Tapasztalatok

Szitás Anita

Hosszú ideig önámításba menekültem, mert azt hittem, velem ilyen nem történhet. Majd szakemberekhez, terápiákra kezdtem el járni azt kutatva, hogy mi a baj velem. Miért vagyok boldogtalan abban a kapcsolatban, ami évekig jó volt. Végül rájöttem, hogy nem rontottam el semmit. Csupán készen állok a változásra. A megoldásom a bátorság lett. Hihetetlenül fájdalmas volt, de új és jobb élet várt, miután mertem az ismeretlent választani.

Kőhegyi Móni

Annyiféle nyilvánvalóan rossz kapcsolat létezik. Az enyém nem volt ilyen. Mi voltunk a külvilág számára ideálisnak tűnő pár. Okos, intelligens, humoros férj; sehol egy hangos szó, szépen alakuló egzisztencia, kutyák, új ház, új autó, új kanapé… De a tökéletes csomagolás mögött lassan elkopott, a tartalom. Szürkeség, kimondatlan kérések, kérdések, hallgatás, mindennapok – észre sem vettük, hogy a valamikor párhuzamosnak tűnő utak csendesen, de biztosan távolodva jutottak el addig a pontig, ahonnan már nem volt egymáshoz közelebb. Emlékeszem a pillanatra, amikor egy reggel a tükörbe nézve hangosan megkérdeztem magamtól: – Ki vagy te? És mit tettél azzal a lánnyal, akinek valaha voltak álmai? Hallgatott, és ebben a hallgatásban minden benne volt. Egyetlen út maradt. Akkor, ott egyetlen dolgot adhattam, mert csak ez maradt. A szabadságot, mellyel mindketten esélyt kaptunk egy boldogabb életre. Hogy történhetett-e volna másképpen? Ha már akkor értettem volna, hogy mi zajlik bennem, akkor biztosan.

Fanni Koósz

Nem voltam fiatal, amikor megkérték a kezem. Emlékszem, mennyire hüledeztem, hogy valaki tényleg, de tényleg, úgy értem igazán engem akar feleségül venni?! Ami azért jelzi, hogy is álltam az önértékeléssel. Mondhatni, hogy nagyon különböztünk, de pont ezért voltunk remek páros. Én vágytam valakire, aki megment - látom utólag - s ő arra, hogy valakinek megmentője lehessen. Hamar kiderült, hogy gyermekvállalásunk beteljesült. Jó apa volt és igazából jó férj. Nem panaszkodhattam, talán ezért is volt nehéz bevallanom, hogy egyszerűen nem tudok kiegyezni azzal, ahogy éltünk. Pedig volt lakás, autó, munka, szép és egészséges gyerek, hát mit kívánhat egy nő még?! Ja, és tényleg szeretett...csak nem úgy, ahogy vágytam rá...A körülöttem élők, családtagok bizonygatták, hogy majd elmúlik. hogy minden kapcsolat hullámzik, s egy darabig próbálkoztam, hiszen ott a gyönyörű lányunk, s jó apa volt tényleg! De nem ment. Nem tudtam lemondani magamról. Nem tudtam megelégedni azzal, ami normálisként volt aposztrofálva, így másfél év gyötrődés után közös megegyezéssel adtam be a válópert. S mikor a bíróság elválasztott minket, éreztem, mennyire szeretem a volt férjem, mint embert, s tart ez a mai napig. Lányunkat abszolút közösen neveljük, úgy, ahogy Neki jó, egyetértésben és egymás támogatásával. Ám itt még csak kezdődött a kapcsolati válság...vagyis, amit annak hittem, arról kiderült, egy szépen lezárt kapcsolat, részemről legalábbis, és nem sokkal ezután kezdődött a valódi válság valaki mással, akivel együtt sem és külön sem tudtunk meglenni... Nem mondanám szerelemnek, sokkal inkább felismerésnek. Egy pillanat alatt ismerte fel bennem valami, hogy Ő AZ...hogy ez az AZ mit is jelent, nem biztos hogy kell címkézni. Eltéphetetlen kötelék, amit a legnehezebb és legfájóbb tapasztalások sem ingattak meg. Ennek a kapcsolatnak a tüzében átforrósodtam, formált, elégetett, s leolvaszotta rólam mindazt, mit lehetett, de Ő maradt. Folyamatos hullámzás jellemezte. Fájó pofonok. (nem szó szerint)...Amennyire akartam Vele lenni, annyira nem, s ez pontosan ki is vetült a térbe. Aztán lett egy gyermekünk, s ez hozott egy látszólagos törést, egy véget. Ő arra, én erre...Gyűlöltem, amiért magamra hagyott, amiért egyedül cipeltem a terhet. S közben azt akartam, tűnjön messzire, hogy ne lássam soha többé, annyira fájt a jelenléte, de a hiánya is. Tehetetlenül vergődtem, de mégis a hozzá fűződő múlhatatlan, téphetetlen és érthetetlen kötelék volt az, ami aztán minden fájdalmon keresztül magamhoz vezetett az önszeretet felé. Ráébredtem, tükröm Ő, mibe ha belenézek, magamat látom. S ahogy egyre több mindennel elfogadásba kerültem, úgy lépegetett Ő is hozzám közel...Nem mentett meg magamtól, de megmutatta, hogy épp mit árasztok kifelé, mert - észrevettem - pontosan arra reagál, ami bennem van, s nem arra, amit gondolok vagy akarok mutatni, kapni, adni...s ez a kapcsolat, ez a válság, mely életem mélysége volt, vezetett aztán magamhoz el...

