- EUErzsébet Uhrin
Ezer alakba rejtőzhetsz előttem, Csupa-kedvesség, látom, mind te vagy; futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten, s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.
0 - EUErzsébet Uhrin
Régen, amikor még volt egy próbaüzemelésű hely, és tesztmódban működött elég sokáig. Ott találkoztunk és leveleztünk. Nem tudom hány év távlata ez. Ott más volt a rendszer. Itt is más. Még nem igazodom rajta ki. Ott már akkor több fiú táncolt. Én is. Nagyon köszönöm, hogy leírtad ezt. Én hastáncoltam, aztán szalsza. Nekem az zene az szerelem benne. Az ellentartásról írt részlet elgondolkoztatott, mert engem nagyon könnyű vezetni. Jóformán nem okozok sikerélményt a férfi alanynak. Igy most összeállt nekem, hogy nekem a hozott mintám mintám és túlélőkészletem az alkalmazkodás volt. Ezt játszottam el a táncban is. Majd próbálom máshogy. Jobban odatenni magam. Köszönöm
1 
Katica TothTizenhat évesen ismertem meg a királyfit. Akkor még úgy hittem, ez a történet az a fajta, ahol gyors egymásra találásból összeköltözés lesz, abból házasság, abból három gyerek, és abból pedig az a mesebeli „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Lehetett volna így is. Papíron akár igaz is lehetne. Csak a papír nem mutatja meg, mi zajlik belül. Az első tíz évünk tényleg olyan volt, amilyennek „kell”. Ahogy szoktak élni az emberek. Ahogy illik. Ahogy a világ nagy könyve szerint haladni szokás. És én mentem is vele, mert gyerekekre mindig vágytam, egy harmonikus nagy családra, valami olyanra, amit nekem gyerekként nem sikerült megtapasztalnom. Azt hittem, majd én megmutatom, majd én összerakom, majd nekem sikerül egyben tartani azt, ami nekem nem adatott meg. És közben valahol mélyen ott motoszkált egy kis hang, hogy ez nem az a történet, amit én magamban mindig is írtam. Nem biztos, hogy vele akarok élni. Nem biztos, hogy így. Nem biztos, hogy ez az élet az enyém. De hát az emberek így szokták… szóval hát szokjam én is. Aztán egyszer csak elkezdtek repedezni a falak. Először csak finoman. Aztán egyre látványosabban. Mintha homokra építettük volna. De azért tartottam. Tartottam több, mint 25 évig. És még ma is tartana talán, ha csendben maradnék, ha elhallgattatnám azt az egyre erősebben kopogó belső hangot, hogy „Katica, ez nem az, amire te vágysz.” Aztán jött a karrier válság. Meg az önismeret. A terápiák. A felismerés, hogy nem csak a házasságban nem vagyok a helyemen, hanem sehol. Mintha az egész életemet kívülről nézném. Mintha valaki más életét próbálnám élni jó kislányként, jó feleségként, jó anyaként, jó tanítóként — csak valahogy sehol nem találtam benne magamat. Úgyhogy elkezdtem bontani mindent. Mintákat, szokásokat, régi szerepeket, amiket évtizedekig cipeltem. Karriert váltottam. Vállalkozni kezdtem. Ráálltam arra az útra, amit mindig is éreztem magamban, csak nem mertem kimondani. És közben még mindig azt mondogattam magamnak, hogy „jó, hát a gyerekek miatt tartsuk egyben, nekik azért így jobb”. Aztán eljött a nap, amikor már nem lehetett tovább. Egyszerűen összeért bennem minden. És kimondtam: ennyi volt. Elváltam. Beborítottam mindent, ami addig az életemnek látszott. Új alapokra tettem a kapcsolatomat a gyerekeimmel. Új szakmám lett. Új munkahelyem. És új lábam a földön. Az én lábam. Egyedül. És szárnyaltam, fellélegeztem. Sokáig azt mondtam: semmi nem változott a válás után, csak most már egyedül fizetem a számlákat. És én viszem az autót szervizbe. De valójában minden megváltozott. Mert én változtam meg. És hiába jöttek új férfiak, új kapcsolatok, a magány mélyen bennem maradt. Fájdalmas volt ráébredni, mennyire egyedül éreztem magam akkor is, amikor valaki átölelt. Elfáradtam erősnek lenni. Elfáradtam abban, hogy mindent egyedül vigyek, hogy a hegy tetején álljak, és bizonyítsak — olyasmit, amit már senkinek nem kellett volna bizonyítanom. Közben megérkezett az a vágy is bennem, hogy én is be szeretnék állni valaki mögé. Hogy ne egyedül tartsak meg mindent, hanem legyen valaki, akivel egymást lehet támasztani. Akivel lehet valami közöset építeni. Aminek részese lehetek. És közben kialakult körülöttem egy olyan közösség is, amiben tényleg jól érzem magam. Ahol megtapasztaltam, milyen az, amikor tartanak, amikor számítok, amikor van helyem. Mégis, valahogyan ez sem volt teljes. Mintha belül érezném, hogy valahol még van tovább. Megérkezett bennem a nyugalom is. Időnként olyan erősen, hogy bele tudok simulni a mindenségbe. Hogy érzem, milyen pici vagyok benne és milyen jó így. Hogy szeretnék a nagy egésznek a része lenni. Egy pici fogaskerék, ami csendben, stabilan működik. Ott, ahol dolga van. Ahol helye van. A közösségben ezt már sikerült megtapasztalnom. Azt, hogy valami nálam nagyobbnak részese lehetek. És most már csak arra várok, hogy megérkezzen az, aki mögé jó beállni. Akivel együtt építhető egy élet. Akivel valami közöset alkotunk, aminek a része lehetek. Akivel én a helyemre kerülhetek.
