Tapasztalatok

Hajnalka Feher

A gyermekem már lassan felnőtt, de tisztán emlékszem a szüléstől az érettségiig tartó út minden kihívására. Egy dolog vezérelt végig: azt szerettem volna, hogy boldog ember legyen. Ez nem mindig volt könnyű, de a szeretet és a támogatás minden helyzetben irányt mutatott. Ha úgy érzed, jó lenne megbeszélni konkrét helyzeteket, én itt vagyok.

Fanni Koósz

A megcsalás nagyon kényes téma. Az én életemben nagyon sokáig nem került elő, hisz akikkel együtt voltam, akartam lenni, s ha már nem, ez mindig tudtam időben, s tudattam velük. A válásom után történt, hogy összejöttem valakivel, aki mellett többször is megéltem a megcsalatás élményét. Akkor sem értettem, miért válok oly lábtörlővé, hogy ahelyett, hogy kikértem volna magamnak, elkezdtem magamban kutakodni, vajon miért történhetett mindez?! S a fájdalmat igyekeztem háttérbe szorítani. Sosem voltam féltékeny típus, de lassanként a boltban meglátott nőkre is féltékeny voltam, ha láttam, hogy rájuk néz a másik, s ezzel egyidejűleg lett amúgy sem nagy női önérzetem aprócska, s tűnt el talán teljesen. Ahányszor szakítottunk, s lassan újra sikerült volna elfordulnom, valami folytán visszakerültem az illető mellé, nyilván volt ez saját döntés mentén, bár öntudatlanul, abszolút ragaszkodással valamihez, amit egyszerűen nem és nem értettem. Nem tudtam nem szeretni... Aztán kiderült, gyermeket várok. Mindekttőnket sokkolt a hír, s nem tudtam mást tenni, mint elfogadni, hogy nem tudnék megválni a bennem növekvő kis élettől, de nem tudom, merre tovább...És próbáltunk, tényleg próbáltunk együtt maradni, de nagyobb volt a félelem. Ekkor jött a legnehezebb rész, mert miután megszületett a gyermekünk, derült fény arra, hogy az apa, akivel addigra nagyon eltávolodtunk egy engem nőként támogató, rendszeresen jelenlévő, magas spiritualitással rendelkező nővel csal meg....Ezt már nem tudtam, akartam figyelmen kívül hagyni....S ami addig nem ment, ment gyerekkel, végre vállaltam, hogy egyedül inkább, mint így... Éltem áldozatiságom. Hogy hogy bántak velem, igyekeztem menekülni annak tudatától, hogy ne szégyelljem a történteket, s hogy nem kellek...ne érezzem, mennyire kicsi vagyok. Milyen mélységei vannak ennek?! Abszolút beszűkültség. A férfi és nő is ellenséggé vált, nem volt senki, akire támaszkodhattam volna, csak a kicsi gyerek. Mégis, ez a helyzet hozott, igaz évek alatt egy egészen új rálátást arra, hogy csupán az történt, hogy az élet kívül megmutatta, mi fáj nekem belül. Ehhez rakta össze a színdarabot, megmutatva, milyennek élem a nőt és a férfit. Bemutatott magamnak, elfeledett s eldugott fájdalmaim és félelmeim elevenedtek meg e történetben, illetve a szüleim titkolt sztorija... Mindannyian tanultunk belőle. Magunkat. S bár nagyon nehéz időszak volt, egy idő után, miután megjártam a poklot, az áldozatot, a haragvót, azt, hogy majd én megmutatom, jutottam el ennek mentén oda, hogy megtanultam én saját magam szeretni, s jöttem rá a tükörbe nézve, hogy évekig megcsaltam magam. Nem voltam hű saját benső lényemhez, s ha igaz, hogy az van kívül, ami belül, igazából hálás lehetek nekik, s magamnak, hogy észrevettem. Hosszú, fájdalmas önmunka. Mélységek. Melyben az ember ráébred, mindig azokkal kapcsolódik és úgy, akik a legtöbbet adják neki. Hogy milyen minőségben, az bizony rajtunk múlik. Azon, mit dugdosunk, ami a felszínre szeretne kerülni... tapasztalásom szerint sosem mások áldozatai vagyunk, de míg ezt elhisszük, addig mutogathatunk kívülre, anélkül, hogy magunk az eseményekben meglátnánk, s felelősséget vállalva belül cselekedjünk.

