Tapasztalatok

Izsa István

Sokáig nem hittem istenben. Legalábbis úgy nem ahogy azt a vallások állítják hogy létezik. Egy spontán élményemben betekintést nyertem isten országába és felismertem hogy ez az ország nem egy hely hanem egy tudatállapot és hogy isten nem rajtam kívül található hanem velem egy és soha nem engedte el a kezemet csak én határolódtam el tőle a félelem a harag és önbántalmazás által. Ma már bárhol járok és bárkivel találkozok látom benne a végtelent és megfogva a kezét mélységes bizalommal állok bele az élet kihívásaiba. A szeretet számomra nem egy elcsépelt klisé hanem valós út önmagamhoz és ezáltal a teremtő forráshoz is.

Pallér Zsuzsanna

Ötéves lehettem, amikor bátyámmal fára mászásban versengtünk. Úgy éreztem, én jutottam magasabbra, egészen a fa csúcsáig – amely azonban letört alattam. A háztető kúpcserepe fölötti magasságból zuhantam le, és mintha az idő lelassult volna. Olyan érzésem volt, hogy valaki az ölében vitt le és óvatosan helyezett a földre. Amikor körülnéztem, balra a homokozó vastag fa gerendáját láttam, jobbra pedig egy fém kapa hegyes villáját - közvetlenül a fejem mellett. Még vonalzóval sem lehetett volna párhuzamosabban elhelyezni őket. Sem törésem, sem zúzódásom, sem agyrázkódásom nem lett. A szüleim értetlenkedve néztek rám, míg én valami mást éreztem: a Gondviselés és Védelem valóságát. Útkeresés az istenihez A szomszédunkban egy idős baptista házaspár lakott, akik imaházat építettek. Gyakran bementem hozzájuk, amikor a néni a virágokat locsolta. Tőle hallottam először Jézus szavait: "Bizony, bizony mondom néktek: Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat, amiket én cselekszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál." Ez a mondat a lelkem mélyéig hatolt. Tudtam, hogy igaz. Hatéves voltam, amikor kiderült, hogy nem kereszteltek meg. Akkor úgy döntöttem, hogy elindulok megkeresni Istent önmagamban. Kíváncsian kutattam a vallásokat, tanokat, kerestem, hogy hol találhatom meg az igazságot, és hol keresztelkedhetnék meg. Sorra ellentmondásokba ütköztem, de a kíváncsiságom és hitem töretlen maradt. Beavató tapasztalatok az Egységről Azóta az élet számtalan beavató tapasztalattal ajándékozott meg az Egységről, a Mindenségről és a Teremtésről. Rájöttem, hogy nem kell egy rendszerbe vagy hitbe illeszkednem – inkább nekem kell befogadnom és elfogadnom a világot. A belső tanítások és tapasztalatok felülírták a hitbéli kérdéseimet. Már nem az igazságot keresem, hanem élem az egység és a Teremtés mindennapi csodáját. Hiszem, hogy mindez bennünk rejlik, és ha elcsendesedünk, válaszokat találunk. 🌟 Ha beszélgetnél velem hitbéli kihívásaidról, keress bizalommal.

Kollár Erika

Elvesztettem az érdeklődésemet a külvilág felé. Miután felfedeztem mindent, ami érdekelt, ami vonzott, a motiválatlanság és a közömbösség lett úrrá rajtam. Elfáradtam, kiégtem. Míg korábban mindig volt ötletem arról, hogy mi lesz a következő lépés, addig az utóbbi időben már fogalmam sincs. Csak történik velem az élet. De nem úgy, mint a mintáim korában, amikor nem tudtam, mire kellene nemet vagy igent mondanom. Most már pontosan érzem, ha valami nagyon nem és egy belső hang szokott spontánul jelezni, hogy na ez a valami viszont most igen! Hogy miért, nem tudom.. csak figyelem ezt a hangot. Az élményem, hogy régen tudtam. Most meg intuitív érzem. Nincs belülről fakadó motivációm, vagy kívülről jövő erős vonzás. Mégis valamiért érzem, hogy merre kell, merre kellene mennem és próbálok ennek megfelelően cselekedni. Ami sokszor nehéz, mert egyrészt nem szól a lépés mellett egyetlen okos, meggyőző érv sem, másrészt, mi értelme? Mégis, utólag mindig kiderül, hogy a hang igaz volt, a lépés pedig szükséges. Hálás vagyok érte, hogy végre nem nekem kell tudnom, és hogy én nem is tudhatom. A hang nem az enyém, mégis hozzám tartozik, egy vagyok vele.

