AgeeAz amazon időszak gyöngyszeme :). Nőként, főleg, ha valaki elvált és kicsi gyerekei vannak, ez bizony kihívás. Az amazon-kalandor korban nem a tökéletes férfit találjuk meg. Viszont olyan kapcsolatokat igen, amiből kölcsönösen viszünk magunkkal valamit a továbblépéskor. Én egy ilyen kapcsolatbban, amiben nem lehettünk volna távolabbi pólusokon neveltetésben, iskolázottságban, értèkrendben, életcélokban, tudtam a nőiességemnek a legszebb csúcsait megélni. Nem tartott örökké, de nem is ezt vártam tőle. A mai napig barátok vagyunk. Szóval sosem lehet tudni, hol találunk kincseket, csak nyitott szívvel kell járni.
4
Szintia SárkányÚgy néz ki nekem csak úgy sikerült az ügyeimet véghez vinnem, hogy szükségem volt az ellenszélre. Ha nem lettek volna, a következő "támogatások" amelyek húztak volna vissza (például minek csinálom, úgyse fog sikerülni; marhaság az egész; kár a befektetett energiáért stb.), akkor nem erősödtem volna így meg. Igenis meg kellett győzzem magam, hogy helyesen gondolom vagy érzem az utam. Huszonéves lányként még a gyerekek előtt elsősegély csapatokat oktattam pici faluban, rengeteg gyereket - imádtam. Aztán láttam hogy kellene még ide valami, hát megalapítottam a cserkészcsapatot is - szintén sok gyerek szerezhetett ezáltal rengeteg hasznos tudást, életreszóló élményt és az első szerelmeket. Amikor kineveltem az utánpótlásom, átadtadtam a csapatvezetést és anya lettem. Bár ebben az életszakaszomban voltam egyszerre a legbizonytalanabb is, mégis az ösztöneim felerősödtek, az energiáim megtöbbszöröződtek és képes voltam megtalálni a köldetésem. Tanítóként ráláttam az oktatási rendszer "szépségére" és én másikat szerettem volna. Szerbia első Waldorf iskolájának alapításába kezdtem többedmagammal. Amikor a sors összekovácsolt a megfelelő társakkal ezen az úton, hiába volt minden negatív komment, TUDTAM hogy a helyemen vagyok. Ez a folyamat sok-sok veszteséggel járt. Kiestek azok az emberek az életemből, akik igazából sosem voltak igaz, elfogadó, támogató barátok/családtagok. A veszteséggel azonban járt a nyereség is, mert olyan új emberek kerülhettek közel hozzám, akikért hálás vagyok! Ők azok akik elfogadnak, meghallgatnak, inspirálnak engem. Őszinte, érdekmentes szeretet fűz hozzájuk, már ezért megérte hallgatnom a belső hangomra és nem törődni bizonyos helyzetekben semmi mással (pedig még van férj és 3 gyerek is) csak magammal! Teljesen más ember vagyok és szeretem ezt a kicserélődött bátor, határozott énemet.
.jpg-medium)
Bene IldikóAz egyik legnagyobb bátorság és egyben a legfelszabadítóbb érzés vállalni önmagamat. Persze ehhez először elég bátorságra, tudatosságra és elszántságra van szükség ahhoz a félelmetes folyamathoz, hogy egyáltalán merjem felfedezni önmagamat. Hogy ki is vagyok én valójában. Ki is az az önmagam? Merjek szembesülni sebeimmel és el tudjak indulni a gyógyulás útján. Akkor kezdtem el megismerkedni magammal, amikor egyre inkább megengedtem, hogy eleresszem az évek során felvett viselkedési mintákat és megfelelési kényszert. Ami, ha jobban belegondolunk, félelmetes dolog és áldozatot kíván. Addigi életem egy része erre a hamis énképre volt fölépítve, amiben még nagyrészt mások által felállított keretekbe, normákba szocializálódtam bele, amikor még mások – általam addig meg nem kérdőjelezett - elvárásai szerint működve definiáltam magamat. Ehhez az úthoz nélkülözhetetlen elviselni az árnyoldalaimmal való szembesülés fájdalmát és az átmeneti veszteségek megélését kapcsolataimban. (Melyeket később már inkább nyereségnek éreztem.) De csak így kezdtem el rálelni valódi önmagamra, ami még most is folyamatban van 😊 Ezen az úton kitartóan haladva gyönyörű jutalom várt és hiszem, hogy még vár is: szabad élet és olyan kapcsolódások, ahol valódi önmagam lehetek. Mert ekkor már nem a szerepeimhez kapcsolódtak/ kapcsolódnak mások, hanem egyre valódibb önmagamhoz. Hihetetlenül felszabadító érzés kapcsolataimban is valódi önmagamként megnyilvánulni. Az út nehéz, tele van fájdalommal, de gyönyörű helyre vezet.
