ZitaKedves Andrea! Két kérdés is felmerült bennem a dilemmádat olvasva: egyrészt, hogy mit értesz az alatt, hogy "a férfi támaszkodhasson rád?", illetve azon, hogy "a kapcsolatnak komoly érzelmi teret adunk"? Nekem az a tapasztalatom így visszagondolva, hogy abban az életszakaszomban, amikor a karrier építése, önmegvalósítás, anyagi biztonság és függetlenség megteremtése volt a feladatom és célom - és ezzel együtt szó szerint fellázadtam a számomra sok-sok évig nagyon is valóságosnak érződő "férfi elnyomás" ellen -, akkor nem voltam alkalmas valódi mély elköteleződésre a párommal, akármennyire is azt gondoltam én agyban, hogy erre vágyom (sem a gyermekeim édesapjával, sem az utána következő kapcsolataimban). Utólag erős önkritikát kellett gyakoroljak, hogy felismerjem, hogy bár igyekeztem nagyon támogató, figyelmes, érzelmileg elérhető lenni a férfi számára - jókora megmentő komplexus is dolgozott bennem hosszú évekig -, valójában ez úgy és addig működött jól, amíg én is megkaptam ebből a kapcsolódásból azt, amire szükségem volt (nem feltétlenül tudatosan, sőt nagyon sokára tartott azt is felismernem, hogy mit hozok a gyerekkoromból, a szüleimmel való kapcsolatból, amit újraéltem ezekben a kapcsolatokban). Ez az "Istennő"-korszak és ha szeretnék sem tudnék rácáfolni István korszakos rendszerének elméletére, ugyanis pontosan azokat a folyamatokat és úgy éltem meg, ahogy leírja. Amúgy szerintem az a csodás, ugyanakkor türelmetlenség okán olykor bosszantó is ebben a korszakos útban, hogy tényleg csak utólag áll össze a kép, hogy ez így meg úgy volt, és hogy én akármennyire is hittem már közel 5 éve, hogy én már túl vagyok az amazon korszakomon, ide nekem az "Igazi FÉRFI"-t, néhány hónappal később a "ráció halála" olyan elementáris erővel taglózott le, amire fel sem tudtam volna készülni, egyszerűen csak tettem azt - ösztönösen - amit István is javasol, hogy el kell menni a végsőkig az "önzésben", az önközpontúságban, a magam körüli minden híd felégetésében. Szóval a rövid válaszom az, hogy nem, szerintem nem működik a kettő együtt, először az önös vágyainkat kell maximálisan megélni (nőiség, istennőség, szexuális fantáziák, férfiaktól imádat, karrier, siker, anyagi függetlenség, mindent megoldok egyedül, megállok a saját lábamon, nincs szükségem senki másra, szülőktől való elszakadás, akár kapcsolat megszakítása bizonyos ideig, tanult minták lerombolása, felülírása, edzés, sportteljesítmények, "spirituális megvilágosodás"-ra törekvés, stb-stb.), amíg ebben nem mentünk el a falig, addig szerintem nem tudunk nőként olyan állapotba érni, hogy valóban látni és érezni tudjuk a férfit és vele valódi elköteleződésen alapuló szövetséget kötni. Nekem ez a saját életemben a tapasztalatom.