Fanni Koósz

Én olyan családban nőttem, ahol a felek együtt maradtak. Olykor úgy éreztem, nem ez volt a jó döntés, hiszen olyan súrlódások voltaka szüleim között, hogy sosem éreztem, ez egy valódi, összetartó, egymást támogató kapcsolat, inkább szükség és társulás a gyerekek miatt. Tehetetlenség és beletörődés. Megígértem magamnak, hogy én ha úgy adódik, bátrabb leszek. Persze mondani könnyű. A férjem jól bánt velem, a gyereket szerette, így aztán mikor már nem bírtam tovább tagadni magam előtt, beadtuk a válókeresetet. S én megkönnyebbülve, különállón továbbra is szerettem az embert a férjemben, s a gyereket, mint közös vállalást, megosztottuk. Egyik nap ott, másik nap velem. Az óvoda éveiben ez könnyen ment, aztán az iskolaidő a tancuccok miatt ez hetente változott, vagy épp a gyerek aktuális igénye szerint. Az volt az elképzelésem, hogy kér boldog szülő, akik egymást támogatják, jobb, mint két egymás mellett elköteleződött ember. És a kettünk együttműködése jó volt. A mai napig az. Hisz lezárt kapcsolat volt közöttünk, egyikünk sem sóvárgott a másik után, nem kritizált, nem bünetett, megmaradt közöttün egymás tisztelete és egyfajta testvéri szeretet. A második gyermekem apjával viszon nagyon is viszontagságos volt az elválás. Korán ment el tőlünk, 3 hónapos volt a kicsi, és olyan nehéz volt a kapcsolat, s viharos az elválás, benne egy másik nővel, hogy teljesen ki akartam zárni az életünkből. Eleinte nem is kellett nagyon erőlködnöm, nem gyakran járt erre, építette az új életet. Büntetni akartam azzal, hogy nem érdemli meg a gyereket és túlsággal fájt látnom őt, s gondoltam, úgysem kell neki a kicsi sem, így reméltem, ki tudom az életünkből taszítani, miközben egészen őszintén mindig azt vártam, mint egy filmben, hogy majd észbe kap, hogy mégis kellünk neki. Így teltek évek, hadakozásban, próbálkozásban, érzelmi huzavonában és fájdalomban. Aztán a kicsi akkora lett, hogy megláttam rajta, mindig érzékeli, hogy állok épp az apjával érzelmileg, s Ő is úgy rezonál Rá. Ennek volt egy részem, mi még kárörvendett is, ám eléggé tudatos voltam már akkor, hogy lássam, ezzel a gyereknek ártok a legtöbbet. Ha eltiltom, eltaszítom az apjától, idővel úgyis megtalálja, s nehezebb lesz számára feldolgozni a kihagyott éveket. Nem lehetek oly önző, oly fájó és olyannyira áldozat, hogy a gyermekem igya meg a levét. Ekkor kezdődött az, hogy magamon felülkerekedve, nem elnyomva, sokkal inkább elmondva, megmutatva az érzelmeimet, adtam lehetősget a gyermekemnek az apjával és annak új kapcsolatával együtt lenni. Megéltem, milyen nehéz megtalálni az egyensúlyt, igaznak lenni ahhoz, amit érzek, s mindezt nem rátenni az apa-gyerek kapcsolatra. Nem kivetíteni a véleményem és elvárni a gyerektől, hogy válasszon közöttünk. Nagyon sokat tanultam ezáltal az érzelmeim megengedéséről, a kommunikációról egy gyerekkel, és azt is megtapasztaltam, hogy mindig az én hozzáállásomtól függő reakciót váltottam ki az apából is. Azaz felelősségem volt tudatos lenni magamra, ami őszintén sokszor nagyon bosszantott. Hogy még ez a felelősség is az enyém :-) Nagyon nehéz elengedni a múlt család felfogását, hogy hogyan kellene anyának lenni meg apának, hogy a válás feladás. Nincs mintánk arra, hogyan kellene és ez bizony frusztráló volt egészen addig, míg ré nem ébredtem, hogy nem kell jól csinálnom. Nem baj, ha nem vagyok tökéletes anya. S nem baj, ha a másik nem tökéletes apa. Amit tehetek, hogy a saját igazságom mentén s figyelembe véve, hogy a másiké lehet más, mi igazodunk közösen a gyerek igényéhez, személyiségének szükségleteihez. S egyáltalán nem számít, hogy külön háztartásban élünk vagy együtt. Egy mozaikcsalád is lehet működőképes, ha odafigyelünk magunkra és egymásra.