Imre OrcsikPornó függés. Mára már tudom mit jelent amit akkor még nem tudtam. De csináltam, ha kellett, ha nem. Mindig és szinte mindenhol. Persze ne gondoljunk túlzásokra, de mindegy volt, hogy otthon vagy a munkahelyen vagy egy szeretkezés után a párom mellett miután ő elaludt. Hogy miért ? Mert könnyű volt. Mert jó volt. Mert elfoglaltam magam ahelyett , hogy szembenézzek az okával. Persze akkor még ezt sem tudtam. Ma már nem akarok pizzafutár, vízszerelő vagy medencetisztító lenni. Akkor akartam... 😁
4
Urbánkó ReginaHárman vagyunk testvérek, én a középső vagyok, egy bátyám és egy öcsém van. Édesapám szüleivel éltünk, mikor megszülettem. Édesanyám nagyon várt engem, hogy végre élvezhesse az anyaságot, mert a bátyámat a nagyszüleim, mint elsőszülött fiú unokát, kisajátították. Édesapám csendes, zárkózott ember volt, nem volt igazából kapcsolatom vele gyermekként, inkább a szüleim válását követően kerültünk közelebb egymáshoz. Már én is házasként értettem meg sok mindent a múltban történeket illetően. Édesanyámmal volt szoros a kapcsolatom, egészen 16 éves koromig olyanok voltunk, mint a barátnők. Sokan irigyelltek érte. A szüleim szerény emberek voltak, szakmunkások. Nem sok pénzből éltünk. Állandóan spóroltunk, ez nagyon minőségen aluli volt sok esetben. Anyukám igyekezett tökéletes gyerekeket nevelni. Nagyon fontos volt mindig, hogy mit szólnak a szomszédok, vagy mások, akár idegen emberek. Ha megjegyezték, hogy milyen sápadt vagyok, csak nem vagyok esetleg vérszegény, akkor ezek után, ha szembe jött velünk valaki, nekem meg kellett harapdálni a számat, és meg kellett csipkednem az arcomat, hogy pirospozsgás legyek. Sokat sajnált a szotty hajam miatt, és a szeplőimért, amik beterítették az arcomat. Egészen gyerekkoromtól erősen dolgozott bennem az érzés, hogy így nem fogok élni az biztos. Sok mindent nem értettem, hogy miért így csináljuk, és miért nem úgy, de nem volt beleszólásom. A tanulásba menekültem. A pályámat a tanáraim egyengették, mikor a szüleim szakma felé irányítottak volna, a tanáraim megvétózták a jelentkezésemet és a gimnázium felé tereltek. Bizonyítani akartam, hogy bármi áron is, én tovább fogok tanulni, főiskolára vagy egyetemre megyek. Nagyon korán elkezdett nyílni az olló, és egyre több szempontból nem tudtuk már megtalálni a közös nevezőt. Én egy egészen más életet képzeltem magam elé, és égtem a vágytól, hogy megvalósítsam. Édesapám 27 éves koromban elhunyt. Édesanyám él még. Bizonyos szempontból már eltávolodtunk egymástól. Előjöttek gyerekkori emlékek, amikor tökéletesre akart faragni, és sokat kikaptam, de már nem emlékszem miért. Sokáig haragot éreztem, aztán megbékéltem vele. A maga módján nagyon szeret engem, és a saját korlátai okozzák a szenvedését. Szerettem volna tanítani őt, megmutatni, hogy miben lehet fejlődni, de az nem működött. Rá kellett jönnöm, hogy a nevelés iránya nem fordítható meg. Örökre az ő gyámolításra szoruló gyermeke maradok, ezen nem tudok, és már nem is akarok változtatni. Tudom, hogy nagyon sok mindent neki köszönhetek. Nagyon sok tekintetben már korán át kellett nevelnem saját magam, mert érzetem, hogy nem megfelelő, vagy elavult az eszköztáram ahhoz az élethez, amit én élni szeretnék. Csendes megfigyelője voltam annak, hogyan csinálják azok, akiket jó példának tartottam. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy esélyt adtak az életre, és lehetőséget, hogy kibontakozhassak a magam által választott irányban.
