Megosztások

Faragó Timi

Az utóbbi időben egyre többször azon merengek el, hogy mennyire kettős a viszonyom a világhoz. Az egyik részem szeret érteni. Tényeket gyűjt, összefüggéseket keres, elemez, következtet. Biztonságot talál abban, ha valamit logikusan át lehet látni. A másik részem viszont nagyon nem így működik. Inkább ráérez dolgokra, "letapogatja" azokat. Nem mindig tudja megmagyarázni, hogy miért tart valamit fontosnak vagy igaznak, mégis erősen jelen van benne egyfajta belső bizonyosság érzés. Úgy látom, hogy ez a kettősség valójában régebb óta része az életemnek. Nem egy új felismerésről van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy egyre jobban rá tudok nézni kívülről erre a működésemre. Korábban sokszor nagyon idegennek éreztem magamban ezt az ambivalenciát. Zavart. Néha kifejezetten kínlódtam, küzdöttem vele. Hajlamos voltam azt gondolni, hogy a két oldal közül valamelyiknek biztosan igaza kell legyen, a másik meg téved. Ma már nem érzem ezt ennyire egyértelműnek. Nem azért, mert megértettem vagy megoldottam volna ezt a kérdést, és nem is azért, mert már ne okozna nehézséget. Dehogyisnem! Okoz. Még mindig. Néha még most is összezavar. Azt sem tudom állítani, hogy mindig jól különbséget tudok tenni megérzés, remény, félelem vagy vágy között. Mégis egyre inkább azt érzem, hogy nem legyőzni vagy kijavítani szeretném ezt a kettősséget magamban, hanem elfogadni, hogy mindkettő hozzám tartozik. A logika segít értelmezni a világot magamban és körülöttem. A megérzés, az intuíció pedig olyan irányokra mutat rá, amiket előre ésszel egyszerűen nem tudnék levezetni. És talán éppen ez foglalkoztat engem újra meg újra. Az, hogy hogyan lehet egyszerre helye az életemben a tudásnak és a bizalomnak. Nem az ész, a logika rovására, nem a tudás helyett, hanem ezek mellett. Mert jó ideje egyre inkább azt érzem, hogy vannak dolgok az életben, amik hamarabb, előbb érkeznek meg érzésként, mint magyarázatként. És talán számomra most / még mindig / újra és újra erről szól a tanulás: egyre bátrabban figyelni arra a nehezen megfogható belső iránytűre is, aminek a működését nem mindig, sőt többnyire nem értem, mégis azt érzem, hogy valami fontosat tud az életről, a világról, arról aminek történnie időszerű. Mert hiszem, hogy az életben rend van, de ezt sokszor csak utólag látom így.