Toth IbolyaSziasztok „Oda megyek ahova és akihez tartozom”. „A vihar verte Zsoltimhoz." Ezt írtam 2o22.o9.27- én. Igen, a vihar verte Zsoltimhoz. A kép ami bennem élt hosszú évekig egy férfiról és akire vártam ,kerestem, sóvárogtam nem az volt külsőleg ahogy Zsoltim kinézett , de belsőleg amit ő mutatott találkozásunk napján az mind valahol bennem élt egy férfi aki emberséges. Erre vártam 53 évig. Ez fogott meg, ahogy kinyitottam neki lakásom ajtaját. Istenem egy ember jött hozzám aki az első percben is önzetlenül önmagát adta úgy az élet viharai által összeverve állt előttem. Átöleltem ez volt az első reakcióm rá. Hirtelen megijedtem. Ibi te mit csinálsz mondtam magamnak. Így kezdődött közös MI életünk. Amit akkor már éreztem ez valami más ezt a férfit egy hatalmasabb erő, Isten küldte számomra. Megkérdezve Zsoltim később honnan tudtad hogy én vagyok az akit eddig kerestél azt válaszolta „mikor a fényképedet megláttam már akkor tudtam, de amikor a lakás ajtót kinyitottad tudtam hogy a feleségem leszel.“ Ma boldog házasok vagyunk . Napjaink szeretettben, békében, nyugalomban és egymás tiszteletében teljesedik ki. Közös életünk megpróbáltatások sorozatán ment , megy keresztül amit már MI oldunk meg.
3
Gesztelyi Nagy CsillaKísérek haldoklót és a családot, életvégi kísérés, halál dúla szerep. Három olyan családot kísértem eddig, ahol a nők daganatos betegségben elhunytak és életük utolsó szakaszában a család ápolta őket. A férjeknél a gyászfeldologzást segítettem, jelenleg is segítem.
3
Sándor AttilaAmniocentézis Templomi esküvőnk volt. Teltházas. Négy gyermeket szerettem volna. A feleségem egyke. Amire sikerült igent kaponom a harmadikra, akkorra már beleszaladt a legszexibb kor kezdetébe. Átlépte a bűvös 35-öt. Behívták egy klassz, kötetlen tájékoztató napra, ahol a legdurvább születési rendellenességekről tartottak, képekben gazdag, egész napos előadást. Olyan ez, mintha az esti híradót néznéd reggeltől estig egy százas zsepi és egy kiflicsücsök társaságában. Ez, egy egynapos oktatás arról, hogy mennyire brutál veszélyes, ilyen vén(?) fejjel szülni. Sok a potenciálisan kialakuló gyermekbetegség lehetősége, de van megoldás; amniocentézis*. Meggyőzték, bement, tesztelték és este telefonált, hogy nem jöhet haza, mert szivárog a magzatvíz. Aznap este sokat tanultam erről a szűrésről. Azt is, hogy bármely potenciális gyeremekbetegséghez képest, 10x nagyobb az esélye annak, hogy a magzatburok nem heged össze és elmegy a magzatvíz a gyerekkel együtt. Ima: A ház előtt a kocsiban ülve sok órán keresztül imádkoztam. Kértem, és megbocsátottam. Kértem, hogy bármiféle idősíkban, bármiféle létformámban, ha bárkit vagy bármit megbántottam, az bocsásson meg nekem! Kértem, hogy bármiféle idősíkban, bármiféle létformámban, ha bárki vagy bármivel megbántott engem és én még nem tudtam "letenni" azt, annak most megbocsátok Isten szent színe előtt. Minden lehetséges változatot egyesével, gondosan végigvéve. Kértem ezt a Jóistentől, Jézustól, Máriától! Órákat töltöttem el, egyre mélyebb transzban. Amikor már nem volt mit kérni, nem volt mit megbocsátani, akkor azt éreztem, hogy teljesen kiürültem. Teljesen kiürültem és egyben egy másik minőséggel töltődtem fel. A Minden része lettem. Nehezen, de valamikor az éjszaka során mégis elaludtam. Volt