Dóka Viktor

Miért is kellett különvàlnom a csalàdomtól? Aki nem akar sokat olvasni, annak összefoglalom röviden az alábbiakat: Nem TUDOM. És akkor bővebben. Az elfogadásra képessé válás (nem miatt,hanem érdekében) Elfogadni,olyan dolgokat, eseményeket és folyamatokat magamban és egy màsik emberben, amik a legnagyobb félelmeimet hozzák elő. Például újra eltàvolodni a megtalàlni vélt Otthontól. Elveszteni a csalàdomat! Megtanulni elfogadni bántalmazàst, bàntalmazottsàgot, hiànyt, saját szükségleteimet, igényeimet és vágyaimat, és elfogadni,hogy ezt nem én döntöm el,hogy akit én tàrsamnak gondolok elfogadja-e ezeket vagy sem. Megtanulni elfogadni,hogy kizárólag magamról dönthetek, és képessé válni arra,hogy döntsek is magamról,minden helyzetben. Döntsek arról,hogy mit tudok adni és mit nem (magamnak és màsnak is). Nem én tudom,hogy ki az, aki végül úgy dönt,hogy az én társam kíván lenni. Itt most az jut eszembe, hogy akaromból nem lehet várat építeni. Az nem működik egy ponton túl,hogy én barkácsolom magamat, a "tàrs" is barkàcsolja magát, és akkor ketten együtt pedig barkàcsolunk egy kapcsolatot. Mindenesetre vissza a különvàlni a csalàdomtól témàhoz. Tanulom azt,hogy a családom valójában nem az enyém, hanem a miénk. Én vagyok csak a magamé, és annyit adok bele a közösbe,amennyit beleadok, mert van,mert képes vagyok. És mindenki a családból éppen így tesz. És ebből tud lenni egy közös. (Mint a halmazoknàl, hogy egyes halmazok is kapcsolódnak valamekkora részben egymáshoz, és le ehet egy olyan rész,amelyben mindenki benne van valamekorra részben..) Így a családom végül az egyes csalàdtagokkal való kapcsolatom összessége. És az,hogy a gyermekeim anyja milyen kapcsolatban van velem, (mekkora a kettőnk halmaza) az nem döntő abból a szempontból,hogy nekem kik tartoznak a családomhoz, vagyis mindegy,hogy együtt élünk vagy külön,vagy párkapcsolatunk van vagy "csak" szülőtàrsi, a család ettől még van. És akkor ezt itt lekerekítem most annyival,hogy mindvégül ebből is a feltétel nélküli elfogadást van lehetőségem megtanulni, mások és magam irányába is. Én úgy tekintek a ráció halálàra,mint bàb àllapotra. Ennek megnyilvánulása számomra nem pontszerű. Ez egy folyamat. Viszont nem egy kiàradó, hanem egy befogadó folyamat. A befogadással együtt elfogadást is tanulok akkor,amikor ebben a fázisban vagyok egy adott témában. Elfogadást. Nekem először ez egy passzív elfogadás,amikor már nyom össze az addigi működésemből fakadó rengetegség, túl soksàg, rendetlenség, és a nyomás hatására abbahogyom az akarást. Az elfogadásra képessé válás ebben szinte pillanatszerű. Ez számomra a FELadás. Ezután aktív szakaszt élek meg én. Cselekszem, méghozzá tökéletesen tökéletlenül, bukdácsolok. Addig bukdàcsolok csupán, amíg egyszercsak pillangóként működöm. Döccenek egy akkorát,ami után kinyílnak maguktól a szàrnyaim. Nem megértem,hogy hogyan kell csinálnom, mégcsak nem is igazán csinálom,hanem történik velem, azáltal,hogy átadom magamat a rajtam kívül àlló erőknek. Következő fejezet,amikor már hatásom van a rajtam kívül álló erőre, és így már nem válik szét a rajtam kívülire és belülire. Nem válok szét és nem válok le, (ön)àtadom magamat!

