Joós DóraVáltoztatnom kellet 12 évig dolgoztam egy multinál, az első igazi munkahelyem volt. Végigmentem minden stádiumon. Eleinte olyan lelkes voltam, hogy sokszor éjszakáig bent maradtam az irodában dolgozni, szerettem a munkámat, szerettem az ott dolgozó embereket, szerettem hogy sok pénzt keresek. Büszke voltam magamra. Aztán hosszú évek teltek el és kezdett nagyon szűk lenni ez a kabát. Zavart az érezés, hogy nem hasznosulok, hogy nem szolgálok jó ügyet, csak egy pénzcsináló gépezet része vagyok. Olyan mértékig kezdtem rosszul lenni attól ami körülvesz, hogy napi szinten voltak a belső ellenállásomnak fizikai tünetei. Nem tudtam mi vár ezt követően, csak azt tudtam, hogy valami teljesen más.
4
Kollár ErikaA rendszeres testmozgás akkor jött az életembe, amikor egyrészt úgy éreztem, muszáj valahol levezetnem a mindennapok feszültségét, másrészt a testem is elkezdett jelezni, hogy tennem kéne végre valamit. Évek óta a függője vagyok, ha pár napot kihagyok, már érzem nagyon a hiányát. És bár a mentális és fizikai egészségem érdekében kezdtem el sportolni, végül sokkal többet kaptam tőle, mint vártam. A testtudatosságot és a rendszeres mozgást az önismereti út kihagyhatatlan részének tartom. Testmozgás nélkül számomra nem elképzelhető egy egészséges élet. Jógaoktatóként a preventív mozgásformákat részesítem előnyben, amivel tudom, hogy nem árthatok se a testemnek, se a szervezetemnek. A jógában azt szeretem, hogy mindig tudom a gyakorlást ahhoz alakítani, amire a testemnek és a lelkemnek épp szüksége van. Segít abban, hogy fókuszált maradjak és erőt ad a mindennapokhoz. Ha szeretnéd fejleszteni a testtudatosságodat, a jógát szívből ajánlom. Többféle irányzata is van, így biztos, hogy sikerül megtalálnod azt, ami hozzád a leginkább passzol.
Bajkó GáborEleinte lenéztem, megvetettem a szüleimet, lúzerek, akiknek a mintáit messziről el kell kerülni. Persze közben szépen megvalósítottam ezeket a mintákat, mert az volt az ismert, komfortos, kényelmes. Össze is dőlt minden az életemben. Ekkor tudatosabban elkezdtem ránézni a saját működésemre, a mintákra, a belső gyermekemre, aminek folyományaként, mély beszélgetéseket folytattam a szüleimmel, nem vádaskodás, hibáztatás jelleggel, hanem az ő kihívásaikat, életük nehézségeit, korlátait megértve. Persze ezek után azt is megértve, hogy ezeket nekem már nem szükséges tovább vinni, megismételni. Sőt, megengedik, hogy én már csinálhatom jobban is, de anno az adott körülmények közt ők így tudták adni. Felszabadító élmény volt.
AgeeHetek óta azon gondolkozom, hogy mi tudna továbblendíteni azon, ahol most vagyok. Olyan, mintha betonba öntötték volna a lábaimat. Az univerzum vonz tovább, de a test tiltakozik, az elme meg nem érti. Nagyon fura állapot ez. Ahelyett, hogy azon agyalnék, amire most nincs jó válaszom, megkerestem, nekem mi hiányzik nagyon. Istvánnak igaza van, a segítő közösség, a közösség élménye hiányzik. Ezért eldöntöttem, kapcsolódó kört hozok létre. És nem elsősorban azért, hogy magamon segítsek, hanem azért, hogy másoknak adjak egy lehetőséget, hogy közösségben kapcsolódjanak. Ettől a gondolattól van jó érzésem. Ezért megcsinálom. A többi meg úgyis alakul.
