Péter CsomborLassan már tíz éve annak, hogy Győrben, egy szórakozóhelyen megtettem az utolsó nagy próbálkozásomat a szerelem frontján. Társra vágytam, mert a magány akkoriban már régi lakótársam volt. Mellettem állt egy nagyon csinos lány. Beszélgetni kezdtünk, én pedig valamilyen megmagyarázhatatlan, enyhén delíriumos bölcsességtől vezérelve azon fáradoztam, hogy meggyőzzem: nem engem keres. Akkor ezt különösen kifinomult stratégiának hittem. Az élet aztán a maga szokásos tapintatával éveken át bizonygatta, hogy kivételesen igazam volt. Utólag visszanézve talán tényleg jobb lett volna, ha beveszi a trükköt, és időben továbbáll.
0
ZsuzsaVidám kiegyensúlyozott nő vagyok. Vannak hibáim, de kinek nincs. Pénzügyi területen dolgozom, konkrétan megoldom az emberek lakásálmait. Imádom a munkám, szeretek segíteni másoknak. Sikeres vagyok. De valamiért már jó ideje elkerül a nagy betűs szerelem. Valamiért mindig olyan férfiakat vonzok be, akik nem értékelnek. Olyan mintha megbolondult volna ez a világ.
Mária SimoncsikÉrdemes-e elindulni az Én keresés útján? A válaszom egyértelműen igen. Az őszinteség, az önazonosság képviselete teszi csodássá az Életemet. A gyakorlat igazolja mindezt, felnőtt gyermekeimmel tiszta kapcsolódást élünk meg, mindkét részről...
0
Ágnes DobrókaMosolygós vidám természetű nő vagyok, de sokat csalódtam, a gond az volt amire rájöttem hogy túl sokat adtam. Megtanultam a leckét.
0
Tot ViktóriaFüggetlenül attól, hogy online vagy személyes ismerkedés volt, én két-három esettel találkoztam eddig: 1) Azt állítják, hogy komoly szándékaik vannak, nem csak futó kalandot keresnek, de nyilvánvaló, hogy csak a bugyimat szeretnék ledumálni rólam, mert már a második randi után feladják. Nincs baj a bugyi ledumálásával, mert lehet izgi, ha kitartással párosul :) 2) Túl vannak egy váláson, szakításon, és az önreflexió nulla. 3) Az esetek többségében még céltalanok, azt sem tudják mit keresnek, mit szeretnének. Valahogy így. Ezek az esetek vegyülhetnek egymással egy személyen belül, de külön-külön is léteznek.
Szarka ElizabetaGyakorlatilag egész életemben rejtőzködtem, láthatatlan voltam. Mindig úgy éreztem, van körülöttem egy burok, ami meggátolja a kapcsolódást, elválaszt másoktól, elválaszt az élet áramlásától. Mindig azt hittem, másokkal azért nem tudok kapcsolódni, mert valami baj van velem...hisz ez mindenki másnak megy...én hogy lehetek ennyire béna...hogy lehetek ennyire kicsi...hogy lehetek ennyire kevés...mindneki más szebb és jobb és okosabb... Később megtanultam, hogy ez a csökkentértékűség-szégyen séma hangja. Egész életemben volt bennem egy űr...egy érzés...hogy én valahogy sosem kapom meg azt az érzelmi támaszt, figyelmet, törődést, szeretetet, támogatást, amire vágyom, amire szükségem van...bármennyit adok is én mindebből másoknak, valahogy sosem jön érdemi viszonzás...valahogy nekem nem jut ezekből... Később megtanultam, hogy ez az érzelmi depriváció séma hangja. Már ismerem a saját működésem, ismerem az önfeladó megküzdési módom és ismerem a sémáim hangját. Már tudom, hogy azért nem tudtam kapcsolódni másokhoz, mert magamhoz nem kapcsolódtam, a saját szükségleteimre nem figyeltem, nem vállaltam felelősséget a saját érzelmi jóllétemért - és ez mind, bár megvédett a csalódásoktól, csak erősítette az elszigetelődést és a bennem lévő űrt. Ha kapcsolódom saját magamhoz és felelősséget vállalok magamért, akkor bizony ki kell jönnöm a kis elefántcsont tornyomból és el kell ismernem, hogy szükségem van kapcsolódásokra, emberekre, nevetésre, ölelésre...Más minőségű kapcsolódásokat szeretnék gyakorolni és megtanulni. Még nem tudom, hogyan fogom ezt megvalósítani, de ez a platform jó ötletnek tűnik. A célom, hogy hetente legalább egyszer megosztok itt valamit magamból. Még azon az áron is, hogy lehet, semmi reakció nem lesz rá. (egyébként ez is a két séma hangja - az a default gondolat, hogy minek erőlködni, úgysem érdekel senkit. Innen szép nyerni :-) ) Másokra figyelni nagyon jól tudok. De nyílni és magamból őszintén adni számomra kihívás. Az erős belső kritikusom hangja ellnére is "kitenni magam" kihívás. Ezt szeretném gyakorolni. Talán másnak is segít...
