Tapasztalatok

• 

  Fanni Koósz

  Gyerekkoromban azt vettem észre, hogy az emberek nem szeretik hallani az igazat. Nem bírják hallani, ezért aztán inkább udvariasak és az udvarias embereket címkézik kedvesnek, ami gyakran azt jelenti, hogy 'nem igaz'... Bennem volt valami brutális őszinteség, gondolom, mert egy idő után kirekesztődtem, és aztán már vágyam sem volt arra, hogy ily módon kapcsolódjak. Jól megvoltam egyedül. Persze egy egy ember azért jó ha van, akivel egy hullámhosszon vagyunk, de mivel nagyon mély volt bennem a hiedelem és tapasztalás, hogy engem senki nem ért meg, egyre inkább ezt sugároztam kifelé, s ez bizony magával hozta azt, hogy a világomban ez vált valósággá. Oda jutottam, hogy egy újszülöttel egy másfél utcás faluban éltem, idpnként kiegészülve a nagyobbik lányom társaságával is, egyáltalán nem kívánva az embereket. De kiderült, hogy egyedül nem megy. Nem lehet bírni. Mentálisan, fizikailag és érzelmileg sem. Úgyhogy félve és lassan kezdtem el kidugni az odúból a fejemet. Eleinte csak mert muszáj volt. S ahogy kedvességet tapasztaltam ismeretlenektől, megdőlt bennem az addigi hiedelem, miszerint a család az, aki támogat...én pont azt tapasztaltam, hogy bizony milyen sokat adhat egy idegen. Talán csak egyszer és soha többet. Épp ezért nekik talán könnyebb, s nekem is, mert nincs érzelmi kapocs. Nincs benne múlt, jövő, elvárás, csak a jelen pillanat, amikor valamiért egymásba botlunk. S észrevettem, hogy mindig azt kapom, amit épp be tudok fogadni, amire nyitott vagyok. S ami bennem van, az jelenik meg kívül lehetőségben, minőségben, emberben. Ennek öröme ahogy lassan áthatott, egyre több örömteli emberrel találkoztam. S ahogy egyre önazonosabb lettem, egyre több önazonos ember lett a külvilágomban. Így jutottam oda, hogy a külvilágomban megjelenőket immár nem ítéltem, kritizáltm, hanem magamat kerestem bennük. Ha egy hullámhossz, azért, s ha nem, azért. Ő vajon mit mutat meg nekem belőlem?! EZ lett a mottója a kapcsolataim megélésének. Egyre jobban élvezem az embereket. Figyelni őket, látni őket, hallani őket, s élni mellettük magam. Vajon kibillent, vajon erősít, vajon gyengít, s ha igen, miért?! Élve és értve, mindenki a saját útját saját hiedelmei mentén járja, s nem dolgunk ígérni egymásnak örökkét, hogy ha ragaszkodni kezdünk, az van, hogy megállít, és megéltem annak könnyedségét, hogy mikor kinyitottam a szeretett személynek az ajtót, hogy élje, amire vágyik, azzal, akivel szeretné, én szabadon s ha úgy van távolról, birtoklási vágy nélkül és örömben szeretem Őt, akkor egyszer csak megjelent, s azóta együtt vagyunk. Hullámvölgyeink pedig egyre közelebb visznek minket magunkhoz, s egymáshoz. Ezzel együtt nyílik a világ, új emberek, akik immár hasonló szellemiséggel élik napjaik. Hosszú út volt ide jutni. Sokáig hittem, egyedül vagyok, és jobb is, hisz nincs olyan ember, akivel érdemes kapcsolódni. Most már tudom, mindent magamból kiindulva tapasztaltam, s ahogy változott belső világom, úgy változott kívül is, élve minden nap annak igazságát, nincsenek mások. S hogy mindenki saját univerzum, a világ multiverzum, és ez gyönyörű.

