Tas BaloghNagyon szépen leírtad azt, hogy éli meg a krízist az ember. Anno itt volt a Covid is ott is hasonló hangulat volt. A hitünk ilyenkor mérettetik meg a jóban. Isten nem véletlenül teremtett ebbe a helyzetbe minket célja van mindennek, de csak akkor ertjük meg a mi részünk ha felelősséget vállalunk. Össze kell fogni akármi is lesz, célokat állítani a közös érdek mentén. Szerintem most megvan rá a lehetőségünk közös célokat találni. Bennem is vannak folyton félelmek, kétségek, de amint teszek egy aprócska dolgot is már sokkal jobb minden bent és kint is. Jó, hogy tudsz kapcsolódni légy hálás ezért, nagy kincs.
0
ZitaKöszönöm a hozzászólásodat István, többször is elolvastam és több rétegben is tudtam vele rezonálni. Mélyen megérintett, hogy az “önzés”-ről írtál, nekem ugyanis ezen a területen jelentős elakadásom, másképpen mondva adósságom volt. Gyerekként szülőktől, nagyszülőktől rengetegszer hallottam, hogy én egy “önző” gyerek vagyok, és a bélyeg önmagammal kapcsolatban mélyen belém égett. Ennek a külvilágtől érkező, belsővé tett kritikának köszönhetően évtizedekig rossz emberként, megvetéssel gondoltam önmagamra és természetesen a tetteimmel igyekeztem folyamatosan ennek az ellenkezőjét bebizonyítani. Megfelelési kényszer, önfeláldozás, saját szükségletek felismerésére, határhúzásra, “nem”-et mondásra való képtelenség, meghasonulás, megmentő komplexus (ami önmagában egy baromi EGOista dolog ugyebár), sorolhatnám, milyen műkődési módjaimat tudnám ide kötni. És igen, ezeken a “rossz” dolgokon úgy lehetett túljutni, hogy először is bele kellett végre abba állnom, hogy mi az, ami valóban rólam szól, amit magamért csinálok, ami nekem örömet okoz. Ennek a túlzásba vitele aztán szükségszerűen hozta magával a teljes összeomlást és ezzel együtt a felismerést, hogy ami nekem a valódi ÖRÖM, az egyúttal a KÖZös öröme is, hogy én akkor tudok jól lenni és harmóniában lenni MAGammal, ha része vagyok az EGÉSZnek és ebben a RENDszerben teszem a dolgom és hasznosulok. Egészen friss felismerés számomra, hogy miközben az elmúlt 4 évben a munkámban meg tudtam élni ezt a hasznosulás érzést – egy civil szervezetnél dolgozom -, addig a párkapcsolatomban még mindig gúsba kötöttek ezek a régi mintáim és hogy végül nem azért kellett lezárnom ezt a kapcsolatot, mert “én” nem kaptam meg benne a szeretetet és megbecsülést, hanem mert ketten együtt nem tudtunk hasznosulni, illetve én nem tudtam hasznosnak érezni már magam abban, hogy a másik felet a teljes összeomlás felé vezető úton tovább támogassam. Lehetséges az, hogy látszólag önzőnek kellett lennem ebben azért, mert legbelül teljes meggyőződéssel hiszem és tudom, hogy nekem azt a másik embert cserben kellett hagynom ahhoz, hogy én magam jobban hasznosulni tudjak? Szóval, hálásan köszönöm a megosztásodat István, megerősítettél abban, hogy jó úton járok.
Beáta Sebes💚 Tegnap (augusztus 2) olvasván a történéseket és lakossági felhívásokat ⚡️💧 elkapott a PÁNIK. Mi lesz velünk ha rosszabbodik a helyzet? Aztán megnéztem a közösségi médiába pár javaslatot olyan emberektől akiket követek, hitelesnek találok. Ott meg ömlöttek a rosszindulatú kommentek, ami nagyon ELSZOMORÍTOTT, még mélyebbre vitte a hangulatomat. Este elmentem sétálni 🚶♀️, míg kint voltam elterelte a figyelmem, aztán újra vissza zuhantam. Lefekvés előtt meggyújtottam egy gyertyát és csak néztem a lángját 🕯. Egy idő után megnyugodtam, ismét a BÉKE érzése töltött el és az a fajta BIZALOM, hogy úgy lesz ahogy a MINDENHATÓ akarja, így lesz jó 🙏 💚
Joós IstvánSokkal kevesebbet írok. Én is. Nálam nem kiégés – legalábbis eddig nem neveztem így –, inkább, hogy elmondtam. Régen a kapcsolati válságaimat (és a fantáziáimat) dolgoztam írás által fel, de most ritka már az új helyzet. Másrészt emberek olykor még megmozgatnak, hogy "basszus, emberek...", de már olyankor sem írok. Hanem videót csinálok. Pontosabban jegyzetet a telefonomba, hogy miről kellene videót csináljak. Aztán az indulat kimegy belőlem, és a videó már nem készül el. Helyette sok száz jegyzet vár, talán ezer is van már... (Hmm... ez most elmozdított valamit bennem – ezért érdemes írni!! –: fel kell egyenesedjek a lovon. ...) Másrészt a fókuszom, az érdeklődésem változott. Párkapcsolatok szintje után és helyett a közösségek és a nemzet érdekelnek. És ami ezek lényege: a világkép. És ami ennek lényege: a Nagyobbal való kapcsolat. Új témák. Amik nagyon keveseknek szólnak. Írok azért, amikor nekiülök hírlevél okán, akkor mindig jön valami. De hírlevelet