LászlóLegutóbbi kapcsolatomban nyilvánvalóvá vált, hogy a kezdés pillanatában megalkudtunk. Csak reméltük, "tudat alatt", eltitkolva, hogy ebből jó is kisülhet. Végülis, új volt, jó volt, más volt. De már az alapok helytelenek voltak. ( tinder, önértékelés gondok, majd ebből végül kapcsolat )
1
Mónika RapitsSajnos az a tapasztalatom, hog ya férfiak 80%-a a társkeresőn nem mond igazat. NSok esetben nem is tudják, hog yamit elképzeltek a fejükben nőt (top kategóriás, aranyos, sexi stb.) azért tenni is kell, nem fog jönni automatikusan és nem fog maradni egy 60%on elszüttyögő valaki mellett. Szeretnék ezen v ltoztatni, szeretném, hogyha társa tudnék lenni valakinek, akit tudnék segíteni és aki engem is motivál.
Eva KantoNem egy tökéletes történetet keresek, csak egy igaz pillanatot – ami nem múlik el, miután a szavak elfogytak...
1
Sándor AttilaLegyen! 95%-ra kitöltöttem, a keresést beállítottam, és két nap két éjjel: jobbra is és ballra is. Az első napon, 1 egyedi és 3 azonos szövegű, angol nyelvű üzenet érkezett. Mindegyik "match"-ka, csak monogrammal jött. Válaszom: én az alkalmazás AI security profilja vagyok. Az a feladatom, hogy kiszűrjem a fake oldalakat. Eltűntek! Az első viszont maradt. Borfelvásárlással foglalkozik, éppen Gyöngyösön van. Izzad a tenyerem, hevesebben ver a szívem. Bárgyú levelezés után megadja a teljes nevét. Megtalálom az FB-n. A nő valóban gyönyörű, de már messze van. Visszatért Angliába. Ígéri, hogy decemberben jön a barátnőjével Ungarisztánba és írja, hogy szeretne velem találkozni. Váratlanul felhív Wappon. Megrémülök. Egy anime-szerű AI valaki van a vonal másik végén. Az akcentusa ázsiai. Mondom, hogy ez így nem ok. Éltem Angliában, ott nem ilyen a tájszólás. Nehogy már egy magyar oktasson ki egy angolt… stb Tilt Zavart a dolog, mert legalább használtam az angoltudásomat, és mi van, ha csak szivat, mert vagány?! Keresem online és meg is találom az instán. Hurrá! Követem…😎 Insta: biztosan követni akarom? 5x változtatott nevet az elmúlt pár hónapban ez a mianmari tag. Na! Ennyit az online ismerkedésről…. 🙄🤔
Fanni NémethMélyponton vagy. Az élet éppen csámcsog rajtad, és már csak azt várod, mikor köp ki. Tehetetlenül sodródsz, nemsokára jobb lesz, mert hát ugye minden okkal történik… Ennek is megvan az oka persze, egyszer talán meg is látod. Addig meg kibírod valahogy… És ki is bírod. Nálam itt telt be a pohár: tényleg csak ennyi lenne?! Akarom én, hogy ennyi legyen?! Aztán átléptem a korláton, és visszakaptam a hatalmam. A körülményeink mindig változnak, és változni is fognak. Ez maga az élet, egy örök folyamat az unalomig ismert klisével, miszerint „egyszer fent, egyszer lent.” Az egyetlen, aki és ami felett hatalmunk van, az mi magunk vagyunk! Sodródunk, vagy a körülmények adta keretek között visszavesszük a hatalmunk.
