Gyöngyvér dr. Tamás-KovácsHarcosbol -> Nagy-Anyaba A harcos mukodes alapjat a „nagy a baj, meg kell oldanom”-életérzés, és az ezt megerősítő „akiben bíztam, csalódást okozott”- élménye adta. Ezekkel a megélésekkel egészen fiatalon találkoztam, és minthogy minden gyermek szükségszerűen nárcisztikus világfelfogású, ezért mindkét tapasztalás tudattalanul abba az irányba mozdított, hogy én lehetek a kulcsa a megoldásnak és velem lehet a baj, hogy ezek és így esnek meg velem. Történhetett pedig ez azért, mert fogantatásomkor Édesanyám és Édesapám szerelmi, szerető kapcsolata sajnos végleg megromlott, utóbbi családunkon is egyre inkább kívül került érzelmileg, és megítélésem szerint tőlem személyesen is elhidegült. Születésemtől kezdve pedig egy nem jól működő rendszer részese lettem, amelynek tagjai fájdalma engem ért el a leginkább, egyszersmind én lettem a rendszer diszfunkcionális működésének indexjelensége is. Nem vagyok idős, és biológiailag sem tartott annak eddig egyik orvos sem, aki látott, ráadásul elég későn mentem is férjhez. De a negyedik ikszet elhagyva, a gyermekáldásra évek óta sikertelenül várva és az örökbefogadó szülővé válás lépcsőfokait bejárva arra éreztem, éreztünk a férjemmel vezetést, hogy a végére járjunk, mi is történik kettőnk közt. Három hónapig vizsgáltak minket, amelynek a végén az derült ki, hogy az immunrendszerem három szinten is tiltakozik a férjem bármilyen sejtje, és a kettőnkből létrejöhető új élet ellen. A nőgyógyásszal való beszélgetés után majd egy napig csak néztem magam elé lélekben. Isten viszont olyan kegyelmes volt, hogy szép fokozatosan, tavasztól kezdve készített álmokon, víziókon keresztül meglátnom a valóságot. Ezért is az első dolgom az volt, hogy felhívtam a lelki gondozóm, hogy mi most a teendő. Ebben a beszélgetésben pedig megerősítést nyert az a két tételmondat, amivel az önfeltáró írást kezdtem, és aminek gyerekkorom a lenyomatát alacsony önbizalom, fokozott elutasítottság-érzés és szuicid gondolatok, esetenként önbántalmazás formájában őrizte. Valahol mindig is tudatában voltam, de a lelki gondozó szerető értékelése szerint 2013-as együttműködésünk óta most, hogy hajlandó lettem meghalni önmagamnak a szülővé válás érdekében, jött el az ideje, hogy megküzdjek vele. Tavaly oktoberben elveszitettuk az otodik magatunk, akirol akkor meg nem tudtuk, hogy az otodik volt, es akinek meg igy is a leghosszabb ido jutott foldi palyafutasaban. Ez kapcsolati problemakra is ravilagitott, de arrol masik tapasztalatkartyaban meselek. Minden esetre ez adta meg az arcetipus-valtas zaro akkordjat, amikor a hirtelen ot rank szakado gyermekvesztes terhe alatt, es hozza adodott egyeb gyaszok es vesztesegek miatt nem tudtam visszafordithatatlan valtozasok nelkul folytatni azt, aki vagyok.
0
ZsuzsRitkán látott emberekkel, akikkel korábban szoros volt a kapcsolat (származási család), kialakult valamilyen dinamika. Ki, mit, mikor, hogyan szokott, na és persze miért…Mindenki tudja a forgatókönyvet, ismeri, mire mit fog lépni a másik, kinek mi az érzékeny pontja, és így tovább. Minden simán megy, míg valaki -szándékosan vagy sem, de- kilép a megszokottból. Hányszor akartam én lenni ez a másként reagáló. Aki meg bírja állni, hogy majd most, másképp lesz. Majd most másképp mondom, és biztosan átmegy majd az üzenet. Aztán azon kaptam magam, hogy újra ugyanott vagyunk, és minden a régi forgatókönyv szerint zajlik… Akkor lett változás, amikor felismertem, hogy nem kell felvennem a rám osztott szerepet, csak mert én szoktam azt játszani. Szabad vagyok mást játszani, vagy akár leülni a nézőtérre. Szabad vagyok. Szabad.
