Megosztások

• 

  Fodor Márti

  Sokadik átgondolásra és megfogalmazásra sikerült összeraknom ezeket a sorokat. Az volt az alapgondolat, hogy elsőre olyasvalamit osztanék meg, amit mélységesen szégyellek. Sok ideig az volt a benyomásom, hogy tudatosan élek, valójában abszolút nem tudok bánni a pénzzel. Jelenleg a megtakarításaimból élek, amiket olyan munkákkal szereztem, amiket gyűlöltem avagy egyszerűen csak értelmetlennek éreztem. Olyan családból jövök, ahol titkolni kellett, hogy volt pénzünk és úgy tenni, mintha szegények lennénk. Elvárás volt az, hogy meg kell szólni azokat, akik nagylábon élnek. Minden ruhát addig kellett hordani, ameddig gyakorlatilag le nem szakadt rólam. A családomban a pénzügyi tudatosság annyit jelentett, hogy tilos költeni bármire is és aki szórja a pénzt, az ostoba. Arról az anekdotáról nem is beszélve, hogy akkor lesz valaki "jó nő" ha a férje/párja pénzén élősködik. Ilyen alapokkal próbálok rendet rakni az anyagi dolgaimban és mélységesen eszköztelennek érzem magam. Valahogy a pénzről beszélni ugyanakkora tabu, mint a szexről, pedig gyakran az a tapasztalatom, hogy van átfedés aközött, ahogy az ember ehhez a két témához áll. Nem tudom merre induljak el ebben a témában és azt érzem, hogy a velem egykorúak sokkal jobban értenek ehhez és én le vagyok maradva. A legfontosabb célom az lenne, hogy lenyűgözzem magamat azzal kapcsolatban, hogy tökéletesen tudom, hogy mik a hosszútávú anyagi terveim és ne legyek rászorulva soha senki jövedelmére.

  #Munkakeresés

  Tovább

  0
• 

  Joós István

  Hááát... én nem tudom, hogy mik a hosszútávú anyagi terveim. Sőt. Az most a tapasztalatom, hogy mindegy mik az anyagi terveim! ... Régen ez fontos volt, régen voltak terveim, régen el tudtam a világtól, más emberektől venni. De túloznom-becstelenednem-kurválkodnom kellett érte. Aztán ennek mintegy böjtjeként adtam csak, éveken át, magam, anélkül, hogy figyeltem volna arra, hogy vissza mi és hogyan jön. Egy évtizedet vezekeltem önző pénz és sikerfüggésem miatt, a pénzt megtagadva, mint gonosz, aminek eredményeként szinte aszkétaként éltem. Majd érkezett egy Táltos, aki bőséget hozott, mert a bennem égő parázsban magára ismert. Aztán az Ügy működött, és megtartott minket. Aztán túlzásba estem újra, a ló másik oldalán csak azért nem le, mert a Jóisten gondviselése folyamatosan megtart. Érthetetlen módon. A legutóbbi időben bővülés van újra, azzal arányban, amire az Ügynek szüksége van: érkezik, jön, megtalál a pénz. De ennek feltétele, hogy ne Akarjam, hogy ne foglalkozzak vele. Következmény és okozat most. Hmm. A lényegre egyszerűsítve: először Akartam, aztán Adtam, aztán Ügynek áldoztam magam, és érkezik, mint mederben a víz, HA a meder helyesen épül és az óceán fele lejt: egyre több, annyi mindig, amire szükség van, amit végül a Hitem szabályoz. Hogy mit hiszek magunkról és az Ügyről el. Ahhoz jön, amennyi kell. Nekem ez a tapasztalatom most. Annyi pénz jön, amennyit használni helyesen tudok.
• 

