Mariann NagyNagyon sokat segítettek az árnyékaim és korlátaim átlépésében a magammal folytatott belső párbeszédeim, az őszinteségem magammal. Akkor történtek nagy változások, amikor elkezdtem tudatosítani magamban, hogy honnan indultam, és éppen hol tartok. Hogy haladok a cél felé, és már így is nagy utat tettem meg. És magamban elkezdtem értékelni az eredményeimet, a kis sikereket is. Türelmesebb lettem magammal, tudatosítottam, hogy a változáshoz időre van szükség. A földbe vetett mag sem egy nap alatt szökken szárba... Megadom magamnak, a testemnek, a lelkemnek, amire szüksége van. Megtalálom a megfelelő módszert a lehetőségeimhez mérten. Figyelem a testem jelzéseit, és hallgatok rájuk. Ha pihenésre van szükség, pihenek, ha energiára, kikapcsolódásra, olvasok, festek, kapcsolódok a természettel, sétálok, jógázok, stb. Nekem ezek segítenek. Olyan emberekkel veszem körbe magam, olyan körülményeket, környezetet teremtek, amelyben ezt megtehetem. Ahol és akivel nem, azt igyekszem leépíteni, mert az engem rombol. Tudatos döntésekkel, tettekkel tudatosságot építek, és válok önmagammá.
5
Eszter FarkasAzt hiszem, hogy ez a téma napjainkban nagyon jelentős, sokakat foglalkoztató téma, hiszen arányaiban nagyon kevés azon személyeknek a száma, akik rendben vannak magukkal, és rendben van az önértékelésük. Már huszonévesen döbbentem rá, hogy nagyon alulértékelem magam, sokkal többre vagyok képes, mint amit elhiszek magamról, ezért elkezdtem foglalkozni az önértékelésemmel, magammal, az önbizalmammal, a magamba vetett hitemmel. Sok sok éve mindennapjaim része, többféle technikát megismertem illetve több segítőnél is jártam (pl. pszichológus, önismereti coach, access bars, reiki mester stb.), hogy megtaláljam azt, ami az adott pillanatban, az aktuális "állapotomban" a legnagyobb segítséget tudja nyújtani. Hiszem, hogy képesek vagyunk arra, amit megálmodtunk magunknak, képesek vagyunk megteremteni, megtalálni és pozitívan értékelni Önmagunkat, és hogy rettentően fontos a saját magunkra szánt idő és a folyamatos fejlődés. Masszőrként folyamatosan kapcsolatban vagyok emberekkel és szomorúan látom, hogy nagyon sok a mentális problémákkal küzdők száma valamint azt is, hogy az emberek jó része luxusnak gondolja az "énidőt". (nem szeretem ezt a szót, nagyon elcsépelté vált az elmúlt időben).
- AAndrea
Sokszor leülsz a földre életed során,de mindig az fontos hogy felállj.Ehhez ami a legnagyobb fegyvered sz önértékelésed. Ez a legnagyobb kapadzkodód au utad során. Te tudod mennyit érsz?
1 - Pályi Flóra
Nagyon sok év után jöttem rá, hogy minden problémám abból fakad, hogy nem értékelem magam eléggé és nem merem felvállalni önmagam igazán. Nem választom magam és nem választom azt, ami autentikus lenne számomra. Már egy ideje dolgozom rajta, de ez egy lassú folyamat, és mindig újabb és újabb szinteket fedezek fel, ahol még erősödnöm kell. A korszakomnak (amazon) megfelelően is ez a feladatom, így jelenleg ez a központi téma az önismeretemben.