AdriDe nehéz! Az összes elképzelés feladása. Hogy csak engedjem, ami a bensőmben kibontakozni szeretne. Eljutottam arra a helyre, ahol azt gondoltam, hogy gyógyítást fogok tanulni. Ez volt a terv. Nem dolgozom, el fog fogyni a pénzem egy idő múlva, és mivel többé nem akarok terapeutaként dolgozni, ideje átképződni. Gondoltam én. Meg is találtam a megfelelő helyszínt Nepálban. Eljöttem, itt élek most 3 hónapot. És NEM MEGY. A testem pihenni akar, örömben lenni, megengedésben lenni, nem másoknak segíteni és gyógyítani. Intellektuális érdeklődés ugyan van bennem ez irányban, tanulni, de késztetés nincs. Őrjítő. Mert tudom, hogy nem követhetem többé az elképzelést. Olyan, mintha lecsúsznék a jövőmről. És közben mégsem, érzem mélyen. De ezzel menni... bejön az összes félelem. Mi lesz, ha nem lesz pénzem? Másoktól kell kölcsön kérnem? Hogy fogok élni? Menjek el szerzetesnek? Amikor 8 hónapja abbahagytam a munkám, már találkoztam ezekkel. Akkor sikerült átengedni. De az idő nyomásával újra előjött. Ami biztos: jó helyen vagyok Nepálban. Ha nem is azért, amiért gondoltam, de itt kell most lennem. Majd kiderül miért. Remélem.
Joós IstvánElütések és hibák… jó vs tökéletes. Fontos tapasztalatom, hogy a tökéletes tényleg ellenessége a jónak. Rengeteg hibával írok, mert általában fontosabb, hogy minél több helyre menjen reakció, mint hogy tökéletes legyen a helyesírás. Sokakat zavar ez. Sajnálom. Remélem igy érthetőbb. 🙏
0
Zoltán CsiszárVálás után vagyok. Nehezen éltem meg, mert nem én voltam a kezdeményezője. Két gyermekem az édesanyával él. Eleinte vádoltam magam, nem értettem miként történhetett ez meg velem. Pontosabban az okokat értettem, volt bőven, amivel szembe kellett néznem, de hogy a kiváltó okok miért jöhettek létre és miért nem sikerült még a család szétszakadása előtt megoldanom, azt nem. Fejlődni, kapcsolódni jöttem.
0
Fanni NémethÉrdekes az, amikor bekapcsol az "automata" valakinél, aki már évek óta önismereti úton van. Pont mostanában történt meg, hogy így jártam. Életem egy olyan szakaszában vagyok, ami teljesen új számomra, ebből kifolyólag eluralkodott a káosz. Bennem, és körülöttem is. Kielemeztem és tudatosítottam az okokat, a lehetséges miérteket, és a tudatom felujjongott: hiszen én ezt tudom, én ismerem magamat ennyire, vannak eszközeim is. No igen, tényleg. Csak a zsigeri, belső vágyak is beszéltek: de én akkor is azt akarom. Azt, ami eddig megnyugtatott a káoszban. Azt, amit ismerek, és mint a gyereknek a rongyi, hozzásimulva automatikusan bekapcsol a biztonság érzet. A reakcióim csiszolódtak, de a belsőmnek valahogy hosszabb idő az, mire utoléri a fejemet...