  Fodor Márti

  Lassan kezdem észrevenni, hogy van egy konkrét folyamata annak, amikor elkezdek új dolgokat kipróbálni. Pár hete egy Instagram hirdetést látva kitaláltam, hogy ki akarom próbálni a wakeboardozást. El is mondtam több embernek, hogy én bizony ezt ki fogom próbálni. Ez az első szakasz, amikor hamarabb teszek valamit az identitásommá, minthogy ténylegesen is csinálnám ebben a valóságban. Mert mégis hogyan várhatnám el magamtól, hogy képes vagyok valamire, ha hangosan ki sem mertem mondani? Aztán eljött a szép nap, kint voltam a tesómmal a Lupán. Megvettem a jegyet és izgatott is voltam. Ez még mindig az első szakasz része. Az őszinte öröm az újdonsággal kapcsolatban. Aztán beütöttek a kételyek. Második szakasz, ahogy az agyam elkezdi rommá szabotálni, amit csinálni akarok. Hiszen ezek nem mi vagyunk! Itt vagyok a sötét dzsungelben, még nem jártam ezen az úton. Bozótkéssel kell hadonásznom, hogy ezt az új pályát kiépítsem a fejemben. Ahogy a víz is a legkisebb ellenállás felé folyik a legkönnyebben mikor patakká érik, úgy nekem is abba az irányba kellene haladnom. Úszni tudok, akkor miért nem elég nekem ez a szép augusztus végi pancsikolás a homokos parton? De felveszem ezt a furcsa deszkát és elkezdem hallgatni az oktató utasításait. És akkor beüt a harmadik szakasz. A fizikai tünetek. A szívem kalapál és szapora a légzésem. Minden erőmmel próbálok figyelni az oktató szavaira, aki arról mesél, hogy hogyan is kellene a súlypontomat megtalálni. De basszus, én nem ez az ember vagyok! A sportra is kínkeservek árán veszem rá magam és nincs is egy olyan dimenzió a szemem előtt, ahol látom magamat siklani a vízen. Nem tudok megvalósítani olyat, amit nem tudok elképzelni. De aztán a kötél elkezd húzni. Innen már nincs visszaút. Itt már ki kell találni saját magamtól, hogy hol van a súlypontom. 5 perccel előtte láttam a profikat edzeni és hiába tudom, hogy ők csak azért jók ebben, mert többször buktak el benne mint én, ez most nem segít. És akkor bekövetkezik a negyedik szakasz. A Csinálás. Valahogy fent maradok a deszkán. Olyan mintha repülnék. Önkéntelenül is mosolygok. Aztán az ötödik szakasz: Hibák sokasága. Eszembe jut, hogy mit mondott az oktató. Hiába érzem a zsigereimben, hogy nem kéne előrehajolnom, mégis megteszem. A régi rosszul működtetett rendszereim karmokként nyúlnak utánam. Hiába vagyok boldog, nem tudok benne maradni ebben az érzésben. Előrehajolok és elemi erővel csapódok a vízbe. Köhögve érkezem fel, a deszka méterekre van tőlem. Ott a vízben kell magamra imádkoznom és valójában miért is? Mert megint nem akartam hinni magamban. Mert az Egóm eldöntötte, hogy Márti nem egy sportos lány. Hogy nincs olyan sport, amit Márti úgy igazán szeret. Hát bassza meg az Egóm, ha itt a Dunában akar verekedni velem, akkor állok elébe. És a hatodik szakasz. Az idő! Ahogy telnek a percek, elfogadom, hogy igenis képes vagyok erre. Ugyanúgy leesek néhányszor, de már közben is tudok korrigálni. Elöntenek az ötletek. Vajon egy kézzel is menne? És természetesen megy, mert miért ne menne, hiszen én itt a zavaros vízben épp magamat győzöm le. Long story short, az egyik legkedvesebb ajándék amit magamnak adhatok az az, hogy időről időre olyan dolgot csinálok, amiről azt hiszem, hogy nem vagyok rá képes.

• 
• 

  Ivánkovits Noémi

  Az imént a kádban ülve, fürdés közben eszméltem: Én magam is voltam/vagyok Csodaszarvas! És a legnagyobb felismerés mégis ez: az Emberem számára. Óriási élmény ez! Elképesztően sokat ad. Köszönöm!

  #Ügy / küldetés

  Tovább

  0
• 

  Ivánkovits Noémi

  Isten előtt örök hűséget fogadni. Lehet ennél szebb dolog az Életben? Az emberek nagy része azonban nem tudatos erre. Hogy ez mit is jelent. Elmennek a templomba, összeházasodnak, de fogalmuk sincs, hogy ennek milyen súlya van. Gondoljunk csak bele: két lélek egymásra talál és úgy dönt, hogy örökre együtt marad. Nem csak ebben az Életben. Az összes többiben. A végtelenségben. A soha el nem múlóban. Végérvényesen. Mindig. Egymást választva. Hát nem gyönyörű?

