Ivánkovits Noémi

Boldog voltam. Ma boldog voltam. Úgy igazán. Kivételes életet élek, és ezért elképzelhetetlen módon hálás vagyok az Úristennek. Csak sétáltam a városban, lassan bandukolva a napfényben, nem rohanva sehova. Az idő megállt, a tér kinyílt, a valóság fátyla fel-fellibbent. Csodavilág, amit láttam! Csodavilág, melynek részese lehetek az Úr kegyelméből. Budapest a mi városunk! A maga goromba bájával, füstjével, zamatával, a szelíden hömpölygő Dunával. Szerelem-város, tömjénfüst, arany babérkoszorú. Kívánom hát, hogy érj az égig! Kívánom, hogy tündökölj! Kívánom, hogy pompád betöltse a végtelen határt! Legyél fényűző, legyél pazar, legyél díszes, ékes, angyalok álljanak őrt kapuidnál! Isten óvó karja öleljen át, s békés legyen álmod, Neked, s minden benned lakó emberfiának.

Előző posztomban írtam, hogy "Kőkemény küzdelem nap, mint nap, megdolgozni a kapcsolatért, egymásért". Ezt szeretném felülírni. Hiszem, hogy az igaz szeretet, melyet két ember egymás iránt érez, a megszentelt figyelem, valamint az Isteni gondviselés túllendít bennünket minden akadályon. Kívánom, hogy mindenki éljen boldog életet!

Szia Veronika! Nagyon megfogott, amit írtál. Érdekes, gondolatébresztő. Picit még el is bizonytalanodtam, mert még a szóval, hogy ideál sem vagyok igazán tisztában. Ezért is izgalmas számomra a bejegyzésed. Ha férfi vagy női ideálról esik szó, nekem elsőre mindig a külső megjelenés ugrik be. Hogy tetszik-e, vonzónak tartom-e, tudod, amikor valakire azt mondjuk, amikor meglátjuk, hogy hm… tök jó pasi, mert mondjuk pont a zsánerem, magas, kék szemű, lehengerlő mosolyú, stb. Tehát ez az egyik. Aztán ott van a másik, amikor a társ ugyan nem a számunkra ideális testi adottságokkal rendelkezik, mégis nagyon erős lelki kötődés alakul ki közöttünk. Mert mondjuk hasonló körülmények közül jöttünk, hasonló nehézségekkel küzdöttünk, azonos társadalmi szinten éltünk, vagy biztonságból választottuk őt, mert bizonytalanok voltunk még saját magunkban is. (Vagy a Jóisten munkálkodott a háttérben, de ez egy másik téma 😊) Amúgy érdekes, amit kérdezel, hogy az ideál az a személy-e, akit egész életünkben hajszolunk... Nem tudom. Szerintem ez mindenkinél más. Például, ha belegondolok, nekem sosem voltak olyan igazán jó pasijaim. Nem tudom, hogy ez önbizalomhiányból eredt, vagy tényleg nem érdekelt a külső. Viszont nevetséges módon nálam mindig akadt valami híres ember, akiért oda voltam, amolyan gyermekes rajongással. Aztán előfordul olyan is, amikor meglátsz valakit az interneten, és az a valaki valahogy megfog. Magad sem érted, de valahogy ismerősnek tűnik, pedig sosem találkoztatok. De a lélek emlékezik, az elmében pedig megjelenik egy rég elfeledett emléktöredék… Szerintem külső jegyek alapján választani Párt egyszerű dolog. Hisz ránézel a másikra, el tudod dönteni, hogy tetszik-e, vonzónak találod-e, hogy szívesen ágyba bújnál-e vele. De a boldogsághoz több kell. Valami sokkal több. Egyfajta lelki kapcsolat. Egy olyan „hazataláltam” érzés. Mikor bizonyosság van, béke van és mély szeretet. Azt gondolom, nem baj, hogy elsőre nincs konkrét elképzelésed arról, hogy milyen Párt szeretnél magadnak. Mondtad, hogy sokat írsz. Esetleg készíts egy listát. Jó hosszút. Lehetnek rajta külső jellemzők, de legyen sok belső tulajdonság is. Nyugodtan vedd elő, tegyél hozzá, vagy húzd ki belőle azt, ami valamiért már nem fontos. Hátha segít. És hogy az ideál megtalálása garancia-e a boldogságra? Szerintem a boldogságra nincs garancia. Kőkemény küzdelem nap, mint nap, megdolgozni a kapcsolatért, egymásért, akkor is, amikor a másik az agyadra megy, mert már megint nem hajtotta le a wc ülőkét. Persze ezek apróságok, de ha túl sok van belőlük, elromolhatnak a dolgok. Ezért kell figyelni egymásra és törekedni arra, hogy ugyanazt a boldogságot tudd adni a másiknak, amelyre oly nagyon vágysz te magad is. Remélem tudtam segíteni, bár oly nagy tapasztalattal én sem rendelkezem e téren. De tényleg klassz volt a téma, amit felhoztál, köszönöm!

