Csontos Tamás PéterMegszülettem, de nem kaptam az élethez "használati utasítást". 30-as éveimre csalódtam a gondolati elvhű életvezetésben hívhatjuk ezt masculin szellemiségem elkopásának a valósággal való ütközéssel. Majd az érzelmeimmel, érzéseim fókuszba helyezésével való feminim módus operandim ideje következett, amely pokoljárásban teljesedett ki. De akkor hogyan? Az életvezetés az elvállalt szerepkörök hosszú távú tartalmas működtetésének alapja az önismereti út. A vezetési képességed határait az önismereted adja. Az önismereted fejlesztésének ára van, ez az ár az illúzióid elvesztése. Ezek az illúziók egyben a legfőbb belső akadályok is amelyek fejlődésed útjában állnak. Még nem találkoztam olyan emberrel akinek a fejlődés hosszú távon egyedül ment volna. Társas lények vagyunk, egy csoportba születtél. Mindig ott egy szülő egy családi hagyomány vagy családtagok. Vállalati környezetben egy mentor egy vállalati munka kultúra és munkatársi közösség. Hívhatjuk ezt mentornak, ügynek és csoportnak is. Nem a szavak a lényeg, hanem a jelenségek látásmódjának gyakorlata. Amit a megértésed meghaladva megláttál azt már tetszőleges szavakkal illetheted, az artikuláció mindíg egy közösségnek szól. Amiben segíthetek: Az akadályok láttatásában. Az akadályok felismertetésében. Az akadályok meghaladási módjának gyakorlatában. Az öngyógyító képességed esetleges aktivizálásában. A saját utad "használati utasításával" megismertethetlek, de nem cselekedhetek helyetted. Nincs Szent Grál, ez nem megy "okosba". Munka van, folyamatos és nem is kevés...
8
Cziráki Orsolya Boglárka38 évesen vágtam bele először a vállalkozói létbe , akkor tettem meg életem második tudatos ugrását a nagy semmibe önként és dalolva és hagytam ott a biztonságnak az utolsó látszatát is , az utolsó kapaszkodót és mondtam fel egyik napról a másikra a köztisztviselői állásomat. Egy 70 fős panziót kezdtem el vezetni egyedül a Bakony közelében, gyönyörű természeti környezetben, egy hatalmas tanyán, elég nagy törzsközönsége volt úgyhogy folyamatosan jöttek a vendégek, az osztálykirándulások, csapatépítő tréningek és táborok. Enyém volt a teljes felelősség, és minden feladat a szervezéstől, levelezgetéstől, a marketingen, számlázáson, a vendégek fogadásán át a programszervezésig , de imádtam, életem legjobb munkahelye volt. Egész nap rohangáltam a hatalmas birtokon, tele voltam ötletekkel, energiával és tettvággyal és jól is csináltam. A vendégek elégedettek voltak ,én meg edzett a sok rohangálástól és boldog. 3 év után innen is továbbléptem , mert megjelent az életemben derült égből villámcsapásként a Szerelem és ő ugyanolyan erős teremtőerővel rendelkezik mint én, úgyhogy nem kellett sokáig várni, hogy kitaláljunk valami közös vállalkozást , amit úgy döntöttünk, hogy együtt a nulláról építünk fel. A férjem rendelkezett a tudással , de nem találta az irányt, azt a formát, ahol igazán kibontakoztathatná azt a rengeteg mindent , amiben jó volt (igazi polihisztor: ácsként dolgozott mikor találkoztunk, de értett a fémszerkezetekhez is, a villanyszereléshez is, hegeszteni is tudott és imádott fával dolgozni)) , úgyhogy én adtam meg az irányt (kalandparkok és egyedi kalandelemek gyártása, mert ez volt annyira komplex és változatos, hogy megfelelő kihívás volt a számára) ő pedig kitöltötte maximálisan tartalommal és szakértelemmel. Volt egy ötletünk, amit ő meg tudott építeni, de nem hitt abban, hogy ezt bárki is megvenné, én meg eladtam pár hónapon belül , megszereztem az első megrendelőt , ami után jött a következő meg a következő és elkezdtek továbbajánlani bennünket. Ezt a céget 7 éve építgetjük és ma már sikeresnek mondható, kezdetben mindent ketten csináltunk benne szó szerint , úgyhogy én ugyanúgy megtanultam dolgozni a szerszámokkal (ha kell fát gyalulok, csiszolok, ha kell flexelek, ha kell 12 méter