bennem valami megnyugvás. Reggel, a nagyvizit után csörgött a telefon. A feleségem hívott, hogy megállt a folyás. Megállt, éppen azon a határon, ahol a magzat túlélheti, de még bent kell maradnia megfigyelésen. Attól kezdve ketten, sőt öten figyeltünk. Mert velünk volt a Jóisten, Mária és Jézus is. Azt tudom, hogy, ha imáról van szó, akkor a templom egy bevásárlóközpont. Ott mindent is kérhetsz. A házunk előtt - ettől kezdve már bizonyos vagyok benne -, tiszta szívvel, lehet gyermekáldást és sikeres szülést is kérni. Itt kialakult egy ilyen energiapont az esetünk által. Szerettem volna megjelölni a helyet egy szoborral, másokért. Ezt a szobrot többször meg is álmodtam. Sajnos sem a Máriabesnyői Bazilika Minor akkori sem pedig a későbbi papjai, nem támogattak. A gödöllői önkormányzat is elutasította a szobor állításának lehetőségét. A kertünkben viszont, azóta is megállásra csábítja a Mária-úton haladókat egy "Lurdy Mária" szobor. ;-) "amniocentézis* (magzatvízvizsgálat) során a magzatot körülvevő magzatvízből az anya hasfalán keresztül vékony tűvel vesznek mintát, mellyel sejtjeinek genetikai és kromoszómális épségét vizsgálják. A magzatvízben sejtek és különféle fehérjék találhatók. A teszt segítségével 98-99%-ban diagnosztizálhatók a leggyakoribb kromoszómális eltérések (Down-szindróma, Edwards-szindróma, Patau-szindróma), illetve számos más genetikai rendellenesség még magzati korban. A teszt nem kötelező vizsgálat, csak ajánlott lehet." /egeszsegvonal.gov.hu/
NapsugárAz ego halála, avagy "Ki vagyok én, és mit akarok valójában?" A "kötelező" egyetemet otthagyva rögtön szárnyakat bontottam. Kipróbáltam magam, belekóstoltam sokmindenbe, megjártam mélységeket és magasságokat, párhuzamosan: párkapcsolat, hobby, önismeret és munka területén is. Egyet elhatároztam már a legelején, kizárólag a szívemre hallgatok majd, és mindenhol csak addig maradok, amég jól esik, vagy amég azt látom hogy tud hozzám adni, és nem csak elvenni.. A teljesség igénye nélkül (és nem időrendi sorrendben), voltam pici faluban posta vezető, voltam autó alkatrészes cégnél sofőr (kiszállító), kipróbáltam magam fesztiválon sörcsaposként, tanultam, dolgoztam külföldön, költöztem jónéhányszor, jártam életem során úszni, teniszezni, légtornázni, néptáncolni, játszottam furulyán, fuvolán, gitáron, énekeltem éveken keresztül. Oldottam sokmindent családállítással, kineziológiával, asztrológiával, ismerkedtem számmisztikával, kronobiológiával...stb. Legutóbb pedig úgy hozta a sors hogy egy szuper, lehetőségekkel teli multi céghez keveredtem, ahova eladó-pénztárosi pozícióba jelentkeztem, és itt ismertem meg igazán önmagam. (Fun fact, nem is emlékeztem hogy beadtam az önéletrajzom... :D) Egy rövid beszélgetés után felvettek, mindent imádtam, a környezetet, az embereket, a feladatokat, a kihívásokat, nehézségeket, mindent!.... és néhány héten belül a legnagyobb döbbenetemre és meglepetésemre felkértek üzletvezető helyettesnek. (Wow, mekkora sztárnak éreztem magam, micsoda elismerés volt ez a hiúságomnak...) Igazi Amazon voltam, hasítottam, szárnyaltam, mindenki elájult tőlem, -najó, voltak olyanok is, akik kifejezetten utáltak, és ezt valahol meg is értem-, és egyszerűen imádtam az érzést, hogy nekem nem kell megsavanyodnom a munkahelyemen, mert ez egy teljesen más