Móni KörtvélyessyIgen,én vállalom, egyre jobban. Megéri. Nem mindig könnyű, de utána jobban kihúzom magam.
0
Georgina NagyAz elmúlt màsfél év igen megdolgoztatott lelkileg. Amit persze akkor nagyon nem kedveltem, harcoltam ellene. Aztàn kiderült értem volt/van. Lett egy letisztultabb énem.
0
István ViroveczA mai modern férfi válsága tapasztalatim szerint abban rejlik, hogy a számos felénk támasztott elvárások zuhatagában nem tudunk hatékonyan ellavírozni. Egy férfi legyen céltudatos, határozott, magabiztos. Tartsa az irányt és legyen érzelmileg elérhető, intelligens, jó humorérzéke. Rendelkezzen érzelmi intelligenciával, legyen a legjobb férj, szerető, coach, pszichológus és érzelmileg stabil. Legyen sikeres és gazdag, legyen meg a kellő egzisztenciája, ami megadja a biztonságot. Egy olyan ember, aki kiszámítható és RENDben van. Önazonos, meg van az identitása, meghaladta az egóját és megfejlődte a személyiségét. A nő, aki ezeket az elvárásokat támasztja a férfival szemben, mint termékre tekint. A 90-es évek szerelmét váró, fogyasztói társadalomban szocializálódott, jobbra-balra huzogató, eldobható kapcsolódások tengerében lavírozó, az aktuális igényeket éppen kielégítő opciót keresi. Ha valami nem stimmel, sebaj, van tartalék terv, tartalékos. Természetesen tisztelet a kivételnek; ezek a saját mikrokörnyezetem megélései és az elmúlt másfél év tapasztalásai mutatják. A férfi érzelmi alapon szeret. Lojalitást, felelősségvállalást, következetességet, tiszteletet és megbecsülést keres. Nyugalmat, ahol elvan ismerve, mint férfi, és a hibáival együtt is elfogadják, tolerálják és szeretik. Ellenben az a férfi, akinek megvan a belső nyugalma és képes irányítani az érzéseit, nem izgalmas. Nem triggereli a fájdalompontokat, nincs toxikus jellemzője, viselkedése, érzelmileg nem elérhetetlen és lehet rá számítani, az unalmas. Ambivalens igaz? Ezért csodálkozunk, hogy a legtöbb férfi, aki az útján van, inkább az egyedüllétet választja. A csendet, a nyugalmat és a békét. Az a férfi, akinek kevés barátja van, nem pózol a social médiában eszméletlen szerepekben, nem billenthető ki az egyensúlyából, az a legveszélyesebb. Ő az, aki már nem fél, mert tanúja volt annak, hogy miképpen omlik össze egy élet munkája, hogyan foszlik semmivé a társ, mint státusz jelentése. Miképpen hervad el a virág, amelyet öntöztek, és hányszor hagyták cserben azt, aki mindig ott volt és segített. Hogyan tűnik el lassan a lojalitás és a felelősségvállalás az életünkből, de ő tartja az irányt... Személy szerint abban érzem a személyes fejlődésem, hogy olyan emberek igyekeznek kapcsolódni hozzám, akik értéket közvetítenek a világnak. Hazudnék, ha azt írnám, hogy egyedül megoldom. Hiszen olyan emberekkel kell körülvennem magam, akik az én hiányosságaimat kiegészítik. Egy közösség, akikkel egy az irányunk. Nincsenek illúzióim, ami a modern kapcsolódásokat illeti. Szeretem megtapasztalni, hogy mit tükröz a másik bennem. Ahogy igyekszem ezekből a beszélgetésekből eltenni a jót és a szépet. Azonban az intimitás még nem érkezett el, ami azt is mutatja, hogy a fókuszomat a saját ügyemre kell tennem 100%-ban. Ehhez pedig majd érkezik az a nő, aki képes kapcsolódni hozzám a küldetésemen keresztül. Viszont egyelőre az a megélésem, hogy összességében elvált, kétgyermekes férfiként nem igazán vagyok "parti képes". Nem játszmázom, nem fogom triggerelni a régi traumákat és nem tűnök el nyomtalanul. Bármennyire is igazságtalannak tűnik az élet, én a legnagyobb sötétségben is tartom a helyes irányt. Azt üzenem férfi társaimnak, akik ezzel tudnak rezonálni, hogy tartsanak ki. A teremtéshez hosszú idő kell.