sem küldtem már vagy két hete. Pedig talán vannak, akik várják. Segít, hogy vannak, akik várják. A kötelesség. Segít. Hogy Feladat, és Szükség van rá (vagy legalábbis, hogy én így hiszem) – segít. De ehhez meg el kellett kezdeni csinálni. Húsz éve. Hogy mára már tudjam, és motiváljon, hogy szükség van rá. Arra jutottam, hogy korszakváltásban vagyok, én is, és a most következő korszak, a most nyíló "pálya" nagyon másként működik, mint amit zárok. Mert már nem lelkesedés alapján működik, nem a lelkesedés TÜZE a legfőbb valuta, nem ez – az ÉN akartom – a legnagyobb öröm. Hanem a kötelesség. Valahogy tényleg megszűnik az ember saját maga. Részben mert már tudja, mert tapasztalta, hogy nem fontos, részben mert olyan erővel az ember már nem AKAR. És akkor az marad, hogy szükség hol van rám, avagy másképp: a Jóisten mit Akar, mások által, tőlem és rajtam keresztül. Avagy másképp: az emberben születni kezd az emberfia. Rendszer nagyon fontossá vált. Mint a szereseteseknek egykor: 1. Istennel kezdeni a napot, 2. cselekvő szolgálattal folytatni, 3. rendesen pihenni, 4. kötelességeket elvégezni, 5. mértékkel táplálkozni, 6. alkoholt nem fogyasztani, 7. családba bedugva lenni, 8. szövetségben harcolni, 9. lábakat folyamatosan mosni, 10. nyitottságot fenntartani, 11. viszonzást nem várni, 12. a Hála állapotában lenni ...
Beáta SzabóGyógyulni önmagunkban, önmagunkon keresztül nem egy gyors folyamat. Nem az történik ilyenkor, hogy egyik reggel felkelünk, és már más emberekké váltunk, hanem napról napra történik a változás. Kis lépésekben. Ám ezek a lépések mérföldkövek az életünkben, minden egyes nap. Éljük a változást, jelen vagyunk benne, és elismerjük. Egyszerre gyógyul a szív, a test és a lélek, és mi megadjuk nekik az időt az átalakuláshoz. Mert ebben a folyamatban bizony teljesen átalakulunk, és új emberekké válunk. Vannak dolgok, amik végérvényesen megváltoznak, míg mások csak finoman átrendeződnek bennünk, mint amikor átfúj rajtunk a szél, és közben formálja a ruhánk ráncait. De az az egy az mindig állandó. A változás. Akárhogyan is történik, nem állunk ellen neki, mert tudjuk, hogy szebb és jobb dolgokat hoz magával, akárcsak a szél….. 🧡💕💛
Faragó TimiAz utóbbi időben egyre többször azon merengek el, hogy mennyire kettős a viszonyom a világhoz. Az egyik részem szeret érteni. Tényeket gyűjt, összefüggéseket keres, elemez, következtet. Biztonságot talál abban, ha valamit logikusan át lehet látni. A másik részem viszont nagyon nem így működik. Inkább ráérez dolgokra, "letapogatja" azokat. Nem mindig tudja megmagyarázni, hogy miért tart valamit fontosnak vagy igaznak, mégis erősen jelen van benne egyfajta belső bizonyosság érzés. Úgy látom, hogy ez a kettősség valójában régebb óta része az életemnek. Nem egy új felismerésről van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy egyre jobban rá tudok nézni kívülről erre a működésemre. Korábban sokszor nagyon idegennek éreztem magamban ezt az ambivalenciát. Zavart. Néha kifejezetten kínlódtam, küzdöttem vele. Hajlamos voltam azt gondolni, hogy a két oldal közül valamelyiknek biztosan igaza kell legyen, a másik meg téved. Ma már nem érzem ezt ennyire egyértelműnek. Nem azért, mert megértettem vagy megoldottam volna ezt a kérdést, és nem is azért, mert már ne okozna nehézséget. Dehogyisnem! Okoz. Még mindig. Néha még most is összezavar. Azt sem tudom állítani, hogy mindig jól különbséget tudok tenni megérzés, remény, félelem vagy vágy között. Mégis egyre inkább azt érzem, hogy nem legyőzni vagy kijavítani szeretném ezt a kettősséget magamban, hanem elfogadni, hogy mindkettő hozzám tartozik. A logika segít értelmezni a világot magamban és körülöttem. A megérzés, az intuíció pedig olyan irányokra mutat rá, amiket előre ésszel egyszerűen nem tudnék levezetni. És talán éppen ez foglalkoztat engem újra meg újra. Az, hogy hogyan lehet egyszerre helye az életemben a tudásnak és a bizalomnak. Nem az ész, a logika rovására, nem a tudás helyett, hanem ezek mellett. Mert jó ideje egyre inkább azt érzem, hogy vannak dolgok az életben, amik hamarabb, előbb érkeznek meg érzésként, mint magyarázatként. És talán számomra most / még mindig / újra és újra erről szól a tanulás: egyre bátrabban figyelni arra a nehezen megfogható belső iránytűre is, aminek a működését nem mindig, sőt többnyire nem értem, mégis azt érzem, hogy valami fontosat tud az életről, a világról, arról aminek történnie időszerű. Mert hiszem, hogy az életben rend van, de ezt sokszor csak utólag látom így.