OriAmikor nem tudok kilépni egy olyan párkapcsolatból, ahol nem vagyok fontos, nem tisztelnek, és nem vagyok értékes, akkor valójában egy önmeghazúdtolásban élek, ahol ezt gondolom, én is magamról, hogy ezt érdemlem meg, és nem többet. Amikor a fejem tetejére is állok, hogy ez az ember annál jobban szeressen, valójában feladom önmagam és kompenzálok egy hiányosságot, hogy megfeleljek neki. Igazából nem ő az, akinek meg akarok felelni, hanem egy férfi mintának, akire ő emlékeztet és nem éreztem, h megkaptam volna tőle akkor a szeretetet, csak, ha bizonyítok, megfelelek. Amint helyreteszem magamban ezt a mintát több megközelítésben is, oldom a férfiakkal való blokkázsaimat, és nem fogok több, számomra méltatlan kapcsolatokban időzni, mert szeretetlenül vagy értékeltelennek, érdemtelennek érzem magam a férfi mellett, vagy jelenléte nélkül.
2
Judit M.Lassan egy éve, hogy visszaköltöztem Magyarországra. 20 év házasság és külföld után tranzit zónában érzem magam. Megyek tovább..... Kapcsolódási pontokat keresek. A válásom okán úgy éreztem, hogy most a régi és mély kapcsolataimra van szükségem. Vegyesek az érzelmeim, keresem a helyem. Ha érdekel, szívesen megosztom a tapasztalataimat arról, hogy: - Milyen Németországban az élet? - Nekem hogyan sikerült beilleszkednem? - Hogyan éltem meg idegen nyelven a mindennapokat?
- Krisztina Császár
Két éve végeztem el a TM meditációt. Amikor elkezdtem nagyon rendszeresen a napi 2x20 perc meditációt három hónap alatt olyan gyökeres változást értem el, amit először nem értettem. Azt vettem észre magamon, hogy "érzéketlenné" válok. Először így fogalmaztam meg magamnak ezt az állapotot. Aztán szépen letisztult, hogy annyi változott, hogy már sok olyan dolog nem nyomja be a piros gombomat, ami azelőtt aktiválta azokat és könnyen kibillentettek az egyensúlyomból. A TM után egy fél évvel rátaláltam a Zen-re és úgy érzem hogy a zen az az út, amely a leginkább segíthet az önvalóval kapcsolatba lépni. "Just do it".
2 
Eszter FarkasAzt hiszem, hogy ez a téma napjainkban nagyon jelentős, sokakat foglalkoztató téma, hiszen arányaiban nagyon kevés azon személyeknek a száma, akik rendben vannak magukkal, és rendben van az önértékelésük. Már huszonévesen döbbentem rá, hogy nagyon alulértékelem magam, sokkal többre vagyok képes, mint amit elhiszek magamról, ezért elkezdtem foglalkozni az önértékelésemmel, magammal, az önbizalmammal, a magamba vetett hitemmel. Sok sok éve mindennapjaim része, többféle technikát megismertem illetve több segítőnél is jártam (pl. pszichológus, önismereti coach, access bars, reiki mester stb.), hogy megtaláljam azt, ami az adott pillanatban, az aktuális "állapotomban" a legnagyobb segítséget tudja nyújtani. Hiszem, hogy képesek vagyunk arra, amit megálmodtunk magunknak, képesek vagyunk megteremteni, megtalálni és pozitívan értékelni Önmagunkat, és hogy rettentően fontos a saját magunkra szánt idő és a folyamatos fejlődés. Masszőrként folyamatosan kapcsolatban vagyok emberekkel és szomorúan látom, hogy nagyon sok a mentális problémákkal küzdők száma valamint azt is, hogy az emberek jó része luxusnak gondolja az "énidőt". (nem szeretem ezt a szót, nagyon elcsépelté vált az elmúlt időben).
Paulics TamásElvált vagyok, egy gyönyörű kislány édesapja. Több sikertelen kapcsolat után 6 éve boldog párkapcsolatban. Több év egyéni és párterápia áll mögöttem kliensként. 25 év tapasztalat cégvezetésben közgazdászként. Kereskekedelmi területen több sikeres karrierváltás tapasztalatával. A legutolsó karrierváltás a segítői szakma felé történt, teljesen új területen, új tudásanyag megszerzésével. Sok éves drog és alkoholfüggés után hét éve teljes absztinenciában és ami fontosabb folyamatos felépülésben. Segítői munka először önkéntesként (nyírő Gyula Kórház Addiktológia) és ma már főállásban (Boldog Gellért Szakkórház). Képzett coach és tapasztalati szakértő vagyok több év csoporttartási és egyéni mentorálási tapasztalattal. A függőségek különböző területein rendelkezem tapasztalattal segítőként is.