Zsolt SzabóSzámomra a Zenélés és az Éneklés is egy meditáció. Nekem mi a meditáció lényege ? ...hogy utána, lazán, f@szán tudjak létezni és úgy választani abból a térből...és ha tele a fejem 'susssmutolással' nem biztos, hogy a "legjobban" választok. Ami az utóbbi időben még felkerült a listára, az a firkálád, lapra, táblára, bármire, bármivel, de a lényeg, hogy ha dühömet kirajzolom és nekifeszül, a rajzlapnak az alkotó eszköz ne törjön el. 😁 De írhatnám még a Szabad táncot is ,mint meditálás! Imádom, hogy vannak lehetőségek🙏
Mariann NagyGyerekkoromban gyakran éreztem úgy magam, mintha teljesen más nyelvet beszélnék, mint a legtöbb körülöttem lévő ember. Nehéz volt egy olyan családban felnőni, ahol nem értettem, miért nem értik, amit mondok, és miért nem látják azt, amit én. Mindig átéreztem az emberek érzéseit, mindig vigaszt és segítséget nyújtottam annak, akinek szüksége volt rá. Nem nehéz kitalálni, hogy emiatt gyakran próbáltak leginkább érzelmileg kihasználni. Sokáig nem értettem, mit csinálok rosszul. Majd sok fájdalmas tapasztalás után elkezdtem feltárni rossz mintáimat, programjaimat, elakadásaimat, amik közelebb vittek a megoldáshoz. Folyamatosan dolgozok ezeken, és nap mint nap teszek azért, hogy önmagam lehessek, és átlépjem a korlátaimat, meghúzzam a határaimat. Mindezt szeretettel, elfogadással, asszertíven teszem. Tapasztalásaimat, holisztikus szemléletemet, empátiámat kamatoztatom segítő szakmámban, ami által családok, gyerekek életébe hozok változást, szeretetet, elfogadást, fejlődést. Úttörő vagyok, és elfogadtam, és egyre jobban bele tudok állni...
- NNikoletta
Üdvözlök Mindenkit! Köszönöm hogy itt lehetek, hatalmas segítséget jelent István minden videója! Hogy miért vagyok itt? Elérkezett az idő amikor a "királylány meghalt"... vagyis én! És velem együtt a párkapcsolatom is! 13 év együttélés után úgy döntöttem kiszállok! Az elmúlt 6 évben szinte lakótársakként voltunk jelen egymás életébe! Van egy 8 éves fiunk aki semmit nem vett észre ebből hiszen mi nem veszekedtünk ,mi nem haragudtunk ... egész egyszerűen csak elmúltunk. Nincs már semmi ami összeköt minket! Barátokká váltunk az évek alatt! Sem az intimitás sem a közös célok semmi nem volt már jelen nálunk! Dolgokért amiket meg akartunk valósítani azokért már csak én küzdöttem! Férfivá váltam mellette mert ő mindenben rám tamaszkodott.Nekem kellett helytállni azokban a dolgokban amikben általában a férfiak szoktak! Elfáradtam ebben...nem akarok férfi lenni! Nő akarok lenni! Igazán nő! Nem akarok egy felnőtt embert is a hátamon cipelni! Van egy gyermek is akiről gondoskodnom kell..Pont elég! Az anyagiakat is én teremtettem elő mert ő nem hajlandó változtatni a munkáján! Ezzel még nem is lenne baj mert megállok a lábamon! De mégsem így érzem helyesnek! (Bár most megköszönöm neki mert megtanultam egyedül megállni a lábamon) Aztán jött egy férfi aki kizökkentett abból a mindennapi rutinból amiben éltünk! És akkor rájöttem hogy lépnem kell! Mert látnak még engem! A férfiak még tudnak rám nézni úgy mint egy nőre! Én sajnos nem látom már magamban! Úgy érzem nem vagyok igazán nő! Elveszett ez a varázs! Újra meg kell találnom magam! És felépíteni lépésről - lépésre! Az a férfi aki jött az életembe őt nagyon rég ismertem! 53 éves (én 40)! Igazán közelről nem ismertük egymást csak egy helyen nőttünk fel így családilag is közel álltunk! De sohasem gondoltam hogy egy szép nap közünk lesz egymáshoz! Őszintén szólva ő 4 éve külön él a feleségétől. Elköltözött! 