Sz DorkaMinden szépen lassan a helyére kerül. Ez a mondat van velem hónapok óta. Rendeződik újra életem, terem és kapcsolataim. Szép, mert olyan megérkezés ez, mint mikor nagy rohanás, sietős vágtatás után féket nyomsz, realizálod épp, hogy lovaid mennyire kimerültek, a por lassan oszlik körülötted... Közben a lovakat itatóhoz is viszed, hálás vagy nekik, hogy eddig elhoztak... Valami ilyesmi, amiben vagyok épp.
0
Tímea KissKarácsony előtt két nappal kaptam egy üzenetet. Egyetlen üzenetet, ami mindent felborított. Azt írta: „túl sok vagyok”, és hogy időre van szüksége. Az a furcsa az egészben, hogy előtte ennek semmi jele nem volt. Minden nap beszéltünk. Nevetések, apró történetek, hétköznapi pillanatok – minden a helyén volt, legalábbis én így éltem meg. Nem volt csend, nem volt távolság, nem volt elhidegülés. Ezért volt olyan hirtelen és érthetetlen. Sokáig kerestem a választ. Visszapörgettem beszélgetéseket, mondatokat, hangsúlyokat. Próbáltam megtalálni azt a pontot, ahol elcsúszott valami. De nem találtam. És talán ez volt az egyik legnehezebb része: hogy nincs konkrét ok, amibe kapaszkodni lehetne. Nincs magyarázat, ami lezárja a történetet. Most, közel négy hónap távlatából már máshogy látom. Nem azért, mert minden kérdésemre választ kaptam, hanem mert megtanultam együtt élni azzal, hogy nem mindenre kapunk választ. És talán nem is mindig kell. Ami viszont egyre tisztább: én adtam többet. Több figyelmet, több energiát, több jelenlétet. És ez önmagában nem hiba. Sőt. De csak akkor működik, ha a másik fél is ugyanott van, ugyanazzal az intenzitással. Ha nem, akkor az egyensúly megbillen. És utólag azt érzem, nem én voltam „túl sok”. Ő volt kevés hozzám. Ez az időszak nehéz volt. Voltak napok, amikor újra és újra eszembe jutott, amikor megkérdőjeleztem magam, amikor próbáltam logikát találni egy érzelmi helyzetben. Mert talán ilyenek vagyunk: főleg nőként szeretnénk érteni. Szeretnénk tudni, mi miért történt. Mert a magyarázat biztonságot ad. Egy lezárást. Egy pontot a mondat végére. De az élet nem mindig így működik. Néha a mondatok félbemaradnak. A legfontosabb, amit ez az egész megtanított, az az, hogy saját magunkat kell választani. Nem csak nagy döntésekben, hanem a mindennapokban is. Hogy nem szabad háttérbe tenni magunkat senki kedvéért. Nem szabad kisebbnek lenni, halkabbnak lenni, kevesebbnek lenni csak azért, hogy valaki más kényelmesen érezze magát. Mert aki mellett „túl soknak” érzed magad, az valójában nem neked való. És talán ez az egész nem veszteség volt, hanem egy nagyon határozott irányjelzés. Hogy merre ne menjek tovább. Hogy milyen kapcsolatra nincs szükségem. És hogy mennyire fontos, hogy önmagam mellett maradjak. Ami még érdekes: sosem éreztem magam igazán magányosnak. És ez sokat elmond. Mert nem ő töltötte ki az életemet – csak egy része volt. Egy fontos része, de nem az egész. És talán ezért is tudtam végül nem összetörni benne, hanem tanulni belőle. A mai napig vannak kérdések. És lehet, hogy mindig is lesznek. De már nem fájnak ugyanúgy. Inkább emlékeztetnek arra, hogy mennyit változtam. És ha ma újra ott állnék ugyanabban a helyzetben, már tudnám: nem az a kérdés, hogy miért ment el valaki. Hanem az, hogy én miért maradnék ott, ahol nem látnak igazán. Mert végül mindig oda kell visszatérni, ahol a legnagyobb biztonság van. Saját magunkhoz.
- ISIlona Szakolczai
A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. 65 éves vagyok és egész életemben irracionális vagy inkább mondhatnám ártó romboló döntéseket hoztam tisztán jó szàdèkbòl. Belül valahol mindig mélyen volt és van egy intuitív érzés hogy nem jól működik az érzelmi immunitásom ami az egészséges határokat jelöli ki ès mindig a kènyszeres megmentõ vagy segítő üzem mód dominált és nem tudtam azt mondani hogy NEM idaig és ne tovább. Ezzel akkor szembesültem mikor elkeztem dolgozni szociális és egészségügyi rendszerben. Ebben a munkakörben igazán nagyszerű emberekkel dolgoztam együtt és valamelyest megtanultam egészséges határokat tartani es nem ráerõltetni a pacienseimre a segítséget csapatban dolgoztunk és rengeteg segítséget kaptam a kollégáimtól számunkra nem csak munka volt de ennél több hivatás és elkötelezettség és ebben a közegben töltöttem életem legszebb éveit. Ezzel szemben a családban nem tudtam kezelni a problémákat igy romba dőlt és többször maga alá temettet az utolsó megmentő akció után ugy érzem valami fèle kiutat kell találnom mert sem élni sem meghalni nem tudok addig mig meg nem értem mi a szerepe a sötét negatív energiaknak ami fogva tart engem mint kiszolgáló. Úgy érzem sötét occulte erők zudultak a világra vágyom arra hogy lélekben újjá szülessek mert már megjàrtam a saját magam poklát voltam hős és áldozat egyben.