Koltai VikiApa és apaminta nélkül felnőni és egy életet leélni nem egyszerű dolog, főleg ha hozzávesszük azokat az életterületeket, amire ez az "alapfelállás" közvetlenül kihat (pl. karrier, párkapcsolatok). Az elmúlt évtizedek során számtalanszor kaptam meg a kérdést: "Nem akarsz utánajárni, ki az?" Mintha mások számára furcsamód még fontosabb lenne erre választ kapni, mint amennyire ez engem valaha is érdekelt azok után, hogy azt éreztem, ha ő nem tett soha semmilyen erőfeszítést annak érdekében, hogy megismerjük egymást, akkor engem miért érdekeljen az ő személye. Aztán kiderült, hogy valószínűleg azt sem tudja, hogy én lettem. Ez sok mindent megmagyaráz és könnyebb is "megbocsátani" annak az idegennek, aki miatt most itt lehetek, ugyanakkor a családom, felmenőim, s így a transzgenerációs hagyatékuk is egy óriási fekete lyuk csak az életemben, ami kapcsán gyógyulni és fejlődni is nehéz. Sokkal komplexebb kérdéskör, mint amilyennek talán egy kívülálló számára tűnhet.
- Koltai Viki
Budapesten töltött 22 évem alatt számos multinál és nagy szervezetnél megfordultam, rendszerint a ranglétra legaljáról kezdve újra és újra, még 15 év munkatapasztalattal is. Ennek oka részben az iparágváltásoknak tudható be, másrészt egyes szervezetek sajátos előmeneteli szabályainak. A beosztotti lét legalsó fokán - talán mondanom sem kell - nem annyira a minőségi munka, a szaktudás a mérvadó, hanem a volumenen van a hangsúly, azaz ugyanazon részfeladatból kell nagyon sokat elvégezni, mintegy futószalagszerűen. Ez egyrészt hamar monotonná és unalmassá válik, másrészt 5, 10, 15, 18 év munkaviszony után minden, csak nem motiváló. Ebből a kiábrándító és sehova sem tartó mókuskerekezésből a vidékre költözéssel sikerült kiszállnom, ahol egy másik problémakörrel kellett szembesülnöm, méghozzá a fehérgalléros, magasan kvalifikált munkakörök hiányával. Döbbenetes volt megtapasztalni, hogy a 18 évnyi szakmai tapasztalatom és nyelvtudásaim (5 idegen nyelv) egyáltalán nem csillantják fel a vidéki vezetők szemeit, sőt, éppen ellenkezőleg, néma csendet eredményeznek egy-egy beadott pályázat kapcsán. Minderre végül azt a megoldást találtam ki, hogy mindaddig, amíg a saját szívbéli projektemet teljes munkaidős elfoglaltsággá és megélhetési forrássá nem fejlesztem, részmunkaidős, távolról végezhető állással, alkalmi munkákkal és nyelvtanítással töltöm ki a napi munkaidőt, hogy egyrészt ne legyen monoton, másrészt kiadjon egy teljes állást, ha már azt így egy az egyben nemigen lehet megtalálni.
- Koltai Viki
Erősen szorongó típusú, hiperszenzitív személyként 11 évvel ezelőtt a jógát találtam meg, mint számomra tökéletes testmozgást, filozófiát, életmódot. Stresszes munkahelyeim mellett sokszor csak a jóga és a futás volt az, ami igazán hatékonynak bizonyult ahhoz, hogy mégis visszabillenjek saját belső egyensúlyom felé. Azóta is igyekszem napi szinten gyakorolni, s amikor kimarad pár nap, már érzem is, hogy kezd felborulni a bennem lévő rend. Jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki az eddig kipróbált módszerek között még nem találta meg a számára hatásosat. Ne feledjük: sokféle jóga van! Aki nehezen mozog, az is megtalálja a saját jógáját (pl. gerincjóga, yin jóga), és aki nem szereti a lassabb, kihívásmentes mozgásformákat, annak pedig ott van pl. az ashtanga és a flow jóga. Ne általánosítsunk, hogy a jóga ilyen vagy olyan, mert a jóga is sokféle, éppen ezért sokaknak tud segíteni, csak ki kell választani a hozzánk illő ágát. Az "egyszer már próbáltam, de nekem nem jött be" számomra inkább csak kifogásnak tűnik. Egyszeri alkalommal biztosan nem láttál a mélyére, egyetlen alkalommal biztosan nem tudtad kipróbálni az összes létező jógatradíciót/-formát/gyakorlatsort. Immunerősítésre, tartásjavításra, életszemlélethez is sok erőt, kapaszkodót ad.