  #Kapcsolatépítés

  Tovább

  2
• 

  Fanni Koósz

  Nem voltam fiatal, amikor megkérték a kezem. Emlékszem, mennyire hüledeztem, hogy valaki tényleg, de tényleg, úgy értem igazán engem akar feleségül venni?! Ami azért jelzi, hogy is álltam az önértékeléssel. Mondhatni, hogy nagyon különböztünk, de pont ezért voltunk remek páros. Én vágytam valakire, aki megment - látom utólag - s ő arra, hogy valakinek megmentője lehessen. Hamar kiderült, hogy gyermekvállalásunk beteljesült. Jó apa volt és igazából jó férj. Nem panaszkodhattam, talán ezért is volt nehéz bevallanom, hogy egyszerűen nem tudok kiegyezni azzal, ahogy éltünk. Pedig volt lakás, autó, munka, szép és egészséges gyerek, hát mit kívánhat egy nő még?! Ja, és tényleg szeretett...csak nem úgy, ahogy vágytam rá...A körülöttem élők, családtagok bizonygatták, hogy majd elmúlik. hogy minden kapcsolat hullámzik, s egy darabig próbálkoztam, hiszen ott a gyönyörű lányunk, s jó apa volt tényleg! De nem ment. Nem tudtam lemondani magamról. Nem tudtam megelégedni azzal, ami normálisként volt aposztrofálva, így másfél év gyötrődés után közös megegyezéssel adtam be a válópert. S mikor a bíróság elválasztott minket, éreztem, mennyire szeretem a volt férjem, mint embert, s tart ez a mai napig. Lányunkat abszolút közösen neveljük, úgy, ahogy Neki jó, egyetértésben és egymás támogatásával. Ám itt még csak kezdődött a kapcsolati válság...vagyis, amit annak hittem, arról kiderült, egy szépen lezárt kapcsolat, részemről legalábbis, és nem sokkal ezután kezdődött a valódi válság valaki mással, akivel együtt sem és külön sem tudtunk meglenni... Nem mondanám szerelemnek, sokkal inkább felismerésnek. Egy pillanat alatt ismerte fel bennem valami, hogy Ő AZ...hogy ez az AZ mit is jelent, nem biztos hogy kell címkézni. Eltéphetetlen kötelék, amit a legnehezebb és legfájóbb tapasztalások sem ingattak meg. Ennek a kapcsolatnak a tüzében átforrósodtam, formált, elégetett, s leolvaszotta rólam mindazt, mit lehetett, de Ő maradt. Folyamatos hullámzás jellemezte. Fájó pofonok. (nem szó szerint)...Amennyire akartam Vele lenni, annyira nem, s ez pontosan ki is vetült a térbe. Aztán lett egy gyermekünk, s ez hozott egy látszólagos törést, egy véget. Ő arra, én erre...Gyűlöltem, amiért magamra hagyott, amiért egyedül cipeltem a terhet. S közben azt akartam, tűnjön messzire, hogy ne lássam soha többé, annyira fájt a jelenléte, de a hiánya is. Tehetetlenül vergődtem, de mégis a hozzá fűződő múlhatatlan, téphetetlen és érthetetlen kötelék volt az, ami aztán minden fájdalmon keresztül magamhoz vezetett az önszeretet felé. Ráébredtem, tükröm Ő, mibe ha belenézek, magamat látom. S ahogy egyre több mindennel elfogadásba kerültem, úgy lépegetett Ő is hozzám közel...Nem mentett meg magamtól, de megmutatta, hogy épp mit árasztok kifelé, mert - észrevettem - pontosan arra reagál, ami bennem van, s nem arra, amit gondolok vagy akarok mutatni, kapni, adni...s ez a kapcsolat, ez a válság, mely életem mélysége volt, vezetett aztán magamhoz el...

• 

  Dóka Viktor

  26 évesen lettem apa először. Vagyis Apa nem lettem. Apa vagyok mélyen valahol a zsigereimben, szerintem így születettem, hogy ez kódolva van. Valójában nem tudom. Mert bár van elképzelésem helyzetekről és lehetséges megoldásokról is, mégis ez (még) valahogy semmit sem ér az adott helyzet, nehézség vagy öröm megtapasztalása nélkül. Talán inkább tapasztalatom úgy, hogy apa leszek újra és újra. És nem csak a gyermekeim születése által. Sokkal inkább azáltal, hogy (sokszor felfoghatatlan méretű) kihívások vagy katartikus örömök és rácsodálkozások jönnek. És persze jön a félelem, hogy helytállok-e egy helyzetben, amiben még nem voltam. Felnevelni egy gyermeket. Vagy aztán kettőt, hármat, négyet. Inkább nevelnek ők engem. Tanítanak elfogadni, szeretni, meghallgatni. Ha képes vagyok kiadni a gyeplőt a kezemből, egészen csodálatos, addig ismeretlen helyekre vezetnek. És ezt nem csak képletesen értem. Egyszer megálltunk egy erdőszéli helyen. Amíg én kerestem a tovább vezető utat, addig ők néhány perc alatt egy hatalmas kidőlt fát vettek birtokba. Bogarastul, csalánostul, mindenestül játszótér, kutatólabor és akadálypálya lett belőle. Szóval azt tapasztalom, hogy sokkal inkább vállaltak és vállalnak ők engem, hogy tanítanak, hogy életre nevelnek.