Fanni Koósz

Az egyik kedvenc témám volt egy időben. Nekem anyámmal a kapcsolatom életem legnehezebb kapcsolata. Szorongó ambivalens kötődési mintám mentén vágytam egyszerre és távolítottam el, mert nem azt adta, amit szerettem volna, s ezért számomra mind az anyaság, mind a szeretet rettegett, hiányolt téma volt az életemben. Amit szerettem volna, NEM olyan anya lenni ,mint Ő. S lettem természetesen nagyon is hasonló. Hiába kerültem el, hiába ágáltam ellene, hiába vontam magam köré falakat, hogy ne engedjem ki magamból, beigazolódott a mintakövetés azon mód, miszerint aminek ellenállsz, azt erősíted. Akkor kezdtem megbarátkozni az anya szereppel, mikor ráébredtem, hogy nem szükségszerű anyaszerepként aposztrofálnom. Volt ebben egy olyan csavar, hogy mivel egyedül voltam épp a gyerekekkel, felvettem az apa és anyaszerepet egybe, így aztán kicsit fellélegeztem. Később feltűnt, apaként apámat másolom bizonyos tekintetben, azaz abszolút éltek bennem a szüleim. S ahogy EZT észrevettem, tudtam leválni róluk, azzal, hogy magamra figyeltem. Belelazultam, minden erőmmel az életembe :-) Azaz direkt elkezdtem olyasmit csinálni, amit mindig szerettem volna, de a hangok a fejemben - a mintám hangja, szüleim hangja - mást javasoltak. Felfigyeltem rá, hogy a gyermekeimnek azt mondom, amit hallottam, s ekkor elkezdtem kételkedni, megbeszélni velük, kinyitni, hogy bár én így tanultam, mi van ha mégse?! Anyaként észrevettem, hogy a gyerek, a kicsi aki mindig velem van, engem utánoz, s láttam ezt akkor is, mikor nem örültem neki. Ma immár ha nem tetsző módon viselkedik, felteszem magamnak a kérdést, amit tőle várok, én tudom-e, mutattam-e neki, vagy most megint Ő hívja fel a figyelmem arra, hogy valamit meg kell tanulnunk. Aki nem tudja, tanítja alapon. Számomra anyának lenni azért csodálatos, mert soha nem tudtam magamhoz közel engedni másokat, nekem fájt a szeretet, sose volt pozitív megélés, és értük álltam fel abból, amiben nélkülük talán még most is benne lennék. A szeretetet tanulom általuk. A magamét, s másokét. Az anyagságot azonban, mint szerepet, elengedtem. Szabályait szintén. Éljük épp azt, amit a legjobb tudásom s épp legtisztább minőségem szerint tudunk. S ami fontos még! Rájöttem, hogy bocsánatot kérni ér gyerektől IS. Leguggolni hozzá, a szemébe nézni és elmondani, hogy én is vagyok fáradt is, nyűgös is, van hogy félek is, és ha megbántom, kérem mondja el, hogy tudjam! S engedje meg, ha rám dühös, én is megengedem Neki. Éljük meg magunkat egymás mellett őszintén, anélkül, hogy tökéletesnek kellene lenni anyaként, gyerekként.