magasan festegetem a fémszerkezetet, ha kell tetőt fedek vagy alpinkodok) Emellett végeztem a háttérmunkát , az adminisztrációt, szerződéskötéseket, számlázást, marketinget (werkfotókat, médiamegjelenés, honlap), ISO minősítést szereztem a cégnek, elvégeztem a HR-s munkát stb, a férjem pedig helytállt a terepen, folyamatosan fejlesztette magát szakmailag és gyakorlatilag ma már nem csak kivitelezünk, hanem tanúsításra is előkészítünk és a férjem komoly szakmai elismerésre tett szert a kalandparkok zárt világában. Később már lett csapatunk, de ez sem mindig olyan egyszerű, ebből is sokat tanultunk, hogy milyen a jó vezető (nem elég jó embernek lenni, nagyon nem mindegy hogy néhány fontos vezetői kvalitással rendelkezik e az ember , ha egy csapatot akar irányítani és tudja e ezeket alkalmazni is) , hol kell meghúzni a határt és milyen fontos adott esetben meghúzni és következetesnek lenni , hogy nem elég szakmailag kiválasztani a munkatársakat , mert sokkal fontosabb az emberi tényező, hiszen szakmailag bárki fejleszthető, emberileg viszont már nehezebb, meg nem is a munkáltató dolga és hogy sosem szabad összekeverni a barátságot és a munkát, illetve hogy amikor a férj és feleség együtt dolgozik mennyire fontos, hogy egy jó egyensúly maradjon a munka és a magánélet között, hogy a munkahelyi stresszt ne vigyük be a kapcsolatba , illetve hogy mi mindent lehet tenni annak érdekében, hogy a stressz ne menjen az intimitás rovására stb stb Gyakorlatilag végighullámvasútoztuk az elmúlt 7 évet , de jókat sikítoztunk közben és azt tudom mondani, hogy hatalmas egyéni és közös tanulás volt és most is az, de szerencsénk van , mert az egymás iránti elköteleződés annyira erős, hogy ennek a szeretetnek a tüzében gyakorlatilag minden konfliktusból egyre erősebbként jövünk ki , pedig konfliktusból nem volt hiány. :) Főleg, hogy bennem olyan erős a Szolgálat iránti késztetés, és az alkotói energia, hogy ezek mellett volt erőm még a saját vállalkozásomat is elindítani és életben tartani , ami a saját fejlesztésű módszertanom alapján egyéni és csoportos mentorálást jelent, a női körök tartása mindig is a szívem csücske volt és lesz. Ez bennem okozott konfliktust , hogy az én "ügyem" hogyan tud megférni a férjem Ügyével , mert hiába próbáltam parkolópályára tenni többször is az életem során, mindig óriási dühenergia generálódott bennem, amíg nem találtam meg a módját a folytatásnak. Ezzel dolgozom jelenleg és keresem a legjobb megoldást arra, hogyan lehet ezt a kettőt jól összeegyeztetni egy szeretetkapcsolaton belül maradva, mert hiszek abban, hogy erre is van IS-IS megoldás és hogy a férfi és nő ügye jól megférhet egymás mellett is.
- Cziráki Orsolya Boglárka
33 évig azt hittem, hogy számomra egyértelmű, hogy képes vagyok elköteleződni valaki mellett, hiszen házasságban éltem az első férjemmel, de valójában ez nem szerelem volt és nem is elköteleződés, csak egy görcsös kapaszkodás és birtoklás volt részemről a biztonság látszatába és nem értettem, hogy ő miért menekül előlem folyton , miért tart érzelmi távolságot , miért akar folyton mások társaságában is lenni , miért nem vagyok én elég neki, mikor mindent megadok neki erőmön felül. Csak akkor éreztem magam biztonságban érzelmileg , ha kettesben voltunk , egyébként meg tele voltam féltékenységgel és bizonytalansággal. Aztán elváltunk és az ezt követő 8 évben megélhettem a független és szabad nő létállapotát ,megtapasztalhattam annak minden előnyét és hátrányát, de rettenetesen élveztem, imádtam egyedül lenni, mert végre azt tehettem, amit csak akartam, nem voltam féltékeny senkire , kivirágoztam és legnagyobb döbbenetemre minden férfi el akart köteleződni mellettem :) de én már nem akartam. Ebben az időben szembesültem azzal, hogy valójában bennem is ott volt az a fajta elköteleződéstől való félelem és az elköteleződésre