Barbara FollyJön az Onedin'! De sokszor hallottam ezt a nagymamámtól. Ha elkezdődött a kedvenc sorozata, minden más ráért. Egyébként pontos, dolgos, erős asszony volt. Évtizedek óta egyedül, de hűségesen a nagypapámhoz, aki régen meghalt. Egyszer hangot adtam a "buta sorozatok" elleni ellenszenvemnek. Kinevettem a sorozaton élő embereket. Később egyenesen lenéztem őket. Gőgösen biztos voltam benne, hogy én sokkal jobb vagyok ennél. Felnőttem. Régóta élek egyedül. Nem hiányzott a közelség, nem éreztem már nőnek magam. Nemrég beleakadtam valami gyönyörű izmos pasi/gyönyörű okos nő végeláthatatlan, néha követhetetlen kusza filmes történetébe. Aztán azt vettem észre, hogy délután a sorozat következő részével töltött estére várok. Ostoba történet, tele az életben elő nem forduló, burleszk szerű félreértésekkel. És néztem. Tele volt felnagyított érzésekkel, szerelemmel, öleléssel, vágyakozással. És azt vettem észre, hogy szinte abban éltem. Na mert az életben bizony nincs ilyen, de milyen jó lenne, ha lenne! És így, a sorozat által átéltem. Ez volt az én kábítószerem. Fura álmaim lettek, Álmomban ismét szépnek, vonzónak éreztem magamat és mindig meghódítottam valakit. De reggel elhessegettem. Aztán csak jöttek a részek. És jött egy pár óra, amikor nem volt internet. Uhh, komolyan fájt! Nem tudtam magammal semmit kezdeni. Csoki, kávé, süti, és percenkénti ellenőrzés. Függő lettem. Már nem nevetem ki és nem is nézem le a függőket. Bármilyen szerény eszköz, vagy mérték is az, nehéz ellenállni, amikor már hiányzik a valami. A valami a mi segít, ami enyhíti valami igazinak a hiányát. Lehet az szeretet, feladat, értelem, tettek, gondolatok. Bármi, ami krónikusan hiányzik. És sokkal könnyebb leülni a laptopommal, mint szembenézni magammal, az életemmel, a gondolataimmal, az érzéseimmel. Szeretlek nagymama. Kár, hogy akkor még nem értettem mennyire hiányoztak neki az emberi érzések, kapcsolódások. Jó lett volna többet beszélgetni...
2
LamoAz egyedüllétet tanulom. Mert annyira kimaradt ez az élettapasztalat. De nem direkt csinálom, hanem mert muszáj, belülről jön kényszerűen. Van az a szint, hogy nincs párom. Ezen már rég túlléptem. Már nem érdekel. Van a következő szint, hogy nem köt le a mindennapi munka. Nincs kötelező tennivaló. Nincs hétköznapi hasznosság. Ez már keményebb. Van olyan, hogy nincs sok barátom, aki ért. Néha felhív egyikük. És a családtagokat se bírom mindig keresni. Aztán mikor a gyerekeim nyaralnak és velük se lehet semmiben hasznosnak lenni.... Ez a szakadék alja. Sehol senki. Nem kérdezi senki, élek-e. Tavaly ez nagyon depresszív érzés volt. Idén könnyebb. Mindeközben van izgalmas nyaralós program. Néha szuper társasági élet. Olyankor harmónia van. Kipihenem az egyedüllét kihívást. Nagyon kell szabadulni belöle. Egyensúlyozok, mikor megyek a holtpont alá. Mit nem szabad már megengedni. Mikor kell egy séta, vagy egyfajta videó, ami visszahoz. Tudom már, hogy fentről megtartanak. Tavaly történt egy ilyen elképesztő élmény. Mégis kell még ez a tapasztalat, hogy később egészséges mértékben viseljem mások segítsége nélkül. Valamire kell ez nagyon, érzem. Viszont most ez nagyon durva. Kimerítő. Keresem az átbillenést és a visszatérést. Befektetés a normális élethez. Hát, most ez időszerű.
