Marina dr. VargaVolt nekem egy ilyen szentimentális egyházképem. Amiről azt hittem, ez lehet a keresztény világkép. Elképzeltem magam, ahogy ájtatos képpel, apáca ruhában zárdába vonulok. Na persze. Ekkora világi pusztító/teremtő energiával. De mindegy is. Tök jó volt. Fejben már össze is raktam az életemet, hogy letolom a világi dolgokat, és imára emelt kézzel, namaste tartásban belibegek a kapun a kolostor falai közé, ahol csecse-becse kezecskéimmel majd kertészkedem és hallgatom az Úr szavát, aki persze, csak emiatt hozzám beszél majd. És én meg majd meg is hallom. Nem kaptam vallásos nevelést. De katolikus egyetemen végeztem, latin nyelvvizsgám is van. Pont annyira dugtam bele a keresztény vízbe a lábam, hogy az még ne legyen kötöttség, és meg tudjon maradni a szentimentalizmusom. Mert ugye, van a zord világ, és vannak a világtól védő, tökéletességet őrző falak. Hát, pont úgy nincsenek, ahogy a Magunkat körülzáró falak sem tökéletességet takargatnak. 44 évesen újra férjhez kellett mennem ahhoz, hogy - vallásgyakorló társamat évek óta rendszeresen elkísérve a misékre - rájöjjek, hogy hol (nincs) a helyem és a világképem. Az is baj, hogy az egyház hanyatlik, mert azért mégiscsak segíti a világ embereit abban, hogy ne zabálják fel egymást, még akkor is, ha a félelmet erősíti bennük. De a nagyobb baj az, hogy az egyház Krisztus nevében mond és tesz mindent, ami nemhogy használ, de árthat is. Mert eltávolítja az embert a szeretettől. Merem állítani. A szeretet ellentéte, tapasztalatom szerint, a félelem. És, ha kijövök egy miséről, rendszerint jobban félek, mint amikor beléptem a templomba. Miseturisták vagyunk. Szeretünk más-más templomokat felfedezni. Gondolkodó papokat és közösséget, friss fuvallatot keresek. A legnagyobb döbbenet számomra a miséken az, hogy az emberek nem kérdeznek. Jógaoktatóként pedig még a 21. században is bele-bele futok vidéken egy-egy imacsoportba, aki kiátkoz, és rossz kereszténynek bélyegez gyakorlókat, akik látogatják az óráimat. Ilyen is van. Pedig az ima, maga a szabadság. Az egyik jóga. Ha ezt az egyház nem érti meg, ha nem képes a változásra, akkor itt a vége. Szóval, nem kell zárdába vonulni a falainkhoz. A börtön itt van. De a szabadság is. A kérdés inkább az, hogyan szabaduljunk.
4
Daniel Uhle18 éves korom környékén annyira rosszul éreztem magam a bőrömben, hogy komolyan gondolkodtam azon, hogy befejezem a történetet. Az azonnali öngyilkosságnak mindig is ellene voltam, de a lassú öngyilkosság - drog, alkoholizmus nyitva állott előttem. Ha ezt az utat választom, garantálom, hogy ma már nem lennék az élők sorában. Mert ha valamire ráveszem magam, hogy belekezdjek, akkor azt nagyon hatékonyan csinálom. De nem ezt az utat választottam: mert ez a könnyű út lett volna. Helyette elmentem pszichiáterhez és nekikezdtünk a pszichoanalízis mentén (gyógyszerek nélkül) az önismereti utamhoz. Évekig jártam, mire a Szakember Segítőm azt mondta, induljak immár utamra. Később jártam ismét egy pszichológushoz, nála is nagy előrehaladást értem el és most ismét visszamentem hozzá pár hete. Emellett elvégeztem az Agykontrollt, Pránanadi több szintjét és számos alkalommal voltam Családállításon. Ezek közül a legnagyobb előrelépést a pszichiáter és a pszichológus adta. ...és hosszú évek óta aktív vagyok az Énakadémia / Egójoga / Útonjárok platformon - mind virtuálisan, mind a személyes találkozókon. Miért írtam le mindezt? Mert ez egy olyan terület az életemben, amelyre kifejezetten büszke vagyok! Hogy a nehezebb utat választottam, hogy elindultam rajta és aktívan dolgoztam magamon, így itt vagyok, még életben és így lehetőségem nyílik rá, hogy mindezt a tapasztalatot magam is a gyógyítás-segítés-tanácsadás hivatás szolgálatába állítsam. Mert másként nem tudom elképzelni a létezésemet...
