Szintia SárkányÚgy néz ki nekem csak úgy sikerült az ügyeimet véghez vinnem, hogy szükségem volt az ellenszélre. Ha nem lettek volna, a következő "támogatások" amelyek húztak volna vissza (például minek csinálom, úgyse fog sikerülni; marhaság az egész; kár a befektetett energiáért stb.), akkor nem erősödtem volna így meg. Igenis meg kellett győzzem magam, hogy helyesen gondolom vagy érzem az utam. Huszonéves lányként még a gyerekek előtt elsősegély csapatokat oktattam pici faluban, rengeteg gyereket - imádtam. Aztán láttam hogy kellene még ide valami, hát megalapítottam a cserkészcsapatot is - szintén sok gyerek szerezhetett ezáltal rengeteg hasznos tudást, életreszóló élményt és az első szerelmeket. Amikor kineveltem az utánpótlásom, átadtadtam a csapatvezetést és anya lettem. Bár ebben az életszakaszomban voltam egyszerre a legbizonytalanabb is, mégis az ösztöneim felerősödtek, az energiáim megtöbbszöröződtek és képes voltam megtalálni a köldetésem. Tanítóként ráláttam az oktatási rendszer "szépségére" és én másikat szerettem volna. Szerbia első Waldorf iskolájának alapításába kezdtem többedmagammal. Amikor a sors összekovácsolt a megfelelő társakkal ezen az úton, hiába volt minden negatív komment, TUDTAM hogy a helyemen vagyok. Ez a folyamat sok-sok veszteséggel járt. Kiestek azok az emberek az életemből, akik igazából sosem voltak igaz, elfogadó, támogató barátok/családtagok. A veszteséggel azonban járt a nyereség is, mert olyan új emberek kerülhettek közel hozzám, akikért hálás vagyok! Ők azok akik elfogadnak, meghallgatnak, inspirálnak engem. Őszinte, érdekmentes szeretet fűz hozzájuk, már ezért megérte hallgatnom a belső hangomra és nem törődni bizonyos helyzetekben semmi mással (pedig még van férj és 3 gyerek is) csak magammal! Teljesen más ember vagyok és szeretem ezt a kicserélődött bátor, határozott énemet.
4
Viktor GyollaiMiért ne legyen a következő téma az elköteleződés? Hát lássuk milyen tapasztalatokat adott nekem ebben az élet! Olyan családba születtem, ahol nehéz volt az elköteleződés. Lehetséges, hogy elhagytam volna, ha az is opció lett volna kisgyermekként... Apám ivott, anyám emiatt nagyon dühös volt, ezért mindennaposak voltak köztük a veszekedések, amikben gyakran én játszottam a villámhárító szerepét. Gimnáziumban leginkább a reál tantárgyak felé köteleződtem el, kémiával például minden nap több órát is foglalkoztam, mivel a tanárom hitt benne, hogy van esélyem a legjobbnak lenni. Igaza volt, kétszer is benne voltam az ország legjobb három kémikusában középiskolás szinten, de a másik két évben is ott voltam az országos döntőn. Gimi utolsó évében jött egy újabb (kettős) elköteleződés: egy lány és egy hit. A hit (egész pontosan a lelkészünk) "lökött" minket az elköteleződés egy következő szintjére, ami természetesen a házasság volt, kicsivel több mint 19 éves fejjel. A történet kilenc évvel később válással ért véget, de közben sokat tanultam az elköteleződésről. Két gyermekem felé azóta is elkötelezett vagyok, és ez így is marad, amíg csak élünk. A kémia iránti elkötelezettség még nagyon sokáig megmaradt, emiatt tudtam annyi mindent megtanulni és tapasztalni ebben a tudomány ágban. A párkapcsolati elköteleződés a válás után sokáig nehézséget okozott nekem, olyan is volt, amikor ez hűtlenséghez vezetett. Ami még izgalmas megfigyelés volt saját magammal kapcsolatban jó pár évvel ezelőtt, az az volt, hogy fontos emberek iránt elkötelezett tudok lenni. Például nem dobok ki egy embert a szívemből csak azért, mert a párkapcsolat nem működött vele. Ha volt benne érték számunkra, akkor tudott folytatódni barátságban, ahol mindketten tudtuk, hogy számíthatunk egymásra. A mostani párkapcsolatomban eljutottam az elköteleződés egy fontos szintjére, ami korábban nem volt számomra elérhető. Mondjuk úgy, hogy "megfejlődtem" - vagy hogy szokták mondani? :-) Erről valószínűleg fogok írni külön, ezzel most ezt le is zárom. Kérdezz nyugodtan, ha valami kérdést indít benned!
