- PSPetra Szántó
Adott egy férfi az életembe akinél az elejétől fogva azt éreztem, az volt a belső megélésem hogy nekem ő az “igazi” férfi, nekem dolgom van, lesz vele. Telt az idő, hol közelebb hol távolabb kerültünk egymáshoz, hullámzott a kapcsolatunk, de sokszor volt érezhető az hogy mindig mindig visszatalálunk egymáshoz! 3 év telt el azóta hogy ismerem, az elmúlt fél évben kezdtem azt érezni hogy adok adok, kezdek elfáradni, és nem igazán tudom mit tegyek. Próbáltam magamra fókuszálni,nyitni más,új dolgok, emberek felé,elengedni a dolgot,az elképzeléseim, hiszen akármennyire szerethetsz valakit ha az élet stagnál közbe és neki a karrier(jelenlegi élethelyzete) most fontosabb mint te! Mikor elengedésben voltam és már nem ő volt az életem középpontjában, akkor elkezdett jönni, akarni, komolyabban venni, teperni, de én amit görcsösen akartam évekig és nem jött, majd pedig elengedtem ezeket a dolgokat, hirtelen elkezdtek a dolgok változni,viszont nem tudtam mit kezdeni vele, olyan hibákat, bántásokat okoztam az előtte bennem okozott kérdőjelek és fáradalmak miatt, hogy most elúszni látszik a dolog, pedig mélyen még mindig azt érzem hogy nekünk dolgunk van egymással, és nem görcsös ragaszkodás van hanem zsigerileg érzem hogy vele nekem jó!
0 
Attila Pató3 szó szerepel már 5 éve előttem, ha leülök az asztalom elé: 1. A fiam neve 2. Család 3. Önmagam (korábban ez az "Egészségem" szó volt) Most az a célom, hogy ezeket tartsam szem előtt és max. közben dilemmázok, hogy változtassak-e a sorrenden. :-) És igen... keresek hozzá Valakit, aki Velem tart... :-)
- Attila Pató
Sose volt kérdés, hogy egyszer apuka szeretnék lenni és az se, hogy másképp akarok az lenni, mint az én apukám volt. És amikor megtörtént, akkor minden ösztönösen jött és sose féltem. Azt továbbra is nehéz elfogadnom, hogy már nem művelhetem az apaságot minden nap, de talán épp ezért annál jobban élvezem minden percét. Az apaság az, amiben most a legboldogabb, önazonos és a legőszintébb tudok lenni (akár önmagamhoz is), mert a gyermekemnek nem érdemes hazudni és sokat tanulhatok Tőle :-)
- Attila Pató
Amikor 5 évvel ez előtt egy nyári este megkocogtatta a vállamat és azt mondta beszélni szeretne velem már tudtam mit fog mondani és azt is, hogy nincs visszaút. Nehéz volt sokáig, nehezen tudtam elfogadni, pedig én se voltam jól... De az én szótáramban nem szerepelt a válás. A legbüszkébb ma már arra vagyok, hogy meg tudom neki köszönni az akkori döntését :-)
Schlotter EdinaHogy lehet feldolgozni azt hogy nem lehet gyermeked... nekem úgy sikerült hogy arra gondoltam, a természet/Isten így akarta valamiért és igaza is volt, nem biztos hogy képes lettem volna rá az meg fel sem merült bennem hogy drága, fájdalmas, kellemetlen kezeléseken essek át emiatt, tudom hogy sokan annyira vágynak gyermekre hogy vállalják ezt is. Eleve sosem voltam az a típus aki nagyon meg akar felelni a társadalom elvárásainak, azért szülni hogy na hát ez az élet rendje. Az sem segít ha azt sulykolják hogy az nem is nő akinek nincs gyermeke. Sokáig volt egy hiányérzetem, hogy esetleg vágyom egy gyermekre, mondjuk örökbefogadás útján de nem úgy alakult és a bántalmazó kapcsolatom után el is engedtem jó hosszú időre (az én amazonságom/sárkányságom 15 évig tartott) de most hogy újra vágyom párkapcsolatra, így most sem érzem már hogy lemaradtam volna valamiről. És nem érzem kevésbbé nőnek magam ettől. Vannak férfias nők gyerekekkel, és nőies nők gyermek nélkül. Az anyai ösztöneimet meg az állatok szeretetén keresztül élem meg.