világ az átlaghoz képest. (Azért egy belső hang végig ott volt, hogy nem innen fogok nyugdíjba menni :-) ) Szóval 1-2 év hasítás után jött a hideg zuhany, lett egy új főnököm -akit kezdetben tényleg imádtam-, aki szép lassan egyre többet és többet várt el. Én a tőlem telhető legtöbbet nyújtottam, mégsem volt neki egy idő után elég, elismerést sem sokszor kaptam. "Ez a munkád, mit dicsérgesselek?!" Egyszerűen hervasztó volt vele együtt dolgozni, sőt egy idő után gyomorgörcsöm, hányingerem lett tőle. A területi vezetőnk tanácsára, én végig csapatmunkában szerettem volna működni. Azt csinálni amiben igazán jó vagyok, amiben szívvel-lélekkel tudom használni a képességeimet, és kívülről -az én szemszögemből- teljesen jól ráláttam, hogy mennyire jól kitudjuk egészíteni egymást a kollegáimmal. Vagyis tudnánk. Mert a közvetlen főnököm azt akarta, hogy mindannyian orrvérzésig dolgozzunk és multifunkcionálisak legyünk. Tiltakozni kezdtem. Küzdöttem, vergődtem, veszekedtem vele, mindenbe beleálltam és én szívből akartam egyirányba húzni a szekerünket, mert láttam mennyire jó lehetne úgy a csapatunk, ahonnan én néztem. (Btw: A munkatársaim mind egyetértettek velem mindenben, mégsem szólalt fel rajtam kívül élesben senki.) A főnököm nem így látta, sőt, bizalmatlan és gyanakvó volt velem szemben, azt hitte ellene dolgozok, hogy a munkatársainkat manipulálom, és ellene uszítom őket. Olyat vetített ki rám ami nem én vagyok, hadakozott velem, és én is ővele. Aztán amikor már eleget szenvedtem, rájöttem mi a következő lépés. Be kellett látnom, hogy lehet hogy képes lettem volna arra, amit elvárt tőlem, de milyen áron... "Na nem. Biztos hogy nem fogok tovább gyomorideggel és megfelelési kényszerrel dolgozni! Az fogja meghozni a lelki nyugalmam, ha "visszafokoztatom" magam eladóvá. Akkor majd nem lesz akkora felelősség a vállamon, nem kell 100 dologra figyelnem egyszerre, nem hagyhatom hogy elfogyjon az energiám. Csak mondják meg reggel mi a dolgom aznap, azt szívvel-lélekkel fogom végezni, a vásárlóinkat nagy mosollyal és nyugalommal fogom kiszolgálni, este pedig átöltözök, hazamegyek, és magam mögött hagyom a munkát." Így is lett. Mindenki meglepődött, volt aki egyenesen hülyének nézett. "Még ilyet!" - Jó fizetést, a menő pozíciót, és az azzal járó "szabadságot" feladni?! Ki hallott ilyet ... senki. Korábban én sem. ..de tudtam, hogy ez már nem fér bele. Többre, másra vágytam. Hívott egy hang, és bár nem tudtam mi lesz a cél, de a következő lépést már tisztán láttam. "Újra költöznöm kell." Cégen belül átkérettem magam egy másik városba.. ..és innentől pedig gyökerestül megváltozott az életem, átadtam magam, és sodródni kezdtem. Annyira jól döntöttem! Egyetlen percre sem bántam meg, sőt. Kicseréltek, és a világ legboldogabb embere lettem. :-)
Balogh MariannFelnőttek a gyerekeim. Szinte észrevétlenül. De valójában mégsem, hiszen annyi minden történt az évek alatt. Úgy éreztem kihasználtuk ennek minden pillanatát, kiélveztük a kiskorukat, és csodálattal néztük, ahogyan fantasztikus fiatal lányokká cseperedtek. A kamaszkor azonban minket is kihívások elé állított.. Leginkább azért, mert épp ekkor váltunk el. 14 és 16 évesek voltak a lányok, ami alapvetően is egy változó, nehéz helyzeteket hozó időszak, így meg különösen azzá vált. Megviselte őket