Krisztina AdriennEljött az az idő, hogy már szerettem volna tartós, hosszútávú kapcsolatot és gyermeket. Viszont már az a pont is eljött, hogy meguntam keresni a nekem megfelelőt. Aztán egyszercsak rámnézett ő és megbabonázott. Nem volt tökéletes- majd összecsiszolódunk-, viszont megadta, ami akkor hiányzott: az ölelést, a szeretetet. Minden jól alakult, házasság, gyerek. Na meg az anyós állandóan, mindenhol, mert ő kíváncsi és segíteni akar. Aztán valahogy azt vettem észre, hogy egyre többet dolgozik és persze anyuka mindig előbb tudott mindenről. Az elején még voltak közös élmények, aztán már nem. Ahogy a gyerek nőtt, nagyon nem tudott már mit kezdeni vele, egyre inkább rám maradt minden. A kapcsolat meg ellaposodott úgy kb. 7 év után, nem tudtunk megbeszélni semmit, egyre inkább kijött, hogy mások vagyunk, más a véleményünk sok dologról, sokszor veszekedtünk. Én folyamatosan tanultam, fejlesztettem magam, ő nem, nem is érdekelte semmi olyan, ami engem. Aztán úgy 15 év után rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább, nagyon sok volt a feszültség és mivel a lányom már nagyobb volt, lépnem kell. Összeírtam, én mit hogy szeretnék a továbbiakban és megkérdeztem, hogy jön - e velem tovább ezen az úton? Nem volt a válasz. Barátsággal elváltunk és most jobban meg tudjuk beszélni a gyermekünkkel kapcsolatos dolgokat. És mindezek közben- után jött a felismerések sorozata: szeretethiányból teremtettem, ő még kisfiú módban működik anyukája szoknyája mellett, a sértő beszólások őróla szóltak, csak rajtam töltötte le sajnos. Nagy lecke volt! Ilyet köszönöm nem kérek, választok más! Az önfejlesztést, fejlődést választom és már nem keresek. Hiszek abban, hogy megtalál a nekem megfelelő, az életemhez legjobban hozzájáruló Férfi.
0
Faragó TimiA saját életemben a hasonló helyzetek során azt tapasztaltam, hogy a megbocsátás a másik ember viselkedésének megértése után tudott bekövetkezni nálam. Nem mindig ment ez gyorsan, és helyzetfüggő is volt. Történt velem egyszer, hogy képes voltam szinte azonnal megbocsátani az akkori párom hűtlenségét. Iszonyatosan embertpróbáló helyzet volt ez nekem nőként, de mégis volt bennem egy olyan belső erő és hit, ami segített, hogy beleálljak ebbe a kínos szituációba. Mögé kellett lássak a viselkedésének, és megértenem a motivációját. Érdekes módon nem volt bennem késztetés sem arra, hogy balhét csapjak, hanem inkább értő figyelemmel, elfogadással voltam ott neki, beláttam a saját felelősségemet is, és átbeszéltük a történteket. Nagyon hosszú évekig viszont óriási Anya-sebbel kínlódva éltem az életem, és képtelen voltam megbocsátani. Közel 25 évnyi feldolgozásra volt szükségem, hogy teljesen megértsem, miért tette/tehette azt, amit tett, és ez volt talán életem legnagyobb megbocsátás leckéje. Ma már hálás vagyok mindenért, ami velünk történt, mert ezáltal vagyok ma az, aki vagyok. Másrészt ebből a megélésből mondom azt, hogy nem "kell" mindent megbocsátani, jó és helyes engedni a haragot, ha az az igaz, az a való érzés. Aztán ha ezek az érzelmek kifutnak, esélyesebb, hogy eljut oda az ember, hogy már energiát tud tenni abba is, hogy a dolgok mélyére nézzen, a másik ember miértjét is megvizsgálja, és kívülről tudjon rálátni a helyzetre, és/vagy egyszerűen elfogadja, hogy valamiért mindennek pont ez volt a rendje.