1
Fodor MártiLassan kezdem észrevenni, hogy van egy konkrét folyamata annak, amikor elkezdek új dolgokat kipróbálni. Pár hete egy Instagram hirdetést látva kitaláltam, hogy ki akarom próbálni a wakeboardozást. El is mondtam több embernek, hogy én bizony ezt ki fogom próbálni. Ez az első szakasz, amikor hamarabb teszek valamit az identitásommá, minthogy ténylegesen is csinálnám ebben a valóságban. Mert mégis hogyan várhatnám el magamtól, hogy képes vagyok valamire, ha hangosan ki sem mertem mondani? Aztán eljött a szép nap, kint voltam a tesómmal a Lupán. Megvettem a jegyet és izgatott is voltam. Ez még mindig az első szakasz része. Az őszinte öröm az újdonsággal kapcsolatban. Aztán beütöttek a kételyek. Második szakasz, ahogy az agyam elkezdi rommá szabotálni, amit csinálni akarok. Hiszen ezek nem mi vagyunk! Itt vagyok a sötét dzsungelben, még nem jártam ezen az úton. Bozótkéssel kell hadonásznom, hogy ezt az új pályát kiépítsem a fejemben. Ahogy a víz is a legkisebb ellenállás felé folyik a legkönnyebben mikor patakká érik, úgy nekem is abba az irányba kellene haladnom. Úszni tudok, akkor miért nem elég nekem ez a szép augusztus végi pancsikolás a homokos parton? De felveszem ezt a furcsa deszkát és elkezdem hallgatni az oktató utasításait. És akkor beüt a harmadik szakasz. A fizikai tünetek. A szívem kalapál és szapora a légzésem. Minden erőmmel próbálok figyelni az oktató szavaira, aki arról mesél, hogy hogyan is kellene a súlypontomat megtalálni. De basszus, én nem ez az ember vagyok! A sportra is kínkeservek árán veszem rá magam és nincs is egy olyan dimenzió a szemem előtt, ahol látom magamat siklani a vízen. Nem tudok megvalósítani olyat, amit nem tudok elképzelni. De aztán a kötél elkezd húzni. Innen már nincs visszaút. Itt már ki kell találni saját magamtól, hogy hol van a súlypontom. 5 perccel előtte láttam a profikat edzeni és hiába tudom, hogy ők csak azért jók ebben, mert többször buktak el benne mint én, ez most nem segít. És akkor bekövetkezik a negyedik szakasz. A Csinálás. Valahogy fent maradok a deszkán. Olyan mintha repülnék. Önkéntelenül is mosolygok. Aztán az ötödik szakasz: Hibák sokasága. Eszembe jut, hogy mit mondott az oktató. Hiába érzem a zsigereimben, hogy nem kéne előrehajolnom, mégis megteszem. A régi rosszul működtetett rendszereim karmokként nyúlnak utánam. Hiába vagyok boldog, nem tudok benne maradni ebben az érzésben. Előrehajolok és elemi erővel csapódok a vízbe. Köhögve érkezem fel, a deszka méterekre van tőlem. Ott a vízben kell magamra imádkoznom és valójában miért is? Mert megint nem akartam hinni magamban. Mert az Egóm eldöntötte, hogy Márti nem egy sportos lány. Hogy nincs olyan sport, amit Márti úgy igazán szeret. Hát bassza meg az Egóm, ha itt a Dunában akar verekedni velem, akkor állok elébe. És a hatodik szakasz. Az idő! Ahogy telnek a percek, elfogadom, hogy igenis képes vagyok erre. Ugyanúgy leesek néhányszor, de már közben is tudok korrigálni. Elöntenek az ötletek. Vajon egy kézzel is menne? És természetesen megy, mert miért ne menne, hiszen én itt a zavaros vízben épp magamat győzöm le. Long story short, az egyik legkedvesebb ajándék amit magamnak adhatok az az, hogy időről időre olyan dolgot csinálok, amiről azt hiszem, hogy nem vagyok rá képes.
