Megosztások

• 

  Kiss Tünde Anna

  Nagyon sok “Tuti szeretnék lenni” helyzetből született meg az elfogadás, hogy ne akarjak tökéletes lenni…🙃🙏❤️

  #Nagyobbhoz igazodás

  Tovább

  2
• ZH

  Zsuzsanna Harman

  Óh, igen, valószínűleg ez van. Én még "TUTI" szeretnék lenni, csakhogy ilyen nincs. Köszönöm.

  #Nagyobbhoz igazodás

  Tovább

  0
• 
• ZH

  Zsuzsanna Harman

  Nekem is volt hasonló tapasztalatom és nagyon élveztem. Pont ezt szeretném most is visszahozni. Köszönöm, ez ösztönöz.

  #Nagyobbhoz igazodás

  Tovább

  0
• ZH

  Zsuzsanna Harman

  Igen, ismerem, gyönyörű vers. A krízisem elején én is ezt tapasztaltam, szinte magától jött, hogy mi a dolgom csak van már mögöttem már 4 év és azt gondoltam sokkal könnyebben megy minden elfogadás, megértés. Ez részben igaz is csak most inkább egy kis zavarodottságot érzek és úgy érzem nehezen engedem meg magamnak a zuhanást. Persze egyébként jól vagyok, nincs kétségbeesés, vagy ilyesmi csak picit többet várok magamtól. A türelem nem az erősségem. Köszönöm, hogy reagáltál.

  #Nagyobbhoz igazodás

  Tovább

  0
• 
• 

  Kiss Tünde Anna

  Szia Zsuzsanna! Régen mindig akkor rohantam fejvesztve Istenhez, amikor nem kaptam meg, amit szerettem volna. Ösztönösen vezetett hozzá az utam, amikor én magam már nem mentem az eszemmel semmire…🙂 Katolikusként szívesen jártam szentmisékre, szívesen barangoltam temetőkben. Sokat jártam Pannonhalmára is, ha Istennel szerettem volna beszélgetni. Az autóban hagytam a telefonomat és csak mentem és mentem kilométereken át. Csináltam olyat is hetekig, hogy tudatosan elkezdtem jó cselekedeteket végrehajtani. Húztam a strigulákat az asztali naptáramba, hogy lássam egy nap mennyit sikerült összehoznom…🙂 És figyeltem… Döbbenetes dolgok kezdtek történni velem. Én egyszerűen csak csodáknak hívtam őket. Elkezdtek megsokszorozódni a csodák… És egyre jobban hallottam Istent. És egyre jobban át mertem adni az irányítást… Egyre inkább mertem bízni benne… Szeret engem… érzem! Téged is szeret!❤️

  #Nagyobbhoz igazodás
• ZH

  Zsuzsanna Harman

  Sziasztok! Kicsit nehéz így a köznek kiadnom magam, furcsa érzés. 55 éves vagyok, nálam 4 éve volt a válási krízis, azt hittem megsemmisülök. Az volt számomra a megdöbbentő, hogy szinte azonnal megláttam azt a sok mindent amit elrontottam, mert teljesen elveszítettem magam az évek alatt és ez nem lefelé vitt hanem fölfelé. A szégyen érzése, hogy nem kellek, hogy nem vagyok érdemes arra, hogy küzdjenek értem-értünk. Ez volt a legszörnyűbb, de tudtam, hogy magammal kell foglalkoznom ha nem akarom az életem hátralévő részét így leélni (mókuskerék, robotüzemmód, kiégett). Hivatásomat ott hagytam gond nélkül (amit korábban kellett volna), 3 év kemény munka, felismerések, tanfolyamok, olvasás, "aha" élmények stb. Előző évben azt gondoltam na ez az, nagyon jól vagyok, sugárzok, rengeteget nevettem, megérkeztem, szuper!! Érdekes ami most zajlik bennem, sok mindent másképp látok, nem viselnek meg dolgok úgy mint korábban, nagyon szeretek csendben lenni magammal, de van, hogy úgy érzem nem fejlődtem semmit, nagyon érzékeny lettem (könnyezem, nevetek felváltva). Nagyon szeretném átadni a vezetést a felsőbb erőnek úgy szívből, de azt hiszem ez még nem megy. Ez most zavar egy kicsit és van amikor nehéz magam fókuszban tartani, hogy ne vigyen lefelé a spirál. Köszönöm ha reagálsz.