- Urbánkó Regina
#munkahelyi vezető szerepről Voltam gazdasági területek vezetője (pénzügy, számvitel, kontrolling), és voltam cégvezető 11-15 és 127 milliárd forintos vagyonú vállalatoknál. Szervezeti létszámot tekintve 65-1000 fős cégek voltak ezek. Vezetőként nekem fontos volt a szakmai tudásom, hogy bármikor tudjak segíteni a kollegáimnak, szakmai vitákban részt tudjak venni. A munkafolyamatokat is igyekeztem jól ismerni, aztán egy bizonyos méret felett már el kellett engednem ezt az elvárást magammal szemben. A belső motivációmat az táplálta, hogy szeretek hatással lenni, befolyással bírni a dolgok, a folyamatok alakulására. Hangot adok a véleményemnek, fontos nekem, hogy tudjak a fejlődés irányába mozdulni, és erre ösztönözni másokat is. Szeretek tanítani, tudást átadni, megszerettetni a szakmát másokkal. Nekem mi volt fontos vezetőként? A példamutatás, felelősségvállalás, terhelhetőség, következetesség, nyílt, őszinte kommunikáció. Szerettem a szakmámat, a munkámat, mindig szeretettel közelítek a dolgokhoz, ezért szívesen csatlakoztak hozzám segítők, támogatók az életben, akár munkavállalóként is. Igyekeztem jó hangulatot teremteni a munkavégzéshez, ezért sokszor még a munkaidő lejárta után is dolgoztak velem, annak ellenére, hogy nem volt mindenért túlóra számfejtve. Voltak nagyon terhelt időszakok, szezonálisan nagyon sok munka, amit ugyanazzal a létszámmal kellett megoldanom. Az nagyon jó érzés volt, amikor kérés nélkül követtek a beosztottaim a meredek hegyen felfelé, és mikor úgy nézett ki, hogy lejtmenet helyett egy újabb meredeken kell felkapaszkodni, akkor is jöttek velem. Nem jelentett gondot a felmondás átadása soha, pedig előfordult velem számos esetben, hogy sor került rá. Mindig megelőzte több beszélgetés az elvárások tisztázása érdekében, így egyértelmű volt már, mi vezetett végül a döntésemhez. Úgy gondolom, hogy addig voltam jó vezető, amíg ez a szerep nem rólam szólt, hanem a szervezet szolgálatáról. Nagycsaládban nőttem fel, szerény körülmények között. A szüleim szakmunkások voltak, beosztottak. Sokat hallottam otthon, hogy a főnöküket szidják. Én jól akartam csinálni, jó főnök akartam lenni. Vagyis jó vezető, annak ellenére, hogy a dolgozóknak alapvetően nem célja „jó beosztott” lenni, de ez egy másik téma. Elsőként szereztem diplomákat a családban, és lettem vezető beosztású. Nem tudtak a szüleim ezen az úton sokáig támogatni, magamra maradtam a helytállásban. Kihívást jelentett, amikor a cégeket képviseltem más vezetők társaságában, főleg amikor először jelentem meg a már megszokott összejöveteleken. Le kellett küzdenem a kishitűségemet és fel kellett vállalnom önmagam. Nem felejtem el az első ilyen alkalmat, amikor a kinevezésemet követően egyedül mentem egy szűkebb körű szakmai rendezvényre. Nem akartam a tömegben elvegyülni, a társaság krémjébe akartam tartozni. Felkészültem ennek tudatában, minden befolyásos emberhez volt egy-egy aktuális kérdésem, amivel beszélgetést tudtam kezdeményezni. A sikerhez pont elég volt ennyi és egy jól időzített pillanat, máris komoly beszélgetésbe mélyült a felületes udvarias társalgás. Szívesen csatlakoztak hozzánk mások is, így volt lehetőségem további bemutatkozásra. Először mindig én érdeklődtem, nyitott voltam és figyelemmel hallgattam másokat, így később engem is érdeklődésre méltattak. Ennyi volt a titka annak, hogy befogadjanak. Rá kellett jönnöm, hogy a vezetői szerep nagyon magányos tud lenni. Minél magasabb szinten leszünk vezetők, annál inkább egyedül maradunk a szervezetben a „problémáinkkal”, a kihívásokkal. Egyre nagyobb a felelősségi körünk is, egyre nyomasztóbb a ránk nehezedő teher, és a gyengeségeinket, az érzelmeinket sokszor el kell rejtenünk. Szakmai közösségekben, mesterelme csoportokban találtam meg a támogató közeget. Ha csoportos tapasztalatcserét igényelsz, javaslom, hogy csatlakozz #Joósistvan #Vezetőkklubja -hoz. Én egyéni tapasztalatcserében tudok segíteni.