- Katica Toth
Annyira ismerős, amit az utolsó résznél írsz… valahogy nálam is ez történik. Mintha a saját korosztályom egyszerűen „kiesne a képből”, és mindig vagy fiatalabbak (vagy sokkal fiatalabbak) találnának meg, vagy éppen jóval idősebbek. Őszintén szólva fogalmam sincs, mi ennek a mély oka, de nagyon ráismertem arra, amit írtál — van benne valami közös rezgés. Azt is észrevettem, hogy egy ideje már nem az számít, ki hány éves vagy melyik „kategóriába” illik, hanem az, hogy mit hív elő belőlem. Megmozdul-e bennem az a nagyon csendes, nagyon egyértelmű belső igen. Tudok-e mellette nő lenni — nem teljesíteni, nem megfelelni, nem előre kitalálni, hogy minek kéne történnie — hanem egyszerűen csak lenni. A saját tapasztalatom az, hogy amikor felbukkan bennem a vágy arra, hogy egy találkozásban tovább menjek, akkor azt érdemes megélni. Akkor annak helye van. És amikor nincs bennem vágy, nincs mozdulás, nincs belső igen — akkor egyszerűen továbblépek. Minden külön magyarázat vagy túlgondolás nélkül. Azt hiszem, nekem most ez a legnagyobb tanulás: nem szerepeket keresni, nem elváráslistákat futtatni, nem előre eldönteni, hogy „mi legyen ebből”, hanem megengedni, hogy egy találkozás tényleg érjen. Hogy valaki hasson rám. Hogy ne tudjam előre a forgatókönyvet. Mert amikor túl korán akarom megmondani, milyen formát öltsön valami, ami még csak most próbál kibújni a földből, akkor mindig elszakadok a jelen pillanattól. Attól, ami valójában megtörténhetne két ember között. Inkább visszatérek az alaphoz: ha jó vele lenni, maradok. Ha nem jó, továbblépek. Talán ez az egyetlen iránytű, ami pontos, hogy belül milyen érzés kapcsolódni valakihez.
- Katica Toth
Én azt tapasztalom, hogy a múlt akkor kezd igazán múlni, amikor már tudok róla olyan objektíven beszélni, mintha egy kicsit fentről nézném, olyan helikopternézetből. Amikor már látom, mi is történt valójában, mi volt benne az én részem, mit csesztem el, és közben már nincs bennem sem görcsös védekezés, sem szégyen. Csak egy tisztább, nyugodtabb rálátás. És ebben a rálátásban egyszer csak megérkezik a hála is. Mert rájövök, hogy az a történet — bármilyen fájdalmas is volt — hozzátett ahhoz, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz. Hogy tudjam, ki vagyok, mit akarok, mire vágyom, merre indulok. Hogy lassan-lassan kirajzolódjon bennem a saját belső középpontom. A válásom után én is azt hittem sokszor, hogy már túl vagyok rajta. Aztán hirtelen visszacsúsztam, és úgy éreztem, mintha megint teljesen a legalján lennék. Most már tudom, hogy nem az volt. Nem a mélypont ismétlése, hanem a spirál. Ugyanarra a pontra érkeztem vissza, de már egy szinttel feljebb. Tágult a nézőpontom, alakult a megértésem, és bár fájt, valójában haladtam előre. Csak akkor még nem így láttam. Most már tudom, a visszacsúszás is része a folyamatnak. A spirál mindig visz felfelé, még akkor is, ha éppen lefelé érzed a mozdulatot. És amíg le nem tisztult teljesen, újra meg újra visszavitt bizonyos pontokra, hogy meglássam, mennyi összefüggés volt az életem más területeivel is, olyanokkal, amikről akkor még sejtésem sem volt. Nekem ez nagyon hasonlít ahhoz, amikor a saját gyerekemre nézek. Látom, hogy néha ügyetlen volt, elbukott, hibázott… mégis halad előre, akármilyen apró lépésekkel is. És én ezt látom benne, a haladást, a fejlődést, a megértés lassú kibomlását, és közben szeretettel nézem. Mert nem a hibát látom, hanem az igyekezetet, azt az energiát, amivel előre mozdult. Valahogy így kezdek én is egyszer csak a régi önmagamra is ránézni. Akkor tud elindulni a gyógyulás, amikor már így tudok visszatekinteni. Nem haraggal, nem gyűlölettel, hanem egy puhább, megbocsátóbb tekintettel. Amikor már azt érzem: „igen, ott és akkor ezt tudtam, így csináltam… és köszönöm, hogy megtanított valamire.” Számomra ez az a pont, amikor valóban elkezd múlni. Amikor a múlt már nem húz vissza, csak finoman megmutatja, merre van tovább.