való képtelenség , amit én addig a volt férjemre vetítettem ki, és hogy valójában ő 10 éven át azt a fajta kötetlenséget, életszeretetet, a földi örömökben való tobzódást próbálta tanítani nekem, amit én akkor még tagadtam, hiszen akkor még csak fekete-fehérben láttam a világot és főleg az érzelmek terén nem tudtam értelmezni a "talán" választ. Számomra érzelmi dolgokban csak igen vagy nem van és egyébként ez így is maradt , de a 8 évnyi tapasztalás eredményeképp felismertem , hogy a világ sokkal színesebb, komplexebb, ellentmondásosabb, mint amit korábban be tudtam engedni. Ebben a 8 évben egyáltalán nem akartam elköteleződni senki mellett, nem akartam hagyományos értelemben vett kapcsolatot , egy szabály volt csak, hogy a szeretője sem leszek senkinek. Nagyon különleges és intenzív találkozásaim voltak ebben az időben és minden férfinak hálás vagyok, akikkel ebben az időszakban találkozhattam, mert a férfi-nő kapcsolódásnak nagyon sok mélységét, magasságát és fokozatát megismerhettem és ráláthattam arra, hogy számomra mit jelent a szerelem, hogyan védem magam a valódi érzésektől, hogyan játszmázunk egymással, de hogyha van hozzá megfelelően tudatos partner , akkor ez lehet gyógyító is, mennyi páncélt hordok , minek és kinek a hatására tudom letenni, ha csak egy pillanatra is, mit jelent az önátadás nekem, mennyire vágyom rá, mégis milyen nehéz, aztán meg milyen könnyű, amikor tényleg ott van az, akinek lehet, és hogy a szexuális energiát gyógyításra is lehet használni, ha az ember megéli az igazi mélységeit. Azzal is szembesített az élet, hogy olyan is van , hogy az ember lánya egyszerre két férfit is szerethet teljes szívéből és őt is szeretheti mind a kettő. Ez volt az életem legfájdalmasabb helyzete, mert akkor még csak a Vagy-Vagy-ban tudtam gondolkodni és mindenképp választani akartam. De nem tudtam választani, mert nem tudtam eldönteni, hogy a jobb vagy a bal karomat vágják e le, MIND A KETTŐ ÉN VOLTAM , a saját belső kettősségemnek a kivetülése , és az élet ezáltal rombolta le az addigi fekete-fehér világomat és tanította meg, hogy vannak helyzetek, amikor nincs jó megoldás, amikor mindenképp fájdalmat fogunk okozni bárhogy is döntünk. Elköszöntem mind a kettőtől, mert mind a ketten vágytak a családra, én viszont tudtam, hogy nem akarok már több gyereket. Most már tudom, hogy nem az volt a feladatom, hogy válasszak, hanem hogy önmagamban egyesítsem a kettősségemet, hogy felismerjem és elfogadjam az ambivalenciámat, mert csak így találhattam meg kívül is a világban azt a Férfit, akiben mind a két véglet megvan és ugyanolyan ambivalens, mint én, egyszerre tudatos és nagyon érzelmes, végtelenül racionális és irracionális. Ezzel gyakorlatilag az anyai és apai részemet egyesítettem és elfogadtam végre az örökségemet. Magyarul önmagam mellett kellett végre elköteleződnöm , a saját sorsom mellett , mert csak így tapasztalhattam meg, hogy milyen a valódi elköteleződés egy másik emberrel. Akkor ismertem fel, hogy korábban mindig valami vagy valaki mellett köteleződtem el , de közben mindig feladtam és háttérbe szorítottam magamat , de eljött az ideje, hogy elsősorban önmagamat válasszam és engedjem, hogy ehhez a teljesen felvállalt önmagamhoz érkezzen meg az, aki ehhez tud kapcsolódni. És meg is érkezett 8 évvel a válásom után a Társam jóban-rosszban, akivel már 7 éve vándorlunk a közös utunkon és akivel hasonlóan intenzív önismereti túrán veszünk részt együtt , mint korábban egyedül. Felismertem, hogy nem csak az a feladatom, hogy végre megéljem szabadon a kötetlenséget úgy, hogy lezárom magam érzelmileg, mert úgy könnyű, hanem hogy úgy maradjak kötetlen és felszabadult, hogy közben valóban elköteleződök, azaz újra bevállalom a sebezhetőséget, újra merek bízni egy férfiban és át merem adni magam sokkal jobban és mélyebben, mint eddig bármikor.
