Humania lényege az a megfigyelésünk, hogy tapasztalatok őszinte megosztása által automatikusan vagyunk idegenek számára is hitelesek. Nézz szét – és kapcsolódj azzal, akinek a megosztása megérint!
A mintáimnak először megfelelni akartam. Mindenáron. Még ömagamat is feláldozva. Ami egy ideig működött is, mert haladtam az úton, amit mások rajzoltak elém. Majd a lepel lehullt. S egy idő után kezdtem valóságos börtönnek érezni azt a várat, amit korábban én magam építettem. Egy új és ismeretlen kaland kezdett el hívni. Amit először elutasítottam, majd hosszú halogatás után, fejestugorva választottam. Ekkor fordultam szembe a mintáimmal. Önmagamat választva, tapasztalatot kezdtem szerezni arról, ami korábban tilos volt. Rabláncokat szétszakítva vetettem bele magam a korlátok nélküli szabadságba. Élveztem. Évekig. Aztán idővel mégsem akartam már többé szabad lenni. Itt láttam arra rá, hogy a mintáimat nem legyőznöm kell. Hanem tapasztalati úton kell csak megtudjam, hogy a mintáim közül melyek az én valódi "igen-eim" és "nem-eim". A legmegdöbbentőbb számomra, hogy így végül az eredeti mintáimhoz, tanult értékrendemhez nagyon hasonló élet küszöbére érkeztem. Azonban már nem alárendelve önmagam, hanem felfedezve a rendben nekem szánt helyet. Így változtak végül a mintáim önsors rontó nehezékekből új élet alapját szolgáló erőforrásokká. Ha szabad akarsz lenni, vagy épp elég már a szabadságból, beszélgessünk!
Eredetileg negatív apakomplexussal indultam az életbe. Különösen 9-30 éves koromig volt nagyon keményen megalapozva. Az első 10 évben autodidakta módon kezdtem dolgozni emiatt is magamon, aztán lelki gondozó segítségével. Miután férjhez mentem, főként, akik már régebb óta ismertek, állandóan kérdésekkel rohamoztak meg minket bárhova is mentünk, így ebből a felismerésből jött a csoportszervezés gondolata. A minták legyőzése egy folyamatos dolog, a házasságomban is napi gyakorlat mind a férjemmel, mind a családommal szemben. Amit létszükségletnek tartok az az, hogy emberek figyelmét fel kell hívni, hogy mind a társuk megtalálásában akadály lehet - ha pl a másik is mintaváltásra van elhívva, illetve mert teljesen különbözik a családunk bevett működési módjaitól - és a további már házaspárként közös családi életünkben, családalapításunkban. Mintha az egyház nem beszélne eleget arról, hogy szép dolog "kijönni" a családunkból, de utána mi van, mit kell tenni, hogy lehet tovább ezzel élni - mert a kijövés nem feltétlenül jelenti, hogy felhatalmazást kapnánk teljesen megszakítani a kapcsolatot. Ilyesmikről is tanítjuk, akik bizalmat szavaznak nekünk, mert sokakat az ezzel kapcsolatos nem tudás riasztja vissza a megfelelő társtól, a megfelelő úttól.
Már gyerekkoromban sok mindent nem értettem, miért így csinálják a szüleim, miért nem úgy. Kamaszként már határozottan tudtam, hogy én nem így fogok élni, azt persze nem tudtam, hogyan fogom megvalósítani. A szüleim szerettek, a lehetőségeikhez, korlátaikhoz képest mindent megtettek értem és két testvéremért. 14 évesen a továbbtanuláskor kiderült, hogy nagyon különbözik a jövőképünk. Szüleim rádöbbentek, hogy én nem leszek szakmunkás, gimnáziumba akartam menni. Világossá vált, hogy ettől kezdve a magam útját kell járnom, ez a terep már idegen nekik, a támogatásuk korlátozott. Az olló elkezdett kinyílni közöttünk, és az évek folyamán egyre szélesebbre nyílt, egyre kevesebb témában értettük meg egymást. Az új környezetben éreztem, hogy nem tudok boldogulni, ha nem változtatok az elvek, a gondolkodásmód jelentős részén, amit belém neveltek. Leltáraztam folyamatosan, mi az, ami működik, és mi az, ami életképtelenné tesz a világban, amit magam elé képzeltem. Nagyon határozott elképzeléseim, konkrét céljaim voltak a jövőmet illetően, amit egy postit-re felírva az íróasztalom fiókjába ragasztottam. Minden nap, amikor leültem