  #Elköteleződés

  Tovább

  0
• 
• 
• 

  Ivánkovits Noémi

  Szia Veronika! Nagyon megfogott, amit írtál. Érdekes, gondolatébresztő. Picit még el is bizonytalanodtam, mert még a szóval, hogy ideál sem vagyok igazán tisztában. Ezért is izgalmas számomra a bejegyzésed. Ha férfi vagy női ideálról esik szó, nekem elsőre mindig a külső megjelenés ugrik be. Hogy tetszik-e, vonzónak tartom-e, tudod, amikor valakire azt mondjuk, amikor meglátjuk, hogy hm… tök jó pasi, mert mondjuk pont a zsánerem, magas, kék szemű, lehengerlő mosolyú, stb. Tehát ez az egyik. Aztán ott van a másik, amikor a társ ugyan nem a számunkra ideális testi adottságokkal rendelkezik, mégis nagyon erős lelki kötődés alakul ki közöttünk. Mert mondjuk hasonló körülmények közül jöttünk, hasonló nehézségekkel küzdöttünk, azonos társadalmi szinten éltünk, vagy biztonságból választottuk őt, mert bizonytalanok voltunk még saját magunkban is. (Vagy a Jóisten munkálkodott a háttérben, de ez egy másik téma 😊) Amúgy érdekes, amit kérdezel, hogy az ideál az a személy-e, akit egész életünkben hajszolunk... Nem tudom. Szerintem ez mindenkinél más. Például, ha belegondolok, nekem sosem voltak olyan igazán jó pasijaim. Nem tudom, hogy ez önbizalomhiányból eredt, vagy tényleg nem érdekelt a külső. Viszont nevetséges módon nálam mindig akadt valami híres ember, akiért oda voltam, amolyan gyermekes rajongással. Aztán előfordul olyan is, amikor meglátsz valakit az interneten, és az a valaki valahogy megfog. Magad sem érted, de valahogy ismerősnek tűnik, pedig sosem találkoztatok. De a lélek emlékezik, az elmében pedig megjelenik egy rég elfeledett emléktöredék… Szerintem külső jegyek alapján választani Párt egyszerű dolog. Hisz ránézel a másikra, el tudod dönteni, hogy tetszik-e, vonzónak találod-e, hogy szívesen ágyba bújnál-e vele. De a boldogsághoz több kell. Valami sokkal több. Egyfajta lelki kapcsolat. Egy olyan „hazataláltam” érzés. Mikor bizonyosság van, béke van és mély szeretet. Azt gondolom, nem baj, hogy elsőre nincs konkrét elképzelésed arról, hogy milyen Párt szeretnél magadnak. Mondtad, hogy sokat írsz. Esetleg készíts egy listát. Jó hosszút. Lehetnek rajta külső jellemzők, de legyen sok belső tulajdonság is. Nyugodtan vedd elő, tegyél hozzá, vagy húzd ki belőle azt, ami valamiért már nem fontos. Hátha segít. És hogy az ideál megtalálása garancia-e a boldogságra? Szerintem a boldogságra nincs garancia. Kőkemény küzdelem nap, mint nap, megdolgozni a kapcsolatért, egymásért, akkor is, amikor a másik az agyadra megy, mert már megint nem hajtotta le a wc ülőkét. Persze ezek apróságok, de ha túl sok van belőlük, elromolhatnak a dolgok. Ezért kell figyelni egymásra és törekedni arra, hogy ugyanazt a boldogságot tudd adni a másiknak, amelyre oly nagyon vágysz te magad is. Remélem tudtam segíteni, bár oly nagy tapasztalattal én sem rendelkezem e téren. De tényleg klassz volt a téma, amit felhoztál, köszönöm!

• 

  Ivánkovits Noémi

  Előző posztomban írtam, hogy "Kőkemény küzdelem nap, mint nap, megdolgozni a kapcsolatért, egymásért". Ezt szeretném felülírni. Hiszem, hogy az igaz szeretet, melyet két ember egymás iránt érez, a megszentelt figyelem, valamint az Isteni gondviselés túllendít bennünket minden akadályon. Kívánom, hogy mindenki éljen boldog életet!

  #Kapcsolati válság

  Tovább

  0

• 144
• 145
• 146

Hogy ez az én akarom mennyire egy “ragadozó”, hogy milyen “nehezen” oldódik. Nem tudom ti észre vettétek-e ? Vissza kúszik a küszöb alatt is. Annyira ébernek érdemes lenni, s nyakon csípni. Nem akarni. Vagyis de, akarni mèg, hogy aztán már ne. De egyszer el jő a pillanat, amikor már köszi de nem. Meg állni, csendben lenni, nem ki akarni találni azt, amit amúgy sem lehet. Nem menetelni bármi, bárki felé. Hanem lenni, hagyni…s bele lazulni a való életbe, ahol nem tudod. Ez olyan mint az üzenetek is. Megírok valamit, aztàn megírom màshogy, meg még hozzá teszek, mintha valami megerősítésre várnék, mintha az a másik akinek írom egyszerire nem érti, nem jut el hozzá…stb. “Felesleges”. Egy idő után erre jutottam. De néha még teszem. Aztán kívülről látom az “erőlködésem”. …Mondhatnám ilyenkor, hogy “vicces”, amit teszek. De csak, ha kívülről nézem. 😊