Isten előtt örök hűséget fogadni. Lehet ennél szebb dolog az Életben? Az emberek nagy része azonban nem tudatos erre. Hogy ez mit is jelent. Elmennek a templomba, összeházasodnak, de fogalmuk sincs, hogy ennek milyen súlya van. Gondoljunk csak bele: két lélek egymásra talál és úgy dönt, hogy örökre együtt marad. Nem csak ebben az Életben. Az összes többiben. A végtelenségben. A soha el nem múlóban. Végérvényesen. Mindig. Egymást választva. Hát nem gyönyörű?

Az imént a kádban ülve, fürdés közben eszméltem: Én magam is voltam/vagyok Csodaszarvas! És a legnagyobb felismerés mégis ez: az Emberem számára. Óriási élmény ez! Elképesztően sokat ad. Köszönöm!

Neveltetésemből adódóan fiatalabb koromban nekem sem jött ki a matek. Nem értettem, hogy ha hiszek Istenben, az angyalokban, akkor hogyan hihetek egyúttal a földönkívüliekben is. Vagy a másik, hogy hogyan lehetek jó hívő, jó katolikus, ha egyúttal hiszek a lélekvándorlásban. Hisz e kettő látszólag ellentmond egymásnak. Én falun nőttem fel, kisiskolás koromban a falu templomának egyik kis helyiségébe jártunk hittanra egy héten egyszer, délutánonként. Volt, hogy suli után kellett mennünk, de előfordult, hogy késő délután mentünk csak vissza. A templomunk egy kisebb domb tetején állt, mellette balra és jobbra egy-egy kápolnával. Szerettem ezt e helyet. Szerettem a tömjén illatát. A hittanra szerettünk korábban érkezni, fogócskáztunk, meg rohangáltunk le a dombról, fel a dombra, figyelve, hogy mikor indul a pap a szemben lévő parókiáról. Ha megláttuk, rohantunk be a templomkertbe, tolongva a templom oldalsó bejáratánál. A papunk egy idősebb, szigorú plébános volt, gyakran a szemüvege fölött méregetett bennünket. Ha beszélgettünk a hittanóra alatt, gyakran megállt az olvasásban, az éppen rosszalkodó gyerkőcre vetve éles tekintetét. Rögtön tudta mindenki, hogy hányadán áll. Nagyon régen történt, mégis tisztán emlékszem egy esetre, ami az egyik hittanórán történt. Már egy ideje nyomasztott egy dolog, és egy belső hang azt mondta, hogy beszéljem meg a pappal. Kicsi voltam még, de emlékszem mennyire dobogott a szívem, mikor összeszedtem minden bátorságomat, és a hittanóra után a paphoz léptem. Az a baj, hogy a plébános reakciója olyan mély elnyomást eredményezett nálam, hogy nem emlékszem már pontosan, hogy mit mondtam, de valami olyasmit, hogy egy hang szól hozzám, mire ő is mondott valamit, de nem emlékszem, hogy mit, de tudom, hogy megdorgált és nem hitt nekem. Ne feledjétek, gyerek voltam még, és amúgy sem értettem semmit az egészből, és ekkor egy ember, akihez bizalommal fordultam, elutasított, úgy, hogy 40 évvel később még most is belehasad a szívem. Durva, mert nem is erről akaratam írni, hanem Kata és István posztjához kapcsolódóan Jézusról, ahogy én kapcsolódóm hozzá, mégis ez jött. Na mindegy 😊. Jézusról igazából csak annyit, hogy én nagyon sokat köszönhetek neki. Azt hiszem tanít engem, a tanításait pedig itt a fizikaiban kell alkalmaznom. Van, hogy álmodom is Vele. Ezek mindig klassz álmok. Hát azt hiszem mára ennyi. Köszönöm, ha elolvasod. Ja és még annyi, hogy én úgy gondolom, minden út jó út, ha az EGY-hez vezet. És minden út jó, ha nem megoszt, hanem EGYSÉGbe rendez.