a válás. Két lakás, két szülő, két különböző hozáállással. Keresték a kiskapukat, feszegették a határokat. Volt olyan pillanat, amikor azt hittem, hogy nem élem túl. Nem csak a férjemet veszítettem el, nem csak a család omlott össze, hanem még a lányaim is elfordulnak tőlem? Voltak pillanatok, amikor a legszívesebben feladtam volna, de mégsem tettem, mert mindig volt egy belső erőm, ami hajtott, hogy menjek tovább. Tisztáztuk a feltételeket az édesapjukkal, együttműködésben tartottuk a határokat. Úgy érzem sikerült.. Ma már 18 és 20 évesek, és a kapcsolatunk olyan tiszta és mély, amit korábban elképzelni sem mertem
Juhász Szilvia SzakaValamikor, még a 20-as éveim hajnalán álmodtam egy csodaszép levendulást, elképzeltem, ahogy sétálok benne, érzem illatát, simogatom bársonyos virágait. Ezt minden nap elképzeltem, míg az álmot valóra váltottam. Igaz eltelt azóta csaknem 20 év, de ma már minden reggel csodálhatom és tapinthatom. Vágyadat megélheted, elcsépeltnek tűnik, de tenni is kell érte, kezd ott, hogy elképzeled... minden áldott napon.
3
Molnar AnnaA haragom és megvetésem anyám iránt sokáig bebörtönzött. Olyan példás mintát adott cselédségből, felelősségáthárításból, bántalmazó kapcsolati függőségből, és nem sorolom, hogy saját magát élve temette el a szememben. Hogy miért maradtam mégis rab? Kötött az, hogy bebizonyítom, szabad vagyok mindettől, hogy megmutatom, én másként élem meg a nőiséget, a szerelmet, a szülést, a nevelést, a hivatást, a szellemi fejlődést, a határtalanság felfedezését..nyilván kétségeim voltak abban, hogy erre képes vagyok. Még mindig szégyellek hálás lenni azért, hogy az ő sírjáról dobbantottam. Csak mikor megérint a sejtelem, hogy ezt a szabadságharcot ugyan magamért kezdtem, de vívom minden ősömért és gyermekemért is, akkor érzem, hogy egyikünk sincs a másik fölött, hanem egyenrangúak vagyunk. Tulajdonképpen bajtársak.
Domokos GyulaPályakezdő vagyok. Ez valami, ami folyamatban van az életemben. Valami, amit csinálok és meghatározó nálam. Szinte vallásos hittel járok be dolgozni. Bár Istenben nem hiszek. Tettem egy all-int a "menni és csinálni"-ra. Nem azért, mert ilyen nagyszerű vagyok, hanem mert nekem nem maradt más. Minden mást már próbáltam és belebuktam. Ez az utolsó dolog, amiben hinni tudok. Törekszem hasznos lenni, bár nem gondolom, hogy jelentőségteljes a munkám. Egy (érzelmi) Viharból jövök. Nem tudtam megoldani évekig és más sem tudott segíteni, mert nem tudtam elmondani mi a bajom. Már évek óta "megoldottam" a mentális puzzle-emet, amikor először el tudtam mondani valakinek pontosan. Ha odatettem magam valamiben, bármiben életem során egyszer egy ponton előbb-utóbb elfáradtam és jött egy Vihar. Nevezheted szorongásnak, pánikrohamnak, aminek akarod. Ez a legfélelmetesebb dolog volt, amivel valaha találkoztam. Ha ösztöni szinten reagálsz rá: menekülsz vagy harcolsz, akkor neked annyi. A menekülés az tipikusan a pornó, videojáték volt nálam, meg igazából bármi, ami tompítja a valóság érzékelésemet. A harcolás egyértelműbb, de mivel ugye eleve azért jött a vihar, mert elfáradtál, sok sanszod nincs. (Igazából ebben az esetben amúgy állandósul a vihar.) Ezt úgy képzeltem el, hogy ha van akaraterőm, akkor van erőm passzívan a háttérben elnyomni olyan múltbeli kellemetlen élményeket, amiket