Battyányi Csaba

Szerencsés vagyok. A birtokolni, tenni, lenni minőségeket megtapasztalhattam. Birtokoltam és tettem apaként, férjként, vállalkozóként. Tettem és teljesítettem, amit a világ elvárt tőlem. Talán még mások sikeresnek is mondhattak. Majd összetört a világom, összetörtem az életemet. Egy kicsit bele is haltam. Elvesztettem mindent, ami fontos volt nekem, ami alapján meghatároztam magam. Egyedüllétet választottam és ekkor csoda történt. Egy nap, amikor a bevásárlásból hazafelé igyekeztem, összerogytam. Végtelen hálát és örömet éreztem, olyan erővel és minőséggel, amire nincsenek szavak. Ez számomra a valódi kegyelem állapota. Az élet, a test, a világ egy csoda, a létezés maga a végtelen öröm és hála. Az a megélésem, hogy ez az állapot mindig is itt van velünk, csak nem erre figyelünk. Nem kell érte semmit sem tenni. Nem kell gyakorlás, hit, elvonulás, nem kell semmi. Csak észre kell (érdemes) venni, hogy ez is lehet a tudatállapotunk. Idővel az én fókuszom is visszatért a „hétköznapi” üzemmódba, de amikor újra a csodára figyelek, akkor újra átélem.

Csontos Tamás Péter

...Ősélményem fülig szerelmesen, hogy elütött egy Lada 1500-as 70-ről fékezve. Későn vettem észre kilépve egy busz előtt, de annyira mégsem, hogy feldobjam magam a levegőbe. A bal bokám kapta el, rázuhantam a motorháztetőre betörtem a könyökömmel a szélvédőt, majd legurultam az út mellé a fűre. Apámtól kölcsönvett méregzöld bőrdzseki cafatokra szakadt. A bal bokámnak szilánkosra kellet volna törnie a nyíró erőktől... Nem folytatom a testemnek semmi baja nem lett, de az én materiális világképem halálos balesetet szenvedett helyettem. Ez az élmény tett keresővé anno... Ez egy olyan tapasztalat ami az énem határain túlról való. Az énem teljességében érzékelni sem tudja épp ennek okán. A transzcendens élmények transzformálnak vagy elindítanak a transzformáció felé. Miben segíthetek?

Napsugár

"Nem vagy buta, csak még keveset tudsz." -tanítja szerető, szelíd szívvel Karak a kicsi Vukot. Annyira szeretem ezt a mondatot! Nem volt ez mindig így... Csacska, fiatal, zabolátlan énem sokáig hitte, hogy ő aztán mindent tud, és jobban tud. Hogy hogyan kellett volna őt nevelni, szeretni, hogyan kellett volna nem bántani, nem traumatizálni, hogyan kellett volna jobban támogatni, és, és, és... Mindenki hibás, a környezete, a szülei, a családja, a tanárai.. csak Ő nem! Ugra-bugráltam, szerepeltem, hangos voltam, a legkülönbözőbb módokon hívtam fel magamra a figyelmet. :-) Ma már többször mérem fel a terepet csendben a háttérből, meghallgatom az embereket, és egy ideje átjár a melegség, a végtelen szeretet és egység fénye, amikor eszembe jut: Minél többet tudok, annál jobban érzem, hogy még mennyi mindent nem! :-)