tanulni, ránéztem a sárga cédulára, és rögtön tudtam, hogy miért csinálom. Diplomákat, nyelvvizsgákat szereztem a családunk történelmében először. Első férjemet a gimnáziumi évek alatt ismertem meg. A kapcsolatunk 13 év után ért véget, egy gyerekkel maradtam egyedül. Nagyon sokat tanultam a kapcsolatunkból. Láttam, hogy képes vagyok tartósan elkötelezni magam, de közben kiderült, hogy a céljaink hosszú távon nem egyeztek. Megdőlt bennem az eredeti tervem, hogy az életemet a férjemmel fogom leélni. Kerestem magam, ki is vagyok valójában? Hét évet töltöttem egyedül, a karrierem építésével foglalkoztam, megteremtettem az anyagi biztonságot, jólétet számunkra, megerősödtem magamban, nem féltem egyedül lenni. Sőt, rájöttem, hogy egyedül én tudom magamnak megadni minden téren a biztonságot. Keményen dolgoztam, munkabérből vagyont építettem. Eleinte nem kerestem társat, csak felfedeztem, hogy milyen is lehet a férfi minőség. Megélve mindent, amit a képzeletem diktált, idővel konszolidált keretek közé akartam terelni az életemet, tartósan családban gondolkodtam. A párkeresésemet az vezérelte, hogy találjak egy egyenrangú társat, aki hozzátesz az életemhez, minden téren. Nem „ingyen” vártam el, azt tudtam, hogy én értékes tartalommal töltöm meg a mérleg másik serpenyőjét. Második férjem nagyon kemény tanulási folyamatot indított el bennem. Megismerkedésünket követően 11 hónap múlva már a felesége voltam. Mintha gyorsvonatra szálltam volna fel, úgy zajlottak az események. Éreztem, hogy valami nem az igazi, túl határozott, de valahol tetszett is nagyon, hogy végre egy erős férfi van mellettem. Kicsit úgy éreztem, hogy igyekszik maga alá gyűrni, de ez a viselkedés nem volt számomra ismeretlen, édesanyám már évek óta hasonlóan viselkedett velem. Családalapítást terveztünk, férjem sürgetésére lombik programba kezdtünk, majd az egymást követő sikertelen próbálkozásokkal hamar kimerítettük az 5 ingyenes lehetőséget. Az orvosi beavatkozások végeztével és az átélt sikertelenség következtében érzelmi és szexuális téren eltávolodtunk egymástól. Kapcsolatunk beállt egy közösen működtetett életközösség szintjére. Mindketten megéltünk sok szenvedést a magunk módján. Képtelenek vagyunk egymást boldoggá tenni, de képtelenek vagyunk egymást elengedni is. Sok idő telt már így el, és közben túl sokat „törődtünk a rózsánkkal”. Nagyon sokat dolgoztam magamon, hogy társ tudjak maradni ebben a kapcsolatban, nagyon sokat változtam a kommunikáció, a konfliktuskezelés területén. Megtanultam nem panaszkodni. Tudom, hogyan veszítjük el magunk előtt a hitelességünket, és ezáltal hogyan tudunk kibillenni az egyensúlyunkból. Tartósan csak az értékrendünkkel azonos életet tudjuk élni. Tudom, hogy nem azt választottam, ami valóban életképes, ami a szívem szerint igaz. Nem így döntöttem, nem így cselekedtem, mert nem ismertem magam eléggé. Nem mertem felvállalni, azt sem, hogy hibásan döntöttem, és nem képviseltem megfelelően a saját érdekeimet. Értem, hogy mi emberek belső motivációnkat, életutunkat, felfogásunkat tekintve mennyire eltérőek tudunk lenni. Sokat dolgoztam azon, hogy ne ítélkezzek mások felett, elfogadjam, hogy mindenki Isten gyermeke, és egyformán fontos céllal van a világon. Szüleimet először tanítani próbáltam, nevelni, haragudtam, amiért ellenálltak. Később megértettem, hogy ez nem feladatom, elfogadtam őket önnön valójukban, és képes vagyok hálát is érezni feléjük. A tó feneke felé tartok éppen, de még megkapaszkodok mindenben, ami a kezem ügyébe akad.
A közeli családtagjaim mind pesszimisták, kishitűek és az áldozatszerep és önsajnáltatás csabdájában rekedtek, ezáltal én is eszerint éltem az életem. Felismerni magamban és átformálni ezeket a mintákat nem volt egyszerű. Őszinteség, elköteleződés és eltökéltség kellett hogy kilépjek és új önazonos mintákba lépjek át.
