AnzelmGyerekkorom óta tanultam, hogy nem vagyok elég fontos... Elvált szülők gyermekeként megtanultam láthatatlannak lenni. Anyám tanult, apám a saját sérüléseit hordozta, én pedig sodródtam testvéremmel együtt, folyton új helyeken, új iskolákban. Idővel már nem is akartam beilleszkedni - a számítógép lett a menedékem, ahol filmekben, játékokban, tudásban kerestem azt, amit a való életben nem kaptam meg: kapcsolódást, elismerést, figyelmet. A vendéglátásban találtam meg végül azt a tükröt, amiben értékesnek láthattam magam - minden vendég mosolya, minden köszönöm egy-egy kis darabot pótolt az önbecsülésemből. De ez csalóka tükör volt: csak akkor éreztem magam értékesnek, ha másoknak örömet szereztem. Ma már látom ezt a mintát és tisztában vagyok a kodependens fogalmával. A dicséretet még mindig nehezen fogadom be, vagy hallom meg, hasonló ez, mintha egy hatalmas kanapét próbálnék átpréselni egy szűk ajtón. De haladok: egy-egy szék, egy-egy asztal már átfér: Idővel én is megtanulom elfogadni, hogy önmagamért is lehetek értékes; nem csak azért, amit másoknak adok.
3
Csontos Tamás PéterVannak olyan pillanatok az életben amikor mindenki menedéket szeretne. Az én egyik titkos mentsváram a kendó eredményeim voltak. A kendo mesteri szerep. Teremtettem is serényen elfoglaltam magam a kendo klubbom fejlesztésével. A világban velem történt csalódások elől a kendó mesteri címemhez, a volt magyar vállogatottságomhoz, és a valós elért eredményeimhez menekültem. Ez egy gyönyörű önbecsapás. Miért? Annyira sikerült elkendőznöm magam elől az alázat hiányát, hogy le kellett sérüljön a térdem, hogy szembenézésre kényszerítsen. Véletlenül? Nem hiszek a véletlenekben. Egy következetes ok-okozati univerzumban élünk. Alázat szükséges ahhoz, hogy beismerjem magam előtt, hogy valaminek nem látom az okát. Mondanám, hogy ne várd meg az ilyesféle történéseket, de nem így működik az élet. A jó hír, mindez meghaladható. Rossz hír nincs, csak munka van. Amennyiben dolgoznál ezen és megtisztelnél azzal, hogy kísérőnek szeretnél tudod hol találsz.
3
Gergő MagyarTeljesítménykényszer – amikor a kihívás uralja az életet Ismered azt az érzést, amikor bármit elérsz, mégsem érzed elégnek? Amikor a pihenés bűntudattal jár, mert mindig lehetne még többet tenni? Sokáig én is így éltem. A sémáim és mintáim újra és újra olyan helyzetekbe sodortak, ahol bizonyítani akartam – magamnak, másoknak, a világnak. Aztán a húszas éveim végén észrevettem, hogy a sport és a kihívások megszállottja lettem. Meg akartam találni a határaimat, kíváncsi voltam, meddig tudok elmenni. Egy idő után viszont már nem én irányítottam az edzéseimet, hanem az edzések irányították az életemet. Végigjártam ezt az utat. Ma már nem akarok senkinek bizonyítani – és ezzel sokkal szabadabb lettem. Ha te is benne vagy ebben a spirálban, vagy úgy érzed, hogy nehéz megtalálni az egyensúlyt, tudd, hogy van kiút. Ha szeretnéd, megosztom Veled a tapasztalataimat.
3
Imre OrcsikKapcsoltfüggőség, pornófüggőség és egyéb hiánypótló cselekedetek jellemezték nagyon sokáig a mindennapjaimat. Vándoroltam kapcsolatról kapcsolatra, mert elköteleződni képtelen voltam viszont olyannyira vágytam a szeretetre, hogy mindent megtettem csak megkapjam. Kellett az elismerés, kellett a visszajelzés, hogy jó vagyok és szerethető. De, ha ennek a legkisebb jelet láttam már menekültem is. Ha egy kicsit is azt éreztem, hogy végre megkaphatom amire vágytam már menekültem is. Hogy miért ?! Mert volt egy olyan mély belső hitrendszerem, hogy szart sem érek. Miután ezt felismertem már nagyon odafigyeltem mibe mászok bele. Nagyon tudatosan éltem, de a parkapcsolataimban meg mindig nem tudtam megtapasztalni a boldogságot. Továbbra is csak a leértékelést kaptam és azt, hogy folyton bizonyítanom kell. Hiába dolgoztam már magamon annyira sokat, még belül egy hang mindig azt mondta: nem vagy elég jó ! Te ezt nem érdemled meg! Mindig is ez volt a hitrendszerem egész életemben. Aztán egy nap már nem akartam "elég jó" lenni.... csak simán önmagam lenni. S, csak remélni tudom, hogy ez az elég jó" mellé megérkezik majd egy másik "elég jó".
