg! Mindig is ez volt a hitrendszerem egész életemben. Aztán egy nap már nem akartam "elég jó" lenni.... csak simán önmagam lenni. S, csak remélni tudom, hogy ez az elég jó" mellé megérkezik majd egy másik "elég jó".
István ViroveczA sporttal kapcsolatban számomra az eszköz volt, hogy a mélyszegénységből a szülőfalumból kiszabadulhassak. Utólag visszagondolva én is sokáig a tudatalattimban pajzsként formáltam meg a testem, de itt is egy belső hang már egészen Gyermekkoromban azt súgta hogy ez az én identitásom, ez az a külső, aki vagyok, amivé lennem kell. A napi rutin ad egy fajta biztonság érzetet, ami kiszámíthatóvá és érzékelhetővé teszi a haladásom. Kis léptékben, de haladok az utamon. Egy biztos pont, ami stabilizálja az önnön valómat is. Mindamellett precíz és következetes férfinak tartom magam. Mindig rend és tisztaság vesz körül. Másfelől kötelesség, ami abban is kimerül, hogy nem omolhatok össze bármi is történik. Legfőképpen a fiaim miatt. Mindenre van megoldás és mindig van kiút. Mindig is szerettem volna saját családot és az első pillanattól fogva a megélésem az, hogy felelősségem, hogy az életre felkészítsem őket és a legjobb tudásom szerint tegyem ezt és a legtöbb szeretetem nekik adhassam. Van egy erős családcentrikus énem, amit nagyon szeretek magamban és hajlamos vagyok “apáskodni”. Persze átestem én is a kezdeti féltékenységen, amikor az első szülött fiam megérkezett, de gyorsan túllendültem rajta köszönhetően a tudatos munkának, amit magamba fektetek. Az összeomlás alatt a teljes összeomlást értem. Ahol addiktív dolgok irányába mozdulnék el és egy végtelen spirálba és az önpusztítás zuhatagába esnék. A válságaimban többször éreztem azt, hogy készen állok a halálra. Volt olyan mikor egy hosszabb síró görcs után kifeküdtem a földre és azt mondtam: “Istenem, készen állok! Vegyél magadhoz!” Az én megélésem az, hogy ez rendben van. Bele kellett halnom, hogy új perspektívák nyíljanak és fejlődjek. Viszont férfiként ha most már “helyzet” van, vagy válság, azonnal a megoldásra vagyok képes koncentrálni pánik és szorongás nélkül. Régen jellemző volt rám a pánikszerű reakció azokra a helyzetekre, amik kibillentettek az egyensúlyomból és nem voltam képes tisztán látni. Felelős édesapaként és férfiként ez ma már nem lehetséges. A fiaimnak én vagyok a biztos pont. Eleinte különböző technikákat alkalmaztam, amik segítettek elvinni a fókuszt és megnyugodni. Ellenben hasonlót tapasztaltam magam is, mikor az adott élethelyzet újra és újra lejátszódott a fejemben és elkezdtek ugyanazok az érzések előjönni a történtek után. Ilyenkor újra a technikákat vettem elő. Időbe telt míg megtanultam és átalakítottam a válasz mechanizmusaimat. Utólag tekintve azért rakott az élet állandóan hasonló, szinte ugyanolyan helyzetekbe, hogy végre megtanuljam helyesen kezelni és reagálni. Mára már nem billentenek ki. Legtöbbet a Mindfulness technikák segítettek és a kognitív terápia úgynevezett “megfordítom a gondolatomat” technika. Így a legtöbb történést el tudom különíteni magamtól és tudom, hogy nem ellenem szól, nem rólam szól. Ha kapok direktben egy minősítést, tudom, hogy a legtöbb esetben a frusztráció és félelem szól a másikból és nagyon sok esetben saját magáról szól, nem pedig rólam. Ahogy azt is, hogy ezek a félelmek és frusztrációk nem az enyémek. Nem az én felelősségem kezelni. Tudom meddig tartok én. Hol vannak a határaim. A sok veszteség megtanított hatékonyan kezelni a különböző helyzeteket. Mindamellett most már látom a másikat és tudom miben van, amiért együttérzéssel is tudok rá tekinteni, így végképpen nem hat meg, ha egy célzott támadást vagy elutasítást kapok. Hiszen mi lehet a legrosszabb? Elutasítanak? És akkor mi van? Szeretem magam és nem akarok már megfelelni senkinek. Ha elutasít, semmi baj. Megköszönöm az őszinteséget és a legfőbb jót kívánom és megyek tovább az utamon. Majd érkezik az, aki képes hozzám kapcsolódni. Hiszek a társ teremtő energiában. Az érzelmi kilengések maradnak is, csak az ívük lesz egyre kisebb és egyre gyorsabban tudunk majd visszatalálni az egyensúlyba. Rendben lesz minden. Türelem.
Farkas SzilviaAkkor kezdtem magamat igazán értékelni és elismerni, megismerni, amikor kiléptem a párkapcsolataimból. Igen, így többes számban. Nem azért, mert egyszerre több volt, hanem mert egyik után jött a másik. Szünet nélkül. Aztán vágytam a szünetre. A magányra. Az egyedüllétre. Nagyon jót tett! Sikerült meghallani magamat és sikerült jóban lenni magammal. Nagyon büszke vagyok a döntéseimre és arra, hogy bátor vagyok a szívem szerint választani.
3
Giber AdriennGondolkodtam milyen tapasztalatom van amit megoszthatnék és hirtelen úgy éreztem nem tudok semmit. És igazából pont erről szólt az utóbbi két évem, elkezdtem rájönni mennyi mindent nem tudok. Akkor ez erős kisebbségi komplexust ébresztett bennem, nem tudtam megmaradni olyan emberek közelében akik valamit jobban tudtak, valamiben tájékozottabbak voltak mint én. Az utóbbi hónapokban kezdett el ez oldódni bennem, hogy nem szégyen kérdezni, nem vagyok kevesebb azért mert valamit MÉG nem tudok. Nagyon jó érzés máshogyan szemlélni a nem tudást. A "Mit nem tudok?" helyett a "Mit tanulhatok?" lett a kérdésem magam felé, és ettől máris nem "butának" hanem kíváncsinak látom magam ✨
Gergő MagyarTeljesítménykényszer – amikor a kihívás uralja az életet Ismered azt az érzést, amikor bármit elérsz, mégsem érzed elégnek? Amikor a pihenés bűntudattal jár, mert mindig lehetne még többet tenni? Sokáig én is így éltem. A sémáim és mintáim újra és újra olyan helyzetekbe sodortak, ahol bizonyítani akartam – magamnak, másoknak, a világnak. Aztán a húszas éveim végén észrevettem, hogy a sport és a kihívások megszállottja lettem. Meg akartam találni a határaimat, kíváncsi voltam, meddig tudok elmenni. Egy idő után viszont már nem én irányítottam az edzéseimet, hanem az edzések irányították az életemet. Végigjártam ezt az utat. Ma már nem akarok senkinek bizonyítani – és ezzel sokkal szabadabb lettem. Ha te is benne vagy ebben a spirálban, vagy úgy érzed, hogy nehéz megtalálni az egyensúlyt, tudd, hogy van kiút. Ha szeretnéd, megosztom Veled a tapasztalataimat.