Szia ! 😊 Szépen írtad Noémi. Igen, gyönyörű. Nekem mégis màs a tapasztalatom. Bennem az van, hogy nincs kèt lélek. Tovàbbiakban pedig az, hogy nincs összes többi élet. Csak ez van. Most. Ezt termèszetesen én èlem meg így. Az Isten előtt örök hűséget fogadva gyönyörű, de mostanra azt kezdem el élni, hogy nem csak Isten előtt, hanem Istennel. Az emberi alapokra épített kapcsolatok szerintem is borulnak egy idő utàn, hisz labilisak. Nem kősziklàra épülnek. A hármas kötél nem szakad el. Köszönöm ! 🌷

Az ideál, akit elképzelünk – és az ember, akivel valami egészen más születik meg Sosem volt ideálom. Bár mindig volt egy-egy alapérték, ami alapján a szerelmeimet és szeretteimet választottam, nincs köztük két olyan ember, aki kicsit is hasonlított volna egymásra. Sem külsőleg, sem érdeklődésben, de még egyéb háttérjellemzőkben sem. Így nem tudom, milyen az, amikor hosszú időn át van egy elég konkrét elképzelésem a másik nemről, és majd megkapom azt – vagy éppen annak az ellenkezőjét. Mindig kerestem valamit, amit megszeretek benne, és ezek mentén könnyű volt kapcsolódnom. Van a Férfi az életemben, akiről mindig tudtam, hogy van egy bizonyos nőideál a fejében. Én soha nem illettem bele pontosan ebbe a képbe. Ezt régen is tudtam. Már az első napon is. És valahogy mégsem éreztem ettől kevésbé szerethetőnek vagy kevésbé fontosnak magam. Sosem próbáltam olyan lenni, és nem is éreztem erre késztetést. Pedig az élet néha odaszúrta elém ezt a képet. Volt, hogy csak viccesen, de előfordult, hogy az ideál hús-vér testet is öltött. Volt bennem egy nagyon erős érzés, amit nehéz megmagyaráznom. Hogy bár nem én vagyok az a nő, akit valaha elképzelt magának, van bennem valami, amit mégis csak én tudok neki megadni. Csak én. Nem egyetlen dologra gondolok. Hanem egy lelki szálra. Egy olyan mélységű ismeretségre, amely nem abból született, hogy tökéletesen megfelelünk egymás elképzeléseinek, hanem abból, amit együtt átéltünk. Abból, hogy ismerem őt olyan mélységekben is, amelyekről talán ő maga sem gondolja, hogy ismerem. És ott van a testi kapcsolat is. Az a fajta szexualitás, amely nem egyszerűen két ember vonzalma, hanem mindannak a lenyomata, amit egymással megéltünk. Amit tudunk egymásról. Amit megtanultunk a másik testéről, reakcióiról, vágyairól. Valami, ami nem egyszerűen „van”, hanem kettőnkből születik meg. Talán groteszk az egész, mert ez sem egy kiforrott valóság, sőt. Ugyanúgy újdonság is. Van egy ház, ami nagyjából felépült, de még nem laktunk benne. Ledobnám magamról mindezt, de megbékéltem vele. Most mégis ott tartok, hogy a tér fogy, az idő dolgozik, az ideál él. Nem vagyok lemondó. Nem lehet verseny, mert az ideál egy elképzelés, a kapcsolat viszont közös történelem. A saját terepukon mindkettő kiütéssel győz. A sorsunk így is, úgy is elválik, nem ez a poszt lényege. Ez a kérdés mégis érdekes számomra önismereti szempontból. Most, ha pici energiám felszabadul, olvasok és írok. Sok kérdés feljön. Azt szeretném megérteni, hogy lehet-e valaki úgy nem az ideálja a másiknak, hogy közben mégis ő az, akivel valami olyan mélységű és különleges kapcsolatot tud megélni, amit mással nem tudna ugyanúgy? Az ideál a társ, akit egész életünkben hajszolunk, és ha megtaláltuk, foggal-körömmel ragaszkodjunk hozzá? Az ideál garancia a boldogságra, hiszen csak élni kell a terülj-terülj asztalkámmal? Baj, ha 40 évesen nincs egy konkrét kép a fejemben arról, hogy milyen legyen a másik küllemben, foglalkozásban, érdeklődésben? Ezek a tapasztalatok kíváncsivá tesznek. Én nem tudom. Nem éltem ebben.