- Schlotter Edina
Kedves Anita! Nekem nincsen tapasztalatom ezzel kapcsolatban, de azt gyanítom hogy mindenkiben más történik ilyenkor. Beteg voltál. Arról nem tehetsz. Amikor valakinek tumoros megbetegedése van az is krónikus betegség és van kapcsolat ami túléli és van ami nem. Biztos nehéz de fordított esetben te is kitartottál volna mellette bár biztos hogy sokminden változik az emberekben ilyenkor. Ez egy próba is talán, a covid rengeteg mindent megváltoztatott és talán le is tisztázott. Jól jártál hogy kiderült még most hogy egy ilyet nem bír ez a kapcsolat ki és nem hiszem hogy ilyenkor hibás lenne bárki is. Ha ő nem kíváncsi arra hogy milyen vagy amikor egeszséges vagy az az ő baja. Más majd kíváncsi lesz. És őrá várjál és magaddal törődjél, új életet kaptál.
- Schlotter Edina
Kiégés ellen van egy jól bevált recept amit kipróbáltam és nagyon bevált nálam. Amikor valamit még szívből csinálsz esetleg munka mellett hobbiból akkor az tölt és imádod de amint ugyanezt pénzzé teszed akkor könnyű elveszíteni az örömöt amit korábban adott, mert hát muszáj elvállalni olyan munkákat is pénzért amit amúgy nem szívesen... Ha időnként beiktatok magamnak egy álomprojektet, amikre vágyom hogy megvalósítsam, akkor eszembe jut, miért is imádjom azt amit csinàlok. Ezt nem pénzért, csakis önmagamért. Amikor uborkaszezon van amúgy is. Nekem alkotó tevékenységekben van ilyen tapasztalatom, (fotózás/körmözés), nem tudom máshol van e ilyen. Vagy a másik a továbbképzések. Bármi ami kizökkent. Megtörni a monotonitást valami újítással. De lehet hogy a kiégés csak azt jelzi hogy az ember még nincs egészen a helyén? Azt mondják: az a hivatásod amit ingyen is megcsinálnál ha tehetnéd.
Esztergomi KatalinAzt hiszem, teljes meghasonlottságban vagyok.... Folyamatosan tanulok, képzem magam, mindenféle szinten. Gordon kommunikáció, pszichológia szak, ICD terapeuta képzés. Közben szomatikus önismereti terápiába járok magam is, egyrészt mert ez is "kell" a tanulmányaimhoz, másrészt mert fontosnak tartom, hogy a szupervíziós alkalmak mellett a saját fejlődésem is támogatva legyen. Maximálisan hiszek abban, amit tanulok, amit képviselek. Az elmúlt hetekben mégis olyan nehézségekkel találkozom, amik próbára teszik minden eddigi tudásom, türelmem és önelfogadásom. Vezetőként folyamatosan olyan "támadásokat" kell hárítani, amiben vélt vagy valós igazságtalanságokat jeleznek felém. Rég nem célom elfogadtatni a saját nézőpontomat, el tudom fogadni, hogy nem vagyunk egyformák, másképp gondolkodunk ugyanarról a helyzetről. De a fekete-fehér világlátást egyre nehezebben tudom tolerálni, és folyamatosan figyelem magam, miért irritál ez a hozzáállás egyre jobban. Ráébredek, hogy bekapcsol bennem a gyerekkorom, amikor akaratos kisgyerekként szinte állandóan meg kell(ett volna) védenem az álláspontom, ami az esetek 90%-ában más, mint az édesanyámé. A gondolkodó agyam tudja, hogy ez rendben van így, és ez a munkakör megkívánja, hogy ebben kitartó legyek. A gyermeki részem viszont küzd, és azonnali jogorvoslatot kívánna valakitől, aki persze nincs ott. Keresem azokat a helyzeteket, ahol a bennem felgyűlt feszültséget le tudom vezetni úgy, hogy az magamra és másra nézve is biztonságos. Keresem azokat a helyzeteket, ahol úgy tudok határt tartani, hogy abban a másik fél is meghallgatásra lelhet, és én sem mondok le a saját szükségleteimről. Olyan szépen hangzik, amikor Eric Berne tranzakcióanalízisével kapcsolatban tanultuk a felnőtt én-állapotot. De ezt az állapotot huzamosabb ideig megtartani, piszok nehéz nekem. Figyelem magamban, hogy vagyok ezzel az érzéssel éppen most, és törekszem maximális empátiát adni ennek az énrészemnek is. Mert a szorongás, a meghasonlás is az enyém, az is én vagyok. Érzések, melyeket sokáig nem engedtem meg magamnak, hiszen egy jó kislány, egy jó vezető mindig kiegyensúlyozott.... Aztán, ha elcsitulnak bennem ezek az érzések, újra összeszedem magam, és futom a következő kört, mert feladat az folyamatosan van, én pedig hiszek magamban. Hiszek abban, hogy ez a sok tanulás, önismereti munka arra is felkészített, hogy több nehéz helyzetben is önazonos tudok maradni.
