Ivánkovits NoémiIsten előtt örök hűséget fogadni. Lehet ennél szebb dolog az Életben? Az emberek nagy része azonban nem tudatos erre. Hogy ez mit is jelent. Elmennek a templomba, összeházasodnak, de fogalmuk sincs, hogy ennek milyen súlya van. Gondoljunk csak bele: két lélek egymásra talál és úgy dönt, hogy örökre együtt marad. Nem csak ebben az Életben. Az összes többiben. A végtelenségben. A soha el nem múlóban. Végérvényesen. Mindig. Egymást választva. Hát nem gyönyörű?
0
- Ivánkovits Noémi
Szia Veronika! Nagyon megfogott, amit írtál. Érdekes, gondolatébresztő. Picit még el is bizonytalanodtam, mert még a szóval, hogy ideál sem vagyok igazán tisztában. Ezért is izgalmas számomra a bejegyzésed. Ha férfi vagy női ideálról esik szó, nekem elsőre mindig a külső megjelenés ugrik be. Hogy tetszik-e, vonzónak tartom-e, tudod, amikor valakire azt mondjuk, amikor meglátjuk, hogy hm… tök jó pasi, mert mondjuk pont a zsánerem, magas, kék szemű, lehengerlő mosolyú, stb. Tehát ez az egyik. Aztán ott van a másik, amikor a társ ugyan nem a számunkra ideális testi adottságokkal rendelkezik, mégis nagyon erős lelki kötődés alakul ki közöttünk. Mert mondjuk hasonló körülmények közül jöttünk, hasonló nehézségekkel küzdöttünk, azonos társadalmi szinten éltünk, vagy biztonságból választottuk őt, mert bizonytalanok voltunk még saját magunkban is. (Vagy a Jóisten munkálkodott a háttérben, de ez egy másik téma 😊) Amúgy érdekes, amit kérdezel, hogy az ideál az a személy-e, akit egész életünkben hajszolunk... Nem tudom. Szerintem ez mindenkinél más. Például, ha belegondolok, nekem sosem voltak olyan igazán jó pasijaim. Nem tudom, hogy ez önbizalomhiányból eredt, vagy tényleg nem érdekelt a külső. Viszont nevetséges módon nálam mindig akadt valami híres ember, akiért oda voltam, amolyan gyermekes rajongással. Aztán előfordul olyan is, amikor meglátsz valakit az interneten, és az a valaki valahogy megfog. Magad sem érted, de valahogy ismerősnek tűnik, pedig sosem találkoztatok. De a lélek emlékezik, az elmében pedig megjelenik egy rég elfeledett emléktöredék… Szerintem külső jegyek alapján választani Párt egyszerű dolog. Hisz ránézel a másikra, el tudod dönteni, hogy tetszik-e, vonzónak találod-e, hogy szívesen ágyba bújnál-e vele. De a boldogsághoz több kell. Valami sokkal több. Egyfajta lelki kapcsolat. Egy olyan „hazataláltam” érzés. Mikor bizonyosság van, béke van és mély szeretet. Azt gondolom, nem baj, hogy elsőre nincs konkrét elképzelésed arról, hogy milyen Párt szeretnél magadnak. Mondtad, hogy sokat írsz. Esetleg készíts egy listát. Jó hosszút. Lehetnek rajta külső jellemzők, de legyen sok belső tulajdonság is. Nyugodtan vedd elő, tegyél hozzá, vagy húzd ki belőle azt, ami valamiért már nem fontos. Hátha segít. És hogy az ideál megtalálása garancia-e a boldogságra? Szerintem a boldogságra nincs garancia. Kőkemény küzdelem nap, mint nap, megdolgozni a kapcsolatért, egymásért, akkor is, amikor a másik az agyadra megy, mert már megint nem hajtotta le a wc ülőkét. Persze ezek apróságok, de ha túl sok van belőlük, elromolhatnak a dolgok. Ezért kell figyelni egymásra és törekedni arra, hogy ugyanazt a boldogságot tudd adni a másiknak, amelyre oly nagyon vágysz te magad is. Remélem tudtam segíteni, bár oly nagy tapasztalattal én sem rendelkezem e téren. De tényleg klassz volt a téma, amit felhoztál, köszönöm!
- Ivánkovits Noémi
Előző posztomban írtam, hogy "Kőkemény küzdelem nap, mint nap, megdolgozni a kapcsolatért, egymásért". Ezt szeretném felülírni. Hiszem, hogy az igaz szeretet, melyet két ember egymás iránt érez, a megszentelt figyelem, valamint az Isteni gondviselés túllendít bennünket minden akadályon. Kívánom, hogy mindenki éljen boldog életet!
0 
Eszter FintaSzakmai tudásom ápolói területen a gyakorlatban nem annyira teljes, mint elméletben. A gyakorlataim és munkahelyeim által nem érzem úgy hogy elég lehetőséget biztosítottak volna vagy tapasztalatot adtak volna át, illetve az elvárásokkal ostromolnak, így nem biztos, hogy elég talpraesett lennék benne és ott lenne az egészségügyben a helyem. Mégis egy beteg gondozása által szerettem meg ezt a területet.