24 évesen mély kilátástalanság érzése uralt. Nem zuhantam ebbe a helyzetbe, hanem mint a "megfőtt béka" szindróma ezt leírja: ha egy békát forró vízbe dobunk, az azonnal kiugrik, de ha hideg vízbe helyezzük, és lassan melegítjük, a béka észrevétlenül megfő. Ugyanez történt velem is. Nem vettem észre, hogy csúszok bele a bántalmazott szerepbe. A bennem élő sérült gyermek nem tudott mozdulni, beszűkült tehetetlenségbe ragadtam. Bántalmazott gyerek mintáját hozva egy bántalmazó házasság börtönében éltem, mégis képtelen voltam kiszabadulni. Genfben laktunk, diplomataként, egyetemre jártam, szép voltam, okos, jó anyagi helyzetben. Kívülről minden tökéletesnek látszott, de a zárt ajtók mögött elnyomás és erőszak uralkodott – szavakkal és tettekkel egyaránt. Amikor először ütött meg ököllel, csak annyit mondtam neki: "mi van, ennyit bírsz?" Nem menekültem. Másnap én szégyelltem magam. Szégyen. Milyen erős is ez az érzés. Annyira mélyen elmerültem a tagadásban, hogy amikor végül segítséget kértem egy pszichológustól, még akkor sem tudtam megfogalmazni, miért érzem magam ennyire rosszul. Hiába jártam pszichológia szakra akkor, saját holtterembe nem "tudtam", nem akartam, nem mertem egyedül betekinteni. A terapeuta aztán egy falitáblára rajzolta fel mindazt, amit elmondtam. Az ábrán kirajzolódott egy anyai minta, amelyet öntudatlanul követtem. És ekkor kezdődött a legnehezebb rész. Rájöttem, hogy mennyire erősen kötődtem anyám útjához, mintha egy előre kitaposott ösvényen jártam volna, anélkül, hogy észrevettem volna, hová vezet. Dühös lettem és kétségbe esett. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdődött a tudatos önismereti utam. Azóta az előre vezető út a keresztül vezető út. Ha menekülnék, előre menekülök. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem tudatosítani a mintákat, amelyek irányítottak. Rájöttem, hogy csak akkor tudok változtatni, ha szembenézek velük. Beleállok. Ma már van kapcsolatom azzal a belső kicsimmel, aki időnként fél, akár retteg. Megtartom. Gyógyítom. Szeretem.
48 éves vagyok. 40 évet éltem érzelmi korlátokkal, valójában bezárva. 3 éve váltam el 22 év házasság után és új életet kezdtem minden lehetséges szempontból. Nagyon sok jó dolog történt velem azóta, amiket nem adnék semmiért. De nehéz. Még mindig. Viszont soha nem mennék vissza. Nekem nem volt adottság a biztonságérzet. Ahol tartok, azt elsősorban magam építettem fel. Ehhez kevés helyről - néhány embertől és Istentől - kaptam segítséget, de azok nagyon fontosak voltak. A munkámban úgy érzem, már jól megy, talán sokan nem is ismerik a nem mindenkor magabiztos énemet. Otthon viszont még van hova eljussak. A mai napig gyakran szorongással ébredek. De minden alkalommal legyőzöm. Születésem után egy hétig inkubátorban voltam légzési problémák miatt. Ehhez átvittek egy másik kórházba, édesanyámtól messze. Naponta egyszer jöhetett etetni. Jó szüleim voltak, vannak, és jó gyermekkorom volt. Viszont nincs olyan emlékem gyermekkoromból, hogy a szüleim megölelnek. Vagy bárki megölel. Sőt 40 éves korom előttről nincs ilyen emlékem. Én kezdtem el. A családunkban is. 40 éves korom után kezdtünk összejárni a hugaimmal hármasban, előtte nem volt ilyen. Ma már öleléssel köszöntjük egymást vagy köszönünk el a szüleimmel, a testvéreimmel és a lányaimmal. Sokkal közelebbi kapcsolatban állunk és őszintén tudunk beszélni egymással az érzéseinkről. Soha nem késő. Ma már nyitva vagyok. Azt hiszem képes vagyok ebből adni is. Még keresem magam, keresem az utam, ez még nincs meg. De tudom, hogy meg fogom találni.