- Zita
Megszólított az írásod, ugyanis ezt a diagnózist én is megkaptam jó néhány évvel ezelőtt. Kettős érzést okozott bennem: egyrészt borzasztóan megijesztett és szégyenérzetet keltett. Másrészt viszont meg is nyugtatott, mert számos korábban számomra nehezen értelmezhető és kezelhető, összefüggéstelen megélésemre, tapasztalatomra magyarázatot adott és kézzelfoghatóvá tette azokat a működéseimet, amiktől már régóta szenvedtem én és a környezetem egy része is. Felszabadító volt megélni, hogy nem vagyok egyedül azokkal a belső folyamatokkal, gondolatokkal, érzelmi világgal, amiről korábban úgy éreztem, börtönbe zár engem, az elmém börtönébe, ahol a cellám kulcsa nálam van. "Érzelmileg labilis személyiség"... elfogadtam és elkezdtem dolgozni ezzel. Az akkori terapeutámat többször is megmosolyogtatta, mikor úgy hivatkoztam magamra, mint egy "magasan funkcionáló borderline", ő mutatott rá arra, hogy önmagamat szükségszerűtlen módon egy skatulyába tettem, miközben egyrészt én egyszeri vagyok és megismételhetetlen, nem pedig valamiféle diagnosztikai protokoll által felsorolt tünetegyüttes - amiknek egy része egyébként nem is volt rám igaz -, másrészt pedig számos emberhez képest, akik sosem kaptak semmilyen diagnózist, de mégcsak közelébe sem jutottak önismeretnek vagy terápiának, jóval "normálisabban" fukcionálok az életben. Én ma már egyébként ezekre az ún. személyiségzavarokra inkább úgy tekintek, mint egy spektum, hasonlóan pl. az autizmushoz, és ez a spektrum nagyon széles és nagyon sokféle együttállást, működési-és megküzdési módot tartalmaz, van akinél bizonyos "tünetek" sokkal erőteljesebben vannak jelen, míg mások egyáltalán nem, bizonyos életterületeket erősen érint, míg másokra egyáltalán nincs hatással, stb. Én azt hiszem, hogy ezek a címkék valójában az ég világon semmit sem számítanak, és bár a megfelelő terápia megválasztásában sokat segíthetnek, abba a csapdába nem szabad beleesni, hogy az ember kizárólag ezek mentén értékelje önmagát vagy másokat. Azt hiszem, magánál a "borderline" diagnózisnál sokkal fontosabb, hogy mihez kezdünk ezekkel a kihívásokkal, elakadásokkal, amikkel Te vagy én vagy bármelyikünk küzd, hogy tanuljunk hatékony eszközöket ahhoz, hogy el tudjunk jutni egy olyan állapotba, mikor már nem reaktívan, a sémáink mentén reagálunk, amikor már a hitnek, mindfullnessnek, testtudatnak, sportnak, kognitív viselkedés- vagy sématerápiának, meditációnak, stb. - kinek mi vagy mely kombináció a leghatékonyabb - köszönhetően ki tudunk alakítani önmagunkban egy olyan egyensúlyi helyzetet, amelyből ha olykor, rövidebb időre ki is billenünk, viszonylag hamar vissza tudjunk találni a stabilitásunkhoz.
Szilvia KovácsSzia, remélem jó helyre irok...most léptem be, tanulom a Humániát. Szóval ha mindig ugyanazt vonzod be, akkor belül kell felismerned, magadban. A parkapcsolat a legnagyobb tükör es önismeret. Meg tudatosan is lehet figyelni, hogy merőben más egyéniségű, lelkivilagú nővel ismerkedj. Sokat számít, hogy a másik mit hoz ki belőlünk. Ha ugyanaz a negatív erő van mindkét félben, akkor felerősítik egymasban és egós ütközés dúlhat. Hogy látod?
0
Joós IstvánAz én nagy tapasztalatom húsz év "segítő praxisa" – és saját vergődéseim alapján, hogy KÉT nagy dologról nem vesznek tudomást a Hozzád hasonló módon fejben elvesző emberek. 1. hogy AZ irány (tiszta látás, világos fókusz) előtt előbb lépés-cselekvőképes KELL az ember legyen, különben lehetetlen haladnia – aki nem tudja mit csináljon, annak NEM IRÁNY problémája van, hanem ERŐ problémája: vissza kell nyerje. Az ERŐ, ha van, automatikusan talál magának IRÁNYt. (A korszakos térkép épp erre a navigációra való amúgy, a TUDATOS korszak okkal van rajta a RÉSZES továbblépés előtt... ) 2. hogy EGYEDÜL EZ NEM MEGY -- meglévő/régi/elavult közösségeik lehúzzák az embereket, lehúztak engem is, ÉS ezen MUSZÁJ változtatni. 👍🤗 Csináltam videót is: 👉 https://humania.io/challenges/videotar-1
KarolinSokat foglalkoztam önismerettel, ami segített ráismerni a mintáim nagy részére. Segített elfogadni és megérteni a szüleimet, s ezáltal letenni az irántuk érzett haragot. Békében vagyok velük. Ez egyben felszabadító érzés, de ugyanakkor egy nagy bizonytalanságot is okoz, mert fogalmam sincs, hogy ki vagyok. Már a régi működés szerinti megfelelést nem akarom és nem is tudom folytatni, de amikor döntés előtt állok, nincs elég bátorságom felvállalni önmagamat, a vágyaimat. Most ott tartok, hogy bármilyen eszközzel, terápiával próbálkozom, nem jutok előrébb. Megakadtam, beragadtam ebbe. Hiába érzem, hogy a régi működésem nem vezet sehová, mégsincs elég bátorságom beleállni az életbe, követni a vágyaimat, választani magamat.