  #Gyerekvállalás
• 
• 
• 
• 

  Ilona Kovács

  Business és team coach végzettséggel, karriercoach specializációval szakterületem a küldetésfeltárás és támogatás. Ha úgy érzed, hogy nem vagy a helyeden, nem szereted már, vagy nem minden részét szereted a munkádnak, esetleg azt érzed, hogy nem ismerik el a munkádat, stresszes vagy és folyamatosan kimerült, akkor érdemes ránézni a hogyan továbbra. Ebben tudlak támogatni, ha hozzám fordulsz. Itt is megtalálsz: www.lnkcoaching.com www.karriertudatossag.hu

  #Karrierváltás

  Tovább

  1
• 

  Ilona Kovács

  Elköteleződés...számomra nehéz ügy még mindig. Legutóbbi felismerésem, hogy először magammal "kell" elköteleződnöm, csak aztán megy mással is. Nade, hogy voltam/vagyok én ezzel? Számomra most az életem két területén hangos az elköteleződés. Az egyik a párkapcsolati, a másik pedig a helyem a világban, a küldetésem felé való elköteleződés. Utóbbiról írok most, ami most lett igazán aktuális. Érik már jó pár éve, készültem is rá...először arra kellett rájönnöm, hogy mi is az igazából, majd mikor ez megvolt, megtalálni a megfelelő helyet, ahol képződöm, gyakorlatot szerezni, és elkezdeni azzal foglalkozni, persze közben helyt állni a munkahelyemen és itthon a kislányom mellett, ill. tenni azért a vágyamért is, hogy megtaláljam a társam. De elidultam az úton, ami sokszor nehéz volt. Először tréner végzettséget szereztem, majd beiratkoztam az egyetemre és másoddiplomásként coach lettem... persze azóta még néhány továbbképzés is volt, mert még "nem vagyok elég jó" az elinduláshoz. És persze sok-sok dilemma, de most 15 év nagyvállalati lét után megléptem, felmondtam a cégnél, ahol dolgoztam, és vállalkozásépítésbe/önmegvalósításba kezdtem. Mert egyszerűen már nagyon ezt kívánta a lelkem. Nehéz volt nagyon meglépnem, de büszkeséggel is tölt el, amellett, hogy még mindig félek. Van bennem egzisztenciális szorongás is és bizonytalanság, hogy sikerül-e, képes leszek-e megvalósítani a vágyam... Közben pedig nyugodt is vagyok, mert végre csak azzal foglalkozhatok, amivel igazán értéket képviselek. Mások támogatásával. Megnyugtat, hogy hiteles tudok lenni, hisz magam is végigmentem azon az úton, amiben másokat is támogatok, ez pedig a küldetésük megtalálása. Sokszor voltam egyedül ezen az úton és sokszor voltak segítőim is. Azt tapasztalom, hogy együtt sokkal könnyebb, ezért mostmár tudatos vagyok rá, hogy legyen támogató közösségem folyamatosan. Ha tudsz hozzám kapcsolódni, keress bátran! :-)

• 

  Ilona Kovács

  A válásom anno egy 14 éves kapcsolat vége volt, 31 éves koromban. Gyakorlatilag az egész fiatal felnőttkori létemet egy kapcsolatban éltem, hűségesen, kikacsingatás nélkül. Volt előtte némi tapasztalatom, de eltelt 14 év... ott álltam a válást kiheverve a vágyammal, hogy szeretnék újra ismerkedni, de azt sem tudom már, hogy hogyan kell... sőt, azt sem tudtam, hogy milyen férfira vágyom... és nem mellesleg egy pici gyerkőccel. Volt bennem belső gát és félelem bőven, de belevágtam, a barátnőim támogattak, bátorítottak. Beregisztráltam a híres jobbra-balra húzogatós társkeresőre. Félretettem az elveimet és mivel akkoriban az önző énemet éltem és a carpe diem határozott meg, elkezdtem randizni, újra élni. Rituáléként éltem meg a randira készülést, csinos ruha, magassarkú, piros rúzs... Elkezdtem újra megélni a nőiességem, és ez lassan visszadta a magabiztosságom, és egy idő után bátrabb lettem a férfiakkal. Közben megszerettem magam, és ez kezdett el sugározni rólam. Ismerős helyzet? Itt vagyok, ha segítségre van szükséged!:-)

  #Ismerkedés
• 

  Izsa István

  2017-ben kezdtem el meditálni.Akkor nagyon nehezen ment épp hogy 2percet tudtam leülni egyenes háttal az ágy szélén aztán elkezdett fájni a hátam és egyfolytában zakatolt az elmém. A kitartásnak és a rendszeres gyakorlásnak köszönhetően a meditáció nem csak az életem részévé vált hanem rájöttem hogy bármilyen tevékenység közben is tudok az elme zakatolása nélkül a csendben létezni ami számos jótékony hatással bír mind szellemileg mind fizikailag. Azóta sokkal egészségesebb vagyok,elmúlt a figyelemzavarom és remekül alszom a nyugalom pedig ami az önvalóból árad szinte leírhatatlan.

