Megosztások

Teca Makó

Bő egy évvel ezelőtt írtam meg az első tapasztalat kártyámat. Azzal fejeztem be, hogy békét kellene kötnöm magammal. Még nem teljes, de érzem, hogy lassan sikerülni fog. Sokkal nyugodtabb vagyok. Már nem akarok mindenáron társat. Nem tudom hogyan történt, de köze van ahhoz, hogy legyőztem a repüléstől való félelmemet. Határozottabb lettem, elkezdtem azon gondolkodni, mit is képviselek, hová tartok, mit akarok, mi lehetséges. Vizsgálom a viszonyulásaimat, de nem engedem, hogy a kudarcok/rossz érzések uralkodjanak felettem. Végiggondolom a történéseket, helyre teszem őket, nem csak megvárom, amíg lecseng az érzelmi hullám vagy azt, hogy segít vki. A külvilág felé undokabbnak tűnhetek időnként, pedig csak határokat húzok. Ugyanakkor sokkal többet mosolygok. Tényleg csodaszer, de ettől még nem tudok jól kapcsolódni. Viszont nem szeretnék "alulválasztani". Várok, rendet rakok magamban és új dolgokat próbálok ki.

Viktória Zákányi

Kedves Imre ! Hosszú úton jutottam odáig hogy nincs elég jó. Mert minnél jobb akartam lenni annál távolabb voltam a másiktól de legfőként önmagamtól. Csak az “ügy “volt ami sosem vezetett a célig . Párkapcsolatért megdolgozni …..miközben az út nem tesz boldoggá … A parentifikált gyermek bizonyított, közben működött a séma kémia . Meditáció megmutatta hogy az éppen ilyen az elég jó . Dolgok emberek pont olyanok amilyenek . Projekciók nélkül látni végre az úton járás örömét hozta . Kívánom legyen úgy ahogy téged szolgál . Köszönöm a megosztásod 🙏

Brádi Magdi

5 éve ismerkedtem meg István vidóival és azzal a lendülettel jelentkeztem az akkor induló EGO-jóga képzésre is. A képzés után, meg persze 5 éves önismereti és spiri utam után, már felvértezve éreztem magam, hogyénaztánmostmárnagyonis előre járok az önismeretben, már belevághatok újra egy párkapcsolatba. Akkor már 2 éve nem volt kapcsolatom, semmilyen szinten, és megismertem "Zsoltit". Zsolti magas, intelligens, kedves, komoly értelmi és érzelmi intelligenciával rendelkező férfi, akivel hamar megtaláltuk a közös hangot. Két hét ismerettség után, két hétre össze költöztünk, ahol úgy tűnt minden rendben lesz itt. Hiszen az értékrendünk megegyezett, a tisztelet kölcsönös, a vonzalom is megvan, mi baj lehet? Hát elindultunk a közös úton. Majd egy év ismerettség után, munkahelyemet 27 év után elhagyva összeköltözünk, az ő házába, az ő vállalkozásába, én alkalmazottként, ahol ő lett a főnököm is, egy számomra idegen városba, családba. Keményvonalasoknak is nehezített pálya ez, én 3 évig bírtam. Azt gondoltam Zsolti mellett megtaláltam amire vágyom, élveztem az új kihívásokat. Úgy gondoltam sikerült jó tőkesúlyként egyensúlyoznom munka és magánélet között. Bár az első együtt töltött év után már mennem kellett volna, maradtam, szerettem a munkám és úgy éreztem megteszek mindent hogy működjön a kapcsolatunk. De rá kellett jöjjek, én magam teljesen elvesztem ebben az egészben. Miután összeszedtem megmaradt darabkáimat, eldöntöttem hogy én magamnak fontosabb vagyok, mi több, az életem is fontosabb mások céljainál ahol nincs helyem, és ismét ugrottam. Sokakat meglepett, "már kezdtünk megszokni", és nem értették, mert kívülről semmi nem látszott csak a harmónia ami kettőnk közt van. Zsoltit is meglepte, sőt el sem hitte odáig míg papíron be nem nyújtottam a felmondásom. Megint egy idegen város, albérlet, ismerősök, munkahely, és megtakarítás nélkül, egy öreg beteg kutyával. Szokták mondani innen szép nyerni akkor majd 50 évesen...Egy év alatt több segítőnél is jártam, képzem magam, lett munkahelyem, új emberek léptek be az életembe, sőt barátaim is lettek. Sikerült eladnom a másik városban lévő lakásom, és itt új otthonra lelnem. De tudom hogy többre vagyok képes. Még érzem magamban a lelkesedést új dolgokat tanulni, és nem egy munkahelyet szeretnék, hanem egy egy hivatást amiért érdemes minden reggel felkelni, sőt nem érezni az idő múlását. Meg van HIT-em, magam is. Ebben vagyok.