Erika Balogh

Sokáig nem értettem hogy mit jelent az egy év gyászidő, miért pont ennyi és miért nem több vagy kevesebb. Mi dönti el, hogy ennek ennyinek kell lennie? A férjem 7 és fél év küzdelem után elment, a betegség minden téren rombolt. Kapcsolatok, emberek, barátságok anyagiak, vagyis a szó szoros értelmében a nullára vitte az életemet. Mindig annak nehéz aki itt marad, és a népi bölcsesség nem téved. Most itt vagyok egyedül, keresem az utam önmagamhoz, másokhoz de tétova vagyok és ügyetlen. Az évek vasmarokkal szakítottak le belőlem darabokat, így a hatvanon túl szinte minden irreálisnak tűnik. Persze jönnek a jó tanácsok, de ebből mennyi a valós tapasztalat, és mennyi az olvasott vagy hallott "bölcsesség"? Az idő nem gyógyít csak tompítja az élét a fájdalomnak, nem akarok hamis mondatokat mondani, olyan nincs hogy a nap 24 órájában minden spiri meg happy, nem ilyen nincs. És nincs csak fekete szemüveg amin keresztül minden sötét, hanem az érzelmek hullámzóan dobálnak naponta. Persze igyekszem nagyon, de pont a mai napon ért egy nagy felismerés, ami szó szerint megint atomokra robbantotta a nehezen összetákolt életemet. A nagynéném 300 km-re lévő kórházba került, és rádöbbentem hogy ő volt a kapocs a külvilág felé, és most ő sincs itt. Most szorított sarokba igazán a magány, és ez hozta ki belőlem ezt az írást. Hogy igenis fel kell készülni arra, hogy mi lesz azután ha valaki egyedül marad. Ez nem tiszteletlenség az elmenő felé, nem hálátlanság, hanem a túlélés egyik fontos sarokköve. Mert nem csak az eltávozott érdemel odafigyelést és méltó búcsúzást, de aki itt marad annak is szüksége van érzésekre és kinyújtott kézre. És ez a legtöbb esetben nincs. Egy messze nagyvárosban - nem írom a nevét mert nem ez a fontos - néhány egyetemista rájött hogy egy nagyvárosban sok a magányos ember. Öreg, fiatal, kövér, sovány, de valamiért egyedül van. Egy helyiséget kibéreltek - adományokból - lomtalanításból szereztek székeket, asztalokat és kinyitották az ajtót mondván: Mindenki jöjjön aki egyedül van. És jöttek és jöttek. Bárki leülhet bárkivel beszélgetni aki szimpatikus neki, de hozzá is odamennek akiknek ő az, és így születnek barátságok, kapcsolatok vagy csak beszélgetnek egy jót. jelképes adományt szoktak adni, hogy mindig legyen az asztalon süti, pogácsa vagy üdítő. És működik. Mert ha nem figyelünk egymásra akkor tényleg nagy baj van. És hogy én hogy vagyok, és hol tartok?Hát itt. Egyedül és szomorúan. De igyekszem.

Napsugár

"Nem vagy buta, csak még keveset tudsz." -tanítja szerető, szelíd szívvel Karak a kicsi Vukot. Annyira szeretem ezt a mondatot! Nem volt ez mindig így... Csacska, fiatal, zabolátlan énem sokáig hitte, hogy ő aztán mindent tud, és jobban tud. Hogy hogyan kellett volna őt nevelni, szeretni, hogyan kellett volna nem bántani, nem traumatizálni, hogyan kellett volna jobban támogatni, és, és, és... Mindenki hibás, a környezete, a szülei, a családja, a tanárai.. csak Ő nem! Ugra-bugráltam, szerepeltem, hangos voltam, a legkülönbözőbb módokon hívtam fel magamra a figyelmet. :-) Ma már többször mérem fel a terepet csendben a háttérből, meghallgatom az embereket, és egy ideje átjár a melegség, a végtelen szeretet és egység fénye, amikor eszembe jut: Minél többet tudok, annál jobban érzem, hogy még mennyi mindent nem! :-)