  #Nagyobbhoz igazodás

  Tovább

  1
• 

  Viktor Gyollai

  Én néha elgondolkodom azon, hogy vajon van-e olyan, hogy legfontosabb dolog az életben. Valahogy az jön, hogy talán minden életszakaszunkban van. Egy vagy több. És ezek az életszakaszok néha évekig vagy évtizedekig tartanak, néha meg esetleg csak hetekig vagy napokig. Ti mit gondoltok erről?

  #Nagyobbhoz igazodás

  Tovább

  0
• 

  Fanni Németh

  Külföldre költözni hatalmas lépés. Sok mindenben. Azon kívül, hogy az ember kilép a saját komfortzónájából (ami bizony alapból nem egy kis dolog), hirtelen rájön, hogy rengeteg más szemszög létezik, és mégsem. Valahol mindegyik egyezik. Nekem ezt adta a külföldre költözés: hatalmas rugalmasságot az emberek, az élet felé. Azt, hogy ha belemerevedek a saját fájdalmamba, akkor lemaradok az életről. Megragadok szemellenzősen ott, ahol vagyok, legyen az külhon, vagy belföld. Az élet pedig elszalad, nélkülem. Szerencsére nálam ezek a „pofonok” kijózanítóan szoktak működni. Már nem tudtam ugyanúgy látni, cselekedni. És a dolgok összjátékának köszönhetően itt szökött szárba az az ÉN, az a másfajta élet, amit szeretnék megélni. Minél inkább haladok előre ezen az úton, annál inkább érzem a vezetést. Hogy nem vagyunk egyedül hagyva, és a dolgok egymásutánja puzzleként illeszkedik egymásba.

  #Nagyobbhoz igazodás

• 1
• 2
• 3

Igen, ez ismerős. Ez a nehezen engedem meg. Nekem azèrt ment nehezebben, mert volt, hogy könnyebben ment, s talán vissza akartam hozni azt a tapasztalatot, hogy akkor most is könnyen menjen. Elbírok vele. De olyan volt, mintha inkább gyengültem volna. Az az erő nem volt most ott. Utólag látom, hogy pontosan a nehezen engedem meg, kellett, mert egy ponton megengedtem, elfogadtam, màr nem akartam “tuti” lenni, akinek màr nem szabadna esnie. Amikor az volt a pillanat igazsága, azzal kezdtem nem “veszekedni.” Èn is köszönöm neked !

Szia Zsuzsanna ! Nekem is volt olyan, amikor “akarat erővel” ki tudtam jönni a mélyből. És olyan is, amikor ez nem sikerült. Úgy èrtem, hogy nem az akaratommal lendültem. Az akaratom egy pont utàn nem segített. Lefele vitt engem is valami, kapálóztam, de még nem volt bizalmam. Mèg nem tartottam ott, hogy megköszönjem a “zuhanást.” A kontroll átadása, az irànyítàs àtadàsa nem ment akarással. Ha pillanatokra ment is, az mèg nàlam sem volt az igazi. Vissza tekintve nem igazàn volt különbség aközött, hogy szeretnèk egy tucat új ruhát, vagy szeretnèm àtadni az irányítást Istennek. Ismered-e Reményik Sándor Kegyelem című versét ? Valami olyasmi történik, történt akkor, amikor elfogadtam, hogy lefelé megyek. Jó az, ha lefelé megyünk s talajt érünk, mert onnan csak felfelé van tovább. Az önàtadàs màr nem egy szeretném, vagy akarom állapotból jön lètre. Az valahogyan egy teljes kifáradásból törtènik magától.