Zsuzsanna Vadász

Sokáig tartott, míg megértettem, hogy kapcsolataimban a legnagyobb bajt az okozta, hogy képtelen voltam tolerálni a nehéz érzéseket. Azonosultam a bennem megjelenő fájdalommal, vagy szomorúsággal és beszűkült tudatállapotban hoztam meg életem döntéseit. Mikor megtanultam az érzéseimet megfigyelni és a működésükre tudatossá válni megváltozott a helyzet. Már nem a negatív érzéseim és gondolataim határozták meg a döntéseimet, hanem jelenlétük ellenére képessé váltam a kapcsolataimban rejlő valódi problémákra fókuszálni.

Gergely Kiss

Érdekes dolog az elválás. Számomra először van ez a tapasztalat, hogy hogyan éli meg egy nő és egy férfi a szakítást. Én mint tipikus férfi az első pár hónapban úgy éreztem, mint aki kiszabadult, ő 2-3 hónapig gyászolt. Ezután találkoztunk és beszélgettünk egy nagyot. Talán 2-3 éve nem beszéltünk ilyen jót. Ezt követően otthon hetekig emésztgettem a dolgokat, rájöttem mi vezetett a szakításig, milyen sokat hibáztam, hányszor volt az egom miatt veszekedés és arra is hogy még mindig szeretem. Ő viszont már tovább lépett... Esküszöm ez most sokkal rosszabb, mint mikor szakítottunk. Minden percben írnék neki, meg szeretném beszélni de nem teszem, mert tisztelem őt és a döntését. Olyan mint egy leszokás egy függőségről, mintha nem gyújthatnék rá, pedig le se akarok szokni. Tudom én, hogy ez a gyász időszak és egyszer majd elmúlik, de milyen kár hogy nem léphetek egyből oda.

Bányász Dorottya

Babát vártunk, akkor már két éve minden lélegzetvételünket közösen vettük, fiatalok voltunk és társfüggők. Gyereket akartunk, jött is hamar. Várandóságom elején már tapasztaltam, hogy elfordul tőlem, más dolgok lettek fontosabbak, ma sem tudom az igazi okát. Én egyre mélyebb kapcsolódásra vágytam várandósan, ő egyre kevesebbet adott. Így szépen nőtt a távolság, nekem a gyerek megszületése jósok dolgot hozott, mindennapi tennivalót, a férfi egyre távolabbról nézte ezt. Eltolódott a bioritmusunk, én korán feküdtem, hajnalban keltem a gyerekkel, ő éjjelezett, nappal aludt. Nehéz anyagi és lakhatási körülmények sem segítettek. Jött a második gyermek. Építkeztünk. Mondta, hogy elmegy Londonba. Karriert építeni, engem -minket Isten áldjon. Tíz év következett így. Ma mind magyarországon élünk, igaz külön, mindent ő fizet a gyerekeknek. Együtt ünneplünk, elmegyünk strandra, abban segítjük egymást amiben tudjuk, pont abban. Nagy tisztelet!

Pallér Zsuzsanna

Miután megházasodtunk építkezni kezdtünk. Nagyon szépen és gördülékenyen mentek a dolgok. Jó csapat voltunk. Rengeteget dolgoztunk és amikor az első esténket töltöttük a házunkban, valami megváltozott. Egyre kevesebbet közeledtünk, mintha a "bármit megtehetünk", elvette volna azt az izgalmat, ami az egyik éltetője volt a kapcsolatunknak. Közben pedig időszerű és logikus is volt, hogy gyermeket vállaljunk. Persze nem ment könnyen. Le is mondtunk róla és akkor megérkezett a baba. Ez egy szép időszak volt. Minden új és misztikus. Apás szülés volt. Akkor nem gondoltuk, hogy ezzel megássuk a kapcsolatunk sírját. Utána már nem ÚGY nézett rám. És nem úgy működtek a dolgok, mint korábban. Végül olyan elhanyagoltnak éreztem magam, hogy váláson gondolkodtam, de újra állapotos lettem. Újabb apás szülés és még meredekebb lejtő. 10 hónapos volt a kicsi, amikor párterápiára és kineziológushoz mentünk. Sokat lendített a kapcsolatunkon, de egy ponton a férjem megállt. Én tovább jártam az önismereti utat és újra lejtmenetbe kerültünk. A kommunikáció, az intimitás sorra kudarcélményekbe vitt és egyre betegebb lettem. Rengeteg migrénes rohamot produkáltam az elhanyagoltságérzés, a meg nem értettség miatt. Meg kellett találjam milyen az önazonos, a nekem igaz kapcsolat és bármennyire is félelmetes elindulni az oda vezető, immár a társamtól független úton.