Napsugár

Az ego halála, avagy "Ki vagyok én, és mit akarok valójában?" A "kötelező" egyetemet otthagyva rögtön szárnyakat bontottam. Kipróbáltam magam, belekóstoltam sokmindenbe, megjártam mélységeket és magasságokat, párhuzamosan: párkapcsolat, hobby, önismeret és munka területén is. Egyet elhatároztam már a legelején, kizárólag a szívemre hallgatok majd, és mindenhol csak addig maradok, amég jól esik, vagy amég azt látom hogy tud hozzám adni, és nem csak elvenni.. A teljesség igénye nélkül (és nem időrendi sorrendben), voltam pici faluban posta vezető, voltam autó alkatrészes cégnél sofőr (kiszállító), kipróbáltam magam fesztiválon sörcsaposként, tanultam, dolgoztam külföldön, költöztem jónéhányszor, jártam életem során úszni, teniszezni, légtornázni, néptáncolni, játszottam furulyán, fuvolán, gitáron, énekeltem éveken keresztül. Oldottam sokmindent családállítással, kineziológiával, asztrológiával, ismerkedtem számmisztikával, kronobiológiával...stb. Legutóbb pedig úgy hozta a sors hogy egy szuper, lehetőségekkel teli multi céghez keveredtem, ahova eladó-pénztárosi pozícióba jelentkeztem, és itt ismertem meg igazán önmagam. (Fun fact, nem is emlékeztem hogy beadtam az önéletrajzom... :D) Egy rövid beszélgetés után felvettek, mindent imádtam, a környezetet, az embereket, a feladatokat, a kihívásokat, nehézségeket, mindent!.... és néhány héten belül a legnagyobb döbbenetemre és meglepetésemre felkértek üzletvezető helyettesnek. (Wow, mekkora sztárnak éreztem magam, micsoda elismerés volt ez a hiúságomnak...) Igazi Amazon voltam, hasítottam, szárnyaltam, mindenki elájult tőlem, -najó, voltak olyanok is, akik kifejezetten utáltak, és ezt valahol meg is értem-, és egyszerűen imádtam az érzést, hogy nekem nem kell megsavanyodnom a munkahelyemen, mert ez egy teljesen más világ az átlaghoz képest. (Azért egy belső hang végig ott volt, hogy nem innen fogok nyugdíjba menni :-) ) Szóval 1-2 év hasítás után jött a hideg zuhany, lett egy új főnököm -akit kezdetben tényleg imádtam-, aki szép lassan egyre többet és többet várt el. Én a tőlem telhető legtöbbet nyújtottam, mégsem volt neki egy idő után elég, elismerést sem sokszor kaptam. "Ez a munkád, mit dicsérgesselek?!" Egyszerűen hervasztó volt vele együtt dolgozni, sőt egy idő után gyomorgörcsöm, hányingerem lett tőle. A területi vezetőnk tanácsára, én végig csapatmunkában szerettem volna működni. Azt csinálni amiben igazán jó vagyok, amiben szívvel-lélekkel tudom használni a képességeimet, és kívülről -az én szemszögemből- teljesen jól ráláttam, hogy mennyire jól kitudjuk egészíteni egymást a kollegáimmal. Vagyis tudnánk. Mert a közvetlen főnököm azt akarta, hogy mindannyian orrvérzésig dolgozzunk és multifunkcionálisak legyünk. Tiltakozni kezdtem. Küzdöttem, vergődtem, veszekedtem vele, mindenbe beleálltam és én szívből akartam egyirányba húzni a szekerünket, mert láttam mennyire jó lehetne úgy a csapatunk, ahonnan én néztem. (Btw: A munkatársaim mind egyetértettek velem mindenben, mégsem szólalt fel rajtam kívül élesben senki.) A főnököm nem így látta, sőt, bizalmatlan és gyanakvó volt velem szemben, azt hitte ellene dolgozok, hogy a munkatársainkat manipulálom, és ellene uszítom őket. Olyat vetített ki rám ami nem én vagyok, hadakozott velem, és én is ővele. Aztán amikor már eleget szenvedtem, rájöttem mi a következő lépés. Be kellett látnom, hogy lehet hogy képes lettem volna arra, amit elvárt tőlem, de milyen áron... "Na nem. Biztos hogy nem fogok tovább gyomorideggel és megfelelési kényszerrel dolgozni! Az fogja meghozni a lelki nyugalmam, ha "visszafokoztatom" magam eladóvá. Akkor majd nem lesz akkora felelősség a vállamon, nem kell 100 dologra figyelnem egyszerre, nem hagyhatom hogy elfogyjon az energiám. Csak mondják meg reggel mi a dolgom aznap, azt szívvel-lélekkel fogom végezni, a vásárlóinkat nagy mosollyal és nyugalommal fogom kiszolgálni, este pedig átöltözök, hazamegyek, és magam mögött hagyom a munkát." Így is lett. Mindenki meglepődött, volt aki egyenesen hülyének nézett. "Még ilyet!" - Jó fizetést, a menő pozíciót, és az azzal járó "szabadságot" feladni?! Ki hallott ilyet ... senki. Korábban én sem. ..de tudtam, hogy ez már nem fér bele. Többre, másra vágytam. Hívott egy hang, és bár nem tudtam mi lesz a cél, de a következő lépést már tisztán láttam. "Újra költöznöm kell." Cégen belül átkérettem magam egy másik városba.. ..és innentől pedig gyökerestül megváltozott az életem, átadtam magam, és sodródni kezdtem. Annyira jól döntöttem! Egyetlen percre sem bántam meg, sőt. Kicseréltek, és a világ legboldogabb embere lettem. :-)