Gyöngyvér dr. Tamás-KovácsKorhaszto diszfunkciok (...) Megtudtuk, hogy nem egy gyermekünk ment el, hanem már az ötödik volt a sorban – erre a meg nem élt gyászra jellemző érzelmi szabályozási nehézségeinkből és kognitív, érzelmi leterheltségünkből jöttük rá, es visszaemlekezesenkbol az orvos altal mondottakra. Ez már rendszerszinten jelezte, hogy valami nincs rendben: velünk, bennünk, köztünk. Ekkorra már nemcsak az öt fiókánkat gyászoltuk, hanem a házasságunk öt évét is— úgy, ahogyan mi ismertük, (a közös múltunkat) — és a jövőnk egy részét is. Közben kirúgták a férjemet — igazságtalanul egy másfél éves zaklatás záróakkordjaként (az utolsó munkabérére azóta is végrehajtást vezetünk). Nekem pedig az ő jogi beadványai megírásában való közreműködés után egy minden szempontból professzionális, támadhatatlan előadást kellett megtartanom két körben egy, illetőleg két héttel a trauma után. (...) Utovegre feny derult a parentifikalodasomra a ferjem iranyaba, a magam elott is eltitkolt, iránta érzett haragomra es az o szimbiotikus kotodesere hozzam az altala megelt traumak, kotodesi sebek es tanult tehetetlenseg folytan. A ferjem iránt érzett harag feloldódása után bűntudat jelent meg: 2022–2025 között a férjem felelőtlenségének viselkedésbeli megnyilvánulásainál többször, 2025. október 24-én pedig még egyszer kimondtam, hogy „ilyen emberrel minek gyereket vállalni?” A túljutásban sokat segített, hogy a férjem azonosult a korábbi szavaimmal, következetesen felelősséget vállalt, és a változás iránti elkötelezettsége a szavakon túl tettekben is megnyilvánult. A fejlemenyek ferjemmel torteno megosztasa folytan az o gyerek es fiatalkori vesztesegei is fellangoltak, igy elobb az o multjanak a kriziset, kesobb az ez altal elerheto gyaszat voltam kenytelen cipelni a csalad es az otthon erzelmi barometerekent... (...) Az adventben arra torekedtem, hogy valahogy ki tudjunk urulni sajat magunktol, hogy helyt kaphasson vegre Az is, Akirol az Unnep szol. Felig-meddig sok-sok beszelgetessel, onismereti kartyajatekkal sikerult is, de a ferfilelektol cseppet sem szokatlan modon a férjem Szenteste es Szilveszter delutan vitát provokált, így ekkor ket bevallottan boldogtalan, a hazassagabol kiabrandult es a jovobeni kozos utban is megrendult ember uveges tekintettel beszelte meg/at tovabbi eletuk perspektíváit... (...) Ahogy szep lassan elkezdett valtozni es tettek szintjen biztonsagba helyezni engem sajat megbizhatosagat illetoen, ugy tert vissza belem a bizalom, a hit, a remeny. Miota ez megtortent, tanultam az erzelmi fokuszu terapiarol parok szamara, es tobben ajangattak, hogy induljak el par/csaladterapias iranyba. De ez nem igy mukodik. Mi azert eltuk tul a tulelhetetlent, mert egyfelol teljesen szilard kijelentesunk volt rola, hogy mi vagyunk "az" egymas szamara, masreszt pedig, mert ugy kuzdottunk a hazassagunkert, ahogy csak onmaguk szamara meghalt emberek szoktak/tudnak. Mert - ahogy Istvan is mindig mondja - beletettuk a munkat.
SándorNéha úgy szeretném ki ordítani a fájdalmamat. Egyedül vagyok vele, magányos vagyok. Sokan értik, meg is értik. mégis egyedül vagyok vele, nem tudom le tenni és csak cipelem nap mint nap.
0
NikkiMegbocsátás... Mindig mindent meg kell bocsátani? Mi történik azzal, aki nem bocsát meg? Mi tudja segíteni a folyamatot? Az elengedés megbocsátás? Ha nem bocsátok meg, az nem elengedés, csak elfordulás? Az elfordulásban marad fájdalom, az elengedés gyógyulás? Miben más a folyamat, ha magamnak kell megbocsátanom?
1
Gabriella KorpásElrontottuk,elrontottam,tapasztalatlan voltam,nem mértem fel a kommunikáció hiányának a lassú,csendes rombolását... Közel 20 év után kettesben a fiammal tanulom magam,magunkat...jó a csendben meghallani azt belső hangot ami súg...és ...jókat súg...