- Viktor Gyollai
Izgalmas témának tartom az ismerkedést, ezért szeretnék megosztani magamról ebben a témában. Azt figyeltem meg az évek alatt, hogy az ismerkedéshez sokszor jól jön a türelem. Állatokkal szinte nem is lehet máshogy. Őket nem lehet lenyűgözni a jó dumával és általában pontosan érzik, hogy kik is vagyunk. Érzik a magabiztosságunkat vagy bizonytalanságunkat. Érzik, hogy béke és szeretet van-e bennünk, vagy agresszió és felsőbbrendűség érzés. Általában emberekhez is érdemes türelmesen közeledni, mert a másik ember ettől érzi biztonságban magát ebben az interakcióban. Eszembe jut az egyik kedvenc filmem egyik vicces jelenete, amikor a falut vezető szamuráj azt mondja a nála "vendégeskedő" amerikai katonának, hogy első találkozáskor mi lehet csodásabb, mint hogy mindketten bemutatkoztak egymásnak? Ez mai léptékben is igaz. Egyes emberekhez lassan lehet közel kerülni, viszont gyakran ezek az emberek jobban önmagukat mutatják az ismerkedés minden stádiumában, mint azok, akik szélsebesen ismerkednek. Néha a türelmes közeledés azt jelenti, hogy gyorsan közeledik egymáshoz a két ember. Ez is előfordul, amikor mindkét ember érzi a másikat, és érzik, hogy milyen sebességgel lehet közeledni a másikhoz. És ha megvan a vonzalom, vagy hívjuk inkább kíváncsiságnak, akkor minden felgyorsul önmagától és spontán. Voltam sales-es is, és ott az ismerkedésre kevés idő van. Lehet trükközni, elhitetni a másikkal, hogy nagyon szimpatikus neked, és akkor ezzel is lehet gyorsítani a folyamatot. Ezt a magánéletben nem javaslom. Jobb őszintének lenni! Most ennyit... Ha valakit érdekel a téma, órákig is tudok beszélni róla, mert szeretem. :-) Ja, mégis eszembe jutott valami: akiben valódi érdeklődés, kíváncsiság van az emberek felé, annak könnyű ismerkedni. Persze jó még, ha van hozzá egy egyenrangú szemlélet benned, és egy kedves, elfogadó attitűd - nem a kritizálás a kedvenc időtöltésed :-)
Domokos GyulaPályakezdő vagyok. Ez valami, ami folyamatban van az életemben. Valami, amit csinálok és meghatározó nálam. Szinte vallásos hittel járok be dolgozni. Bár Istenben nem hiszek. Tettem egy all-int a "menni és csinálni"-ra. Nem azért, mert ilyen nagyszerű vagyok, hanem mert nekem nem maradt más. Minden mást már próbáltam és belebuktam. Ez az utolsó dolog, amiben hinni tudok. Törekszem hasznos lenni, bár nem gondolom, hogy jelentőségteljes a munkám. Egy (érzelmi) Viharból jövök. Nem tudtam megoldani évekig és más sem tudott segíteni, mert nem tudtam elmondani mi a bajom. Már évek óta "megoldottam" a mentális puzzle-emet, amikor először el tudtam mondani valakinek pontosan. Ha odatettem magam valamiben, bármiben életem során egyszer egy ponton előbb-utóbb elfáradtam és jött egy Vihar. Nevezheted szorongásnak, pánikrohamnak, aminek akarod. Ez a legfélelmetesebb dolog volt, amivel valaha találkoztam. Ha ösztöni szinten reagálsz rá: menekülsz vagy harcolsz, akkor neked annyi. A menekülés az tipikusan a pornó, videojáték volt nálam, meg igazából bármi, ami tompítja a valóság érzékelésemet. A harcolás egyértelműbb, de mivel ugye eleve azért jött a vihar, mert elfáradtál, sok sanszod nincs. (Igazából ebben az esetben amúgy állandósul a vihar.) Ezt úgy képzeltem el, hogy ha van akaraterőm, akkor van erőm passzívan a háttérben elnyomni olyan múltbeli kellemetlen élményeket, amiket nem tudtam feldolgozni anno és amikor átmenetileg elfáradsz, akkor a "szörnyek" kiszabadulnak és ott vagy a Viharban. Az egyetlen mód, hogy enyhüljön, ha szembefordulsz vele, de nem azért, hogy harcolj vele. Csak besétálsz a közepére és teljesen irracionális módon leülsz valami olyasmi hozzáállással, hogy akkor tépjetek szét, itt vagyok. És szét is tépnek. De amikor elérsz egy vihar végére, a vihar "kifutja magát", akkor rájössz, hogy senki nem tépett szét, sőt erősebb vagy, mint a vihar előtt. Ahogy rendszeresen üldögélsz a vihar közepén mindig egyre rövidebb lesz a következő vihar meg gyengébb. A kezdeti több napos viharok néhány órákra zsugorodnak, majd elmaradoznak. Az egész olyan, mint egy izomláz marha kellemetlen, de annak a jele, hogy előrelépsz. Ha így kezeled, nem esel szét, ha találkozol vele. A legrosszabb az volt, hogy még a legelején azt tettem, amiről tudtam, hogy az utam és cserébe az élettől csak szorongást kaptam és azt hittem el vagyok átkozva. Vagy attól szenvedtem, hogy nem teszem a dolgom, vagy attól, hogy igen. Teljes patt. Tehetetlenség. Szégyen. Én elhátráltam félelmemben a falig mielőtt elkezdtem volna üldögélni a Vihar közepén.