Sándor Attila

Amniocentézis Templomi esküvőnk volt. Teltházas. Négy gyermeket szerettem volna. A feleségem egyke. Amire sikerült igent kaponom a harmadikra, akkorra már beleszaladt a legszexibb kor kezdetébe. Átlépte a bűvös 35-öt. Behívták egy klassz, kötetlen tájékoztató napra, ahol a legdurvább születési rendellenességekről tartottak, képekben gazdag, egész napos előadást. Olyan ez, mintha az esti híradót néznéd reggeltől estig egy százas zsepi és egy kiflicsücsök társaságában. Ez, egy egynapos oktatás arról, hogy mennyire brutál veszélyes, ilyen vén(?) fejjel szülni. Sok a potenciálisan kialakuló gyermekbetegség lehetősége, de van megoldás; amniocentézis*. Meggyőzték, bement, tesztelték és este telefonált, hogy nem jöhet haza, mert szivárog a magzatvíz. Aznap este sokat tanultam erről a szűrésről. Azt is, hogy bármely potenciális gyeremekbetegséghez képest, 10x nagyobb az esélye annak, hogy a magzatburok nem heged össze és elmegy a magzatvíz a gyerekkel együtt. Ima: A ház előtt a kocsiban ülve sok órán keresztül imádkoztam. Kértem, és megbocsátottam. Kértem, hogy bármiféle idősíkban, bármiféle létformámban, ha bárkit vagy bármit megbántottam, az bocsásson meg nekem! Kértem, hogy bármiféle idősíkban, bármiféle létformámban, ha bárki vagy bármivel megbántott engem és én még nem tudtam "letenni" azt, annak most megbocsátok Isten szent színe előtt. Minden lehetséges változatot egyesével, gondosan végigvéve. Kértem ezt a Jóistentől, Jézustól, Máriától! Órákat töltöttem el, egyre mélyebb transzban. Amikor már nem volt mit kérni, nem volt mit megbocsátani, akkor azt éreztem, hogy teljesen kiürültem. Teljesen kiürültem és egyben egy másik minőséggel töltődtem fel. A Minden része lettem. Nehezen, de valamikor az éjszaka során mégis elaludtam. Volt bennem valami megnyugvás. Reggel, a nagyvizit után csörgött a telefon. A feleségem hívott, hogy megállt a folyás. Megállt, éppen azon a határon, ahol a magzat túlélheti, de még bent kell maradnia megfigyelésen. Attól kezdve ketten, sőt öten figyeltünk. Mert velünk volt a Jóisten, Mária és Jézus is. Azt tudom, hogy, ha imáról van szó, akkor a templom egy bevásárlóközpont. Ott mindent is kérhetsz. A házunk előtt - ettől kezdve már bizonyos vagyok benne -, tiszta szívvel, lehet gyermekáldást és sikeres szülést is kérni. Itt kialakult egy ilyen energiapont az esetünk által. Szerettem volna megjelölni a helyet egy szoborral, másokért. Ezt a szobrot többször meg is álmodtam. Sajnos sem a Máriabesnyői Bazilika Minor akkori sem pedig a későbbi papjai, nem támogattak. A gödöllői önkormányzat is elutasította a szobor állításának lehetőségét.  A kertünkben viszont, azóta is megállásra csábítja a Mária-úton haladókat egy "Lurdy Mária" szobor. ;-) "amniocentézis* (magzatvízvizsgálat) során a magzatot körülvevő magzatvízből az anya hasfalán keresztül vékony tűvel vesznek mintát, mellyel sejtjeinek genetikai és kromoszómális épségét vizsgálják. A magzatvízben sejtek és különféle fehérjék találhatók. A teszt segítségével 98-99%-ban diagnosztizálhatók a leggyakoribb kromoszómális eltérések (Down-szindróma, Edwards-szindróma, Patau-szindróma), illetve számos más genetikai rendellenesség még magzati korban.  A teszt nem kötelező vizsgálat, csak ajánlott lehet." /egeszsegvonal.gov.hu/