Szarka ElizabetaSzia Tamás, nem tudom, aktuálisak-e még a kérdéseid...én csak ma láttam a megosztást :-) István is sokszor mondja és maximálisan egyetértek vele: tapasztalás útján tanulunk. A hozott, megszokott megküzdési módok azért alakulnak ki bennünk, mert ahhoz szoktunk hozzá, hogy általuk próbáljuk elérni amit szeretnénk, általuk reméljük a biztonságot. Ami tévedés, de tudatosság nélkül ezt hisszük. Amikor felismerek magamban egy hibás működést és eljutok oda, hogy azt már képes is vagyok nem csinálni, majd képessé válok mást csinálni helyette - akkor tapasztalati úton kezdem megtanulni, hogy van más út is, sőt a más út sokkal hatékonyabb. 1. Ha a "felismerés és továbbmenés" konkrétan arra vonatkozott, hogy rögtön ki kell-e lépni, amint felismersz egy régi működést egy alakuló kapcsolatban, akkor az én tapasztalatom, hogy a kettő közé érdemes beiktatni egy "őszinte komunikáció" lépést - ha amúgy szimpi a másik. Itt ki lehet tenni az asztalra, hogy "figyelj, azt vettem észre, hogy ez és ez a dinamika van közöttünk, amit én már nem igazán szeretnék ismételni. Bennem az történik hogy... Benned mi van? Meg tudjuk ezt beszélni? Tudunk ezzel kezdeni valamit? Amikor egy volt szeretői kapcsolatban a saját önfeladó működésem és kapaszkodásom elkezdtem felismerni majd letenni, majd lecserélni egészségesebb önfelvállalásra, határhúzásra, akkor már nem is kellett drasztikusan szakítani, organikusan kezdett átalakulni a kapcsolat, megszünt a se veled-se nélküled szertői viszony és lett belőle egy sokkal egészségesebb és egyenlőbb és igazabb kapcsolódás. Csupán attól, hogy én a saját működésemet lecseréltem. 2. "Mit kell tennem, hogy ne ugyanolyan működésű nők érkezzenek körém?" Egy mentorom pár éve hasonló kérdésemre azt mondta: a legyet is vonzod, de nem ez a lényeg, hanem hogy megengeded neki, hogy rajtad maradjon és szívja a véred, vagy lecsapod? Nem biztos, hogy a legjobb példa, de nekem nagyon tetszett és tökre egyetértek a lényeggel. Nekem sokkal jobban működik másként feltenni a kérdést: "kit engedek közel?" Ebben sokkal inkább benne van a felelősségvállalás a saját döntésemért. Az élet elénk tesz mindenféle helyzeteket, embereket - és nekem van választási lehetőségem abban, hogy ezek közül kire és mire mondok igent. És még talán az is ide tartozik, hogy a minták meghaladása egy folyamat, és ebben a folyamatban mindig vannak "tesztkörök", amikor az élet megkísért és visszakérdez... és ha megint igent mondok a régi mintára - csak mert azt kínálta fel az élet, akkor fut tovább a régi kör, mert az élet ezt a választásomat úgy értelmezni, hogy oké, ezek szerint még mindig beéred ezzel, legyen hát... Az én megélésem, hogy nem az a lényeg, hogy kit-mit vonzok, hanem az, hogy kit-mit választok és engedek közel, kire-mire mondok igent. Szép napot :-)