Apró Andi2024. májusában csatlakoztam egy online meditációs csoporthoz, mely nagyon sokban segített a magánéleti kihívásaim kezelésében. Nem csak meditálni tanultunk, hanem jógapszichológiát. Jámákat és Nijámákat, melyek útmutatóul szolgálnak az életben (hasonló "törvények", mint a Tízparancsolat). A meditálás és a tanítások hatására sokkal türelmesebb és elfogadóbb lettem, és ezáltal könnyebb megbirkózni életem legnagyobb kihívásával is, a válással. Ennek még nem értem a végére, de a 10-ből 3 törvényt kiemelek, melyek a legnagyobb hatással voltak rám ebben a folyamatban, és ezek segítségével viszonylag békésen tudjuk végigcsinálni (3,5 hónapja így megy, de majd update-elek a végén): - Ahimsza: A nem ártás törvénye. Nem ártok tovább magamnak, ha nem jó nekem, akkor nem erőltetem tovább. A másiknak sem ártok tovább, nem akarom többé megváltoztatni (mert nem lehet... és egy dolgon tudok csak változtatni: a saját hozzáállásomon.) - Asztéja: A birtoklástól való tartózkodás - és Aparigraha: A nem ragaszkodás törvénye. A birtoklás egy illúzió, ha elkezdek kötődni, akkor azon fogok aggódni, hogy mi van, ha elveszítem? A dolgokat átmenetileg kapjuk. A barátok, ismerősök jönnek-mennek, de egyedül megyünk az úton. Először a szüleink csatlakoznak, majd a barátok, aztán kicsatlakoznak, és jönnek új emberek. Ami biztos, hogy egyedül megyünk tovább. Azonban, ha a becsatlakozó emberekhez, tárgyakhoz, gondolatokhoz hozzákötjük magunkat, és elkezdünk felhalmozni dolgokat, és meg akarjuk tartani őket, akkor kialakulhat a félelem attól, hogy elveszítjük őket. Azt kell(ene) megtanulnunk, hogy a dolgokat átmenetileg kapjuk. Ha mennem kell, ha mennie kell, akkor elengedjük egymást. Ez a tanítás számomra vigasz. Persze ehhez nekem nagy segítség, hogy alapvetően bizakodó és pozitív beállítottságú vagyok, és tudom, hogy jobb lesz nekem is és neki is később. Meglátjuk.
- Apró Andi
A szüleim házassága, mint minta Rengetegszer mondtam anyukámnak az elmúlt években, hogy én a helyében már réges-rég elváltam volna... Sok idő eltelt, mire rájöttem, hogy nagyon hasonló házasságban élek, mint ő (talán annyira nem durva). A szívósságot, a kitartást anyukámtól örököltem. De azt, hogy én is fontos vagyok magam számára, hogy megtanultam szeretni magam, azt már magamnak köszönhetem. Felismertem, hogy nem kell feláldoznom magam, úgy, mint ő. Hogy csinálhatom másképp. Jobban. És egyedül még mindig jobb, mint társas magányban élni.