Katica TothVannak emberek, akiket nem azért sodor mellém az élet, hogy megmentsenek engem, és nem is azért, hogy én mentsem meg őket, sőt nem is azért, hogy örökre maradjanak, hanem sokkal inkább azért, hogy egy darabig mellettem haladva tükröt tartsanak elém, miközben én is tükröt tartok nekik, akarva-akaratlanul, pusztán azzal, ahogyan jelen vagyok, ahogyan reagálok, ahogyan szeretek vagy éppen ahogyan bezárok. Az élő, lélegző találkozásokban nem csupán a másik szemébe nézek bele, hanem a saját belső tájaimba is, mert a másik tekintetében felsejlik valami ismerős, egy rég eltemetett vágy, egy ki nem mondott félelem, egy gyermeki hiány, amelyet már olyan ügyesen megtanultam mosollyal elfedni, hogy szinte én magam is elhittem, nincs is ott, és ebben a finom, mégis elementáris tükröződésben egyszer csak ráébredek arra, hogy tanulok, nem könyvekből, nem tanításból, hanem a másik által önmagamról, a működésemről, a mintáimról, a választásaimról. Önkéntelenül válok a másik tanítómesterévé, mert egyetlen mozdulatom, egy hangsúlyom, egy elfordulásom, vagy éppen az, ahogyan szeretni próbálok és ahogyan nem tudok szeretni, többet árul el rólam, mint bármilyen tudatos magyarázat, és ezekben a pillanatokban a másik ember olyan tükröt tart elém, amelyben nemcsak az arcom, hanem a meneküléseim, a hárításaim és az önmagamról gyártott történeteim is láthatóvá válnak. Van, amikor bátor vagyok annyira, hogy belenézek ebbe a tükörbe, és nem kapom el azonnal a tekintetemet, hanem elidőzöm a látvány előtt akkor is, ha az fáj, és lassan, rétegről rétegre lehántok magamról egy-egy illúziót, elengedem azt a történetet, amelyet éveken át meséltem önmagamnak arról, hogy ki is vagyok, mit érdemlek és mire vagyok képes, majd ahogy peregnek le a hamis rétegek, alatta kirajzolódik egy tisztább, sebezhetőbb, mégis élőbb arcom, amely közelebb áll a valósághoz és közelebb ahhoz az emberhez, aki lenni szeretnék. És van, amikor megriadok attól, amit látok, ezért inkább kifordulok a lehetőségből, megtagadom a tükörképemet, és azt mondom, hogy „nem én vagyok”, vagy azt, hogy „te látsz rosszul”, majd visszalépek a megszokott önbecsapás langyos biztonságába, ahol kényelmesebb tapicskolni a hamis tükrök torz felszínén, mert ott minden magyarázhatóbb, minden logikusabb, minden felelősség áthelyezhető, és mindig akad valaki, akire rá lehet mutatni, akit lehet hibáztatni ahelyett, hogy befelé néznék. Nem mindenki tanul egyformán, nem ugyanabban az ütemben és nem ugyanabban a mélységben, mert van, aki előrébb jut önmaga megismerésében, míg a másik még görcsösen ragaszkodik a régi mintákhoz, mégis számomra minden ilyen találkozás ajándék, akkor is, ha látszólag nem történik nagy dráma, ha nem mindkét fél ébred egyszerre, mert nyomot hagy bennem, visszhangot ver bennem, és felkavarja az addig mozdulatlan állóvizemet. Mert ha csupán egyetlen vakfoltomra rácsodálkozom, ha akár csak egy hamis illúziót el tudok engedni, és ha meglátom valódi önmagam egy apró szeletét, amely addig rejtve maradt, akkor már történt egy lényegi elmozdulás bennem, amely után nem tudok teljesen ugyanúgy élni, mint korábban, hiszen ettől a felismeréstől valami pontosabbá válik bennem, tisztább lesz a belső hangom, és ha elviselem ennek a folyamatnak a fájdalmát, ha nem menekülök vissza a megszokott önáltatásba, hanem hagyom, hogy kiforrja magát az élmény, akkor lassan egy minőségibb élet és érettebb, tudatosabb kapcsolódás felé mozdulok. A valódi változás bennem nem hangos és nem látványos, hanem csendesen indul el ott, ahol már nem másokat hibáztatok, hanem felelősséget vállalok azért, amit a tükörben látok, és talán a boldogság esélye is ebben a bátorságomban rejlik, abban, hogy képes vagyok belenézni, maradni és tanulni abból, amit a másik által önmagamról megtudok, még akkor is, ha a felismerés időnként fájdalmas.