0- Eszter Finta
Amíg lány voltam, tanultam és szülővel laktam együtt még tűrhetőbb volt az egyedüllét. A párkereső oldalak vettem igénybe akkoriban, bár nem éreztem azt, hogy nemcsak testileg, hanem lelkileg is engem kerestek volna, bár manapság sem ilyen sok fiú/férfinak a hozzáállása. Még az is hátrány lehet, hogy fiús dolgok érdekeltek gyerekként. Plátói érzelmeim voltak hosszú ideig egy énekes sztár felé, azonban a megváltozott, már kevesbé elfogadható külseje nem volt annyira vonzó, több mint egy évtized múlva. Egy pár évig nem tudtam elviselni a párok ,,fizikai megnyílvánulásait,, az utcán, lelkileg kellemetlenül éreztem magam köztük. A megtèrésemet követően a teremtő elvette tőlem ezt az ellenszenvet, ami később újra visszajött azáltal, hogy gyengébb lettem óemberileg, egy közösségben lévő párkapcsolati bűn eltusolása miatt. Azt követően szellemileg és lelkileg erősödve újra megszabadultam (többnyire) attól az ellenszenvtől. Az egyedüllét egyre nehezebb számomra, hogy még nem sikerült párt találnom. A média még súlykolja is ezt a dolgot, hogy jobb kapcsolatban lenni. A facebookon és hasonló oldalakon látszatra boldog párkapcsolatban/házasságban mutatkoznak az ottani ismerősök. Jelenleg újra párkeresőt használok pár éve, de nem találok olyat valakit még, aki lelkesítene és engem keresne lelkileg is. A megtérésem hamarabb volt, mint a pár találás és az visszatart az alkalmi kapcsolatoktól. Magamon folyamatosan ,,dolgozok,, külsőleg-belsőleg, amennyire lehetőségem adódik. De az is lehet én vagyok válogatós, türelmetlen vagy nem látom a fától az erdőt!?
Joós IstvánÖrök hűséget fogadni... az emberek nagy része alkalmatlan az én tapasztalatom szerint / én magam teljesen alkalmatlan lettem volna 30 évesen. Mert épp csak három fogalom jelentésével nem voltam tisztában. Hogy mit jelent, hogy "Örök", hogy mit jelent, hogy "Hűség" és mit jelent, hogy "Fogadni". ... Arról nem beszélve, hogy ez "Isten előtt" történik, amiről-akiről lövésem nem volt 30 évesen még, mert szocializációmból fakadó mintáim és az intellektusomból kiinduló (tehát arrogáns) elméleteim voltak még csak, és tapasztalásaim nem. Egy ideje mondogatom, hogy mindezek miatt a házasságok 99%a nekem érvénytelennek tűnik. Akár kánonjogi szempontból is: mert nem voltak beszámítható, felnőtt, fogadalmat tenni alkalmas, a fogadalom tárgyát és tartamát értő, Istennel kapcsolódó állapotban a felek.
ZitaKedves Andrea! Két kérdés is felmerült bennem a dilemmádat olvasva: egyrészt, hogy mit értesz az alatt, hogy "a férfi támaszkodhasson rád?", illetve azon, hogy "a kapcsolatnak komoly érzelmi teret adunk"? Nekem az a tapasztalatom így visszagondolva, hogy abban az életszakaszomban, amikor a karrier építése, önmegvalósítás, anyagi biztonság és függetlenség megteremtése volt a feladatom és célom - és ezzel együtt szó szerint fellázadtam a számomra sok-sok évig nagyon is valóságosnak érződő "férfi elnyomás" ellen -, akkor nem voltam alkalmas valódi mély elköteleződésre a párommal, akármennyire is azt gondoltam én agyban, hogy erre vágyom (sem a gyermekeim édesapjával, sem az utána következő kapcsolataimban). Utólag erős önkritikát kellett gyakoroljak, hogy felismerjem, hogy bár igyekeztem nagyon támogató, figyelmes, érzelmileg elérhető lenni a férfi számára - jókora megmentő komplexus is dolgozott bennem hosszú évekig -, valójában ez úgy és addig működött jól, amíg én is megkaptam ebből a kapcsolódásból azt, amire szükségem volt (nem feltétlenül tudatosan, sőt nagyon sokára tartott azt is felismernem, hogy mit hozok a gyerekkoromból, a szüleimmel való kapcsolatból, amit újraéltem ezekben a kapcsolatokban). Ez az "Istennő"-korszak és ha szeretnék sem tudnék rácáfolni István korszakos rendszerének elméletére, ugyanis pontosan azokat a folyamatokat és úgy éltem meg, ahogy leírja. Amúgy szerintem az a csodás, ugyanakkor türelmetlenség okán olykor bosszantó is ebben a korszakos útban, hogy tényleg csak utólag áll össze a kép, hogy ez így meg úgy volt, és hogy én akármennyire is hittem már közel 5 éve, hogy én már túl vagyok az amazon korszakomon, ide nekem az "Igazi FÉRFI"-t, néhány hónappal később a "ráció halála" olyan elementáris erővel taglózott le, amire fel sem tudtam volna készülni, egyszerűen csak tettem azt - ösztönösen - amit István is javasol, hogy el kell menni a végsőkig az "önzésben", az önközpontúságban, a magam körüli minden híd felégetésében. Szóval a rövid válaszom az, hogy nem, szerintem nem működik a kettő együtt, először az önös vágyainkat kell maximálisan megélni (nőiség, istennőség, szexuális fantáziák, férfiaktól imádat, karrier, siker, anyagi függetlenség, mindent megoldok egyedül, megállok a saját lábamon, nincs szükségem senki másra, szülőktől való elszakadás, akár kapcsolat megszakítása bizonyos ideig, tanult minták lerombolása, felülírása, edzés, sportteljesítmények, "spirituális megvilágosodás"-ra törekvés, stb-stb.), amíg ebben nem mentünk el a falig, addig szerintem nem tudunk nőként olyan állapotba érni, hogy valóban látni és érezni tudjuk a férfit és vele valódi elköteleződésen alapuló szövetséget kötni. Nekem ez a saját életemben a tapasztalatom.