- Viktor Gyollai
A barátnőmmel jó pár igen mély kapcsolati válságon vagyunk túl, és jobb a kapcsolatunk mint valaha. Úgy indultunk, hogy ő elég gyakran triggerelődött szinte bármi által, mivel borderline jellegű személyiségű. Nálam az érzelmek lekapcsolása volt nagyon gyakori, mivel meglehetősen érzékeny vagyok. Nagyjából egy évbe telt, míg ezeket a köröket tudtuk úgy átélni, hogy ne bántsuk meg egymást, és ne zuhanjunk bele a saját kis vermeinkbe. Olyan jó kis empatikus páros lettünk, így összeadva mindkettőnk személyiségét és élet tapasztalatát, hogy jó eséllyel tudunk irányt mutatni párkapcsolati válságban lévőknek. Írj bátran! Válaszolunk :-)
Balogh MariannErős volt bennem a ragaszkodás. Emberekhez, helyekhez, helyzetekhez, érzésekhez. Sokszor még úgy is, hogy az már nem volt jó nekem. Azt gondoltam, hogy ha ezeket elengedem, akkor kevesebb leszek. Akkor ki is leszek valójában én? Talán pont az ettől való félelem az, ami hátráltatott. Mára már szembenéztem önmagammal, sokszor az ürességgel is ami bennem van. És lehet, hogy pont ez az üresség az, amibe aztán beléphet az új? Erre még most is keresem a választ.
- Balogh Mariann
Felnőttek a gyerekeim. Szinte észrevétlenül. De valójában mégsem, hiszen annyi minden történt az évek alatt. Úgy éreztem kihasználtuk ennek minden pillanatát, kiélveztük a kiskorukat, és csodálattal néztük, ahogyan fantasztikus fiatal lányokká cseperedtek. A kamaszkor azonban minket is kihívások elé állított.. Leginkább azért, mert épp ekkor váltunk el. 14 és 16 évesek voltak a lányok, ami alapvetően is egy változó, nehéz helyzeteket hozó időszak, így meg különösen azzá vált. Megviselte őket a válás. Két lakás, két szülő, két különböző hozáállással. Keresték a kiskapukat, feszegették a határokat. Volt olyan pillanat, amikor azt hittem, hogy nem élem túl. Nem csak a férjemet veszítettem el, nem csak a család omlott össze, hanem még a lányaim is elfordulnak tőlem? Voltak pillanatok, amikor a legszívesebben feladtam volna, de mégsem tettem, mert mindig volt egy belső erőm, ami hajtott, hogy menjek tovább. Tisztáztuk a feltételeket az édesapjukkal, együttműködésben tartottuk a határokat. Úgy érzem sikerült.. Ma már 18 és 20 évesek, és a kapcsolatunk olyan tiszta és mély, amit korábban elképzelni sem mertem
Toth IbolyaAnya lánya kapcsolat Édesanyám kezét életemben MOST másodszor engedtem el. Olyan mintha ugyan azt élném át csak kicsit másképp és más miatt. Édesanyám dédelgetett , óvott minden bajtól, mindent meg tett értem hogy jól nevelt, okos kislány legyen belőlem. Majd jött az időszak mikor lázadtam. Kapcsolatunk vádoltam és vádolt. Kezem fogta nem ENGEDTE EL. Majd elkerültem a lehetőségek nélküli faluból a lehetőségek városába ahol várt rám a nagy szabadság. Édesanya mesze lehet csinálni amit akarsz ,de a minták nem engedték. Kapcsolatunk vádoltam és vádolt. Kezem fogta nem ENGEDTEM EL. Majd egy nap meglátogatott a lehetőségek városában .Kézimunka kiállításra jött. Szervezett busszal érkeztek falumból. Megmutattam neki a lehetőségek városát. Mind kettőnk számára felejthetetlen szép anya lánya napot éltünk meg együtt. Majd jött a búcsúzás napja .Mielőtt buszra ült volna elment gyorsan Toalettre még egyszer ,ez idő alatt a busz elindult nélküle. Integettem a buszsofőrnek álljon meg Anyum még nincs rajta. Addigra jött ő a busz megállt ő gyorsan felszállt nem volt idő elbúcsúzni. Ahogy felszállt a buszra egy erős gyomromig érő fájdalom nyílalt belém és egy fonál mint a köldökzsinór az égig futott . Majd elszakadt. Abban a percben engedtem el édesanyám kezét először. Majd jött az időszak amikor újból egymásra kellett találnunk. Engedd el hogy rád találjon. Kapcsolatunk KÉZ a KÉZBEN. Jó hogy ilyen jó a kapcsolatunk, mindent meg tudtunk beszélni, ki mivel bántotta meg a másikat ,ki miért mit tett, mit nem tett. Időszaka számomra vége lett. Életemben eljött az idő mikor magam választottam s már nem őt, Anyut továbbra is ahogy megszokássá vált , De én hol voltam benne már sehol. Kapcsolatunk vádol , én távolodom. MOST Kapcsolatunk vádol én ELENGEDEM kezét. Az üres kezet MOST Isten fogja. Édesanyám szült, de Istenhez tartozom. Rémisztő felismerés. Egyben Hála, de ugyan akkor mélyreható FÁJDALOM is.