Ildikó NemesA férfi, ha eldöntötte, jön és visz. Ez így történt velem. Semmi halogatás, kerülgetés, kecmec. Te az enyém, én a tied....stb. Hosszú, érzelemszegény házasság után váltam el, majd nyár végén el is költöztem 250 kilóméterre onnan, ahol több, mint 30 évig éltem, dolgoztam, gyerekeket neveltem, mindent megteremtettem. Ismeretlen munkahely, ismeretlen emberek, ismeretlen környék. Minden és mindenki új. Úgy jöttem ide, hogy most belefeledkezem a munkába, a pasikkal meg majd lesz valahogy. Ha már nagyon nem bírom majd nélkülük, akkor kitalálok valamit azzal a nagy eszemmel. Lesz egy B terv is, de ezen többet nem görcsölök. Nem gondolkodtam sokat az életemnek ezen a részén, elfoglaltam magam a munkámmal. De még ide sem jöttem, már kaptam egy telefonhívást, mi a helyzet velem, mikor érkezem, hol fogok lakni, hasonlók. Bemutatkozott az elején, de én nem figyeltem erre. Január végén látott, mikor állásinterjún voltam. Volt még több telefon, az egyiknél jól be is égettem magam, mert nem is tudtam, hogy pont a közvetlen főnökömmel beszélek, és kértem, hogy adja meg a telefonszámát a főnökömnek, tehát saját magának. Itt azt hittem, hogy az életben a hivatalos beszélgetéseken kívül nem dumálunk egymással többet. Nem így lett, jött a többi hívás, az órákig tartó beszélgetések, aztán ideköltöztem, és találkoztunk, munkahelyen kívül is. Három hét után jöttünk úgy igazán össze, az óta együtt vagyunk, együtt élünk. Levadásztam a saját főnökömet... úristen, ha belegondolok! A munkahelyünkön bejelentettük a kapcsolatunkat, én másik beosztásban vagyok már, így nincs köztünk összeférhetetlenség. Igazi Lovestory! Eddig. A jövőt nem látom. A kapcsolatunkat a "Férfi"-m szinte az elejétől felvállalta. Elvált ő is, ami azért sokat könnyített a helyzeten, bevallom. Kézen fogva járunk, mint a tinik... Nekem új ez az elköteleződés, bele kell szoknom, hogy szeretnek, hogy szerelmesek belém, hogy egy másik ember összes jövőtervében benne vagyok, hogy fontos vagyok - nem csak, mint munkaerő, kihasználható ember. Hogy főznek rám, és megjegyzik, hogy a kakaómat hogyan szeretem, hogy nyíltan beszélhetek vele és ő ugyanígy beszél velem. Mindenről, de tényleg mindenről. Hogy az ő vágyai elé helyezi az enyémet, és az övébe beépíti azokat. Hogy mellettem van és átölel, ha kell, és bízhatok benne, és bízik bennem. Hogy megköszöni nekem, hogy vagyok, és hogy vele vagyok. Ez valami eszméletlen érzés. Nehezen leírható szavakkal. Beleszerettem. Tudom, hogy ehhez kellett az, hogy én megtörjek, változzak, fejlődjek, rendet rakjak magamban, megbékéljek. Tudom, hogy kellett ehhez az, hogy ő szenvedjen, megtörjön, talpra álljon, megnyugodjon. Ez olyan filmes, sors-szerű találkozás volt. Csak a rózsaszín köd hiányzik. Én ajándékként gondolok rá. Szóval, eldöntötte, hogy én kellek, és jött és vitt. Néhány hét alatt. Szó szerint!
Katica TothVilágéletemben úgy emlékszem magamra, hogy problémamegoldó vagyok. Ha valami elém került, megoldottam. Így vagy úgy, de mindig csináltam valamit. Nem is az volt a fontos, hogy sikerül-e, hanem az érzés: én megoldom. Ez a minta aztán végigkísért. Egyre inkább azon kaptam magam, hogy mások dolgait is én próbálom helyrehozni. Tizenegy évesen például én mondtam anyámnak, hogy váljon el. Ő pedig — furamódon — hallgatott rám. Diszfunkcionális családból jövök, szóval nem volt nehéz felismerni, hogy valami nem működik. Később is jöttek hozzám az emberek: „Ezt oldd meg, azt oldd meg, te ehhez biztosan értesz…” És én megoldottam. Vagy legalábbis próbáltam. Mert jó érzés volt hasznosnak lenni. Fontosnak. A rejtett nyereség az volt, hogy szükség volt rám. De belül közben egyre nőtt a hiány. Mert nem azt akartam, hogy szükség legyen rám, hanem hogy elfogadjanak. Hogy elég legyek akkor is, ha épp nem csinálok semmit. Ha nem teljesítek. Ha csak vagyok. De ezt akkor még nem tudtam. Amit viszont igen: hogy másokat nagyon könnyen tudok lelkesíteni. Valahogy természetesen jön. Nemcsak motiválni tudok, hanem inspirálni. Az emberek elkezdenek gondolkodni, cselekedni, és megteszik, amiről beszéltünk. Aztán jönnek a visszajelzések: „Hú, nagyon jó volt, amit mondtál.” „Ez szuper volt, ezt is, azt is megcsináltuk, és működik.” És tényleg működik. Másoknál. Valahogy saját magamnál mindig könnyebben. A párkapcsolataimban viszont ez soha nem ment. Ott leblokkoltam. Mintha nem tudtam volna kívülről rálátni. Mintha a „megoldó énem” egyszerűen eltűnt volna. És magammal sem ment sokáig. Hullámzott. Hiába nézek rá dolgokra segítőkkel vagy egyedül, még mindig érzem, hogy van hova fejlődni. Tanulom, hogyan legyek jó magamhoz. Hogyan inspiráljam önmagam ugyanazzal a szeretettel és kíváncsisággal, amivel másokhoz fordulok. Pedig paradox módon abba a kis százalékba tartozom, aki képes saját magát is motiválni. Van önmotivációm, tudom magamról. Tudom. Fejben. És mégis gyakran érzem, hogy ez nem elég. Hogy másoknál valahogy könnyebben megy. Lehet, hogy ez csak a perfekcionizmusom. Ki tudja. De azt biztosan tudom, hogy ezzel még dolgom van.