- Krisztina Császár
Hosszú utunk volt, több hullámvölggyel. Sokáig a minták győzedelmeskedtek: a család és a pár fontossága szemben az önazonossággal. Nem volt viharos kapcsolat, a hétköznapokban jól kiegészítettük az anya-apa szerepet. A két gyerek után az anya szerep felerősődött, míg a női szerep fokozatosan elaludt. Miközben az önismereti utamat jártam (egyedül) a gyerekek nőttek és megérkeztem oda, hogy van szabadidő, de hol van a nő bennem? És hol van a férfi mellőllem? Hagytam elveszni, hagytuk szunnyadni. Nem tudatos döntések voltak ezek, és ennek kockázatával sem voltunk tisztában. Megteremtettem a saját távolságom tőle, amit már nem tudtam legyőzni. Ő sem tudott ebben, ezen a ponton segíteni. Egyedül voltam társas magányban, döntöttem, léptem. Most értem meg rá. Jól vagyok :)
Apró Andi2024. májusában csatlakoztam egy online meditációs csoporthoz, mely nagyon sokban segített a magánéleti kihívásaim kezelésében. Nem csak meditálni tanultunk, hanem jógapszichológiát. Jámákat és Nijámákat, melyek útmutatóul szolgálnak az életben (hasonló "törvények", mint a Tízparancsolat). A meditálás és a tanítások hatására sokkal türelmesebb és elfogadóbb lettem, és ezáltal könnyebb megbirkózni életem legnagyobb kihívásával is, a válással. Ennek még nem értem a végére, de a 10-ből 3 törvényt kiemelek, melyek a legnagyobb hatással voltak rám ebben a folyamatban, és ezek segítségével viszonylag békésen tudjuk végigcsinálni (3,5 hónapja így megy, de majd update-elek a végén): - Ahimsza: A nem ártás törvénye. Nem ártok tovább magamnak, ha nem jó nekem, akkor nem erőltetem tovább. A másiknak sem ártok tovább, nem akarom többé megváltoztatni (mert nem lehet... és egy dolgon tudok csak változtatni: a saját hozzáállásomon.) - Asztéja: A birtoklástól való tartózkodás - és Aparigraha: A nem ragaszkodás törvénye. A birtoklás egy illúzió, ha elkezdek kötődni, akkor azon fogok aggódni, hogy mi van, ha elveszítem? A dolgokat átmenetileg kapjuk. A barátok, ismerősök jönnek-mennek, de egyedül megyünk az úton. Először a szüleink csatlakoznak, majd a barátok, aztán kicsatlakoznak, és jönnek új emberek. Ami biztos, hogy egyedül megyünk tovább. Azonban, ha a becsatlakozó emberekhez, tárgyakhoz, gondolatokhoz hozzákötjük magunkat, és elkezdünk felhalmozni dolgokat, és meg akarjuk tartani őket, akkor kialakulhat a félelem attól, hogy elveszítjük őket. Azt kell(ene) megtanulnunk, hogy a dolgokat átmenetileg kapjuk. Ha mennem kell, ha mennie kell, akkor elengedjük egymást. Ez a tanítás számomra vigasz. Persze ehhez nekem nagy segítség, hogy alapvetően bizakodó és pozitív beállítottságú vagyok, és tudom, hogy jobb lesz nekem is és neki is később. Meglátjuk.
Orsolya UttryÉn minden ismerkedést (talán a munkám miatt is) úgy élek meg, hogy minden amit a másikból tapasztalok elgondolkodtató, fontos és a mélyére kell látnom, végső soron "meg kell oldanom", még akkor is, ha nincsenek elvárásaim. Azt hiszem a játszi könnyű ismerkedést, a tét nélküli ráhangolódást tanulnom kellene.