Joós István

Kész… mennyit hittem már, hogy készen vagyok… erre vagy arra. Hmm… Sosem voltam az. Amikor késznek gondoltam magam valamire: sosem voltam az. Nem is történt, amit vártam. Meg is voltam sértve… :) Azt hiszem, az ember arra kész, ami történik. Minden más irány és remény csak… És fontos ezzel bátran szembenézzek. Hogy tehát hiába érzem magam késznek, ha nem történik, nem vagyok az. Tehát változtatnom kell. Amíg történni nem kezd. 😇

Mária Barna

Az elmúlt egy évben egy mély önismereten mentem keresztül, mely során rájöttem, hogy mennyire fontos a magunk szeretete, hogyan kell meghúzni a korlátokat, és nemet mondani. Mindezek utàn sokkal szabadabbnak érzem magam, és könnyebbnek.

Joós István

Az én tapasztalatom megosztások dolgában, hogy a "bölcs" vagy sem nem hasznos nézőpont, mert A) nyilvánvalóan nem az, hiszem MI/KI az..., (B) nyilvánvalóan ítélkezés magamról, ami lehúz, (C) még mindig arrogancia... Hanem a nekem működő nézőpont a megosztások dolgában, hogy igaz vagy sem. És általános tapasztalatom az elmúlt 10 évben, hogy minél igazabbnak sikerül lennem annál többeknek ad értéket, amit emberek vissza is jeleznek. Szóval összességében: nem hasznos értékelnem magamat. Hanem pont ellenkezőleg: az önértékelésem azzal arányosan nő, hogy nem értékelek, csak igaz törekszem lenni – amit mások aztán értékelnek. Nem ez én dolgom ez.

Beáta Sebes

Eredetileg nem ide szántam, viszont saját #Rendrakás dilemmámra nem tudok reagálni és kapcsolódik is ide a tapasztalatom. Adott egy 5 éves párkapcsolat amiben volt 3 elengedés részemről, aztán valahogy mégis visszarendeződtünk, valahogy nem volt ott az ideje, nem volt velem az ERŐ ⚡️. Barátom javaslatára, email-ben engedtem el tegnap a kapcsolatot. Mert így nyugodtan átgondolhattam mit írok, szavakkal nem tudtam ezt megtenni. Bár FELszabadító az élmény nehéz is, mert sok fájdalmas felismerés ❤️‍🩹 jött vele. Más PERSPEKTÍVÁBÓL látom most a dolgokat. Úgy érzem most velem van az ERŐ 🔥, mert ez az IGAZ 🤍 számomra és számára is. Köszönöm István a megosztást 🙏

Joós István

Sokak kihívása az erő… az önbizalom. Hogy honnan van, hova lesz, miért nincsen? Az én tapasztalatom, hogy erőm végül nekem nincsen, hanem ERŐ Istennek Van: az ERŐ Isten. És ezzel én lehetek összhangban (időszerű gondolatok és tettek által), mely esetben “van erőm", és jól vagyok – mert “Az Erő VELEM van”, pontosabban mert: “ÉN Az Erővel Vagyok” – vagy lehetek önfejű, önközpontú, önző, állhatok a Teremtésnek ellent, mely esetben nincsen erő, sem önbizalom, sem derű… sőt meg is betegszem. ÖN-bizalom szerintem nincsen. Hanem Bizalom Van, ha van. És HA Van Bizalom, akkor az önmagam, mások és a Nagyobb irányába egyaránt megvan.

Danók Dániel

Démonokkal a tűz körül... Sokan vagyunk. Mihez képest? Vannak egy páran. Démonok, angyalok, árnyak, bármelyik címkét elfogadják. Nem ez a lényeg. A lényeg nekem, hogy itt vannak. Sokáig harcoltam velük, futottam előlük, bújtam el a pia, a nők, az arrogancia, a minden tudás mögé előlük. Végül megálltam. Szemben velük. Legyen vége, itt most valamelyikünk meghal! Nem így lett. Kezet fogtam velük. Mindegyikkel aki ott volt. Nem mindegyikükkel, mert még most is jött elő egy. Itt volt ő eddig is, de nem engedtem ide. A Nő. Nem a külső, az enyém, a belső. Először árny, aztán sötét alak, végül páncélos nő. Ide ült már ő is a tűzhöz. Még páncélban. Csak a sisak került le. Bizalmatlanság, bukás, félelem, kiábrándulás, férfiatlanság. De a gerinc. Az megmaradt, inkább újra felkeményedett. Az alapálláshoz rögzül. És már nem enged akármit tenni, akárkit belépni.