Béres TamásAz én tapasztalatim még Após és Anyós jelöltekkel kapcsolatos. 6 éve vagyunk együtt a párommal, ezalatt nagyon sok időt töltöttünk együtt már a szüleivel. Nagyon nehezen fogadtak el, ez főként a választott hivatásomnak volt köszönhető és az igen kevés (érettségi) elvégzett iskolának. Sokáig nem értettem, hogy miért nem az embert látják, aki csak szeretne kapcsolódni. Nem értettem, miért nem elég, hogy a lányukat szeretem. Sokat hallottam azt a mondatot, hogy "nem velük kell együtt élned". Ami egyébként igaz, de valójában azt érzem, ha nem vagyok jól velük, az kivetül a páromra, kivetül a kapcsolatunkra, emelett ilyen módon úgy érezném, hogy homokba dugtam a fejem. Kicsit "egyedül a világ ellen". De ha mindenki ellenem van, akkor a gond velem van. Ami a legnehezebb belátás volt, hogy ők olyanok nekem, mint az én szüleim. Ahogy mertem vállalni önmagam előttük, úgy megszerettek "ilyennek". A kulcs az lehet, hogyha a saját szülői mintáim nem tettem a helyükre, ez egy kapcsolatban tükörként fog megjelenni, ahol a párom szülei a saját szüleim gyengeségeire emlékeztetnek. És ha ők erre emlékeztetnek, akkor nem velük vagy a szüleimmel van a "baj", hanem én nem oldottam meg ezeket a mintákat. Szülőként jobban fogom érteni ezeket a folyamatokat, amit most még csak érzek. Ők is azt teszik, ami a dolgok, védik a gyermeküket, ameddig arra ő rászorul. Nagy szerencse, hogy a párom választása velem kapcsolatban pont olyan makacs, mint amilyen én vagyok. :)
- Béres Tamás
16 éves voltam, amikor először kerültem kapcsolatba azzal, hogy itt lehet valami "rendező erő". Nem én választottam a hivatásom, hanem ő választott engem. Amikor először találkoztam a dobbal, mint hangszerrel ami hívott olyan volt, mint amikor meginog alattam a föld. Mintha nem kellene gondolom, megfogalmaznom semmit, csak érzem, hogy hív: erre gyere! Életem eddigi legfontosabb emberi kapcsolódásai mind így születtek. 2+1 férfi, akivel van közös dolgunk, és a párom így is "talált meg" engem. A nehézség az útban az, hogy ügyet találj, hogy valóban nem lehet megtalálni. Ezt most, 32 évesen nehezebb újra tapasztalnom, mert az önismeret útján túl sokat gondolkodom. Tök paradox, hogy a megértéssel jutok el a megérthetetlen felé, majd ezt el kell engedjem... Sokkal könnyebb volt a mintáim csődjét öntudatlanul megélni. Viszont egy dolog biztos... hogy Isten vagy a Rend, Rendező vigyáz rá(nk)m. Ha van érzésed egy ember vagy tevékenység iránt, ami őszinte, racionálisan megmagyarázhatatlan, felzaklató akár, hogy miért pont "ez", miért pont "ő", szerintem ne félj bele esni ebbe a "fekete lyukba". Én alig várom, hogy újra beleeshessek. :)