Agee

Szakaszos böjt és ketogén diéta-hogy jutottam el ide Innen érzek egy felsőbb hívást. Egészség-táplálkozás vonalon. Legalább öt ego-mastery esten voltam már, mindegyiken egy mondat érint meg mélyebben, azt akkor felírom, és elviszem magammal, hogy még többet gondolkodjak róla. István mondta: egy fémrúd ott a legerősebb, ahol egyszer eltört, és újra összeforrt. Ott kell keresni az igazi erőt. Na egészség-táplálkozás témában én nem egyszer törtem el. Kövérke kislány voltam, nagyon szerettem enni 😊, a genetikám SEM a vékony agár fajta, ez van, ebből kell főzni. De az egész nyilván nem ennyire egyszerű. Édesapám világ életében egy magas, fitt, sportot szerető, rendkívül aktív ember volt (most is az, csak már nem fiatalon aktív), szerette volna nagyon, ha sportoltunk volna valamit. Hát én egy terljes csőd voltam, nemhogy tehetségem nem volt hozzá, kedvem se, a fizikumról meg ne is beszéljünk. Egyszer úszni vitt emlékszem. Állt a medence szélén, és aggódva nézte hogy vajon megfulladok-e vagy sem. Az úszóedző közölte vele, hogy belőlem aztán tuti sosem lesz jó úszó (amire felnőtt fejjel rácáfoltam, de ez egy másik sztori). Láttam rajta a mélységes csalódottságot. Aztán kedves édesanyám minden tudásával próbált lefogyasztani, a mai napig hányinger van rajtam a békapocsolya ízű fogyasztó teáktól amiket meg kellett innom. Szóval egy horror volt az egész. Aztán eljött lassan a tinédzserkor. Mivel a megoldás nem volt meg (hogyan is lehetett volna), elkezdtem utálni a testem. Ez egy evési zavarban csúcsosodott ki 17 éves koromra. Na ebből kilábalni is horror volt. Aztán jött sok év egészségi küszködés: kövérség majd soványság, és ennek az összes következménye, az inzulin rezisztenciától a pajzsmirigy alulműködésig, majd a terméketlenségig minden. kínlódás, szenvedés. Sok év után pedig eljött egy időpillanat, amikor az egészséges étkezés és a sport mellett megjelent a csodálatos hormonális eredetű hízás. Hurrá. Feljött rám a semmiből 6 kiló. Nemcsak a sport miatt kezdett el zavarni, hanem mert kb. mind a hasamon volt. Nagyon idegesített. Akkor megint rácuppantam a forrásokra, a podcastokra, mit lehet tenni?? És akkor talált meg a szakaszos böjtölés (intermittent fasting, vagy IF). Na ez vajon mi. Jézusom, mi az hogy 16 órán keresztül nem esznek? Normálisak? Hát nekem azt mondták, hogy napi 5-6 kisebb étkezés kell, hogy meglegyen. Mondjuk a mai napig ezt tanácsolják. De tudok egyáltalán 16 órán át nem enni??? Hogy fogok éhesen elaludni? N jó, ezt ennyiben hagytam, hogy ez egy hülyeség, koplaljanak ők. Aztán valahogyan mindig szembe jött. Hogy mennyi izom került rájuk, mennyit fogytak, sőt, egyéb hasznos hatása van a belekre, a