2 gyerek édesapja! Én voltam aki kezdeményezett! Elkezdtünk beszélgetni! Írogattunk! Nagyon örült a jöttömnek! Mert elmondása szerint ő is szeretett volna már nyitni felém de nem mert! Meg kijött a rutinból! Nem tudta hogy kezdje vagy mi van az én kapcsolatommal! De mivel én jelentkeztem ezzel megoldódott a dolog! Nagyon jó beszélgetések zajlottak éjjeleken át ... Pár nap után történt hogy leültünk a volt párommal hogy ezt lezárjuk! Meglepetésemre a legkisebb ellenállást sem mutatta! Egyetértett és azt mondta szerinte is így lesz a legjobb! De ő nem merte kimondani! Pedig ugyan azt érezte mint én! Magányosak voltunk! Itt éreztem igazán hogy nehéz lépés volt de ez volt a helyes döntés! Mindketten ugyan azt láttuk éreztük! Megnyugtató volt valahol hogy nem kell küzdeni az igazamért! Egész egyszerűen megbeszéltük és baráti hangulatban (ha van ilyen) külön folytatjuk az utunkat! A másik férfi aki közben a háttérben ott volt, vele találkozásig jutottunk! 2-szer! Mint egy randi! Aztán rájöttem hogy iszonyatosan sok velem a baj! Mert nem állok készen! Nem tudom hogy kezeljem őt! Nem tudom hogy kezeljem az érzéseimet! Egy nap azzal zárta le a történetet hogy sajnálja de nem szeretné a további találkozásokat mert bonyolult vagyok! Nem értettem! 1 hónapba telt mire megértettem mire is gondolt! Már tudom már látom! Nem vagyok kész egy kapcsolatra! Iszonyatosan nagy volt a ragaszkodás a kapaszkodás felé! Olyat tudott adni amit a kapcsolatomban nem kaptam meg! Nyilván nagyon akartam és ragaszkodtam! Persze hogy inkább taszítást váltottam ki! Ehhez kellettek István videói hogy rájöjjek hol is tartok! Mert ettől volt ez a görcsös akarás.. hogy nem vagyok kész! Messze nem! Fejvesztve menekült tőlem és ez teljesen nyilvánvaló most már! A helyzet viszont az hogy nehezebb megválni ettől a néhány héttől vele,mint a volt párommal való 13 évtől! Sajnos ezt még nem nagyon értem! Nem tudom miért de itt rekedtem meg! Nem tudom hogyan tovább! Nyilván a kapcsolatomat is rendezni kell magamban hisz mégiscsak a gyerekem apja! És itt volt a másik férfi aki pedig egy nagyon rossz időben jött az életembe és lépett is ki! Szóval az érzelmi zűrzavar az teljesen adott! Jelenleg a gyerekemre és magamra koncentrálok! Próbálom rendbe tenni az életem! Itt vagyok, és úgy érzem nagyon sokat adhatnak azok tapasztalatai akik itt vannak már! Itt felvázoltam a jelenlegi helyzetemet! Szeretnék még jönni további tapasztalat kártyákkal! Köszönöm ha elolvastad!
Szőcs Balassa TeodóraÚgy érzem újra egyre közelebb kerülök Istenhez, Jézushoz pedig én is bejártam az egyház sebem útját. 19 éves koromig kb. minden vasárnap a templomba voltam. Soha nem felejtem el, mikor egy szeretkezésem másnapján, teljes nyugalommal mentem meggyónni, hogy paráználkodtam, az akkori ateista párom pedig dühöngött, és értetlenkedett, hogy minek gyónom meg, ez miért lenne bűn... De a mintám nagyon erős volt... Aztán jött a minták csődje számomra, és kb ateistának neveztem magam, igaz csak max fél évig, aztán a spirituális fejlődésem útján már a teremtő, univerzumban hittem, és erősödött meg benne a hitem. Aztán mindent is csináltam jóga, mantra, guru, meditáció csak imádkozni ne kelljen, csak Jézust hanyagoljuk inkább. Számomra az antropozófia hozta vissza a képbe Jézust, mint a legnagyobb tanítót az életembe, 3 év heti antropozófus estek után már tudtam Jézust látni az egyház nélkül, ami felszabadító volt számomra. Most pedig ott tartok, hogy az apáca nagynénim, aki már a túlvilágon van, rengeteget jár az eszembe kérem a segítségét, és olvasó fűzérét, karóráját örökölve kapcsolódok újra, Istennel, Jézussal, az ima erejét fedezem fel újra, és napokban kaptam egy bibliát... Istvánnak is köszönhetem, hogy segített jobban rálátni Jézus fontosságára. A Chosen sorozat is nagyon sokat segít még közelibbnek érezni! Hála!