Bertalan Balogh"Gravitálni" A lehető legpasszívabb kölcsönhatás amit el tudok képzelni. Hogy ez ügy-e vagy küldetés, vagy én hívhatom bárhogy nem fontos, nem számít mert az hív engem. A megélésem: Vannak dolgok amiket nem tudok nem csinálni. Úgy sem, ha nem csinálok valójában semmit. De azt érzem, ha már egyszer kölcsönhatásban vagyok akkor csináljam a legjobban. Őszintén. Vannak dolgok amikben nem tudok nem a legjobbra törekedni, nem azert mert jól akarom elvégezni azt amit amúgy nem is akarva csinálok, hanem azért mert nem tudok másként. Mert fontos! Mondjuk nem nekem, és azt sem tudom pontosan, hogy kinek, de nem akarom nem jól csinálni, félvállról venni, mert az már nem Őszinte. Nem őszintenek lenni pedig olyan, mintha homok kerülne a fogaskerekek közé. Lehet, h nem okoz azonnal hibat, de lassan tönkreteheti az egész gépezetet. Ha pedig jól akarom csinalni akkor utána nézek, ha elbizonytalanodom, megkérdezek valakit aki jártasabb az úton, vagy tapasztaltabb, segítseget kérek, vagy beiratkozok valami tanfolyamra esetleg csoportba. Mert nem csinálni nem tudom, ha meg csinálom akkor meg legyen rendbe. És én tudom (a) Rendbe tenni. És már illeszkedek is a RENDBE mert látom, hogy másoknak is fontos. Hogy pontosan mi? Meg kinek? Az meg, hogy miert? Azt nem értem...mert már nem Értem. Valami másért, ami fontosabb mint én. Számomra eddig nem tapasztalt csend és letisztultság kellett hozzá. Üresség, magány. Aztán valami elkezd suttogni, amit enélkül nem hallanék. "Elhivatottság" - tökéletes kifejezés. El-LETTEM-HÍVATVA. Hova, mire,mi vagy ki által, miert? Nem kell értenem, mert a világom nyer értelmet általa. Úgy képzelem, ilyen érzés lehet gravitálni.
Katicza BogarkaA Karizmán láttam ma ezt a podcastot és egyből megérintett, mert nekem is a lét elemem az őszinteség. Néztem a témákat, de egyenlőre mentális betegségről nem láttam, így az egyéb betegség menü pont alá szeretném megosztani a tapasztalataimat. Főleg a Covid utáni időszakban kezdődött nálam a kálvária, ami már lassan 5 éve tart. Ez fizika és mentális változások az életemben, amik jelentősen kihatottak a női szerepem megélésére és az Istennel való kapcsolatomra is. Jelenleg ott tartok, hogy figyelemzavaros ADHD diagnózist kaptam, ami szerintem nem teljesen fedi a valóságot, de a tüneteimet megmagyarázza. István szerint van ez az amazon időszak és szerintem nekem ez az új állapot vagy élethelyzet kezdett kimozgatni ebből és éppen a magányos időszakba léptem, ahol egyedül küzdök meg a nehézségekkel. Ennél a pontnál jól be is magyaráztam magamnak, hogy "nyomi" nő nem kell senkinek. Most jelenleg itt tartok, hogy ebből evickélek kifelé, hogy ezt a bélyeget, amit én nyomtam magamra, valahogy eltávolításam. Talán maga az alázat gyakorlása segít ebben meg hogy ketyeg a biológiai órám. 41 évesen már késő gyereket vállalni, pláne ha előtte még egy potenciális pasast is fel kéne hajtani, de közben meg mégis reménykedek. Ez a fura az egészben hogy a racionális agyam pontosan tudja hogy el kell engednem ezt, a többi részemet nem érdekli. Igenis hajtó erő egy nőnek a család és az otthon teremtése. Gondoltam megosztom röviden a gondolataimat, hátha van valaki hasonló helyzetben és tud kapcsolódni. Köszi a meghallgatást.