Társkeresővel én magam is próbálkoztam pár évvel ezelőtt, és azt kell mondjam, elég vegyes tapasztalataim vannak ezzel kapcsolatban. Nekem is eléggé komfortzónán kívüli dolog volt ez az egész. Utólag persze valahogy sorsszerűnek tűnik minden, de a mai fejemmel nem biztos, hogy újra belevágnék. Vagy ha bele is vágnék, egy csomó mindent másként csinálnék. Amúgy nem bántam meg, hogy regisztráltam, csak szerintem én akkor nem álltam készen egy kapcsolatra. Semmilyen tekintetben. Amit még hozzáfűznék, az az, hogy ha belevágsz, tedd önszántadból, és ne a hozzátartozóid biztatására. Ha mégis úgy döntesz, hogy megpróbálod, a legjobb, ha egy jópofa kalandnak fogod fel, és nem veszed túl komolyan. Legalábbis az elején. Aztán meg ki tudja mi jöhet ki belőle. Egy esélyt megér(het). Én drukkolok! 😊

Három hónap múlva betöltöm a 48. életévemet. Sokan azt mondják, nem látszik rajtam. Ennek igazán örülök, mert amúgy bőven tettem róla, hogy látszódjon. Sacc per kábé 30 éven át mérgeztem magam mindenféle piával, ami csak a kezem ügyébe akadt. Nő létemre jöhetett a sör, a bor, na a pálinka az nem nagyon, de a vodkát kifejezetten szerettem. Ha minden oké volt az életemben, azért, ha semmi nem volt oké, akkor azért, de valahogy mindig találtam alkalmat arra, hogy a pohár fenekére nézzek. Szóval megoldottam. Én az a fajta alkoholista voltam, akire azt mondják, hogy jól működő alkoholista. A munkahelyemen teljesítettem, a stresszt meg ugye csak le kell vezetni valahogy… Persze férj nuku, gyerek nuku. Anyámtól is kaptam egy gyomrost az ünnepek alatt, mikor egy vitánk során hozzám vágta, hogy mire vittem. Háát, ha őszinte akarok lenni, látszólag nem sokra. De ez még nem jogosítja fel, hogy így nekem essen. Nem igaz? Jah, és akkor még ott van húgom, aki nem hajlandó szóba állni velem. Azt mondják, az őszinteség nem választ el embereket, csak szűri őket. Hát akkor húgomat jól kiszűrte az életemből... Amúgy már hónapok óta nem iszom. Nem mérgezhetem a testemet. És nem kellett hozzá sem elvonókúra, sem önsegítő kör, egyszerű akaraterő elég volt. Olyan erő, amelyről nem tudtam, hogy létezik, hogy bennem létezik. De úgy tűnik, mégis. Szóval, ha hálát akarok adni valakinek, azért néha elrebegek egy imát a Jó Istennek, aztán a másik oldalamra fordulok és alszom reggelig. Köszönöm, hogy elolvastátok!