3
Farkas SzilviaAkkor kezdtem magamat igazán értékelni és elismerni, megismerni, amikor kiléptem a párkapcsolataimból. Igen, így többes számban. Nem azért, mert egyszerre több volt, hanem mert egyik után jött a másik. Szünet nélkül. Aztán vágytam a szünetre. A magányra. Az egyedüllétre. Nagyon jót tett! Sikerült meghallani magamat és sikerült jóban lenni magammal. Nagyon büszke vagyok a döntéseimre és arra, hogy bátor vagyok a szívem szerint választani.
2- Lendvai Katalin (Lenka)
A nők nagy témája az önbecsülés. Többezer év lemaradásban vagyunk atéren, hogy kipróbáljuk magunkat mindabban, amihez tehetséget, vonzalmat érzünk. Tapasztalataim szerint, amit a sokèves nőkkel való coaching munka során szereztem, arra jutottam, hogy nincs az az elméleti megoldás, ami ezen segítene. Lehet oldani, adhatok babér illóolajat, hogy összeszedd a bátorságod hozzá, de itt egyetlen módszer van: Csináld! A hogyanban segítek, de az eredmény tesz majd magabiztossá és erőssé. A sikertől és pozitív visszajelzésektől, a gyakorlatban érzed majd az értékedet.
2 
Erika BaloghA koromnál fogva is mélyebben látok dolgokat - nem jobban, csak többet láttam - értelemszerűen van véleményem és sajnos tapasztalatom. A gyerekkorom azzal telt hogy mindenki okos csak én nem - bezzeg a szomszéd gyereke mennyivel többet tud mint én - a felnőttkor még rosszabb élményeket hozott. Nagyon hamar megtanultam hogy minden azon múlik hogy kit ismersz - ezen a téren ma is rosszul állok - és hogy ki áll a hátad mögött ha bajban vagy. Szerepek amiket kiosztanak, és vagy beleállsz vagy egyedül maradsz. Mindezeket súlyosbította hogy a férjem évekig küzdött a halálos kórral, ami szintén amortizálta az amúgy is gyér kapcsolatainkat. A halála után körülnéztem és döbbenten állapítottam meg, hogy egyedül maradtam. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy akkor tulajdonképpen ki is vagyok én? Ha a jelzőket nézem amiket a társadalom ragaszt ránk - idős nő, nagymama, özvegy - de kik vagyunk a jelzők mögött? Mennyit érünk és hogyan látjuk magunkat, illetve hogyan szeretnénk láttatni magunkat? Mennyit érünk emberileg, és hol van a helyünk? Nagy kérdések, főleg ha a bőrünkre mennek.
2
István ViroveczA sporttal kapcsolatban számomra az eszköz volt, hogy a mélyszegénységből a szülőfalumból kiszabadulhassak. Utólag visszagondolva én is sokáig a tudatalattimban pajzsként formáltam meg a testem, de itt is egy belső hang már egészen Gyermekkoromban azt súgta hogy ez az én identitásom, ez az a külső, aki vagyok, amivé lennem kell. A napi rutin ad egy fajta biztonság érzetet, ami kiszámíthatóvá és érzékelhetővé teszi a haladásom. Kis léptékben, de haladok az utamon. Egy biztos pont, ami stabilizálja az önnön valómat is. Mindamellett precíz és következetes férfinak tartom magam. Mindig rend és tisztaság vesz körül. Másfelől kötelesség, ami abban is kimerül, hogy nem omolhatok össze bármi is történik. Legfőképpen a fiaim miatt. Mindenre van megoldás és mindig van kiút. Mindig is szerettem volna saját családot és az első pillanattól fogva a megélésem az, hogy felelősségem, hogy az életre felkészítsem őket és a legjobb tudásom szerint tegyem ezt és a legtöbb szeretetem nekik adhassam. Van egy erős családcentrikus énem, amit nagyon szeretek magamban és hajlamos vagyok “apáskodni”. Persze átestem én is a kezdeti féltékenységen, amikor az első szülött fiam megérkezett, de gyorsan túllendültem rajta köszönhetően a tudatos munkának, amit magamba fektetek. Az összeomlás alatt a teljes összeomlást értem. Ahol addiktív dolgok irányába mozdulnék el és egy végtelen spirálba és az önpusztítás zuhatagába esnék. A válságaimban többször éreztem azt, hogy készen állok a halálra. Volt olyan mikor egy hosszabb síró görcs után kifeküdtem a földre és azt mondtam: “Istenem, készen állok! Vegyél magadhoz!” Az én megélésem az, hogy ez rendben van. Bele kellett halnom, hogy új perspektívák nyíljanak és fejlődjek. Viszont férfiként ha most már “helyzet” van, vagy válság, azonnal a megoldásra vagyok képes