Nagy FerdinándÉpp a telkes házam felújításán dolgozok saját kézzel, váltásként. "Színfalak" mögött meg az életem "kitakarításán" az évtizedes lerakódásoktól, fölösleges terhektől... ez többnyire a napjaim tartalma. Mondhatni kis "pihenő" kis anyagi függetlenségben, mert dolgoztam-vállalkoztam eddig eleget. Válásom még nem volt, de volt olyan pályaválasztásom, illetve pár olyan kapcsolatom, amiből ha nem akarnám alapjaiban letagadni magam, mostanra már többnyire én is szabadulnék vagy válnék. A 10-20 évvel korábbi változatommal össze se lehet tenni. A 30 évvel korábbival pedig egyáltalán nem. Mégis nem a változás embere vagyok, hanem a fejlődésé, az ön-azonos tágulásé. Ez szimplán csak azt jelenti, hogy nem ugrok bele bármilyen "változásba". És ez nem "jó" vagy "rossz", hanem így akarom. És hogy pontosan ennyire tudom milyen szinten vagyok a forrása a saját életemnek, eddig. Mert attól tartok az "út" végtelen. Erő és felelősség indulni-haladni, felfedezni, alkotni, vagy éppen megállni - lebontani oszlatni. Dohány, alkohol, vagy a többi klasszikus káros szenvedély nem tud fogni rajtam. A mai napig nem bír érdekelni az ezekből származható "előny", élvezet, élmény, tapasztalatok sora. És semmi extra ez itt. Egyszerűen csak nem. És mert hogy az egészséges életmód, a tisztelet és felelősség a test és a lélek, az ÉLET iránt inkább érdekelt. Alapvetően lelki-szellemi beállítottságú vagyok amióta tudom magam, és elég koránt, kisgyerekként elkezdtem, de át tudok menni gyakorlatiasba is. Sajnos, sőt az átlagon felüli módon. Nem sok dolog van amit ne tudnék megcsinálni! Az hogy vágyakozom rá vagy akarom-e, vagy vállalkoznék-e már belőle - ez más kérdés. Dolgoztam autószerelésben - családi vállalkozásban - a tapasztalatok egy életre szólóak, aztán vállalkoztam teljes generálozásban ingatlan közvetítő cégeknek, majd tovább vállalkoztam turizmusban - szálláshelyekkel. Miután szétcsapta a járvány egyetlen nap alatt, újabb padló -felkelés"- váltás bútorkereskedésre... éltem 3 országban, költöztem 11-szer... -már csak ez hiányzik a sorból: és meghaltam kétszer! Bár ez szellemi lelki értelemben teljesen igaz, csak lehet, hogy így már akkor háromszor. De válni nem váltam. Ezért aztán: körülöttem válik mindenki... Na jó - ez vicc volt. Vagy inkább viccnek se jó! Kicsit olyan, mintha "hazatérés" utánra egy másik korba dobott volna az időgép. Maradjunk annyiban, hogy ezek voltak azokból, amik "kívül" történtek, illetve a jéghegy csúcsa. Nem gondolom kiváltságok vagy szerencsétlenségek, szimplán csak egyéni "utak-útvonalak" a sok lehetséges közül...