Kőhegyi MóniFurcsa állapot a magány. A saját megélésem: valahogy teszem a dolgom (azt is csak nehezen), de nem vagyok jelen. Elmenekülni sem programokkal, sem munkával előle nem lehet. Mintha a világban amúgy száguldó idő lassan vánszorgóvá válna, melynek normál tempójú rohanását csak az évszakok változása szimbolizálja, mert a magány állapotában mintha semmi más nem történne. Számomra a kiutat egy nem várt pillanatban, egy nem remélt impulzus, és arra reagálva egy minden mindegy alapon megírt levél jelentette. Sok mindenre megtanított a magány időszaka – közülük mégis egyet emelek ki. Görcsös akarással, küzdéssel nem megy – soha és semmi. Konok és „erős” emberként a magány volt az egyetlen, ami képes volt térdre kényszeríteni, ami nem hagyott más lehetőséget, mint fel-adni és megengedni. Gyűlöltem, menekültem, és le akartam győzni, mégis elképesztő, hogy mennyi mindent köszönhetek neki. De, ami még elképesztőbb, hogy visszatekintve, – és csak rajtam állt -, ha nem egyedül akartam volna megoldani, lehetett volna sokkal könnyebben…
- Kőhegyi Móni
Minden kapcsolat két szubjektív világkép és megélés találkozása. Elképesztő változás, amikor a másik embert nem a saját világképem szerint akarom értelmezni - mert az, gyakran totális tévút, amit a konfliktusok hegyei szegélyeznek. Hanem megtanulom meglátni és megérteni őt a saját világképén és megélésein keresztül. Konkrét példával, aminek az alap gondolatát én Feldmártól kaptam: A te szubjektív világodban te szeretsz engem, amikor azt érzed, gondolod, mondod, hogy szeretsz. Az én szubjektív világomban viszont akkor szeretsz engem, ha az én belső érzésem az, hogy szeretve érzem magam általad. Hát ilyen két szubjektív megélés találkozása :) Számomra sok időbe telt, helyesen és valóban figyelni, és ezáltal tényleg érteni a másik igényeit és motivációját, de a legnagyobb befektetésem volt ezen valóban dolgozni a kapcsolataim minősége érdekében.
- Kőhegyi Móni
Igazi önismereti hullámvasút! Szerelem, szenvedély, ösztönszerű, szabad megélések, a legragyogóbb hegycsúcsok; ugyanakkor a türelmetlen várakozás, az akarás, a nélkülözés, a felvállalatlanság, olykor a pokol legmélyebb bugyrainak megismerése egyben. Mégis az egyik legjelentősebb időszak, a nagybetűs NŐ-vé válás időszaka az életemben, tűéles tükrökkel. Több mint 3 éven át voltam szerető, saját élményem van az érzelmi hullámvasutazásról, és nem, nem lett belőle végül kapcsolat. Joggal merülhet fel benned tehát: három évet pazaroltam el az életemből siker nélkül. Az egyik nézőpontból tekintve igazad is van. Ugyanakkor ez a 3 év, a legintenzívebb átalakulás, a legmélyebb önismeret, a “gondolni sem mertem arra, hogy ez mind bennem van” élmények megélésének időszaka. ÖNMAGAM nyertem meg benne és az értést: a kapcsolat minőségében pontosan az tükröződött vissza, ahogyan éreztem magam. A jelenből visszatekintve hálás vagyok mindazért, amit ez az időszak és benne ez a kapcsolat hozzáadott ahhoz, aki ma vagyok.
- Kőhegyi Móni
Megingathatatlanul hiszek egy végtelenül egyszerű minőségben, és megingathatatlanul hiszek egy sokszor rögös útban, mely oda vezet. Az állapotba, ahol az, aki valójában vagyok a helyén van. Boldogságnak nevezem. Negyven múltam, amikor hangosan kezdett kiabálni a szívem. Olyan hangosan, hogy nem lehetett többé nem meghallani. Mennem kellett, szinte egy időben az élet minden területén. Bizonyosság nélkül, érthetetlen, megmagyarázatlan döbbenetet és fájdalmat okozva másnak, az ismeretlenbe. Segítőként dolgozva is egyedül vágtam neki, és sokszor éreztem, hogy baromi nehéz. Hogy mindent, de mindent beletettem, amit tudtam, mégis zárva voltak a kapuk. Hogy elbuktam nőként, elbuktam emberként. Hogy talán hamis a hang, és oltárian nagyot tévedtem. De az élet tapasztalatok által bizonyította, hogy a belső iránytű mégsem hazudik, és hihetek abban a mindenki számára elérhető tiszta minőségben, és az ahhoz vezető útban, melyen számomra mérföldkő ez az állomás. A saját utam legrögösebb szakaszain évekig egyedül bukdácsoltam, de a megoldom egyedül végül nem működött. Ma azt látom, hogy megoldani feladatom és felelősségem. Támaszkodni pedig – előbb vagy utóbb, így vagy úgy – elengedhetetlen. Én itt kaptam olyan támaszt, melyet el tudtam fogadni. Itt vagyok, mert számomra egyértelmű, hogy itt is adom ezt tovább. Mert itt a lényeg az emberi kapcsolódáson van. Azon a láthatatlan fonálon, mely a „tudom milyen”; “jártam ott”; “valamelyik oldalon állva már megtapasztaltam” érzésével köt össze minket.