Katalin SolymossNagyon hosszú idő után eljött az a pont amiről István is beszél, hogy az igazi férfi megöli a szerelmet a nőben. Én képtelen voltam szakítani. Sikerült neki, már nem reménykedem és hiszem azt, hogy mi együtt lleszünk. Az önbecsapásom vévén nehezen jutottam el erre a pontra. Szerintem mostanra tanultam meg , amit meg kellett tanuljak. Tudom, hogy félek az újabb csalódástól. És mégis hiszem azt, hogy egy igazi férfi női kapcsolódásban lesz még részem. Nagyon sokat tanultam ebből a kapcsolatból és a saját működésem hibáiból. Éppen ezért hálás vagyok a sorsnak hogy ezt átéltem.
No ÉmiMekem mindig gondot okozott az ismerkedés. Nem nagyon tudom, hogyan kell kezdeményezni. Fiatalabb koromban erre nem volt gondom, mert oda jöttek hozzám. Más kezdeményezett. Közös ismerősök, barátok vagy lakhely ami alkalmat adott arra, hogy új barátokat szerezzek. De mit tegyek, ha teljesen új környezetben vagyok. Új város, más hangulat, más szagok, fények, hangok, emberek, szórakozóhelyek... el lehet ebben veszni. Főleg mert senkire sincs ráírva, hogy milyen ember. Nem tudhatod kit engedsz be a lakásodba, az életedbe. Kinek mondod el a sebezhetőségedet. Szóval ahogy, írtam korábban, fiatalon tapadtak rám a pasik. Nem győztem elhajtani őket, mert nem csak azok jöttek akikkel szívesen töltöttem az időmet, hanem többnyire azok, akiket nem akartam, hogy oda jöjjenek. Nem értem most sem miért nem azok jöttek oda hozzám akik érdekeltek. Persze én azt gondoltam, most is azt gondolom, hogy, nem én vagyok az esetük azoknak, akik nekem tetszenek. Sőt, azon is gondolkoztam, biztos csúnya vagyok azért nem kellek. Most is szinglin, már meglátszik rajtam az idő és a csalódás. Mert igenis látszik a szomorúság, a fájdalom, a csalódás az arcomon, és a testemen is. Megtanultam, hogy nem kell mindenkivel kedvesnek lennem. Azt is, hogy sokak hitével ellentétben nem minden az én hibám. Mert van, igenis vannak olyan emberek, akik használni akarnak. Elvennék mindened, ha nem vigyázol. Nem csak a pénzed. Elveszik az ártatlanságod, a hited, a mosolyod, az életed.
Beatrix StrinovichValahogyan azt hittem, hogy nincs bajom az önértékelésemmel, aztán jöttek a pofonok. Először is a férjemet én vettem el, mert ő 4 év után még nem érezte szükségét a házasságnak. Én viszont szerettem volna tőle gyermekeket. Úgy éreztem mi ketten mindent meg fogunk tudni oldani. 2gyermekünk felnőtt időközben és ő kezdett rájönni, hogy nem is ezt akarta..vagy valami ilyesmi, amit keservesen próbáltam megérteni, de sehogy sem sikerült, mert teljesen bezárkózott és csak a kis önsegítő csoportjában nyílt meg. Elmentem hát a csoportba én is, hogy jobban érthessem, de csak mégjobban összezavarodtam, ott ő egy teljesen idegen ember volt és én ott mégjobban ki voltam zárva. 6 keserves sírós és hűtlenségekkel teli év után elváltunk 33év után. Rájöttem, hogy amit a fejemre olvasott, amikor elköltözött, hogy " sohasem voltál a feleségem, mindig az anyám akartál lenni" abban bizony van igazság. Persze ehhez még kellett 2 év, hogy be merjem magamnak is ismerni, vagy rá merjek látni. Hogy én amazonként működve helyt álltam, nem testáltam rá a feladatot, ő pedig így nem is kapott elismerést tőlem. Persze egy fél év után visszajött volna "anyuhoz", de akkor már bennem nagyon megszakadt valami. 