- Urbánkó Regina
Fiatalon, az iskolapadból kikerülve az volt a meggyőződésem, hogy minél erősebb a szakmai tudásom, annál nagyobb lehetőségek várnak rám. Önmagában ez igaz is, a szaktudás valóban lehetőséget ad sok mindenre, de hogy hova jutunk el az életben, azt nem a szakértelmünk fogja meghatározni. Sokkal fontosabb képességek, készségek fognak előnyökhöz juttatni másokkal szemben. Még azt is ki merem jelenteni, hogy a mély szakértelem rettenetesen tud korlátozni, bátortalanná tesz. Két diplomával, egy halom tanfolyammal a hátam mögött, amiket felnőttképzés keretein belül végeztem el, folyamatos tanulás mellett tökéletesen látom, hogy még mennyi ismeretet ölel fel a szakterületem, és mennyi mindenről tanulhatnék. Nagy csapda ez. Hiszen minden téren az a minimális elvárás magammal szemben, hogy tökéletes és magabiztos tudásom legyen. Így léptem ki a vállalkozói világba és építenék énmárkát, de közben félelmekkel voltam, talán vagyok is tele, hogy mi van, ha nem tudom egy kérdésre a tökéletes választ. Saját magamat frusztrálom, miközben mások a szakmai tudásból morzsákat árulnak hihetetlen magabiztossággal. Biztos vagyok benne, hogy a sikeres emberek mindig szánnak arra időt, hogy a szakmai ismereteiket mélyítsék, aktualizálják, hiszen erre is nagy szükség van. Viszont akár vezetői minőségemben hosszú éveken át, akár azóta, hogy saját vállalkozás indításában láttam meg a jövőt, a komplett személyiségem, a jellemfejlődésem, az önismereti munka vezetett ahhoz, hogy a szakértelmemből értékes szakemberré váljak. A teljesség igénye nélkül említem, hogy egy szervezeten belül a megfelelő kommunikáció, a fejlett érzelmi intelligencia, a hatékony érdekérvényesítés képessége, a mások motiválásának képessége (inspirálás), a tulajdonosi szemlélet, a digitális világban való jártasság fog értékessé tenni. Egy másik nagyon fontos különbség, hogy elméleti vagy gyakorlati tudásról beszélünk. A tudásunk annyit ér, amennyit abból a gyakorlatban alkalmazni tudunk.
Béres TamásAz elmúlt 3 évben értek el az első gyásszal, de leginkább a halállal kapcsolatos tapasztalataim, élményeim. Először a nagypapám halt meg, aki rendben volt ezzel. Majd rá egy évre édesapám saját keze által vetett véget az életének. Tavaly pedig a mamám, hosszú betegség, szenvedés után. Az öngyilkosság témájával kapcsolatban is szívesen írok majd a tapasztalatokról. A gyász folyamatait már sokan leírták, sok helyen megtalálható. Érdemes tanulmányozni ezeket, hogy lásd, éppen hol ragadtál le, hol van még munka. Egy dolog, ami tényleg segít, az ügy, a feladat, a munka. Ezeket az én tapasztalataim szerint nem érdemes elengedni, bármi történjen. Az itt maradottaknak mindig nehéz, de azt hiszem a legnehezebb azoknak, akik közel állnak hozzád és végig nézik, ahogy szenvedsz. Miattuk érdemes minden nap felkelni! Az elején minden barát, hozzád közel álló ember a tehetetlensége miatt segíteni szeretne jó szándékkal, de ez nem valósítható meg. TE tudsz egyedül magadon segíteni ebben. Nyugodtan szenvedj, sírj rengeteget, hibáztasd magad, a világot, bármit, bárkit! De ha elfogadsz egy tippet, azt nézd meg, hogy ennek a legalján, ha lemész, mit(kit) találsz majd és szedj fel onnan valamit! A halál legnagyobb tanítása nem az, hogy a szeretteink meghalnak, hanem, hogy ránk is ez a sors vár. Ez az egy, ami biztos. Ambivalens módon a halál az élet egyik értelme, ami miatt minden egyes nap, amit tudsz, tegyél bele! Csináld, amit szeretsz, légy azokkal, akiket szeretsz. Ne add fel! Az élet az a játék, amiben biztosan, mindenkinek lesz Game Over. :)
Gergő GubaEgyedüli vagyok a családban, aki merte a saját álmát választani a hétköznapi elvárásokhoz képest. Kb. 8-10 évnek kellett eltelnie, hogy a szüleim lássanak abban jövőképet ami mellett kitartottam.
4