Zsuzsanna Oláh

Felébredtem arra, hogy elköszönt. Nagymamám 93 évesen, kb 3 éve már önellátásképtelenül (és már mi sem tudtuk ellátni), feküdt egy öregek otthonában. Jártunk látogatni, és szörnyű, de tudtuk, hogy mit várunk - nem örömmel, hanem rettegve. Egy éjjel arra ébredtem fel a férjem mellett, hogy mindenemet elönti egy megmagyarázhatatlan, szeretetteli boldogsàg. A végtagjaimban, kezemben, karomban, ujjaimban, áramlott a melegség. Végtelen szeretetet éreztem. Fel is ébresztettem a férjemet, és annyit mondtam: “meghalt mama”. És másnap reggel 6-kor jött a telefon. Lehet, hogy ezt még nem dolgoztam föl (20 éve), és a magyarázatát sem tudom, de van tanúm rá, és most is érzem, amit akkor éreztem.

István Virovecz

A régi idők, mint fehérre meszelt falak, görnyedten disztányérok óhatatlan menedéke. Mik szivárványos márvány-zománcos tekintetében, szürkén tükrözödöm, magam törmeléke. Pernyék peregnek és halkan suttogják azt, mit e káprázat rejt maga alatt, hogy feledve nem dicsér az elmúlás, de e szikár öntudaton túl feleszmél a megbocsátás. Hol húzódom a táj határán és hol a túlvilág, mit képembe vág olykor a magány? Ki értheti, hisz e táj oly elhagyott s lelkem nem ily honos. A tarlók közt is lebegő, halkan suhanó lelkek férkőznek összepréselve s csak donog. Talán a vágy, vagy egy felröppenő gondolat sodort ide, hol keresve remélek új szerelmet hiába. Az értékrenden túl teremtő mivoltom temetve rég korok énjét ősidők elhantolt sírjába. Ezzel a gondolattal az esendőséget, mint olyat szeretném megosztani, ami egy természetes folyamat a fejlődés során. Hiszen számos elbeszélés és tapasztalat erősíti meg azt, hogy ez az út egy görbe, amiben vannak kilengések és mindenkinél más és más amplitúdó jellemzi. Az élet pedig maga a haladás és sok esetben fájdalmas léptekkel karöltve lehet csak megtenni a távolságot. Ebben van a szépség, hogy a tökéletes csak a tökéletlen által áhított idealizált világkép, ami egy tükör dimenzióba vezet és rávilágít a lényegre, hogy ez így van rendben. Nem kell hősnek lenni, ha nem muszáj. Időnként megengedhetjük és mondhatjuk önmagunknak, hogy “elfáradtam”. Lehetünk dühösek, frusztráltak és félhetünk is. Ezek azok a “válságok”, amik erősebbé tesznek és megformálnak. A kellően nagy válság szükségszerű, aminek a leküzdésében ott a bennünk rejlő teremtő erő és a közösség. Adok, ami által egy nagyobb Ügy körforgásába helyezem az erőforrásom, amely idővel megtérül hozzánk kamatostul. Hiszek ezekben a kompenzációs törvényekben és abban, hogy a karmának nincs humorérzéke.

Berni

Ehhez nekem kellett annak felismerése, hogy önszeretet nélkül nincs élet, hogy ne másban keressem a boldogságomat. A világot szeressem magadban, mert minden tükör. Ha belül rendben vagy magaddal, kint is ezt éled. Kellett a fizikai halál, a konkrét fulladás. A betegség is a lélek problémájának kivetülése. ( Dahlke A lélek nyelve a betegség c. könyvet jószívvel ajánlom.) Kellett az aranyfény, a szférák zenéje és a kérdés, meg akarok-e halni. Kellett a rádöbbenés, hogy én teremtem a valóságomat, hogy tudok teremteni és ebben van a felelősségem. Kellett a felismerés, hogy sosem vagyok egyedül, mert az univerzum, a szellem, Isten, hívhatjuk bárhogy, velem van, bennem van. Az életet nem lehet megúszni, de lehet jól csinálni. Ha utadon van, simán megy minden. Szuper érzés!