koncentrálni pánik és szorongás nélkül. Régen jellemző volt rám a pánikszerű reakció azokra a helyzetekre, amik kibillentettek az egyensúlyomból és nem voltam képes tisztán látni. Felelős édesapaként és férfiként ez ma már nem lehetséges. A fiaimnak én vagyok a biztos pont. Eleinte különböző technikákat alkalmaztam, amik segítettek elvinni a fókuszt és megnyugodni. Ellenben hasonlót tapasztaltam magam is, mikor az adott élethelyzet újra és újra lejátszódott a fejemben és elkezdtek ugyanazok az érzések előjönni a történtek után. Ilyenkor újra a technikákat vettem elő. Időbe telt míg megtanultam és átalakítottam a válasz mechanizmusaimat. Utólag tekintve azért rakott az élet állandóan hasonló, szinte ugyanolyan helyzetekbe, hogy végre megtanuljam helyesen kezelni és reagálni. Mára már nem billentenek ki. Legtöbbet a Mindfulness technikák segítettek és a kognitív terápia úgynevezett “megfordítom a gondolatomat” technika. Így a legtöbb történést el tudom különíteni magamtól és tudom, hogy nem ellenem szól, nem rólam szól. Ha kapok direktben egy minősítést, tudom, hogy a legtöbb esetben a frusztráció és félelem szól a másikból és nagyon sok esetben saját magáról szól, nem pedig rólam. Ahogy azt is, hogy ezek a félelmek és frusztrációk nem az enyémek. Nem az én felelősségem kezelni. Tudom meddig tartok én. Hol vannak a határaim. A sok veszteség megtanított hatékonyan kezelni a különböző helyzeteket. Mindamellett most már látom a másikat és tudom miben van, amiért együttérzéssel is tudok rá tekinteni, így végképpen nem hat meg, ha egy célzott támadást vagy elutasítást kapok. Hiszen mi lehet a legrosszabb? Elutasítanak? És akkor mi van? Szeretem magam és nem akarok már megfelelni senkinek. Ha elutasít, semmi baj. Megköszönöm az őszinteséget és a legfőbb jót kívánom és megyek tovább az utamon. Majd érkezik az, aki képes hozzám kapcsolódni. Hiszek a társ teremtő energiában. Az érzelmi kilengések maradnak is, csak az ívük lesz egyre kisebb és egyre gyorsabban tudunk majd visszatalálni az egyensúlyba. Rendben lesz minden. Türelem.
2- Zsolt Gazda
Egyszer megkérdezte Popper Pétert egy indiai “mester”, ez akkor történt, amikor Indiában élt egy rövid ideig. - milyen vallásúak az emberek ott ahol él, erre azt felelte: katolikus, református stb. A mester erre azt mondta, az embernek az a vallása, amit akkor csinál, amikor EGYEDÜL van. Az ember többsége nem szeret egyedül lenni, mindig különböző programokat keres ide-oda jön-megy… Pedig az önmagunk megismeréséhez, megtalálni azt, hogy miért is “jöttünk” ebbe a világba a válaszokat az EGYEDÜL töltött időben találjuk meg. Nem mindenkinek könnyű ez, de bátorítok mindenkit, hogy kezdje el, mert ezekre a kérdésekre a választ ebben fogja megtalálni.Ha elkezded Isten (vagy ki hogyan nevezi” folyamatosan fog vezetni és az úton egyre nagyobb belső békességet és örömöt fogsz megtapasztalni. “Mindenki annyit ért meg belőled ahol ő tart” -ez egy ismert idézet, amit én azzal egészítettem ki, hogy: “ Annyit vagyok képes megérteni másokból ahol én tartok” -számomra ez az önismeret és a mások egyre jobban, mélyebben való megértésének csodálatos útja. Ezáltal egyre empatikusabbá, megértőbbé elfogadóbbá válunk és egyre csak növekszik bennünk a szeretet, ami felülről jön a lecsendesedett és nyitott, türelmesen várakozó szívünkbe.
2 
Giber AdriennGondolkodtam milyen tapasztalatom van amit megoszthatnék és hirtelen úgy éreztem nem tudok semmit. És igazából pont erről szólt az utóbbi két évem, elkezdtem rájönni mennyi mindent nem tudok. Akkor ez erős kisebbségi komplexust ébresztett bennem, nem tudtam megmaradni olyan emberek közelében akik valamit jobban tudtak, valamiben tájékozottabbak voltak mint én. Az utóbbi hónapokban kezdett el ez oldódni bennem, hogy nem szégyen kérdezni, nem vagyok kevesebb azért mert valamit MÉG nem tudok. Nagyon jó érzés máshogyan szemlélni a nem tudást. A "Mit nem tudok?" helyett a "Mit tanulhatok?" lett a kérdésem magam felé, és ettől máris nem "butának" hanem kíváncsinak látom magam ✨
2