Szabó KrisztinaNekem is volt egy ikerláng tapasztalásom, de miután vége lett, utólag nem vagyok benne biztos, hogy az volt. Ami biztos, hogy ez a kapcsolat felébresztett és elindított az önismeret és a spirituális fejlődés útján. Azóta a minták legyőzésén dolgozom én is sématerápia és spirituális közösség, illetve könyvek, meditáció segítségével. Nagyon szép út, amit leírtál, szeretném én is elérni…
Alex Kozma41 éves férfiként egy ideje elindultam az önismeret útján, felkutatva minden ágat, ahol azt érezte a lelkem hogy egy újabb oldalt kaphat vissza a saját használati utasításából. Egy párkapcsolati szakítás hatására indult el a lavina, hogy felelősségteljesebb döntéseket hozzak az életemben és ne a sebeim és traumáimon keresztül lássam a világot és kapcsolódjak egy nőhöz. Ezért 2 évig dolgoztam egy pszichológussal, anya-apa sebeken, jártam önismereti csoportba, lemangúria táncra, Théta healingre, csináltattam asztrológia, numerológiai, kabbala, lélekprofil és Human Design energetikai térképet magamról. Ezek hatására azt kell mondjam lélek és fizikai szinten is kicserélődtem, majd megjelent az életemben az "őseredet lélekpárom" aki a legmélyebb sebeim tükrözte és tükrözi a mai napig. Többször is megéltem általa az EGÓ sötét éjszakáját. Lecseréltem a munkámat, az országot, a nyelvet, az értékrendszerem és az életem kormány kereke mögé beültettem a lelkem, a sérült egóm helyett. Megtanultam asszertívan és bátran kommunikálni az emberekkel, leküzdeni a transzgenerációs agresszív apai és áldozat anya mintákat. Nem a külvilágomra reagálni , hanem felfogni hogy én teremtem azt ami kinn van. Felfogni hogy minden belőlem indul és ehhez segítség, hogy minden tükröt tart az életünkben hogy fejlődni és tapasztalni tudjunk. Olyan férfivá válok közben, amiről a belső gyermekem mindig is álmodott, amilyen apa mellett szerettem volna felnőni. De hiszem hogy okkal történik minden velünk és mi választjuk a szüleinket. Megtanultam támogató férfi lenni a környezetemben, aki nem embereket lát, nem ruhákat, vagy külsőségeket. Hanem temérdek belső gyermeket, felnőtt testben és energiákat. Azóta kinyílt a világ és a félénk, csendes kisfiúból egy magabiztos és erőt sugárzó férfi született újjá, aki most dolgozik az ön megvalósításán. Igen, már felismertem a lélek ajándékaim, de még nem látom teljesen az utam. Dolgozom azon hogy mind a feminin, mind a maszkulin energia bennem egyensúlyban lehessen. Ezáltal elérve a telesség és belső stabilitás, béke, harmónia állapotát. Az őseredet lélek pár út, más néven ikerláng..... akik hallottak róla, tudják nem keverendő össze egy lélektársi kapcsolódással és akik jobban utánna jártak, azt is tudják minden ilyen kapcsolódás egyedi a maga nemében és ez a spirituális felébredésűnkről szól. S nem tudhatjuk mit írtunk meg magunknak. Van e fizikai unió együtt. Ezt az utat taposom most, a sok fejlődés és megújulás ellenére is, van hogy hatalmába tud keríteni az elmém, a kinti világ zaja, a sok eltéríteni akaró hang, írás, tanítás. De egy valamiben biztos vagyok. Ez az út is mint a legtöbb, arról szól hogy emlékezzünk rá kik vagyunk valójában. Hogy felszabadítsuk azt a belső gyermeket, aki bennünk oly régóta várja hogy kiteljesedhessen és lélekből élhessen ismét. De ehhez a szülők, tanítók, barátok és minden olyan ember hangját kikell kapcsolnunk, átírnunk kik gyermekkorunkban, ezekkel az utasításokkal és határokkal határozták meg a mai korlátozott