Noémi Telek

Most nem a férfiakat, hanem önmagamat ‘falom’…. Idestova 10 éve próbálom megismerni magam. Próbálom, bakker! De eddig másokon keresztül tettem. Pontosabban másokba olvadva…. Ez jó?! Hmmm… Olvadva nem, tükörbe nézve igen. Szerintem. Most viszont… Imádom szeretni magam. Fejlesztem magam, tanulok, folyamatosan podcasteket, videókat, előadásokat, interjúkat hallgatok, vagy könyveket olvasok. Minden témában. Barátokkal, családdal vagyok. Néha meg nem… Mert olyan jó a csend. Igazán jó. És mindezt nem rögeszmés önismereti hajszából, az elmúlt. Csak úgy. Mert élvezem. TV-t max 10 percre kapcsolok minden nap. Vagy annyit se. Akkor is csak streaming megy. A Hunyadit azért megnéztem… nah… Kábel TV?! Azt pláne nem. Képzésekre jelentkeztem… nem tudom mi lesz, de megyek. Minden időben készülök valamire a jövőben. De fogalmam sincs, mire. Csak haladok. Közben elképesztően szeretem a gondolataimat, szeretem az érzéseimet. Nincs bennem presszió. Légüres teret érzek magam körül, amit önmagammal töltök fel. De most életemben először nem kényszernek élem meg, hanem édes nyugalomnak. Ez megijeszt, vagy legalábbis teljesen érthetetlen számomra. Hol van az a görcsös, obszesszív, akarnok önmagam?! Bújj elő, Cica! Helyette azonban egyszerre érzem a választás lehetőségét, és hogy bármerre mehetek, bármit tehetek, akármit választhatok. És egyszerre érzem a kiszámíthatatlanságot. Ami új érzés. Mindig tudtam, mit fogok tenni, merre akarok haladni. Ki volt minden lépés számolva. Még akkor is, amikor nem úgy jöttek ki a lépések. Most viszont elengedtem a kormánykereket. Ugyanúgy a vezető ülésen ülök, de autopilóta üzemmódban. Eddig láttam az utat, most a nagy fehérségben utazom. Nyugiban. Tudom, hogy újra lesz gyönyörű látvány, és eltűnik a fehérség, azt is tudom, hogy előbb-utóbb nem egyedül utazom, de nem tudok felocsúdni ennek a békés érzetéből. Nem értem. Egyáltalán nem értem. Semmit sem értek jelenleg. Azt sem értem, hogy miért nem fáj a szívem az előző srác miatt? Miért nem vagyok féltékeny vagy irigy az ő nélkülem folytatódó életére? Miért nem vágyom arra, hogy újra beszéljünk vagy találkozzunk? … Eddig minden férfi után így éreztem és teljesen összetörtem. Most ez miért nincs? Emberileg szeretem és elfogadtam minden elcseszett hülyeségével együtt. Édes volt. Fárasztó, de édes. De miért nem hiányzik?! Na jó… azért néha de. Viszont most máshogy, és túl kevésszer. Nem tudom eldönteni, hogy azért nem, mert ennyire őszinte volt ez köztünk és nincs maradék leróni való, esetleg mert ennyire felszínes volt és ennyiben kielégítő, ámde számomra kevés, vagy talán felnőttből ez a normális továbblépés, vagy mert ez nem is szűnt meg emberileg. Mert a végtelen Univerzális mindenségben ő is és mindenki is megmarad velünk. …Legbelül, legmélyen, tudom miért, de nagyon meglepő ez a bizonyosság. Ez a bizalom és tudat önmagamban. Elképedek néha emiatt. Kicsit most olyan, mintha kérdéseket tennék fel az Univerzumnak, ő pedig opciókat dobálna felém, amire ráharapok, és megyek feléjük. Nem tudom a válaszokat sem, csak azt, hogy mennem kell ezek felé. Néha már-már túl sok irányba, de követem a jelzéseket… érzésből, nem agyból. Én, aki mindent intellektusból oldottam meg, matekos aggyal, tipik akaratos, követelőző módon. És… a vicc, hogy már talán tudni sem akarom, mi történik, na ez a tök fura.