nem tudtam feldolgozni anno és amikor átmenetileg elfáradsz, akkor a "szörnyek" kiszabadulnak és ott vagy a Viharban. Az egyetlen mód, hogy enyhüljön, ha szembefordulsz vele, de nem azért, hogy harcolj vele. Csak besétálsz a közepére és teljesen irracionális módon leülsz valami olyasmi hozzáállással, hogy akkor tépjetek szét, itt vagyok. És szét is tépnek. De amikor elérsz egy vihar végére, a vihar "kifutja magát", akkor rájössz, hogy senki nem tépett szét, sőt erősebb vagy, mint a vihar előtt. Ahogy rendszeresen üldögélsz a vihar közepén mindig egyre rövidebb lesz a következő vihar meg gyengébb. A kezdeti több napos viharok néhány órákra zsugorodnak, majd elmaradoznak. Az egész olyan, mint egy izomláz marha kellemetlen, de annak a jele, hogy előrelépsz. Ha így kezeled, nem esel szét, ha találkozol vele. A legrosszabb az volt, hogy még a legelején azt tettem, amiről tudtam, hogy az utam és cserébe az élettől csak szorongást kaptam és azt hittem el vagyok átkozva. Vagy attól szenvedtem, hogy nem teszem a dolgom, vagy attól, hogy igen. Teljes patt. Tehetetlenség. Szégyen. Én elhátráltam félelmemben a falig mielőtt elkezdtem volna üldögélni a Vihar közepén.
Orsolya DemeterAz ismerkedés eddigi életem során csak spontán ment. Soha nem erőltetve, vagy ráfeszülve. Mindig szembe jött, ott vásárolt, ott tanult, ott dolgozott, arra sétált... Beszélgettünk, megkedvelt, megkedveltem, és magától kialakult minden. Úgy vágynék erre... De valahogy most nem jön szembe senki. Lehet én vagyok az oka és a kissé még sérült, bezárkózott önmagam. Az is lehet, hogy a korom. Nem vagyok már fiatal, sokszor érzem magam láthatatlannak. A társkeresőn eddig egy napot bírtam eltölteni, nem jó élményekkel töröltem magam... A fényképeim csak a külsőt mutatják, azt aki én vagyok, szerintem egy fotó alapján nem lehet megítélni... Bár a szem a lélek tükre... Szóval hiszek a spontán dolgokban, hiszek a sorsszerű véletlenekben, amikről utólag mindig kiderül, hogy soha nem véletlen volt.. Hogy a másik okkal volt ott, akkor .. és okkal találkoztunk mi ketten.
Szőcs Balassa Teodórakb. 20 éves lehettem, amikor biológia egyetemre jártam Szegedre, hisz nem vettek fel Budapestre a MOME-ra fényképészetre, amit már 2 éve nagy szenvedéllyel műveltem. Gyomor problémáim már nagyra nőttek, és rosszul voltam nagyon fizikailag. Kihasználtam az ingyenes 5 alkalmas pszihológussal beszélgetést, és autotréning csoportba kezdtem járni. Az egyik beszélgetésünkbe amikor vázoltam, hogy azon gondolokozom, hogy ott hagyjam az egyetemet és íratkozzak be fényképezés levelező szakra Szegedre, akkor azt mondta a nem döntés is döntés. Ezzel beíratkoztam, és egyszerre csináltam a két sulit, és egy évben is diplomáltam, és örültem, hogy ezt választottam. Ami pedig a párkapcsolataimat illeti ebben az időszakban szerelmes voltam és nálam jóval idősebb férfiba, de nem mertem otthon felvállalni, mert nagyon konzervatív családom van. Majd egyik este azt mondtam anyukámnak, hogy én egy férfiba vagyok szerelmes aki 18 évvel idősebb tőlem, és ebbe betegszek bele, ő pedig erre azt mondta, hát lányom nekem az a fontos, hogy te boldog legyél. Hát én majd hanyatt estem erre a mondatára, mégaznap felhívtam a férfit, és nyilványosan elkezdtünk járni. Hatalmas boldogság, és szabadság érzést hozott ez nekem.