Noémi TelekAz úgy volt, vagyis alakult, hogy egy véletlen folytán egymás útját kereszteztük a FWB-emmel, akivel hét hónapig voltunk egymás életében. Rengeteg tapasztalás, vágy, szenvedély és – most már bevallhatom – érzelem is volt bennem, meg benne is, még ha az érzelem benne nem is bontakozott ki. Beleszerelmesedtem, fülig. Vagyis úgy érzem, van valami a lelkem mélyén, amit tagadtam magamban. Most persze, mikor érdeklődött felőlem, hét hónappal a búcsútelefonunk után, tisztán látom, mit adtunk egymásnak. Erre voltunk képesek. És mégis… végtelen szeretettel gondolok rá. Hiányzik. Tudom, hogy az utánam következő nővel kapcsolata van, de nem hagy nyugodni a „Mi lett volna, ha…” És mégis, mi lett volna, ha… Mi lett volna, ha úgy tudunk beszélgetni, mint most, mikor felhívott hónapok után? Mi lett volna, ha a falaim nem lettek volna? Mi lett volna, ha most ismerkedünk meg? Mi lett volna, ha be merem magamnak vallani, hogy ennyire szeretem? Mi lett volna, ha. Mindketten érezzük, hogy ez most más. És mégis. Tisztelem és elfogadom, hogy ő már mással építi az életét, mással éli a mindennapjait, más hallgatja meg, más támogatja, más dicsőíti, más érinti, mással éli meg a boldogságot. Nehéz az érzelmekkel szembenézni. Nehéz a búcsú. Nehéz, mikor mélyen legbelül tudod, hogy ő a te lelkesítő férfid. Most. Mert az élet nagy tanító! Akkor csap le a realitás, amikor nem számítasz rá, és utólag válik világossá, felismerhetővé, mit adott a múlt. Bárcsak máshogy lehetne… Bárcsak… Csak a csend üvölt körülöttem: „Kész vagy! Alkalmas vagy! Képes vagy!” Bízom és hiszek a jövőben, a Nagyobban, Magamban. Tudom, mit akarok, és képes vagyok érte tenni. Ha kell, várni. Mert megérdemlem.
- Katica Toth
Sokáig hittem, hogy ha valami majdnem jó, az is lehet elég. Hogy ha van benne melegség, nevetés, közelség, akkor majd egyszer csak „összeérünk”. De ma már tudom, hogy a majdnem is egy hiány. Egy csend, amit nem akartam meghallani. Ott volt a mosoly mögött, a kedvesség mögött, a jó pillanatok között is. Én is maradtam egy ilyen kapcsolatban két és fél évet. Azt hittem, idővel majd elmélyül. Hogy megszeret majd ugyanúgy, mint én őt. Hogy elég leszek neki. Hogy engem választ. Hogy egyszer majd minden összeér. És közben tudtam, hogy nem én vagyok az, akire igazán vágyik. Csak nem akartam tudni. Más életszakaszban jártunk, más életcéljaink voltak. Neki inkább vágya volt a saját család, a saját utód — én pedig már rég túl voltam azon. Hinni akartam, hogy ha eléggé szeretem, az majd elég lesz. Aztán egyszer egy ismerősünk kimondta helyettünk, hogy ez a kapcsolat halálra van ítélve. Ő pedig csak ült ott, és csendesen egyetértett. Én meg úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Ezután elküldtem. Pár nap múlva sétálni hívott, és csak szorongatta a kezem, mondogatva, hogy nekünk együtt kell lennünk. Még nem voltam kész elengedni. Hinni akartam benne, bennünk. Aztán csak azt vettem észre, hogy én halkulok el benne. Hogy nem merek kimondani dolgokat, mert félek, hogy ezzel véget vetek annak, amibe annyira kapaszkodom. És akkor valami bennem végre megmozdult. Nem düh volt, hanem egy csendes felismerés, hogy nem az a baj, hogy szerettem, hogy hittem benne, hanem hogy közben elfelejtettem magamat. Ma már tudom, hogy a „majdnem jó” is visz el tőlünk valamit. Apránként, lassan, de biztosan. És bármennyire is fáj, néha a legnagyobb szeretet az, ha elengedjük, ami nem tud teljes lenni. Elengedtem végül. Elküldtem, mert így mindketten kapunk esélyt, hogy valaki majd jobban fog szeretni. Pont úgy, ahogy az jó.