Katica Toth

Gyerekkorom óta volt egy kimondatlan parancs a levegőben: siess. Nem úgy, hogy valaki minden nap rám szólt volna, hanem úgy, hogy a ház ritmusa ebből volt. Apa és anya mozdulatai, a gyors léptek, a kapkodós csörömpölés, a folytonos “még ezt is, még azt is” sürgése… ebben nőttem fel. Azt tanultam: az a jó ember, az a hasznos, az a szerethető, aki csinálja, intézi, megoldja — gyorsan. És én ehhez igazodtam. Siettem. Rohantam. Előre estem az időn. Meg akartam előzni a pillanatot, csak hogy biztosan jól csináljam. Sokáig hittem is, hogy türelmetlen vagyok. Hogy ez a természetem. A türelmetlenségem leginkább vezetés közben mutatta meg magát: mintha ott sűrűsödött volna össze minden régi parancs, minden gyerekkori „gyorsabban, siess már”. És igen, teljesen beépült: azt gondoltam, akkor vagyok értékes tagja a világnak, ha idő előtt készen vagyok, ha rohanni látják rajtam, hogy „dolgom van”, hogy „használom az időmet”, hogy „nem pazarolok”. Aztán egyszer csak elkezdtem tanulni, milyen az, amikor nem a fej irányít. És igen, sokáig tartott megtanulni, hogyan lehet kilépni a fejnehézségből és megérkezni önmagamban. Manapság már egyre többször sikerül — több alkalommal, mint nem. És ez nagy különbség. Aztán jött egy kapcsolat, amiben megkaptam azt a mondatot, hogy ilyen lustával, mint velem, még nem találkozott. Először persze vérig sértődtem. Hogy lehet ilyet mondani rólam, aki évtizedeken át ezerfelé futott? Aztán egyszer csak megálltam, és elgondolkoztam. Hogy ja… valójában ő is lusta, pont úgy, pont annyira, mint én. Tükör vagyok neki. Aztán azon is elgondolkoztam, hogy milyen jó is együtt lustának lenni. Olyan reggeleken át, amikor a semmittevés nem hiány, hanem puha, összebújós ajándék. Amikor nincs cél, nincs rohanás, csak jelenlét. Ez persze szembe megy mindazzal, amit belém építettek: a „légy hasznos”-szal, a „mutasd, hogy csinálsz valamit”-tal, a „ha nem rohansz, lemaradsz”-szal. Ma már tudom, hogy ami felháborodást váltott ki belőlem, az nem is az ő mondata volt. Hanem a régi reflex: a bennem élő gyerek, aki azt tanulta, hogy csak akkor lehet békében, ha siet. És ha nem siet — akkor baj van. Mostanra viszont megtaláltam a saját “lustaságomat”, ami valójában lelassultság. Megtaláltam a méltóságát, az ízét, a lélegzetét. A naptáramban külön bejegyzés a „reggeli bambulás”. Igen, így, szó szerint. Mert ez nekem szent idő. Ott ülök, nézek kifelé a fejemből, figyelem, hogyan táncolnak a levelek a szélben, hogyan csorog az eső az üvegen, hogyan mozdul a fény. És ott, abban a fél órában érzem, hogy ez nem „semmittevés”. Ez a legmélyebb kapcsolódás önmagammal, a világgal, a mindenséggel. Elmélkedem mindenről, ami éppen jön, olvastam, foglalkoztat, hallottam — gondolatokról, érzésekről, képekről, apró belső rezdülésekről. Sokszor írásba is öntöm őket, hogy maradjon nyoma — jó néha visszanézni, hogyan mozdult tovább bennem valami, ami akkor még csak halk suttogás volt. És ez nagyon jó. Ma már azt mondom: igen, lusta vagyok. A szó legszebb, legbékésebb, legemberibb értelmében. Imádok lelassulni. Szükségem van rá. Táplál. Megtart. Helyretesz. És ebben a van a békém, a nyugalmam, az erőm, mert ez a lélegzetem, ez az én tempóm.