Beatrix Buda

A legnehezebb a Hála, a hálám okát megértetni a másikkal, aki fájdalmat és bánatot vár.. vagy lát csak.. ha önmagát próbálja, meri adni, mutatni, nyújtani.. Hálás vagyok a bátorságáért, mindenért, amit önmagáért tesz, tenni képes.. már.. Pedig minden bánat és fájdalom, ami a másik viselkedése miatt fellép bennünk, csak tükör.. tükröződés.. valami mélyen, sötétben csücsülő sebre vetül csak a váratlan fénynyaláb.. sírsz, mert fáj.. azt hiszi ő okozza, neki van bűntudata.. elmenekül, elkerül, h ne lásson, ahogy, amikor fájdalmat okoz.. te érzed, hogy nem.. nem miatta van.. valami mélyebb dolog ez, ami ennyire fáj.. és akkor a fényben rá tudsz nézni, meg tudod nevezni, felszínre tudod hozni, meg tudod gyógyítani.. és akkor már hálás vagy a másiknak.. nagyon.. és nem félsz már, sőt örülsz az újabb sebeknél.. hisz tudod, újra csak gyógyulsz, így (is) gyógyít ő.. ugyanígy gyógyítod te is őt.. egymást.. Csak ezt nehéz vele megértetni.. hogy utána jó, minden sokkal jobb.. gyógyultabb, könnyedebb, boldogabb.. h ne meneküljön... nem kell... önmaga elől sem, előlem sem, a fájdalom elől sem, a hála elől sem...

Férjemmel 9 éve vagyunk házasok. Van egy csodás kislányunk aki 8 éves. A kapcsolat mesesen indult sem vita sem hasonló. Nagyon tudtunk figyelni egymásra, majd gyors összeköltözés, eljegyzés, egy éven belül esküvő. A lányunk születése után is szépek voltak a napok, de valami miatt mégis feszült voltam. A Párom folyton dolgozott otthon voltunk hárman lányok. Az idő gyorsan telt és valahogy egyre kevesebb idő jutott egymásra. A kislány is sok időt elvett mert az átlagtól eltérő. Éreztem a bajt és egyre többet többet adtam, megoldást kerestem Férjem számára. Mikozben ő vagy nem volt otthon vagy folyamatosan feszült volt, és én magamban kerestem a hibát. Mondhatnánk tipikus, önfeladás csapdája. Igen ezt tettem lépésről lépésre adtam fel magamat, szeretet koldussá változtam. Amikor felvetettem egy lehetőséget próbáld ki te, és igen beindult a változás megláttam mindazt ami eddig előttem rejtve volt. De ahogy én fejlődtem egyre jobban zavart hogy nem kapok viszonzást, és nőtt a távolság. Sok sok beszelgetés során próbáltam felhívni a figyelmét a helyzetre, de bagatelizálás volt a válasz. Nem tartott velem és csak azért harcolt hogy mindene meg legyen, csak az anyagi meg erkölcsi elismerést kereste. Aztán egyszerűen már nem is beszéltünk egy nyelvet. Azt hiszem itt jutottunk el az aljára, hogy már nem is értjük egymást. Én olyan embereket találtam akik meghallgattak, ő pedig kizárva érezte magát. Eltávolodtunk egymástól, pedig az életem közepe még mindig ő volt. A kislány nyaralása alatt együttlétet tervezett annak ellenére hogy már rég kifelé állította a szekerét, mondtam hogy ezt nem lehet. Költözzön el és gondolkozzon, mit akar minket vagy a szabadságot, mert érzése szerint én bezárom. Már el is költözött válás folyamatban. Azóta is igyekeztem segíteni rendet rakni a lelkében, de hiába. Nehez elfogadni azt hogy a másik iránti szeretet nem jogosít fel arra hogy helyette harcolj. Ezt neki kell megtennie, szembe nézni saját démonaival.