Márkus GáborA férfi a folyómeder a nő pedig a folyó. Párkapcsolatom kezdetén, túl rengeteg önismereten, azt hittem hogy tudok vezetni, vagy inkább azt, hogy érdemes engem követni. Egy téli kirándulás alkalmával egy csoportos hajókázás volt a program, és sürgettek minket, hogy menjünk fel a hajóra. Miközben mentem a tömeggel együtt, párom előre ment, hogy nehogy lemaradjon, hátrahagyva engem. Viszont a móló jeges volt, és egy ilyen jeges részen megcsúszott és csúnyán fenékre esett, fájt neki, ami szinte az egész kirándulást tönkretette számára, és én ezt azzal tetéztem, hogy felróttam neki, hogy miért nem volt képes csak simán mellettem jönni, és követni engem, hiszen akkor ez nem történt volna meg. Arrogáns voltam, aki azt akarta, hogy kövessék, és elfelejtettem azt a fontos dolgot, hogy a követést nem lehet elvárni. Neki akkor NEM az a férfi voltam, akit követni lehet/szeretne. 4 évvel később egy nyaraláson kettesben elmentünk túrázni a hegyekbe. Meredek útvonalon jutottunk fel a (majdnem) csúcsra, viszont mivel fogyóban volt a vizünk, és odafent a forrás ki volt száradva, ezért idő előtt visszafordultunk, de hogy ne ugyanazon a meredeken menjünk lefelé, választottunk egy lankásabb, ám hosszabb alternatív útvonalat a térképen. Szép tájon vezetett, turistajelzések mentén, de feltűnő volt, hogy ez egy kevésbé használt útvonal, amin haladva egyre nehezebb volt jelzéseket találni, egyre kevésbé volt karbantartva az útvonal, de visszafordulni már nem volt értelme, miközben a vizünk teljesen elfogyott. Mígnem felértünk egy pontra, ahol már nem láttam több jelzést, kopár sziklák és kövek voltak csak körülöttünk, velünk szemben egy magas sziklafal, távolban a tenger, és nem láttam merre tovább. Egymásra néztünk, és elmondtam neki, hogy sajnálom hogy ide jutottunk, de nem látom, hogy innen merre tovább, visszafelé sincs már értelme menni, mert nagyon sokat jöttünk, és nincs olyan mint a számítógépes játékokban, hogy visszatöltjük az utolsó mentést. A párom körbenézett, tudatosult benne, hogy milyen helyzetben vagyunk, és zokogni kezdett, én pedig éreztem, hogy ezt nekem kell megoldani, senki nem fogja megtenni helyettem. Nekiálltam jelzéseket vagy utat keresni, ő pedig bízott bennem és követett. Ha arra kértem, hogy várjon meg ott ahol van, amíg én felderítem a terepet, hallgatott rám és várt. Nem hisztizett, nem zsörtölődött, nem mondogatta, hogy "ő megmondta". Érezte, hogy azzal segít a legtöbbet, ha bízik bennem. Hamarosan rátaláltam a folytatásra, és bár időnként növényekkel benőtt szakaszokon kellett átrágni magunkat, az egész hazafelé úton azt éreztem, hogy most együtt vagyunk, nincs benne kétség, hogy jó felé viszem, minden ellenállását maga mögött hagyta ott a sziklafalnál, én pedig végtelenül hálás voltam ezért. Férfiként megtanultam, hogy csak egy királyfi akarja hogy kövessék. Ha teszem a dolgomat, és a helyemen vagyok, követni fog az akinek kell. A férfi a folyómeder: jelöli az utat, halad előre. A nő pedig a folyó, aki kitölti ezt a medret, élet születik a meder mentén végig. Ha a folyó meg akarja előzni a medret, akkor szétfolyik és nem talál irányt, ha pedig a meder sokáig üres, és nincs benne folyó, akkor élettelen és sivár. Egyikünk sincs meg a másik nélkül, és mindegyikünknek megvan a maga szerepe és feladata.