személyiségünket. Nem tudom van e valaki még itt a csoportban aki szintén magán dolgozik és hisz benne hogy egy napon minden értelmet nyer és egy nagyobb szemszögből leszünk képesek látni az életünk kirakósát. S hinni azt, hogy ha egy bizonyos szinten felismerjük a korlátainkat, sebeinket, traumáinkat, hozott nevelési mintákat és ezeket ha ledöntjük, újrahuzalozzuk, hiszünk magunkban, szeretjük magunkat (valóban), megtanulunk a jelenben élni, nem hagyni hogy az elme a múltba űzzön vagy a jövőbe a gondolataival és érzelmi állapotokkal, ezzel ellopva a jelenünket, ahol az egyetlen esélyünk van teremteni, akkor képesek leszünk ilyen rezgésű embereket, társat bevonzani az életünkbe, kikkel egy kicsit jobb hellyé tudjuk tenni a világot. Ezt az utat járom és jelenleg ami még akadályoz (szerintem) a teremtésemben, a leszületésem missziójának megtalálásában, az a "nem vagyok elég, nem vagyok elég jó, nem vagyok igazán szerethető vagy fontos" sebeknek az érzetei, amit a távolság, az ignorálás és a szeparáció illúziójának szele borzolja és jelzi hogy még van vele dolgom, meg ha már sokkal enyhébben is, de még jelen van. Köszönöm ezt a lehetőséget hogy ezt itt kiírhattam magamból és remélem ad másnak is erőt és biztatást, hogy nem vagyunk egyedül és minden értünk történik!
Katica TothVilágéletemben úgy emlékszem magamra, hogy problémamegoldó vagyok. Ha valami elém került, megoldottam. Így vagy úgy, de mindig csináltam valamit. Nem is az volt a fontos, hogy sikerül-e, hanem az érzés: én megoldom. Ez a minta aztán végigkísért. Egyre inkább azon kaptam magam, hogy mások dolgait is én próbálom helyrehozni. Tizenegy évesen például én mondtam anyámnak, hogy váljon el. Ő pedig — furamódon — hallgatott rám. Diszfunkcionális családból jövök, szóval nem volt nehéz felismerni, hogy valami nem működik. Később is jöttek hozzám az emberek: „Ezt oldd meg, azt oldd meg, te ehhez biztosan értesz…” És én megoldottam. Vagy legalábbis próbáltam. Mert jó érzés volt hasznosnak lenni. Fontosnak. A rejtett nyereség az volt, hogy szükség volt rám. De belül közben egyre nőtt a hiány. Mert nem azt akartam, hogy szükség legyen rám, hanem hogy elfogadjanak. Hogy elég legyek akkor is, ha épp nem csinálok semmit. Ha nem teljesítek. Ha csak vagyok. De ezt akkor még nem tudtam. Amit viszont igen: hogy másokat nagyon könnyen tudok lelkesíteni. Valahogy természetesen jön. Nemcsak motiválni tudok, hanem inspirálni. Az emberek elkezdenek gondolkodni, cselekedni, és megteszik, amiről beszéltünk. Aztán jönnek a visszajelzések: „Hú, nagyon jó volt, amit mondtál.” „Ez szuper volt, ezt is, azt is megcsináltuk, és működik.” És tényleg működik. Másoknál. Valahogy saját magamnál mindig könnyebben. A párkapcsolataimban viszont ez soha nem ment. Ott leblokkoltam. Mintha nem tudtam volna kívülről rálátni. Mintha a „megoldó énem” egyszerűen eltűnt volna. És magammal sem ment sokáig. Hullámzott. Hiába nézek rá dolgokra segítőkkel vagy egyedül, még mindig érzem, hogy van hova fejlődni. Tanulom, hogyan legyek jó magamhoz. Hogyan inspiráljam önmagam ugyanazzal a szeretettel és kíváncsisággal, amivel másokhoz fordulok. Pedig paradox módon abba a kis százalékba tartozom, aki képes saját magát is motiválni. Van önmotivációm, tudom magamról. Tudom. Fejben. És mégis gyakran érzem, hogy ez nem elég. Hogy másoknál valahogy könnyebben megy. Lehet, hogy ez csak a perfekcionizmusom. Ki tudja. De azt biztosan tudom, hogy ezzel még dolgom van.