50+évesen egyszercsak rájössz, hogy a kis elképzelt életed összeomlik, hogy jeges rémület fog el, hogy amit eddig hittél, amiben eddig bíztál az egy marha nagy illúzió volt. Amikor azt hitted, hogy akkor vagy szerethető, ha mindent megoldasz, ha kell, hát egyedül, mert Te vagy a legerősebb...haha. Na, aztán a lufi puff! És ott állsz, hogy már nem akarsz erős lenni, és kezdesz látszólag erős férfiak után nézni..és marhára csak olyanokat találsz, akik csak kívülről tűnnek annak, olyannyira, hogy még emelni sem tudsz rajtuk, mert a traumáikkal magyaráznak meg minden aljasságot, amit elkövetnek..És akkor, mikor mindent feladtam (fel! a jóisten vagy univerzum vagy bármi, ahogy jólesik, felé :) ) Megtalált egy tüdőgyulladás, ami alatt elkezdtem festegetni. Majd 1 hónap betegállomány után kirúgtak a munkahelyemről(saját unokatestvérem mondott fel Karácsony előtt, mondván ez egy lose-lose helyzet :)) , gondoltam, igaz. Nincs harag, kicsit sírdogáltam, aztán elkezdtem magammal foglalkozni. Nem mentem el máshova dolgozni, hanem a kis tartalékomból elkezdtem házat renoválni, hogy eladhassam és tervezem, hogy talán vidékre költözök. Csináltam egy biokertet anyukám kertjébe, tanulásképpen. Illetve keresgélem, hova csatlakozhatnék közel önellátó közösséghez. Jah, és majd elfelejtettem, a festés-rajzolás mellett a tánc a lételem, de sosem találtam senkit, aki társastáncban partner lenne, hogy tanulhassam, szóval társastáncot nem tudok. Improvizálok, nincs koreografia. Ez az én szabadságom, amiben teljesen fel tudok oldódni. A társastáncban kell, aki vezet..érdekes tapasztalás lehetne, hogy vajon tényleg ki tudom e adni a kezemből az irányítást? Mennyire tartanék ellent vajon? Na, most, hogy ezt kiírtam magamból, itt egy lehetséges megoldás, hogy jobban megértsem magamat. Lehet egyszer kipróbálom, ha felkér valaki :)
Krisztina dr. TeubelKözel másfél éve lett vége a házasságomnak. (Kapcsolatjavítás tapasztalatkártyámon olvashatsz róla.) Önértékelésem romjain szenvedve nagyon hamar, szinte napok alatt ráebredtem, hogy ezt nem így szeretném csinálni, nincs szükségem több szenvedésre. Hisz abból jutott elég. Kellő időt hagytam arra, hogy újra egyensúlyba kerüljek. Akkor nyitottam meg magam ismét, amikor az idejét éreztem. Sok kapcsolódásom volt férfiakkal, sok felemelő élménnyel gazdagodtam, úgy lelkileg, mint testileg, és úgy engedtem ennek teret, hogy tudtam, mindez csak átmeneti. Mostanában kezdek változni. Már másféle kíváncsiság hajt. Vágyom az egyenrangúságra, arra, hogy valakire támaszkodhassak, és ne csak én nyújtsak támaszt, hogy lehessek gyenge, ne csak erős, határozott, ne irányítsak, inkább vezessek, bölcs tapasztalások által. Már szívem-lelkem is nyitott. Készen állok arra, hogy valaki, de nem akárki, Férfi legyen velem és mellettem.
BerniTöbb, mint 4 éves vezetői munkakör lelkileg kimerített. Valószínű, nem ismertem fel a rám negatívan ható belső programjaimat, s így nem is tudtam megfelelően kezelni. Mindenesetre az ELFOGADÁS mindig lelki segítséget ad. Elfogadni, hogy a lélek mutatja a helyes utat, még akkor is, ha kilátástalan. S HINNI az életben, s abban, hogy minden fejleszt, s a fejlődéssel minőségibb, könnyedebb életben lehet részünk. Tehát, csak előre. Nekünk semmit nem kell kiagyalni, az érzés a lélek irányít a helyes utunkra…. Én a lelkemre hallgatva az ismeretlent választottam, s imádom. Meggyőződésem, hogy azt tovább folytatva belebetegedtem volna.