2
Sándor Attila1992-től úgy éreztem, ideje van annak, hogy a nép megtudja az igazságot: a vallás (anno a katolikus vallást értettem alatta) az nem más, mint szemfényvesztés. Volt bennem akkoriban némi csalódottság = motiváció. Az a lány, akinek akkor udvaroltam, hirtelen feketelyuk mélységű vallásosságba süppedt bele. Még Tibetbe is vittek ki Bibliát, hogy az ottaniak, akik mit sem sejtenek az Istenről, hát azok is részesüljenek már valami jóból, ebben kis kurta, egyszeri életben. Rövid úton, arra jöttem rá, hogy csak okoskodással, nem győzhető meg senki, hogy miért badar dolog a vallás. Főleg templomba járni...!!! Tehát jött a felkészülés. A hitelesség érdekében elolvastam az Újszövetséget (és sokat a másikból, de nem több). Még ennyi ellentmondással soha addig nem találkoztam annak előtte, tehát tudtam, hogy nagyon jó úton járok. Erről mindenkinek tudni kell! Hajrá! (Azért, azt csendesen megjegyzem, hogy a "Nagyszakállúval" vagy a "FellegekenÜlővel" jóban voltam. Tudtunk egymásról. DE A VALLÁÁÁÁS???!!! ) Sokat perlekedve - valójában magammal, de mindig másokon keresztül-, eljutottam oda, hogy azok, akik bemelegítés nélkül is simán túlélik az okfejtésem, azok egyszerűen HISZNEK. Mindegy, hogy mi van a Bibliában leírva, nem számít a kuszaság, nem érdekes a tonna ellentmondás... Hisznek. Bizarr Ekkorra érzetem rá arra, hogy itt azért több kell legyen annál, mintsem valaki összedob egy vaskos könyvet, feketével keményfedi és jelzi az értéket egy arany felirattal: Biblia. Mi van akkor, ha az én kedves láblógató barátomat, akivel nagyon korán összebariztunk, az nekik is megvan, csak Jézusnak, meg Máriának, meg Jóistennek, meg Szentléleknek hívják...??? Oszt akkor méltóztattam lenyugodni. Van Isten és Jézus is van. Ha Jézus van, akkor Mária pláne, hogy van. A Szentlélek pedig itt lebzsel körülöttünk, csak nem látni kell, hanem érezni. Olyan mint a kalácsillat. Ha nem látod, csak beszippantod, akkor is tudod, hogy emögött valami komoly dolog van. Minimum egy kalács :-) Telt - múlt az idő. Jöttek egyéb könyvek is. 2008-2011 között Igaz Magyar Emberré szentültem magam előtt, Vass Albert, Nyírő és egy mozgalom által, amit Magyarok Szövetségének hívtak. Ennek a szervezésében voltam nyakig, önkéntes minőségben. Mint akkor és ott mindenki! Ennek okán vert oda egy másik, egy újabb, egy mindent felülíró, határtalan erő, amit innentől hívjon mindenki annak, aminek akar, annak tapasztalása okán, ahogyan azt megélte. Egy mélyszegénységben élő asszony kérte a segítséget, hogy egy asztalkát ácsolnánk neki össze, mert a 2 napos rendezvényen Ő is meg szeretne jelenni. (Sok vásározó volt, hiszen ingyen jöhettek.) Oszt mi volna az nénnye? Hát, hogy arra gondolt, hogy biztosan lesznek a rendezvényen olyanok, akinek nem lesz pénze ennivalóra és milyen jó lenne, ha egy szelet zsíroskenyeret, egy karika hagymával testté tehetnének magukban. Ő két hónapja spórol, hogy tudjon venni 2 darab 3 kg-os Lipóti kenyeret. Nem főz azóta zsiradékkal, így van egy befőttesüveg zsírja és a kertből SAJÁT lilahagymát hozna... Most is odaver ... A rendezvény előtti napon, befogadtunk ismerős ismerőseit, egyéb árusokat. Aludjanak nálunk. Pirkadatkor arra ébredek, hogy valaki hagosan szól hozzám. Sándor Attila! Felriadtam. Morgok magamban rettenetesen, hogy valamelyik árus kelteget, de nem mer benyitni a hálószobánkba, pedig az ajtó tárva. Ismét hallom, most hangosabban: Sándor Attila. JUUUJJJJ az Isten barma! Várjál már! Csak gatyát húzok! Mindenki alszik! (3 gyerek+sokaság) És ismét!!!! Sándor Attila! Kipirulva durrogok kifelé, keresem, hogy ki szól... Mindenki alszik még. Az ég alja rózsaszínbe csap át. Ne sunyíts!!! Megtalálom, hogy ki szólt....!!! 10 perccel később, festékkel, fűrésszel, létrával felvértezve, már suhantam a rendezvény helyszínére, mert ígértem, hogy a Kettős Keresztet aranymetszésbe formálom, a sebet, amit a fűrészeléssel ejtek rajta, azt pedig lazúrral begyógyítom. A létra tetején állva, éppen az utolsó ecsetvonással végezve, a felkelő Nap élesen retinán talált. Megszédültem bele és dobtam a világba az ecsetet, a festék maradékát, kapaszkodót kerestem. A kereszt megtartott. Még azon a napon átéltem életem egyik legdurvább szakrális borzongását - talán máskor írok erről is-, és attól kezdve be vagyok kötve ezer fonállal. Benne vagyok a folyamban. Eleinte csak annyi, amit szerintem itt is sokan értenek: ha "szólnak" hogy indulnom kell, akkor elindulok. Ilyenkor pontosan érek oda, van parkolóhely, éppen zöldet kapok stb... Az van, hogy kiderült: TÉNYLEG mindenki aludt azon a hajnalon.... Dolgom volt...