Nagyon sok év után jöttem rá, hogy minden problémám abból fakad, hogy nem értékelem magam eléggé és nem merem felvállalni önmagam igazán. Nem választom magam és nem választom azt, ami autentikus lenne számomra. Már egy ideje dolgozom rajta, de ez egy lassú folyamat, és mindig újabb és újabb szinteket fedezek fel, ahol még erősödnöm kell. A korszakomnak (amazon) megfelelően is ez a feladatom, így jelenleg ez a központi téma az önismeretemben.
Az eredendően negatív apakomplexus és a legkisebb gyerek-szerep és indigógyerek-lét miatt mindig is kihívás volt a normális önértékelés. A régebb óta megkezdett folyamatot a Covid-időszak tetőzte be: szisztematikusan elkezdtem vizsgálni, ki vagyok, milyen úton, miket átélve jöttem és merre felé tartok. Egyszerűen beleszerettem magamba és az életembe úgy ahogy volt, amely területeken pedig erre nem voltam képes, ott igyekeztem a legjobb verzióm megtalálni, ami már számomra is vonzó. Egyúttal rájöttem, hogy az ekkor megtalált felismeréseket tovább kell adnom hasonló helyzetben lévők számára.
Kis senkinek,púpnak éreztem magam a föld hátán. Mikor belenéztem a tükörbe az volt a meggyőződésem hogy egy nő sem szeretne velem párkapcsolatba állni.Ha mégis lett barátnőm állandóan azt kellett bizonyítania hogy szeret engem. Azt hittem nem értek semmihez és hogy bármit csinálok tuti elrontom mert béna vagyok. Az igazság természeténél fogva teljesen más mint amiket gondoltam magamról. Kendőzetlen őszinteség a szülői minták áttranszformálása,az önbántalmazás befejezése és a múlt nehéz érzelmeinek elengedése vette kezdetét és a feltételnélküli önszeretet számomra eddig soha nem látott kapukat nyitott meg önmagamban. Felismertem, hogy mind páratlan teremtések vagyunk számos egyedi tulajdonsággal ami pótolhatatlan érték.
Érvénytelenítettem, kompenzáltam, tagadtam, tudom → Parentifikált kodependens vagyok. Egyre ügyesebben bánok ezzel a halálos betegséggel. Mindenkinek be akartam bizonyítani, hogy méltó vagyok a szeretetre, elfogadásra, dicséretre. Elértem sikereket, de soha nem voltam velük elégedett. Amikor mindenki kettest kapott de én hármast, apám azt mondta, nem rossz, de az ötös a jó jegy. Sok mindenbe belekezdtem, amit abbahagytam. utáltam magam ezért, de végül így mindenhez értek egy kicsit. Sikerült megváltoztatnom emberek életét, de nem hittem nekik, amikor megköszönték. Évtizedekig tartott, hogy el tudjam fogadni a hálát, elismerést. Ma már tudom, hogy jó vagyok. Nem is kicsit. Meg tudom kérni az árát is. Ha megdicsérnék megköszönöm. Persze még mindig szól egy érvénytelenítő hang a fejemben, de ma már tudom, hogy nem kell hallgatnom rá. Lehetek értékes, úgy, hogy egyszerűen csak önmagam vagyok. Ma már tudom.