  #Meditáció

  Tovább

• 82
• 83
• 84

Nem sokkal utána történt, hogy vezető pozícióból hirtelen a munkanélküliség világában voltam. 3 hónapig otthon, kerestem az utam, mit hogyan csinálnék másként. Kiégtem, megtörtem, bátortalan lettem. Mindent kipróbáltam, kerestem mi tesz boldoggá és ez egy hosszú év volt számomra, hiába találtam 4 hónapon belül új munkahelyet. Viszont eldöntöttem, hogy egy teljesen más irányt veszek. Ezalatt az út alatt megtapasztaltam, hogy a régi bántásokat, hogyan kompenzáltam. Utána hogyan lettem ebben is tudatosabb és fogadtam el a testi adottságaimat. A nőiesség felfedezése és a felismerés, hogy megtörtem, bátortalan lettem, a külső elvárásokban kerestem visszaigazolásokat, pedig mindig is itt voltam magamnak, csak a belső nyugalmamat nem találtam, nem tanúsítottam türelmet magammal szemben. Éreztem, hogy annyi a teendőm egy napban, hétben, hónapban, hogy képtelenség teljesíteni, és mindig teleírtam a határidő naptáramat. „…Hogy nehogy lemaradjak érzéssel” éltem, és szerettem volna megfelelni másoknak, hogy ott vagyok, találkozunk. Közben nem is töltött fel az az találkozás. Ez alól feloldoztam magam, hogy legyen magamra időm, egyedül, zaj nélkül, és olyan emberekkel töltsem az időm, akik feltöltenek, észrevétlenül adnak. Szerettem egyedül beülni egy kávézóba, élvezni a kávémat és csak nézni ki az ablakon. Ahogy változtattam, sokszor éreztem, hogy már nem szorongok belülről, nem feszített egy érzés. Megkönnyebbülés volt. Nem egy gyors megoldást találtam, hanem egy folyamatot, egy életstílust, amit lépésről lépésre, napról napra tudtam beépíteni a mindennapokba. Együtt kell élni azzal, hogy a gyógyulás egy lassú folyamat, viszont a jóga ezt az érzést adta meg nekem, hogy lassuljak le, bárhol, bármikor, anélkül, hogy feszélyez a környezet a nyomással, és összeomlanék, vagy kiégnék.

A barátaim, amikor megtudták, hogy jógaoktató lettem, először el sem hitték, és nem szerettek volna járni az óráimra, mert nagyon távolinak érezték, túl spirituálisnak, jöttek a jógás viccek, … “Miért tekerem magam függönybe” … röviden inkább a megdöbbenés nyert náluk. Hiába sportoltam gyerekkorom óta, meg jógagyakorló voltam, a régi mintázatokat keresték bennem. Nem bántam meg, hogy ezt az utat választottam, mert a képzések után, elkezdtem oktatni, rájöttem, hogy a mélységekből olyan sok megélés lett, hogy tudok ebből adni, másoknak segíteni. Ezért is tanítok, mert tudom nem vagyok egyedi eset, és sokan magukra ismernek a történeteimből. Ebben találtam meg a helyem és szeretném másoknak is megmutatni a folyamatot és az utat, ehhez a teljesebb élethez, és hiszem, hogy a teljesebb élet nálad és nálam is mást jelent, viszont a vonalvezetésben tudok segíteni.

Sokszor futok bele abba, hogy a jószándék vezérel, hogy segítsem a munkatársakat, és vannak olyan kollégák, akik a bürokráciára hivatkozva a tettemet rossz színben tűntetik fel, mintha nem lennék lojális a céghez. Ezek rosszul esnek, és dolgoznom kell azon, hogy ne érezzem ezt, vagy adjam meg magamnak, hogy megélhessem. Én a közösségért szeretek tenni, nem egy cégért, egy logóért, névért, mert ezek mögött emberek vannak, emberek teszik azzá a céget, ami... Érdekes felismerésem volt ezzel kapcsolatban, hogy már a szakközépiskolában, mint osztályfelelős ezt megkaptam. Viszont volt egy tanárnőm, aki oda állt mellém és azt mondta nekem, abban a helyzetben, hogy ne hagyjam, hogy a lelkesedésemet letörjék, ha szívből, teljes lelkemmel teszem, néha fel kell rúgnunk picit a szabályokat. Ne engedjem, hogy berakjanak egy dobozba. Hálás voltam, hogy ez eszembe jutott, pedig ennek már több, mint 20 éve...