Olyan családból jöttem, ahol a nem volt köztünk erős kötődés, sem édesanyám és édesapám között, sem köztünk és közöttük, de még a nővérem és köztem sem. Az érzésekről beszélni vagy egyszerűen csak leülni és egymással beszélgetni nem volt szokás. Így a problémákat megbeszélni sem, hanem magunkban fojtva, belső monológok formájában dörmögtünk vagy dolgoztunk fel olyan eseményeket, amelyek magunkból kiadva talán nem okoztak volna olyan mély sebeket. Amikor családot alapítottunk a volt párommal, még az önismereti utam előtt, békében és idilli szerelemben nem igazán láttunk rá egymás vakfoltjaira. Ismerkedésünket követően másfél évre érkezett meg a kisfiam és gyökerestül forgatta fel a családi szerepeket, hiedelmeket és felszínre hozta idővel azokat a mintákat, amelyekkel sikerült nem tudatosan, szenvedést okozni magamnak és másoknak is. Ezen aztán elkezdtem idővel dolgozni, rengeteget olvastam önismereti témában, mindenféle alternatív segítőhöz jártam, egyszóval kerestem a kiutat éppen olyan módon, ahogy az velem szembe jött. Ennek a folyamatnak az eredménye lehetett az egyik legerősebb és legemlékezetesebb rádöbbenésem a korábbi mintámra: éppen a hálószobában tettem-vettem és éppen szokás szerint mérgelődtem és dörmögtem magamban, hogy a párom már megint hogy nem segít a gyerek dolgaiban és a háztartásban sem. Hogy felejt el bevásárolni és felejti el a szülinapomat is stb. Mindeközben szokás szerint felhánytorgattam minden múltbéli sérelmet, gyönyörűen hoztam minden egyes alkalommal az áldozati szerepet. Egyszer viszont jött egy gondolat, nem tudom hogy honnan, de tisztán emlékszem rá: "Nekem meg ugyan mi a bajom már megint? Miért vagyok állandóan dühös és miért morgolódom? Kié ez a düh, ami bennem állandóan munkálkodik?" Emlékszem megálltam a szoba közepén és ez a felismerés ott akkor mindent megváltoztatott. Valahogy rádöbbentem, hogy ez a düh, ez a zsörtölődés nem az enyém. És ezzel nem fog megoldódni semmi sem, amivel problémám van. Nem tudom, hogy édesanyám dühe volt-e vagy valamelyik felmenőmé, de ott valahogy megtörtént egy transzformáció, tudatosítás, hogy "EZ NEM AZ ENYÉM!". Ez volt a tiszta felismerés. Rádöbbentem, hogy ha valami nem tetszik, kérnem kell, ki kell nyitni a számat. Ezt azóta is gyakorlom a mai napig, mert érzem, hogy ezzel még van dolgom. De legalább már nem a düh és elégedetlenség mozgatja a szálakat.
Sokáig működtem robot üzemmódban, annak tudta nélkül, hogy mit miért is csinálok. Csak sodródtam az életemben, annak mentén, amit a társadalom, a család várt tőlem. Megfelelési kényszer, perfekcionizmus jellemezte a mindennapjaimat és rendkívül ügyeltem arra, hogy a jókislány szerepemből ki ne essek. Aztán egyszer csak, egy váratlan esemény hatására borult minden, amiben addig hittem az életben. Hirtelen egy új világba csöppentem, ami rengeteg felfedeznivalóval és a szabadság ígéretével csábított. Rácsodálkoztam az új énemre, és kérdések sorozatára kezdtem el keresni a válaszokat: Ki voltam eddig valójában? És ki vagyok most? És hogy jutottam egyáltalán ide? És hova vezet ez az út, amit most járok? Sok idő, és mélyebb önismeret kellett ahhoz, hogy megértsem, a mintáink mennyire meghatározzák azt, hogy miként indulunk el az életben. Szerencsésnek érzem magam ezért a válságért, ami megtörtént velem. Ez kellett ugyanis ahhoz, hogy újjászülethessek, és a vágyaim mentén kezdhessem el élni az életemet.
Korábban többször előfordult, hogy a szorongásaim miatt elkerültem az elköteleződést, és ez visszatartott attól, hogy előrelépjek. Ráébredtem, hogy nemcsak a kezdés jelentett kihívást, hanem az is, hogy sokszor elindultam, de menet közben saját magamat szabotáltam. Ahogy közeledtek a nehézségek vagy a valódi elköteleződés pillanatai, a belső kritikus hang és a félelem a kudarctól gyakran megállított, és visszahúzódtam. Ez a minta hosszú ideig akadályozott, de most már tudatosan dolgozom azon, hogy a szorongásaim ne álljanak az utamba, és végig tudjak menni az utamon.
Meg voltam győződve, hogy az vagyok aki vagyok. Most már jót nevetek magamon, hogy mennyire nem az vagyok aki a mintáimmal voltam és még mennyi mintám lehet, amire még nem láttam rá. Erről mindig egy Ram-Zu kérdés jut eszembe. "Ha nem az vagyok, akinek gondolom magamat és nem az vagyok akinek mások gondolnak, akkor vajon ki vagyok" Nekem a legtöbbet ami segített az a pszichodráma és az, hogy hajlandó voltam ami feljött, mindent kitenni magamból és talán elég őrült lenni hozzá, hogy elfogadjam, ennek sosem lesz vége, minden mintát nem fogok tudni feldolgozni és elfogadni azt, hogy vannak mintáim amiket még dédelgetek.