6 
Bajkó GáborMiért is tepertem, kapartam mindig az elismerésért, a párkapcsolati szeretetért. A szüleimtől megkaptam, hogy nekem mindig kitűnőtanulónak kell lennem, még az egyetemi diplomám is ötös lett (de minek), a munkában is mindig a sikerekre hajtottam, hogy begyűjthessem az elismerést, a szeretet morzsákat, hogy végre ismét külső megerősítések által értékesnek és szerethetőnek érezzem magam. A párkapcsolataimban is eleinte lestem a másik kívánságait, rezdüléseit, hogy onnan is a szerethetőségemet meg tudjam erősíteni. Aztán mivel az elhagyatottság-séma volt a komfortos, egy idő után távolodni kezdtem, mert nem tudtam nagy mennyiségben befogadni a szerethetőséget. Párkapcsolati és munkahelyi összeomlások után – több módszerrel, hónapokon keresztül - sikerült a végére járni összességében három olyan gyerekkori elhagyási traumának, amik a fentiekhez vezettek. Remélhetőleg a gyógyulás is megtörtént, így mondhatom, hogy – séma szinten mindenképpen – újjászülettem. Illetve már tudatosan van rá szemem, ha ismét a korábbi séma szerint kezdenék működni.
Márkus GáborOlyanok vesznek körül, akiknek adni is tudok. A helyszín egy férfikör. 9 olyan személy, aki valamit már megteremtett, elért az életében: anyagi biztonság, család, szakmai elismerés, spirituális célok, és látszólag rajtam kívül senkinek semmi baja az életben. Felmerül bennem a kérdés, hogy mit tudok én hozzátenni ehhez a csoporthoz? Ahogy egyre többet mondtak magukról, egyre inkább kezdett mindenki megnyílni, és megmutatták sebezhetőségüket. És ahogy beszéltek magukról, én pedig hallgattam őket, egy ponton túl már nem frusztráltak a történeteik, hanem egyre többjükhöz tudtam kapcsolódni múltbeli tapasztalataimmal. Aztán egyszer csak összeállt, hogy az amit meg tudok osztani magamból, abból épp mindegyikük tud meríteni és hazavinni. Ugyanez volt a problémám a Humania-hoz való csatlakozással: ha épp nyakig ülök a szarban, vajon azzal kinek fogok tudni segíteni, milyen alapon mondom azt, hogy képes vagyok rá, ha még a magamat sem tudom összerakni. De ha valaki megkeres, az bizonyosan olyan dolog lesz, amiben már van tapasztalatom, úgyhogy itt vagyok, látható vagyok még ha arccal és névvel még kicsit szokatlan számomra. És elég ha csak figyelek rá, a többi meg érkezik.
Kinga Máté"Elég jó vagyok?" Zsigeri szintű belső motiváló és egyben önkínzó kérdésem volt ez nagyon sokáig, velem volt amióta csak emlékezni tudok és nem olyan rég tűnt el, alakult át. Leginkább azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó, elég ilyen, olyan, amolyan amiben épp jobb akartam lenni vagy amiben bizonytalan voltam, hogy mennyit érek, hogy egyáltalán érek-e valamit? Sok volt bennem a másoknak megfelelni akarás, a magamat másokhoz hasonlítgatás, a félelem attól, hogy felvállaljam azt, aki vagyok. Sokszor felmerült: egyáltalán ki is vagyok én? Nagyon hosszú volt az út innen a mai megéléseimig és úton vagyok továbbra is. Nem baj, ha előjönnek még néha hasonló kérdések, de nem gátol, nem állít meg, nem kell megalkudnom önmagammal. Sokkal tisztább a képem arról is, hogy ki vagyok én. Mi segített ebben a változásban? Hogyan találtam rá egyre inkább a saját hangomra, saját utamra? Lehetetlen lenne mindent felsorolni, de pár fontos elem, amiből valami összeállt és végül született az új énképem: - Őszinteség, őszinteség, őszinteség, leginkább saját magamhoz. Egyszerűnek tűnik, de nem az. Minél többet mondogattam másoknak és magamnak, hogy mennyire őszinte ember vagyok, annál inkább rájöttem, hogy ennek mennyi vetülete és buktatója van, mennyi önreflexió kell ahhoz, hogy egyre őszintébb lehessek. - Tükrök, vagyis olyan emberek, olyan kapcsolatok, kapcsolódások, melyekben megláthattam önmagam valamilyen