Fanni NémethMindig is mozgatott az emberi psziché, így rengeteget olvastam ebben a témában. Ahogyan egyre inkább begyűrűztek hozzánk is a különböző segítő módszerek, kíváncsian faltam minden infót ezek kapcsán is. Így mondhatni, nem volt teljesen új számomra az önismeret. S bár önhitt nem voltam, szentül hittem, hogy egész jó alapokon állok magammal kapcsolatban. Ekkor jutottam el egy hosszan tartó egészségügyi probléma kapcsán kineziológushoz. Itt aztán arculcsapásként ért, hogy mennyire nehéz felelősséget vállalnom. Felelősséget, bármiért. Lenyomva az egómat azt mondani: igen, én tehetek róla. Jelen esetben az életemben meghozott döntésekért, vagy azokért, melyeket nem hoztam meg, s ezáltal azok is csak döntések lettek, valamely passzív módon. Olyan volt, mintha életemben először vennék levegőt. És ez a levegővétel először baromi fájdalmas volt. Akárcsak egy újszülöttnek. Hirtelen minden más fénybe került. A kineziológusomnak is nagy harc volt, tudom... Az első alkalmakkor 1,5-2 órába is beletellett, hogy végre megláttassa velem, mi mindent hárítok a körülményekre, ritkábban, de bizony emberekre is. És hogy ez a hárítás leginkább nekem okoz fájdalmat. Hogy a tetteimért csak én vagyok felelős, csak én tudok igazán segíteni magamon. Amikor viszont átjött az üzenet, az számomra sorsfordító volt. Igen, felelősséget vállalni baromi nehéz. Viszont meghozta annak a szabadságát is, hogy bármilyen döntés is legyen amit meghozok, az csak az enyém lesz. Számolhatok a következményeivel, és elfogadhatom azokat. És amint ezek letisztultak, elcsitultak más érzések is. A harag, a neheztelés, vagy a hibáztatás, amik addig súlyként húztak le. A kezdeti fájdalmas lélegzetvétel lassan automatizmussá válik. Éltetővé, természetessé.
Orsolya Uttry30+ év, nyilván volt szerelem, talán villanásnyira emlékszem is még, aztán szeretet, közös élet építés, gyerekek - idő sem volt azon gondolkodni, hogy van-e még szeretet. A gyerekek kirepültek és kiderült, hogy maradt a "jószomszédi viszony" (Te szobatársi viszonynak definiáltad). Az első kérdés az, hogy, megbecsülendő-e ez a "jószomszédi viszony", hiszen milyen jól tud indulni az ember napja csak attól, hogy miközben kiáll a kocsibeállón, jön az egyik kedves szomszéd "Jó reggelt, Hogy vagytok? Ma is szép őszi időnk időnk lesz, Jó munkát!" Persze közben ott van, hogy úgy tűnik én még telve vagyok energiával, fizikai, szellemi, érzelmi, szexuális energiával, a másikban meg mintha nem lenne. Én meg akarom élni! Tudom is, hogy hol és hogyan lehet. Az én nagy kérdésem az, hogy tisztességes-e a 30+ évet felrúgni, otthagyva a láthatóan idősödő partnert, vagy tisztességesebb tudomásul vennem, hogy vele most nem megy, de vele vagyok és támogatom abban ahol ő tart és egy párhuzamos létben megélem mással, aki hasonló kérdésekkel küzd és akivel ebben a párhuzamos létben tudjuk egymást támogatni.
- Orsolya Uttry
Az a tapasztalatom, hogy a világ visszajelzéseit nagyon nehéz nem észrevenni, figyelembe venni, a környezetem rólam alkotott képét nehéz átrajzolni mind saját magamban, mind másokban. Talán ott kezdődik számomra az önismeret, amikor észreveszem, hogy a környezet által tartott tükör torzít és én elkezdek a saját belső énem indíttatására másként reagálni, viselkedni.