0
AnitaAz lenne a kérdésem, hogy van-e tapasztalatotok, mi törtenik egy férfiban, amikor a nő huzamosabb ideig, krónikusan beteg? Tapasztalat: egy évvel ezelőtt covidos, majd long covidos lettem amiből máig nem jöttem ki teljesen. Sok mindent értek már az állapotomról de nagyon hosszú út vezetett idáig rengeteg mélyponttal. A legfurcsább, hogy a betegség akkor omlott ràm, amikor éppen úgy tűnt, rendeződni làtszik az életem - 35 évesen végre jött egy férfi akinek úgy tűnt, ügye van, egy hàzasság már rászakadt, tapasztalt, bukdácsolt előre. Két hónapja voltunk együtt amikor beteg lettem. Azóta sem épültem ( még) fel teljesen. 10 hónapig követte az utamat, én pedig az övét segítettem ahol csak tudtam mígnem októberben olyan szinten rosszul lettem hogy hetekig nem tudtam felkelni. Decemberre, mire kezdtem jobban lenni, elment. Állítólag nem a betegségem volt az oka, és csak jó emlékei vannak velem- mondta akkor. De már hónapokkal előtte bezárt, nem ölelt, nem mutatta hogy szeret - persze ő is egyébként érezhetően válságba került, az ügyben is, velem is. Azóta sem értem ami történt. Mert bennem az lenne a természetes, hogy igen, nehéz, de majd együtt… talán túl romantikus elképzelés. Szóval, mi történik egy férfiban, amikor egy nő huzamosabb ideig beteg, ( az csak így önmagában hogy pöcsfej volt és elment, nem magyarázat, mert 10 hónapig jött és próbált velem lenni…) Hogy lehet feldolgozni, hogy meg sem tudtam mutatni, milyen vagyok, amikor nem ilyen?
- JKJózsef Károlyi
Az élethelyzetem: 58 évesen, 34 éve boldog házas vagyok. 3 gyerek 33, 27, 9 éves, unokák 6 éves és 4 hónapos. Kb.4 éve, (mosok, takarítok, gyerekkel vagyok. Úgy érzem, hogy a küldetésem megvan, (sakk oktatás gyerekeknek), amiből nem lehet megélni, így inkább hobbinak, szórakozásnak tűnik. Szóval jó, hogy a feleségem amazon! :) Úgy érzem, hogy a 9 éves fiamnak nagy szüksége van még rám, az apára, ezért ide teszem a legtöbb időt! Nehéz nekem és a feleségemnek is ez a megváltozott helyzet. Ebben sok támogatást kapunk a videóidból, igyekszünk a saját helyzetünkre értelmezni azokat! Nagyon köszönjük neked, hogy újra készíted a napi videókat, életmentő❤️! Komolyan aggaszt, hogy a kisfiunk esetleg torz mintát fog tovább vinni, hiszen most a családunkban az apa női szerepben, az anya pedig férfi szerepben van! (Talán nem lenne ez gond, ha nem 44, és 50 éves korunkban született volna a 3. gyermekünk.) A feleségem támogatná a küldetésem, de bárhogy forgatjuk, nem jön ki a matek, az pedig alapvető, mert különben a pénz miatt fog tönkre menni a házasságunk. (Nem élünk nagy lábon.) Nehézség az, hogy régóta tart ez az állapot. Meddig fog még tartani? Hogyan bírhatjuk ki együtt? Elkötelezettek vagyunk amellett, hogy együtt menjünk át ezen a korszakon is, (bár te is azt sugallod, hogy ez szinte lehetetlen). Kérlek, hogy adj nekünk ehhez konkrétabb fogódzókat, iránymutatást, segítséget!🥰 Remélem egy erröl szóló videó más együtt maradni szándékozó pároknak is támogatás lesz. További jó munkát kívánunk ❤️, egészségben, boldogságban! Nagyon hasznos a küldetésed!
István SzabóJelenleg életem legmélyebb válságát élem, keresem a válaszokat , hogyan fejlődhetek, hogyan menthetem meg a házasságom, és mindeközben találkoztam a Humania oldalával. Látom, hogy nem vagyok egyedül, sokan túl vagytok ezen, túléltétek, én mindent megteszek a folytatásért, sokat tanulok az írásaitokból, köszönöm!
0