májra a vesére, az anyagcserére stb stb. Aztán egyszer nekimentem. Kicsiben kezdtem, először csak 12 órát böjtöltem, majd jött a 13, 14, 15 és eljutottam a 16-hoz. Nemhogy nem voltam éhes, sokkal jobban éreztem magam, és az alvásom, egy álom lett. Szó szerint.De a kilók csak nem mozdultak lefele még 3-4 hónap után sem(ekkor még nem tudtam, hogy az SE mindegy, hogy a fennmaradó 8-9-10 órában, amikor ehetsz, MIT és MENNYIT eszel). Mi lehet a baj. Ekkor jutottam el Dr. Mindy Pelz amerikai orvoshoz, aki mindent megmagyarázott, és ő inspirált arra, hogy a szakaszos böjthöz a ciklikus ketogén (ő keto biotic-nak hívja) diétát próbáljam meg, ami a szakaszos böjt mellett tulajdonképpen berúgja az ajtót, és stimulálja a test öngyógyító erejét. Na ez egy nem könnyű rendszer így, hamar rá kellett jönnöm, hogy vissza kell hívnom legalább a halat és a tojást az étrendembe, hogy a ketós napokat tartani tudjam, főleg a versenysportra való felkészülés és az egyedüli gyereknevelés mellett, ami iszonyú sok időt és energiát kíván. De 2-3 hónap után, mire hozzászoktam nemhogy meghozta a kívánt hatást, és lement rólam a súlyfelesleg, hanem az inzulinomat is rendbe tette, de a pajzsmirigyemet is elkezdte gyógyítani. Nap mint nap érzem a csodálatos hatását. Nem mondom, hogy mindig úgy tudom tartani, ahogy kell, van, hogy elgyengülök és „beleeszem” a böjtös órákba, főleg, amikor nagyon fáradt vagyok. Valahogyan az akaraterőm is befárad olyankor. De talán 20-ból egyszer belefér. Szóval így jutottam el oda, ahol ma vagyok. Rengeted információm van innen-onnan, tudom mit hol kell beszeretzni, mit lehet mit nem lehet enni-inni, mik a szabályok és miért. Azt tervezem, hogy hozok létre erre egy kihívást, sőt, talán személyes alkalmat is, mert jó lenne, ha egyre több ember találna rá erre a csodálatos ösvényre.

Molnár Anita

6 éve vagyunk együtt a férjemmel, 3 éve vagyunk házasok és van egy kisfiunk. Felépítettük közösen az otthonunkat, keresztülmentünk jó pár munkahelyi/karrier válságon, szegélyezték az utunkat betegségek, néha rosszakarók is, de itt vagyunk. Noha nem több tíz év tapasztalatával a hátam mögött állítom, de annál komolyabban, hogy bizony nem volt mindig könnyű - most sem éppen az - és ha nem dolgoznánk ennyire tudatosan a kapcsolatunkon napról napra, évről évre, erőfeszítést nem sajnálva, akkor bizony lehet, hogy egyes válságokat nem élt volna túl a házasságunk. Mostanra viszont látom, milyen keményen tudunk tenni azért, hogy a nehéz időkben is működjön, így nem kérdés számomra, hogy együtt megyünk tovább az úton. Ha neked is vannak nehézségek a házasságodban/párkapcsolatodban és megpróbálnál javítani rajta, keress bátran.