megnyilvánulását, működését, sebeimet, hiányaimat, hibáimat és nem utolsó sorban erősségeimet. - Bátorság - belenézni a tükörbe és szembenézni önmagammal, újra és újra és újra. Leküzdeni a félelmeket, mindent és bármit, ami felbukkan. Tenni azt, ami vonz, hogy kiderüljön, elég jó vagyok-e és ki vagyok én? Ki vagyok én ma? Mert ma már más vagyok, mint aki tegnap voltam. Nyitottnak lenni saját magamra. Arra, aki vagyok és nem a képet lobogtatni, ami élt korábban bennem saját magamról, arról, aki szerettem volna lenni, mert elképzeltem egyszer régen, hogy ha az lennék, akkor lennék elég jó. Elég vagyok. Elég jó vagyok. Aki olvasott amerikai motivációs irodalmat valaha, biztosan sok hasonlót mantrázott. Nekem az sosem ment. Disszonancia volt bennem, nem éreztem igaznak, így mondogatni sem voltam képes. Mára viszont érzés szinten is megvan: igaz. Elég vagyok. Elég jó vagyok. Mi az elég, az elég jó? Valami olyan, amiben ott vagyok én, hibáimmal, erősségeimmel, az éveim számával, minden sikeremmel, kudarcommal, összes egyéb tulajdonságommal vagyok valamilyen. Ez pedig elég. Megállok-e vagy törekszem a fejlődésre? Határozottan hiszek abban, hogy semmi sem állandó. Vagy fejlődöm tovább és haladok tovább az úton vagy hanyatlani kezd, leépülni az az egyensúly, amit elértem. Én a fejlődés útját választom és ez belső vágyból, saját igényből és kíváncsiságból fakad. Egyre szabadabb és egyre inkább önmagam vagyok annak arányában, ahogy közeledik egymáshoz az, aki igazán vagyok, akinek gondolom magam és akinek mások látnak. Ebben fejlődöm.
AnzelmGyerekkorom óta tanultam, hogy nem vagyok elég fontos... Elvált szülők gyermekeként megtanultam láthatatlannak lenni. Anyám tanult, apám a saját sérüléseit hordozta, én pedig sodródtam testvéremmel együtt, folyton új helyeken, új iskolákban. Idővel már nem is akartam beilleszkedni - a számítógép lett a menedékem, ahol filmekben, játékokban, tudásban kerestem azt, amit a való életben nem kaptam meg: kapcsolódást, elismerést, figyelmet. A vendéglátásban találtam meg végül azt a tükröt, amiben értékesnek láthattam magam - minden vendég mosolya, minden köszönöm egy-egy kis darabot pótolt az önbecsülésemből. De ez csalóka tükör volt: csak akkor éreztem magam értékesnek, ha másoknak örömet szereztem. Ma már látom ezt a mintát és tisztában vagyok a kodependens fogalmával. A dicséretet még mindig nehezen fogadom be, vagy hallom meg, hasonló ez, mintha egy hatalmas kanapét próbálnék átpréselni egy szűk ajtón. De haladok: egy-egy szék, egy-egy asztal már átfér: Idővel én is megtanulom elfogadni, hogy önmagamért is lehetek értékes; nem csak azért, amit másoknak adok.
Erika BaloghA koromnál fogva is mélyebben látok dolgokat - nem jobban, csak többet láttam - értelemszerűen van véleményem és sajnos tapasztalatom. A gyerekkorom azzal telt hogy mindenki okos csak én nem - bezzeg a szomszéd gyereke mennyivel többet tud mint én - a felnőttkor még rosszabb élményeket hozott. Nagyon hamar megtanultam hogy minden azon múlik hogy kit ismersz - ezen a téren ma is rosszul állok - és hogy ki áll a hátad mögött ha bajban vagy. Szerepek amiket kiosztanak, és vagy beleállsz vagy egyedül maradsz. Mindezeket súlyosbította hogy a férjem évekig küzdött a halálos kórral, ami szintén amortizálta az amúgy is gyér kapcsolatainkat. A halála után körülnéztem és döbbenten állapítottam meg, hogy egyedül maradtam. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy akkor tulajdonképpen ki is vagyok én? Ha a jelzőket nézem amiket a társadalom ragaszt ránk - idős nő, nagymama, özvegy - de kik vagyunk a jelzők mögött? Mennyit érünk és hogyan látjuk magunkat, illetve hogyan szeretnénk láttatni magunkat? Mennyit érünk emberileg, és hol van a helyünk? Nagy kérdések, főleg ha a bőrünkre mennek.