István ViroveczAz elmúlt egy év során számomra különösen előtérbe kerültek a férfi-női kapcsolódások és dinamikák kihívásai. Bár úgy gondolom, hogy RENDben vagyok és számomra meg van az „ÜGY” vagy a „KÜLDETÉS”, de duális lényekként úgy gondolom, hogy valahol igényünk van a társra. Istennel társteremtők vagyunk, de csak azt tudjuk bevonzani, ahol éppen tartunk. Mindemellett látom azt a fajta polaritásváltást férfiak és nők körében, ahol gyakorlatilag két teljesen különböző világ szülöttjei igyekeznek egymással kommunikálni egy olyan szerepkörből, ami eleve szül egy ambivalens megélést és sokszor az első pár mondat után elalél a lelkesedés vagy a kíváncsiság. Ne adj Isten jönnek a tiltások, ghostolások és sorolhatnám. Holott csak egy kicsit kellene kitartani, bizalmat szavazni vagy úgy egyáltalán csak esélyt adni. HOL VANNAK A FÉRFIAK? HOL VANNAK A NŐK? Tele van a social média edukációs tartalmakkal, hogy mit kell mondani/cselekedni férfiként és fordítva. Olyan tudományosan látjuk, értjük, érezzük a másikat, hogy már az első mondatnál dobozoljuk, hogy valamilyen traumával küzd, személyiségzavar van, nárcisztikus, pszichopata stb. De nem baj, legalább ÉN tökéletes vagyok és nem velem van a baj. Mindjárt megvilágosodom és transzcendálok. Már nem kell sok. Egyelőre arra jutottam sorstársaimmal, kortársaimmal, hogy férfiként vissza kell menni apáink, nagyapáink jól bevált stratégiájához. Ha a VILÁG igazságtalannak tűnik, még a legnagyobb sötétségben is tartjuk a helyes irányt! Mély érzelmeinket elrejtjük és csak nagyon szűk körben, de inkább senkinek nem beszélünk róla. Ugyanis ha megmutatjuk sebezhetőségünket, akkor már nem látnak minket férfinak. Zsákutca. Igaz? Ez onnan indul, hogy gyerekként a fiúk szeretete a teljesítményhez van kötve. Egy fiú nem sír, mert stabil támasza kell, hogy legyen egyszer a családnak. Valahol ezen minták mentén mozgunk továbbra is. A lányok úgy vannak szeretve, ahogy vannak. Ők sírhatnak, hisztizhetnek, toporzékolhatnak. Hercegnők, kiránykisasszonyok, királylányok, királynők. A fiúk kapcsán nem emlékszem, hogy hercegeztek volna, királyúrfi vagy királycímkéket raktak volna ránk. De ezzel úgy gondolom, hogy az égadta világon semmi gond nincsen. Egyszerűen túl bonyolítjuk. Kassai Lajos mondta, hogy két kérdést kell feltennünk magunknak. „Szeretjük-e a másikat és lusták vagyunk-e?” A nők nem azért nem mentek vadászni, mert nem tudtak volna, hanem azért, mert az veszélyes. A nőre vigyázni kell, mert a társadalomban neki van a „legnagyobb” státusza. A termőtalaj, ami nélkül a mag nem képes növekedni.
Alexandra WierlMiért reagálunk úgy, ahogy? Hogyan hat ránk a világ zaja, a túl sok információ, a folyamatos változás? És hogyan lehet ebből mégis tiszta gondolkodás és alkotás. Most egy olyan időszakban vagyok, amikor sok mindent kívülről figyelek, elfáradtam a zajban, nehezebb kapcsolódni Istenhez, homályosabbak az intuícióim és közben próbálom rendszerezni a saját működésemet is. Épp figyelem – a kontrolligényt, a túlterhelődést, a hiperfókuszt –, és azt, hogyan lehet ezekből fejlődési pontokat teremteni. Ki lehet törni a csendes gondolkodó szerepéből és elkezdeni az életet?
Szeghalmi Ágnes Márta4 eve azt ereztem,hogy a világ összedől körülöttem.A külvilág ebből semmit nem látott -talan 1-2 ember erezte.Ezt a gyengeseget nem engedtem,engedhettem meg magamnak, en a joga tanar,a spiri úton járó. Váltunk 30 ev után.Èn mondtam ki,mert azt éreztem ha vele maradok eltűnök. Az ismerősök megdöbbentek.Ezt is jól tudtam leplezni. Először felszabadulását éreztem,aztan jött az a bizonyos földrengés, félelem,bizonytalansag,onsajnálat a veszteség miatt.Aztan az egyik ilyen depis napon,mint akibe a villamcsapott-spiri lufi kidurrant-,felálltam es azt mondtam magamnak,hogy akkor most el kezdem felepitani azt,aki valojaban en vagyok, őszinten,onhazugsagok, illúziók nelkul,de nem a romokon,hanem uj alapot asva,uj alapot lerakva es teglarol téglára epitem azota is magam. Es igen kertem es kaptam (es kapok)is segitseget ehhez az epitkezeshez🙏🙏Foldit es Égit egyaránt . Elsőre ennyi 🫣
Valéria SzalmaErősnek mondanak, de elfáradtam. A társtaláló már a nevében is tetszik.Társnak valót kívánok....olyant, akinek én vagyok....az együgyűvé alakulni kívánt társa.Szeretem a szavak játékossága mögött a felcsillanó jellemet, eszmét, játékosságot, irányt.Kevesebbel be lehetne érni, de minek? Míg rakom hűvös halomba a jövő téli tüzelőm....így meditatívan építem a várható kellemes télidei örömöket....már a társam is itt van.Igazán tolhatja a talicskát, meg a hasgatás is nah, lássuk be , férfimunka..😍