Battyányi CsabaSokáig azt hittem, hogy az önértékelésem kulcsa az önismeret. Hogy ha majd eléggé megismerem magam, akkor automatikusan jobban fogom értékelni is magam. De minél mélyebbre mentem ebben a keresésben, annál inkább az volt az érzésem, hogy valami nem stimmel. Mert mi alapján ismerem meg magam? Legtöbbször abból, amit a világ visszatükröz rólam. A reakciókból. A véleményekből. A szerepekből, amiket rám osztanak – vagy amiket én magam vettem magamra, hogy megfeleljek valakinek vagy valaminek. De vajon ez valóban én vagyok? Azt vettem észre, hogy amit önmagamnak hittem, az sokszor csak egy illúzió. Egy kép, amit kialakítottam magamról – vagy inkább kialakítottak bennem. Egy elvárás-rendszer, amit gyerekként szívtam magamba, és felnőttként már észre sem vettem, hogy az alapján működöm. Sokáig nem éreztem magam elég jónak. Elég ügyesnek. Elég szerethetőnek. Ez a belső hiányérzet pedig nemcsak engem tévesztett meg, de néha másokat is megbántottam vele. Mert aki nem érzi magát elégnek, az gyakran próbál kompenzálni. Még tartozom néhány bocsánatkéréssel azok felé, akiket ezzel – akár akaratlanul is – megbántottam. De rá kellett jönnöm: ez a megfelelni vágyó én nem én vagyok. A valódi énem... nos, az nem egy „kép”, nem egy szerep, és nem is egy definíció. Sokkal inkább egy jelenlét. Egy állapot. Egy csendes tudás belül, amikor nem akarok többnek látszani, mint aki vagyok – de kevesebbnek sem. Nem a világ visszajelzéseiből fakad. Nem abból, amit gondolnak rólam. Még csak nem is abból, amit én gondolok magamról. Hanem abból, amit érzek, amikor nem akarok semmit elérni, megmagyarázni vagy bizonyítani. Csak létezem. És talán itt kezdődik az önértékelés is. Nem az önismeret végén, hanem ott, ahol elkezdem elengedni a tévképzeteket önmagamról.
Toth IbolyaKóhómérnöki szakon fejeztem kitűnő eredményel. Büszke voltam magamra végre Ibi egy valamit végig csináltál életemben. Majd közben jött a háború. Diplomám elkaptam és a szekrénybe betettem. Múltak az évek és egyszer csak 3 év után lehetőségem lett Diplomám és megmaradt tudásom a szekrényből kivenni és szülőföldemen kamatoztatni. Nem sokáig tartott, mert úgy éreztem ez nem nekem való. Én egy olyan ember vagyok aki az emberi közelséget szereti nem pedig a tárgyakat, gépeket. Közben azért meg akartam mutatni magamnak ès a világnak tudok én nem csak hazában hanem a világban is helytàlni. Így Magyarországra kerülve Kóhómérnöki diplomám kamatoztattam. Munkát kaptam, mérnöki fizetést, lakást, autót. Hát mit mondjak madarat lehetett velem fogatni. Ez a jóléti élet nem sokáig tartott még tényleg és véglegesen az élet is meg mutatta nem csak a belső késztetés, hogy ez Ibi nem neked való. Nem hozzám tartozik. Ez nem én vagyok. Így hát döntöttem belevàgok és belsőmre hallgatva elindultam kalandos utamon. Egy újabb országba ahol már 3 .szor kezdtem életem a nulláról. Ekkor voltam 47 éves. Már senki és semmi nem tudott meg állítani, mert már tudtam hogy ez hozzám tartozik, ez vagyok én. Így lettem diplomás Ápoló. Német nyelven fejeztem be a 3 éves felső fokú szakiskolát kitűnő eredmény el. Én így érkeztem meg abba a tevékenységbe amivel másoknak adhatok és másokat szolgálok. Ez az én helyem. Hazaértem. Szívesen mesélek kalandos hazaérésemről.Írj bátran. Keres meg. Szeretettel Ibi
- Béres Tamás
A meditáció rendszeres, lehetőleg napi szintű gyakorlása segíthet rálátni arra, hogy kik vagyunk és mi a dolgunk. Az út hosszú és látszólag visszafelé vezet. Én először arra jöttem rá, hogy valójában mennyi minden/mindenki nem vagyok. Rengeteg önkép, téves azonosulás, amiket a világ mondd meg nekünk és amelyekről elhisszük, hogy nekünk azoknak kell lennünk. Ha nem tudod, ki vagy, nem találod az ügyet, furcsa módon közelebb kerülhetsz azáltal, ha ezeket a (téves) projekciókat lemered vakarni az elméd faláról és mered meglátni, hogy Ki(igazából Mi), ami ezt az egész látja, irányítja. Sok sikert! :)